Irodalompolitika

Irodalompolitika csak akkor kaphat történelmi távlatban értelmet, ha a legtárgyilagosabb kritikai gyakorlatba építi bele magát. Ami meg akar íródni, végül is megíródik; csak éppen a nemzeti kultúra (általános kultúra) szempontjából nem mindegy az időbeli eltolódás. Lavoisier-t ki lehetett végezni, a modern kémiát nem. Bár nyitott kérdés, hogy a kivégzés elmaradása nem hozott-e volna más fejlődési menetrendet. S Lorca „öregkori” költészete? (A Petőfi típusú ön-feláldozás más etikai hangsúlyú determináns.) Amiről szó van – hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, amiről Madách írja: „… az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld a lábuk alatt, s maguk elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még maguk küzdöttek”. A megtervezhető szabadság gondolatával s gyakorlatával a művészet nem tud mit kezdeni. Mintha a politikától, mondjuk, azt várnánk, hogy mondjon le a taktikáról. Egészséges az egyensúly irodalom és politika között, ha kölcsönösen figyelnek egymásra: az igények és ajánlatok ösztönző megfogalmazásával, a maguk területén.