Két megnyitó

 

Pár éve felhívott egyszer telefonon a szomszédból, hogy azonnal menjek át, mutatni szeretne valamit. Amíg a kávét elkészítette, vajákos indulattal és öniróniával – mint aki egy rögtönzött Jelenések Könyvéből idéz – mellékesen ítéletet mondott életről, világról, az emberi kapcsolatok tisztázatlanságáról, a munka kínjáról; s az én hűtlenségemről, hogy nem csöngettem be hozzá magamtól, mikor tudhattam volna, hogy szüksége van rám. S közben föl-alá cikázott a konyha és a szalon között, a keskeny összekötő folyosón, a kifogyhatatlan sötét szoknyáinak és fekete pulóverjeinek az egyikében. Mint egy szeszélyes pályájú inga, úgy tudott mozogni az otthonuk sokszorosan megtört belső tereiben, a járatok miniatűr útvesztőiben, az alacsony mennyezetű szobákban, ahová – különösen így délelőtt – akváriumi derengés szűrődött be az átrium-intimitású kertből. Hallottam, hogy a konyhában motoz; de ugyanilyen valószínűsége volt, hogy az üveges előszoba-folyosóról, a műteremből bukkan fel, ahol a ház archaikus esetlegességgel megformált hungarocell-lényei sorakoztak – falnak támasztva, egymás térközegébe zsúfolva. Vagy pontosabban: egymás tér-közegébe zsúfolva ők is.

Akik ismerték, tudják, milyen éber tétovasággal mozgott a szabadban. A téri tágasság végtelensége másképp volt élménye, mint nekünk. Vonzotta és szorongott tőle. A Nagy Színtérként élte át, amiből ki kell szakítanunk a csak nekünk szólót, ahol megvethetjük a lábunkat: a Kis Színteret, az emberszabásút. Az „apai házat” – s ezt akár szimbolikusan is érthetjük az ő esetében. A legendás budafoki otthont, ahol a gyermekkorát s az alkotó évek nagy részét töltötte, nem ismertem. Illetve, meg kellett ismernem, mert bármiről beszélt, mindig arra emlékezett: a téri tágasság síkokkal, falakkal körbesáncolt oázisára, ahol – legalábbis remélni lehet – semmi nem romolhat el, ami érték. Az önpusztításig hitt benne, hogy a dolgok egyetemes múltjában is van valami kikezdhetetlenül tiszta, mint az ő mitizált „apai házában”. S hogy ehhez ragaszkodnunk kell. A hűség mániákusaként perelt az élettel, a hűtlenség banális gyakorlatával. Kevés embert ismertem, aki a létezés erkölcsét tekintve konzervatívabb és egytörvényűbb lett volna nála. De valószínű, hogy ez a gyermekesen makacs igényesség – hogy minden a helyére kerüljön, és ott is maradjon – épp ez tette képessé, hogy még élesebb szemmel nézzen ki azokon a rejtelmes ablakokon, amelyeket a kompozícióiba beleépített. Ószövetségi indulattal kérte számon mindenben az egyértelműt – de ugyanakkor a művész termékeny szkepszisével szüntelenül le is leplezte saját naivitását. Az ő ajtókkal, ablakokkal megbontott terei; tükörsíkokkal megsokszorozott szembesítései; különös lényalakjai, akiket mindig úgy érünk tetten, hogy éppen útközben el sem indulnak; a magányos és megbicsaklott tárgyak, melyeket mintha egy sugárzó temetőből kölcsönzött volna; a megdermesztett idő, ami a néma robbanások feszültségével mégis epikussá tud lenni a kompozícióiban, egy nem múló és megváltatlan jelen időbe forrasztva össze az elmúltat és a lehetséges jövőt – mindez a Kis Színtér, a Ház, az egymás tér-közegébe zsúfolt emberi létezés illúziótlan siratása is.

 

Közben elkészült a kávé, és leült ő is az asztal mellé. Felébe tört egy Fecskét, rágyújtott, és fölemelt az öléből egy csomó sűrűn teleírt irkalapot. „Ezt olvassa el”, mondta. „Maga író. Mit lehet ezzel csinálni? Én nem értek hozzá, én csak elkezdtem írni.”

Egy kisfilm vázlata volt – egy házról. Falak, ajtók, ablakok, lépcsők és boltívek, ki- és beszögellések pontos leírása, az arányok és a fény-árnyék aprólékos részletezése. Egy belső-tér-univerzum, ami nem támaszkodik, mert nem is támaszkodhatik semmi külsőre, hiszen teljesen szabadon áll egy tágas térségen. Ház, ami csak a maga belső architektúrájában kapaszkodhatik meg, hogy egyáltalán legyen; hogy gátat és szót emeljen az ellen a határtalanság és csend ellen, ami körülveszi. Ebben a házban ugyanakkor egyetlen szó sem hangzik el. A lakók hol itt tűnnek fel, hol ott; s akár egy csillagcsalád tagjai, a ház-megszabta térben járják a maguk pályáit. S ebben a néma felbukkanásban és eltűnésben, akarva-akaratlan is megfogalmazódik a lehetséges kapcsolatok minden változata – megváltatlanul.

Mikor végigolvastam a vázlatot, indulatosan kikapta a kezemből – „Még nincs befejezve… De hogy lehet ezt befejezni?!”, kérdezte; és olyan ingerült segélykérés volt a pillantásában, ami már nem nekem szólt.

Sokan kérdezték és magyarázták már, hogy hová néznek az ő elrajzolt, szorongatóan suta ablaknyílásai – a semmibe? Mégse hiszem. Aki olyan bizakodóan és követelődzőn tudott kétségbeesni, mint ő, valami módon mégis bízhatott benne, hogy szólásra bírta a külső és belső tér csendjét.

Tiszteletlenség az aszkézisban, áhítat a frivolságban, fintor a megrendülésben, játékosság a tragikumban, éjszaka a nappalban – Bálint Endre ilyen paradoxonokra biztat.

Ha félreértik vagy nem értik, bizonyára kultikus makacssága az oka, amivel kétségbe vonja a hierarchiákat, a konvenciók szembeállításait. Legtöbbször egyetlen, összetett dimenzióban teszi hitelessé a dolgokat, ami valóban az alvajárók biztonságát követeli tőlünk. Nemcsak annak elkötelezett, ami közvetlen látványként kínálja magát, hanem a létezés mögöttes tartományának is, ahol még harmonikus az együttlét, s az elemek válogatás nélkül utalnak egymásra. Ahol a hold fedésbe kerülhet a gyermekkor magasba hajított rongylabdájával, s egy ablakrács, bádogcégéren megpillantott lófej epikusan gazdag összegezője tud lenni a tájnak, emléknek – a hazának; egy mulandó valahová-tartozás örömének és hiábavalóságának. Bár mindegyik olyan tartalmakat is hordoz, ami a személyes mulandóságon túl is érvényes. Hogy éppen egy rács vagy kerék utal rájuk? Ez csak még hangsúlyosabbá teszi a dolgok megváltás-értékű egymás-mellé-rendelését.

Még sorolhatnám bőven a jellegzetes bálinti tárgymitológia „alakjait” – s nem véletlen, ha „alakokról” beszélek. Ebben a világban minden, ami tárgyi, a személyesség erejével egyenrangú. Sőt, a puszta formák és alakzatok, a szerves egységként visszatérő színek együttese is, valamilyen átderengő személyességgel szolidárisak egymással. S a megszólított világnak szinte nincs is szüksége itt tolmácsra: Bálint úgy és ott éri őket tetten, ahol titokban, de csakugyan megmásíthatatlan a jelenlétük.

Mindez viszont próbára is teszi a mindennapos józanságot. Általában megnyugtat bennünket, hogy ahol a hierarchiák uralkodnak, az a hiteles világ; s ami nem ilyen, legalábbis gyanús, hogy csak artisztikum és játék – s végül is, egyszerűsítés. A lírizmusnak és gyermekinek természetesen sok olyan hangütése lehet, ami el sem tud indítani a katarzis felé. Bálint azonban éppen abba lök bele; s talán még szorongatóbban is, mint akik a „logikus konkrétság” nevében szólítják meg a világot. Ez a festészet – mazochista őszinteséggel – meg is kérdőjelezi azt, amitől boldog lehetne: a gyermek élesszemű vakságát és érzékenységét minden iránt, ami önfeledt és ártatlan. A gesztussal, amivel fölidézi a dolgok édenét, mindjárt a fonákját, a démoniáját és közönyét is megmutatja, a telített ürességet. Hogy az éden is csak látszat. Hogy a megváltó egymás-mellé-rendelés is kétes. S hogy sokkal inkább olyan hazaérkezésről lehet szó, amiben az egyenrangúságra ítélt alakok és tárgyak, formák és színek közös magánya az utolsó stáció.

Ez lenne tehát a valóság mélyebb konkrétsága? Csupán egy állomás, ami újabb feloldhatatlan konkrétságra nyit ablakot: a csendre? S a remény se több, csak annyi, hogy ott is túlsó partot kell sejteni, ahol már semmi nem indokolja? A Várakozók víziója, mintha tematikusan is ezt az anyagszerűvé sűrűsödött csendet akarná szóra bírni. De tudjuk: csak a köznapi értelem beszédes, még akkor is, mikor már rég nem róla van szó.

De hogy egyáltalán meghalljuk ezt a csendet, előbb mindenestül gyermekké kell válnunk; hogy végleg elbúcsúzzunk tőle. Az utolsó stáció valóban a gyermek-mivoltunk halálát követeli – de úgy, hogy előbb még az ő szeméből kell kipillantanunk az öreg szemünkkel. Önkényesen szűrtem ki ebből a piktúrából ezt a túlzó képet? Mégis, azt hiszem, hogy benne van; ahogy az első stációban benne az utolsó. Valami olyasmi, hogy a számunkra felfogható bizonyosság (ha van), csak ellentmondásban ragadható meg. Amihez képest legfeljebb azok a rejtélyes fényderengések egyértelműek, amelyek – mégis – valamilyen indokolatlan résen vagy ablakon keresztül, indokolatlan szögből, de súrolják, vagy inkább megkísértik a legtöbb Bálint-képet.

 

Egy ember, egy kedély világáról, meditatív megnyilatkozásairól szerettem volna számot adni pár szóban; amilyennek megismertem és kifigyeltem magamnak. S mindezt lehetőleg úgy, mintha csakugyan a képeiről beszélnék közben.

Bálint Endrétől több mint húsz éve nem láthattunk ilyen átfogó, az életmű minden fontosabb állomását jelző kiállítást. De ez nem ritkaság, adósságainkban páratlanul gazdagok vagyunk. Ez a piktúra pedig, fiatalos energiával, pályacsúcson áll. S talán épp ezért nem árt egy pillantást hátra is vetni. Festészete egy már háború előtt szerveződő, s a felszabadulás után nyilvánosan is jelentkezni tudó csoport, az Európai Iskola szellemi és erkölcsi útravalójával indult. Olyan programmal, amit Vajda Lajos így fogalmazott meg: bartóki út a festészetben. Vagy Bálint szavaival: „Párizsi éveim alatt megőriztem magyarságomat, és most meg kell őriznem azt, amit Európa bízott rám: az igazság és szabadság áramainak érintésétől keletkező új Formát.”

Ennek a termékeny szétszakítottságnak az üzeneteiről ad számot ez a kiállítás.