A viccelemzés mint kisegítő tudomány

Néhány lehetséges címszó a témához:

 

immanens tartalmuk és változó szövetük;

a csattanók kompenzáló, szublimáló, el- és áthárító szerepe;

a sűrítés, kihagyás, részletezés technikája;

az elemek jelrendszere;

elemek és jelzések kódértéke;

szimbólumaik egy- és többértelműsége;

a szimbólum-fedettség és felfedés fokozatai;

a célzás és utalás mechanizmusa, gazdaságossága a különböző érzelmi, értelmi hierarchia-szinteken;

sznobizmusuk, arisztokratizmusuk és popularizmusuk;

az adott szimbólum és allegória valóságos és abszurd elemeinek viszonya, aránya egymáshoz, s jelentőségük a hangsúlyozott jelentés szempontjából;

a valóságos elemekből épülő struktúrák torzítási mechanizmusa;

a valóságos elemek egymásmellettiségének konkrét, irreális, irracionális és abszurd kombinatorikája;

epikájuk és költőiségük;

összefüggésük a kor történelmével, nosztalgiáival, perverzióival, hitével, sérüléseivel, ízlésével, tudatalattijával, információs szintjével, manipulált és rendhagyó, intim és tömegneurózisból származó ismeretkörével;

a vicc mint népmese-pótlék, cselekvés-pótlék, társas „érintkezési” forma;

mint pszichológiai ösztönző és szabályozó;

mint faji-társadalmi önbüntetés, kritikai kihívás, nyílt vagy burkolt nárcizmus;

mint erkölcsi, politikai, történelmi, szociológiai szájhagyomány-marginália;

mint személytelen, kollektív szellemi termék, ami nevetségesbe uniformizál, s éppen a túlzással biztosít játékteret a szükséges komolyság személyességének;

mint banalizált védekező mechanizmus az egzisztencia banalizálhatatlan követelményeivel és következményeivel szemben;

mint szövete a mindenkori közérzet-elemzésnek;

mint banalizált élet és létezés-magyarázat, kollektív filozófia;

mint az egyetemes áttekinthetetlenség atomizált, mikro-megszégyenítése;

mint burkolt bosszú a metafizikummal szemben;

mint szájaló-mazochista értelmetlenség a szfinxértelmesség előtt;

mint agresszív remény.