Krúdy – Proust

Nem tudni pontosan, hogy Krúdy mit hol ír: ez szinte hitelesebb olvasói közeledés a világához, mint pontosan tudni. Mindenütt írja. Egy csodálatos mondatára emlékszem, amit szintén valahol, mindenütt ír le: „Ha csak azt tudnánk, hogy mit beszéltek a nők Szinyei Majális c. képén…” – Itt a varázslat magja: hogy feltételes módon, mégis egy hiteles állító módon belül tudja.

 

Vannak művek, melyek csak az utolsó betűig végigolvasva adják meg magukat. Ez a többség. Általában valami strukturáltat közölnek, hogy valamire utalhassanak. Krúdy azok közé tartozik, akik számára a „strukturált valami” inkább csak arra való, hogy egy metszően éles bizonytalanra hívja fel a figyelmet, ami már csak kiegészítésekben ragadható meg. Krúdy úgy és azért olyan, amilyen, mert szüntelen kitérésben van, hogy a leírhatatlan kiegészítések számára ne szabhasson határt se magának, sem az olvasónak. A kiegészítések kedvéért ír; hivő agnoszticizmusból. Mintha csak azért lenne a sok szó és mű, hogy a „kihagyott” lehessen világosabb, s a kiszorítottságában kiemeltebb. Mintha az egy tisztelete és rögeszméje miatt nem vállalkozhatott volna kevesebb szóra és műre. Innét a gondolati-érzelmi monotónia is: a lehetőségben, és nem kifejezésben adott korszerű tágasság. Éppen az egyhangúságában van a merész kihívás.

 

Proust időfolyamatban vonultatja a megállított múltat. Időhatározóinak, helyzet-rögzítéseinek kronológiai értéke is van. Emlék-tömbje olyan önmagában forgó-alakuló világ, ami maga ugyan nem vesz tudomást az időmúlásról (hiszen folytonos „megidézésben” van) – de az alkotó mégsem emeli ki a múlás folyamatából. Bergsoni, valóban: még ha áll is, akaratától függetlenül is mozog, halad valami felé. Igazolva, hogy a létben történés van, haladás.

Krúdy szemlélete, átélése, alapközérzete teljesen más. A történés nála állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni. Az időt radikálisabban függeszti fel, illetve relativizálja, mint Proust.