Logosz és írás

A szertartás, rítus, ráolvasás, mondóka, vers, mese stb. eleve mondott szövegei dramatikusságuk révén kapják meg azt a prompt-érvényességű hatásképességet, hogy nem vitathatóak – ti. hogy így vagy úgy, de történnek. A vitathatóság kezdete: a dramatikusságot tudatosan nélkülözni próbáló elvont fogalmazás kísérlete. Ez hosszú folyamat. Végleges alapját az írás teremti meg, amivel a vitathatatlan „élő történik” helyébe – s el is szakadva tőle – a „grammatikai állítódik” lép. A színpadot ezért érezzük változatlanul ősinek: igazában már csak ott kaphatunk közvetlen, eredetire emlékeztető élményt a dramatikus realizmus vitathatatlanságából. A költészet szintén emlékszik s emlékeztet a gyökerekre; bár ez bonyolultabb. Sokkszerű hatásképessége, hogy nem vitatható, már csak áttételesen utal a dramatikusságra, az „élő történikben” megjelenő „grammatikai állítódik” kettősségének az egységére – ti, azzal, hogy kijelentésszerű. Hogy írva is képes emlékezni a mondott szó többletére, a beszéd, a logosz értelmére; s ez még a jelszerű, a tipográfiát stb. kiaknázó költészetre is áll, csupán a dramatikusságra utalása (lehet) rejtettebb. A vers mögött, a versben azonban mindig ott van a kijelentő alakja, a beszéd értelmű logosz, a logosz értelmű beszéd hordozója – a vitathatatlanság személyes-dramatikus jótállója és felelőse. A vakmerő szakítás és elszakadás a gyökerektől a próza. A „grammatikai állítódikban” jelenteti meg azt, ami az „élő történik” szférája – anélkül hogy kijelentésszerű lehetne, mint a költészet: nyilvánosan „építkezni” kénytelen. Exodus a logoszból a logikába, az időbe. S mint ilyen, minden régebbi és mai skizofréniánk folyamatos-történeti tükre és katalizátora.