Madách – Arany

A sztregovai magányos alakja –

megrendítenek az ilyen sorai: „Érzéketlennek tartanak s nagyon is romantikus vagyok, bajom, hogy soha nem találok, ki megért.” Ami nem igaz. Arany, a másik introvertált, nagyon is értette, a robusztus modorosságok mögött is biztos ítélettel. S milyen érzékenységgel! Viszonzásul: a nagyságnak milyen ritka természetessége, ahogy a víziók megszállottja fejet hajt a művesség tanácsai előtt! Barátságuk inkább levélírásra korlátozódott; az utak is nehezen járhatók voltak még: „Ne feledd… hogy Pestre való érkezésemig 10 nap szükséges, mert a posta is lassabb nálunk, meg az út is rosszabb, mint gondolnád” – írja Sztregováról. Hol is lehetett volna a mi Weimarunk, ahol ez a két egymásnak rendelt ellenpólus Goethe–Schiller barátságot csiholhatott volna ki magából – ha nagyon is másképp, más alkatkeveredéssel, s főképp, más viszonyok és feladatok közé szorítva. Megható, szerény, mégis kemény szókimondás, amivel megbecsülik egymást. S ahogy Arany a kúriák és kastélyok átkát sem hallgatja el: „Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is”, írja. „A mű alapeszmében, compositióban, mind abban, ami lényeges – eredeti, merész és költői –, hogy a külsőben, de a legkülsőben itt-ott némi hiány mutatkozik, az talán körülményeidnek tulajdonítható. Talán nem hatott úgy át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene, az irodalmi nyelv pedig évek óta romlik, több-több idegenszerűt vesz magába. Talán előbb kaptad a német s általában idegen cultúrát, hogy sem a magyar nyelvszellem kitörölhetetlenül ette volna be magát nyelvérzékedbe. Vagy ha nem így volna, úgy tán merészebb játékot űzsz a magyar nyelvvel, mint azt a nyelv most már tűrhetné. A verstechnika pedig nagyon megkívánja a nyilvános gyakorlatot: én fölléptem óta igen igen sokat tanultam e részben, noha az előtt is azt hittem, hogy tudom.” Ha valaki, éppen Arany volt az, aki a kortársak közül legmélyebben értette meg, hogy a Tragédia a „nemzeti színezet” hiánya ellenére is a legnemzetibb drámánk. Pontosabban: legalább annyira, mint a Bánk bán. S hogy a kettő ki is egészíti egymást: egyik a „nemzetin” keresztül figyelmeztet az egyetemesre, a másik fordítva. Jelképien, hogy a Tragédia szövegét „magyarító” Arany ugyanakkor így kínozza magát: „… óh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón’ – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Tovább röppent a költő pillanatja”. Magyar sóhajok. Ady: „Nézzek immár nagyobbakra is.”