Pop-art – nouveau roman

A pop-art és tárgyak viszonya döntően érzelmi jellegű: irónia, düh, meghatódás motiválja. Valamit akar kezdeni velük. Vonzódásában bujkáló ellenállás; kritikájában az érintettség védtelensége. Lázadva megváltani a tárgyakat, és megváltódni általuk. Nemcsak használni őket, hanem találkozni is velük. Berántani őket is abba a gyűlölet-rokonszenv hálóba, ami majd az egészet (velünk együtt) szervesebb egységbe fogja. S legalább így, egy új viszonylat formájában, szervessé tenni a nem-szerveset is: a tárgyteremtményt.

Mint irányzat, nemcsak kihívás, hanem elkerülhetetlen válasz is a rokon kihívásra – ti. hogy maga a tárgy-infláció sem tűri többé az egyszerű lefokozást: „mitologizálódni” akar. Nem csupán kapcsolódni a használat szintjén, hanem be-kapcsolódni. A pop-art indulatos kísérlet, hogy relatív egyenrangúsítással biztosítsa a közös-mitológia egyensúlyát; s az érzelem nagyvonalúságával igyekszik belesajtolni bennünket a tárgy-eszköz-környezet világába. „Pan-szubjektum-objektum-theizmusa” valójában hiányt és éhséget jelez, az általános összekapcsolódás vágyára utal – s mint ilyen, egy mélyen archaikus igény modern megfogalmazása.

 

Egészen más a nouveau roman kiindulása, közérzete (legradikálisabban Robbe-Grillet-nél).

Az ember-tárgy kapcsolat itt olyan koordináta-rendszerbe helyeződik, amit az ember alkot, de amiben a tárgyak független „istenekként” vesznek részt. A nouveau roman végső soron az ember helyét próbálja jobban racionalizálni a pontos tárgy-térképpel – de a feltérképezett világból kibontható új ember-tárgy kapcsolat, a szimbiózis új minősége igazában nem érdekli. A „különség” tisztázását és véglegesítését tartja fontosnak ember és tárgy között, s mintha ettől az elidegenítő gesztustól várna és remélne egy új típusú, magára koncentrálóbb, pőrébb személyességet. Az értelem arisztokratizmusával választja le az embert a környezettárgy-eszköz világáról – anélkül, hogy helyette átadná valaminek; vagy át tudná adni.

Vagyis, az értelem mérnökien pontos szkepszisét képviseli minden „bizonytalan” kivetítéssel és általános kapcsolódással szemben. Ennek a következetessége azonban az emberi szférában is olyan helyzetet teremt (ember és ember között), amilyet elsősorban ember és tárgy között kívánt megvalósítani. Nolens volens: a megcélzott „pőre személyesség” is tárgyszerűbb lesz.

A nouveau roman bizonyos értelemben szomszédja az egzisztencializmusnak, de érzéketlenül az „érzelmi-abszurd” tartalékai iránt – amiből pl. Camus táplálkozik. S ami – legalábbis remény lehet rá – túl dobja, illetve dobhatja a személyeset a maga határain.