Az „üldöző” művészet

Eljárás, tárgyalás, ügy, tettenérés, kivizsgálás, felgöngyölítés – nagyjából ilyen szögekre vagyunk kifeszítve. Meglepő, ha az írói mesterségről, művészetről ilyen értelemben (is) beszélünk – de van benne valami korszerű. Olyan fogalmak ezek, olyanokká általánosodtak, hogy majdnem minden tevékenységünkre illenek. Ellenségben gondolkozunk, szökevényben, ellenállóban, bujkálóban. Valamilyen vádlottban, akitől vagy amitől választ várunk, hogy ítéletet hozhassunk. Alapmagatartásunk a dolgok peresítése. Hogy mindig is így volt? Látszólag igen, de pontosan mégsem. Minőségi különbség van. A lelki-ösztöni magatartás hangsúlya változott meg. Folytatva a példát: bevett szóhasználatunk, hogy a természet titkait faggatjuk, „keresztkérdéseket” teszünk fel; hogy minden eddiginél módszeresebb eljárást indítottunk ellene, a nyomozó műszereknek olyan hadseregével, amilyenre még nem volt példa. Az ilyen visszatérő szóhasználat mindig fényt vet egy kor közérzetére. A lélektani háttér bizonyosan az, hogy elveszett vagy legalábbis megrendült egy fajta bizalom – az égbe, a földbe vetett bizalom? – s a világ ellenségesebb lett. Olyan ellenfél, aki (ami) nem kegyelmi gesztusként adja meg magát, hanem akit (amit) be kell törni, ki kell kényszeríteni-ravaszkodni a vallomását. Lelki-szellemi imperializmus: innét van a jog, erkölcs, hatalom fogalmainak új típusú megbillenése is, hallatlan feszültsége minden vonatkozásban. Ti. hogy egyáltalán érvényes-e vagy nem. És milyen formában? Nincs megtámadhatatlan biblia, mint valamikor. Helyette gátlástalan erő-tudat, hatalmi önérzet – hogy mindent (mindenkit) szólásra bírjunk. A természetet éppúgy, mint a művészi mondanivalót. A modern művészetek formai és tematikus gátlástalansága, agresszivitása szintén ide vezethető vissza – szerényebben: ide is. Úgy értem ezt, hogy egyre kevésbé vagyunk tekintettel szabályokra, konvenciókra; minden eljárás jogos, ha eredményre vezet. Ahogy a tudományok egyre merészebben finomítják a kutató eljárásokat, a faggatást, ugyanúgy a művészetek is. Olyan árnyalatokat, anyagba és szavakba alig foglalható minőséget ostromolnak, ami pontosan megfelel a más területen is folytatott mély-kutatások, alatti-kutatások szellemének. Nem akarunk nyugodni a végső tettenérésig. S ezzel vissza is kanyarodhatunk a bizalomhoz. A bizalom hajlamos rá, hogy bizonyos látszatokkal megelégedjék. Szívesen rendezkedik be olyan módszerek világában, ahol minden otthonos, és mindenre kész a felelet. De ez tulajdonképen az eljárás felfüggesztése, kiegyezés a megidézett Szfinxszel. A tettenérés hajszolásával kárpótoljuk magunkat azért a barátságosabb világért, ami helyett egy ellenségeset választottunk. Művészetünk – legalábbis egyelőre, s ahogy az izmusok szapora egymásutánja mutatja –, üldöző művészet. Jobban érdekli minden lehető adat, részlet és alternatíva kinyomozása és számbavétele, mint az – hogy elsietve – megnyugtató tablót, panorámaképet adjon. S ennyiben mégiscsak van benne „alázat”: hiszi, hogy mindenre képes, de azért mégsem igyekszik előre levonni a következtetéseket.

Boldogok, akik újra „kielégítő” tablóra vállalkozhatnak majd.