Konfliktus a szavakkal

A jelzésszerű ábrázolás, a pantomim, a színpadi mozgás ábrája egyre inkább szöveget helyettesítő elem, fontos írói utasítás. Ami kísért: konfliktus a szavakkal. Ezzel párhuzamosan: nemcsak a naturalizmustól távolodtunk el, a kulccsal nyitható stilizációtól is.

A színpad (is) egyre inkább az atmoszférában keresi a maga új dimenzióit. A polgári dráma hosszú uralma után nyíltan és elszántan „irreális”, smink nélkül, mint az antik dráma. A felfokozott realitás nevében.

 

Az olvasó ösztönösen hamisítja „magáévá” a szöveget, ösztönösen kerüli a szembesítést, ha lehet. De ugyanakkor – pusztán írásban – nehéz is megakadályozni ezt az önvédelmet. A betű mindig kiszolgáltatottabb: további értelmezésre vár, s kénytelen eltűrni az értelmezést.

A mozdulat (színpadi mozdulat) harsány tény: dárda a mellen. Szigorúsága semmit nem hagy érintetlenül. Annyira nem, hogy még az áttételesség is – ha színpadi mozdulat tényévé lett – már eleve nem áttételesség többé: több és kevesebb. S ha akarjuk, ha nem, színpadunkon minden korrekt ténnyé lesz. Még az is, ami szeretne kibújni a tényszerűség fogójából. Sőt még az is, ami szeretné megőrizni a képtelenség légkörét. Ilyen értelemben a rendező nemcsak átvilágítója a színpadi szónak, de szükségszerű helyesbítője is: egy bizonyos előre ki nem gondolható, de nagyon is számonkérő, közvetlen realitás nevében.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]