SündisznóállásSokszor próbálták elhitetni velünk, hogy igaz történelmi erőnk valamiféle „sündisznóállás”. Sokszor kénytelenek is voltunk vele – de még akkor is kritikus önvédelem ez, ha csak átmenetinek, bizonyos feladatok megoldásának az időszakára szánjuk érvényesnek. A kirekesztés könnyen belső igénnyé, életszabállyá lesz. A kirekesztésben – és ide tartozik az egyoldalú kifelé tájékozódás is – az a veszélyes (és csábító), hogy megbarátkoztat a hibáinkkal; másrészt nem enged túllépni a provinciális kipróbáltságokon.
A mesterségről szólva: számunkra különösen veszélyes minden olyan gyakorlat, ami az etnikumnak, s általában a kirekesztő kizárólagosságnak cinkosan szűk és zárt bástyája mögé szeretné besűríteni a sajátságainkat, és ott művészetté konzerválni, mint valami indián rezervátumban. Csak az nem vész el hosszú távon, amit sikerül megosztani.
Szándékos nosztalgiákat, beidegzéseket kell újraértékelnünk, és szellemi erőfeszítéseinket ehhez hangolni. A horizontálisabb múlt (ködképek) helyett vertikális feladatok szellemi magasfeszültségét kaptuk cserébe; a partikuláris helyett az egyetemeset. Egyedül ebben térülhet vissza – magasabb szinten –, amit a politika eljátszott. A technika kora a határtalanság kora, a szó minden értelmében; s program lehetne, hogy ezt politikára is lefordítsuk.
Már ott tartunk, hogy igazi rangunk csak az önfeladás nélküli befogadás lehet. Megtanulni, hogy a szellemi tártság egyenrangú rokonságot nyújthat a vérségivel. Tudatosabban tudni, hogy csak a vertikálisban nem illúzió a „szabadságunkról” beszélni. |