Egy Tolsztoj-emlékkönyvbe

Dosztojevszkij művei előbb kerültek a kezembe, mint Tolsztojé. Előbb a Karamazov, a Félkegyelmű, mint a Karenina Anna, a Háború és béke vagy a csodálatos önéletrajz és napló kötetei. Úgy érzem, ennek a sorrendnek az érvényessége később se billent meg bennem. Bár azt a termékenyítő ellentétet, ami az ő kétfajta látás- és viszonyulásmódjuk közt van – s amit a születő, modern regény útkereső feszültségében is bőven ott találunk, egyre inkább a legidőtállóbb útravalónak tekintem.

Tolsztojt nem tudom nosztalgia nélkül olvasni. Elsősorban tárgyias és konkrét érzékelése ébreszt nosztalgiát bennem, s az a nyugodt magabiztosság, amivel a történések és jelenségek horizontális felmérését részesíti előnyben – anélkül, hogy egy másik út sejtelméről valójában lemondana, illetve, lebeszélne. S éppen ez a rendkívüli benne. Tolsztoj kikerülhetetlen; akkor is hat és a tanítványai vagyunk, ha történetesen nem fogadnánk el. A maga módján mindent tetten ért, ami az emberi színjátékban tettenérhető. Rendező szempontjaival, „beállításaival” s még sok egyébbel vitázhatunk, de ez mindenképp csak egy másfajta alkat vitája lesz egy önmagában teljes, autonóm tenyészetvilággal. Nincs jobb út a Tolsztojénál, csak más út is van. S ha már a nosztalgiát említettem: lehet nagyobb ajándék s nagyobb önismeretre szorító szellőzködés, ha valami elvágyakoztatja az alkatot önmagából, aminek a lehetőségeit és szenvedéseit már fölösen ismerni véli…?

Egy mindenesetre biztos: ami az objektív érzékelés művészi gyakorlását illeti – mert azért mégiscsak ez minden igazi mű alapja, legyen az bármilyen természetű – kevesen mondhatják el, hogy nem adósai. S végül még egyet említenék a tolsztoji életmű tanulságai közül: az indulat nemességét és tisztességét; amit persze megint csak az objektív észrevevés felelőssége biztosíthat.

Az utóbbi években csupán a hosszabb elbeszéléseit és a Karenina Annát olvastam újra – de valamennyinél többször az Iljics Iván halálát. Ebbe a műbe minden alkalommal „hazatérek”. A Háború és béke, a Karenina bizonyára „nagyobbak”; de mint a Köpeny, az Iljics is egy újfajta érzékenységgel és ökonómiával ajándékozta meg a modern irodalmat. Itt már olyan rés fölé kényszerít bennünket, amiről tudomásul kellett vennünk, hogy a legvalósabb valóság.