Elkötelezett – elkötelezetlen figyelem

Két pólus között ingázik a megfigyelő képességünk, s vagy az egyikhez, vagy a másikhoz állunk közelebb; tiszta képlet nyilván nincs. Van, aki az átélt eseményekről csak pontatlanul tud közvetlenül és mindjárt beszámolni, de egy bizonyos idő múlva, később, a helyesbítést annál pontosabban végzi el. Ez a hiba (vagy képesség) feltehetően abból adódik, hogy az átélt jelent az illető hajlamos anticipált lehetőségeiben megélni – vagy épp ellenkezőleg, a múltba, az előzményekbe visszaszorítva (ahonnét nézve, persze, a jelen lesz a jövő). S ezt kétségkívül elősegíti bizonyos „jelenléttelen jelenlét” – s az ennek megfelelő „elkötelezetlen” figyelem. Az éberség ilyenkor nemcsak kevésbé „látványosan” működik (mint a zsebbe rejtett magnó), de mintha kevésbé válogatna is a rögzítés során, kevésbé rangsorolna, és igyekezne minden észrevehetőt szerves egységnek tekinteni. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a perifériás látómező látvány-részletei úsznak be, és kérnek helyet a látvány egészében. Vagyis, amikor a részletek egyikének a fontossága sincs eleve kétségbe vonva (cél-tudatosan elhanyagolva) – és mind egyformán rögzítődnek, már amennyire szó lehet ilyesmiről. S az emlékezet hívására hasonló egyenrangúsággal lökődnek újra a tudatba. De igazában (talán) ez sem pontos magyarázata a folyamatnak. Mintha nem annyira passzív visszaemlékezésről lenne szó ebben az esetben, hanem arról, hogy aktívan újra kitalálódik, ami volt. És nemcsak azoknak az összefüggéseknek megfelelően, amelyek az adott esetben valóban exponálva voltak, hanem azokat is figyelembe véve, amelyek az adott helyzetben általában szóba jöhettek (volna).

Az éberség másik formáját a tiszta és egyértelmű jelenlét mozgósítja. Ez már szükségszerűen kiszűr és rangsorol, s a hangsúlyt eleve arra teszi, ami az adott helyzetben fontos – ti. értelemszerűen az, s valamilyen éppen ott és akkor exponált céllal egybevág. Az egyidejű „perifériás” részletek így könnyebben sikkadnak el, alig felidézhetően elhomályosulnak – ugyanis, a figyelem logikus célja homályosítja el őket. Bizonyára ez az éberség a „normális” – a domesztikált és egyezményesen kommunikatív. Ezt szentesíti a klasszikus realizmus is. A másik (ha az ábrázolás természetére is utalni akarunk vele), úgy térképezi a valóságot, ami nemcsak azokat az „utakat”, „folyókat”, „domborzatokat” stb. tünteti fel, ami a tájékozódáshoz szükséges, hanem minden olyasmit is, ami megzavarja a tájékozódást. S ezt, végül is, fontos többletként is fel lehet fogni. Ha zavarba jövök vagy zavarba hoznak, mindig remény is lehet rá, hogy új vagy más áttekintésre és bepillantásra leszek kényszerítve.