Kassáknál

A szobában, ahol az estét töltjük, három nagyméretű képe a falon. A középső pirosba komponált tér- és idomformák – nyugtalanítóan harmonikus és hűvös. Különösen az átlósan vezetett, keskeny, világosabb színű, mértanias csíkot érzem kitűnőnek. Az este folyamán többször ráfeledkezem, s ettől az átlós csíktól egyre dinamikusabbá lesz a kép – „epikus mértanná”. Különben nehezen barátkozom a festészetével. Már-már az érdektelenségig lejózanítja a színeket, a formát; s mintha a mértaniasságot nem belső feszültséggel értelmezné, hanem éber pedantériával. Vízióhiány? A tiszta formák világát járja körül, de mintha a szférikus démoniájukról nem tudna. Mégis, a magyar szabad vers legtelítettebb, legképtelenebbül értelmes sorait ő írta. Kár, hogy nem ez a bátorság és felszabadultság nyomta rá bélyegét az egész életműre. A magyar avantgarde-nak masszívabb, irodalomtörténetileg is kevésbé háttérbe szorítható bázisát teremthette volna meg. Ami van, így is az ő erőfeszítésének a gyümölcse. Így vagy úgy, majd mindenki adósa.

 

(Vagy csakugyan nem alkalmas terep az irodalmunk a „modern” számára? Nem vagyunk „kitaláló”, „újító” irodalom? Mindenesetre nem úgy tartozunk ebbe a típusba, mint mondjuk a francia – de azért ennyire távol sem esünk. Túl sok előítélettel, előzetes koncepcióval határoztuk el, hogy milyenek vagyunk – anélkül, hogy szüntelenül kipróbálnánk, mi telik ki belőlünk. Megfeledkezve ilyesmikről: a szellem önfeledt önkénye és következetlensége – felelőtlen kíváncsiság – független felelősség – stb. S még mindig vonzó a próféta-attitűd; ami jó, ha egy században egy zsenit tesz kivételessé, és nem ront meg. Az a prófétaság, ami jövőbe szuggerált konzervativizmus is egyben, ismeretlen lehetőségeink és tartalékaink eleve megkötése.)