Objektív – konkrét – szubjektív

Meggondolandó: a totális szubjektivizáltság nem analóg értékét és arculatát adná az objektívnak?

 

March: „A mai fizika azon iparkodik, hogy fizikai tudásunknak lehetőleg nagy részét szubjektív tudássá változtassa, s így lehetetlenné tegye minden kísérleti cáfolatát. Az egész fizikai tudást nem lehet szubjektív tudássá változtatni, de a program a szubjektivizmus minél messzebbre való kiterjesztése. Ebben az értelemben az ismeretelméleti szerepe: a tudomány szubjektív elemeinek a felismerése.”

 

Maradéktalanul objektív vetület, ami minden lehetséges dimenziót kitölt; azért nincs is „tudatában”. Az objektív ábrázolás (szó szerint véve) már csak azért is abszurd, mert ha volna ilyen, már nem ábrázolás volna, hanem alany-tárgy ellentét dimenziótlan transzcendentálása és maradéktalan egybevágósága a megismerésben.

 

Amit mi objektív ábrázolásnak szoktunk elfogadni, helyesebb volna háromdimenziós konkrét ábrázolásnak nevezni, ahol a konkrét csupán üzenet a dolgok objektív vetületéről. (A konkrét, persze – s ez a megtévesztő – maga is kvázi-kimerítő vetület.)

 

Ilyen értelemben – amiről szó lehet: a számunkra adott konkrétság szubjektivizálása. Pontosabban: tudatos szubjektivizálása, hogy így szűrjük ki, semlegesítsük, leplezzük le mindazt, ami a konkréthoz – konvencióink és beidegzéseink kényelmességéből is – ál-objektívként tapad. Vagyis minden olyasmi, ami elemi függetlenként kínálja magát, holott nem az. Elfogadása: akaratlan esztétikai ál-ontologizmus.

 

Feltesszük, hogy ha szubjektivizálásunk programszerűen tudatos és következetes, a maradék – ami már ismeretelméleti okokból sem szubjektivizálható – valóban hírt fog adni, s főképp hitelesebben, a konkrétban közvetlenül megjelenni és megmutatkozni nem tudó objektív vetületről. És ez a maradék préselődik át az atmoszférába. Tulajdonképpen itt kezdhetnénk beszélni viszonylag objektív ábrázolásról; ami viszont, a folyamat természetéből adódóan, inkább megidézés már.

 

A költészet a maga gátlástalanabb, alkatilag is teljességre törő szubjektivizmusával nagyobb eséllyel otthonos ebben. De mintha az új próza különböző változatai is e felé keresnék az utat.

A rím, a ritmus (mint jelölhető információkra konkrétan le nem fordítható közlés) – olyasmi, mint a fizikában a „bizonytalansági együttható”. Az új próza a maga kiküszöbölhetetlen „állítás-szériái” mögé és mellé keresi a maga „bizonytalansági együtthatóját”, mint az árnyaltabb, összetettebb bizonyosság feltételét.