Érintések

 

I /A

 

Korszerű, korszerűtlen konzervativizmus

Legyünk igazságosak: van rugalmasság is a konzervativizmusban, nemcsak elutasítás. Bizonyos formai, tematikus, gondolati-érzelmi újszerűséget – amit a változó élet tárgyszerűen is sugall – szívesen elismer. De csak addig a határig, amíg a jelenségek szemlélésének és ábrázolásának lényegi megváltoztatásával nem jár együtt. Az újszerűségnek ez a mértéke az, amivel a maga létét aktuálissá igyekszik tenni: az adódó újat is meglátni, de nem újszerűen látni. A konzervatív próbálkozások ettől pudvásak. S ha mégsem azok, egy-egy búcsúzó kor olyan tetőzései, amilyenre csak a lángész bizonyos fajtája képes: akik valamilyen formában összekötők, hidak, nem is annyira azzal, hogy átnyúlnak az újba, hanem a múltnak azzal a magukba sűrített teljességével, amivel eleve lehetetlenné teszik a visszafordulást.

Ezek a véglegesen beérett, felfokozottan „korszerűtlen” művek az ébredő újnak legalább annyira ösztönzői, mint konkrétan maga a kor, amely csak kezdi az ablakait nyitni. Az ilyen mű azonban ritka. S ezekkel nem is lehet vita. Vita csak azzal a felfogással lehet, amelyik szellemi tunyaságból abszolutizál lejárt szemléletmódokat, noha tudja, hogy a világ, amiben él, s aminek a lehetőségeivel él, már csak más szemléletmódokkal közelíthető meg.

A művészet értéke és tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes egy kor létezés-élményét a kor össztudásának a fókuszában felmutatni. Ez a fókusz: a kor abszolút öntudata. A hiteles művészi vízió ezt virágoztatja ki. Persze, idő, hosszú út, míg a mindennapi ízlés és érzékelés vállalni meri és tudja a szembesítést az új öntudattal. Holott – az élet új tárgyi adottságait, ha azok vonzóak, milyen készségesen elfogadja! De ehhez nem kell feltétlenül kétlábúnak lenni.

Konfliktus a szavakkal

A jelzésszerű ábrázolás, a pantomim, a színpadi mozgás ábrája egyre inkább szöveget helyettesítő elem, fontos írói utasítás. Ami kísért: konfliktus a szavakkal. Ezzel párhuzamosan: nemcsak a naturalizmustól távolodtunk el, a kulccsal nyitható stilizációtól is.

A színpad (is) egyre inkább az atmoszférában keresi a maga új dimenzióit. A polgári dráma hosszú uralma után nyíltan és elszántan „irreális”, smink nélkül, mint az antik dráma. A felfokozott realitás nevében.

 

Az olvasó ösztönösen hamisítja „magáévá” a szöveget, ösztönösen kerüli a szembesítést, ha lehet. De ugyanakkor – pusztán írásban – nehéz is megakadályozni ezt az önvédelmet. A betű mindig kiszolgáltatottabb: további értelmezésre vár, s kénytelen eltűrni az értelmezést.

A mozdulat (színpadi mozdulat) harsány tény: dárda a mellen. Szigorúsága semmit nem hagy érintetlenül. Annyira nem, hogy még az áttételesség is – ha színpadi mozdulat tényévé lett – már eleve nem áttételesség többé: több és kevesebb. S ha akarjuk, ha nem, színpadunkon minden korrekt ténnyé lesz. Még az is, ami szeretne kibújni a tényszerűség fogójából. Sőt még az is, ami szeretné megőrizni a képtelenség légkörét. Ilyen értelemben a rendező nemcsak átvilágítója a színpadi szónak, de szükségszerű helyesbítője is: egy bizonyos előre ki nem gondolható, de nagyon is számonkérő, közvetlen realitás nevében.

Az „üldöző” művészet

Eljárás, tárgyalás, ügy, tettenérés, kivizsgálás, felgöngyölítés – nagyjából ilyen szögekre vagyunk kifeszítve. Meglepő, ha az írói mesterségről, művészetről ilyen értelemben (is) beszélünk – de van benne valami korszerű. Olyan fogalmak ezek, olyanokká általánosodtak, hogy majdnem minden tevékenységünkre illenek. Ellenségben gondolkozunk, szökevényben, ellenállóban, bujkálóban. Valamilyen vádlottban, akitől vagy amitől választ várunk, hogy ítéletet hozhassunk. Alapmagatartásunk a dolgok peresítése. Hogy mindig is így volt? Látszólag igen, de pontosan mégsem. Minőségi különbség van. A lelki-ösztöni magatartás hangsúlya változott meg. Folytatva a példát: bevett szóhasználatunk, hogy a természet titkait faggatjuk, „keresztkérdéseket” teszünk fel; hogy minden eddiginél módszeresebb eljárást indítottunk ellene, a nyomozó műszereknek olyan hadseregével, amilyenre még nem volt példa. Az ilyen visszatérő szóhasználat mindig fényt vet egy kor közérzetére. A lélektani háttér bizonyosan az, hogy elveszett vagy legalábbis megrendült egy fajta bizalom – az égbe, a földbe vetett bizalom? – s a világ ellenségesebb lett. Olyan ellenfél, aki (ami) nem kegyelmi gesztusként adja meg magát, hanem akit (amit) be kell törni, ki kell kényszeríteni-ravaszkodni a vallomását. Lelki-szellemi imperializmus: innét van a jog, erkölcs, hatalom fogalmainak új típusú megbillenése is, hallatlan feszültsége minden vonatkozásban. Ti. hogy egyáltalán érvényes-e vagy nem. És milyen formában? Nincs megtámadhatatlan biblia, mint valamikor. Helyette gátlástalan erő-tudat, hatalmi önérzet – hogy mindent (mindenkit) szólásra bírjunk. A természetet éppúgy, mint a művészi mondanivalót. A modern művészetek formai és tematikus gátlástalansága, agresszivitása szintén ide vezethető vissza – szerényebben: ide is. Úgy értem ezt, hogy egyre kevésbé vagyunk tekintettel szabályokra, konvenciókra; minden eljárás jogos, ha eredményre vezet. Ahogy a tudományok egyre merészebben finomítják a kutató eljárásokat, a faggatást, ugyanúgy a művészetek is. Olyan árnyalatokat, anyagba és szavakba alig foglalható minőséget ostromolnak, ami pontosan megfelel a más területen is folytatott mély-kutatások, alatti-kutatások szellemének. Nem akarunk nyugodni a végső tettenérésig. S ezzel vissza is kanyarodhatunk a bizalomhoz. A bizalom hajlamos rá, hogy bizonyos látszatokkal megelégedjék. Szívesen rendezkedik be olyan módszerek világában, ahol minden otthonos, és mindenre kész a felelet. De ez tulajdonképen az eljárás felfüggesztése, kiegyezés a megidézett Szfinxszel. A tettenérés hajszolásával kárpótoljuk magunkat azért a barátságosabb világért, ami helyett egy ellenségeset választottunk. Művészetünk – legalábbis egyelőre, s ahogy az izmusok szapora egymásutánja mutatja –, üldöző művészet. Jobban érdekli minden lehető adat, részlet és alternatíva kinyomozása és számbavétele, mint az – hogy elsietve – megnyugtató tablót, panorámaképet adjon. S ennyiben mégiscsak van benne „alázat”: hiszi, hogy mindenre képes, de azért mégsem igyekszik előre levonni a következtetéseket.

Boldogok, akik újra „kielégítő” tablóra vállalkozhatnak majd.

Érzéketlenség – érzékenység

A nagyság közönségesség is, célratörő felületesség, süketség, vakság, csonkaság? Ha a világ rögeszmésen halad a maga valami-célja felé, feláldozva a miriád érzékeny árnyalatot: a Nagy Ábrát egybemarkolni szintén csak hasonló dinamikájú fölénnyel és rögeszmés érzéketlenséggel lehet? Kérdés azonban, hogy nem olyan holtponton hagyatunk-e cserben ezzel a módszerrel, ahonnét éppen a hasonlóan rögeszmés érzékenység mozdíthat csak tovább – vagyis, egy másfajta csonkaság.

 

Tolsztoj szükségszerűen hagy cserben egy bizonyos ponton. Csehov szintén.

 

A természettudomány – kvantumfizika – a kísérleti berendezések két csoportját különbözteti meg: az első az impulzus és az energetika, a második a hely és időviszonyok mérését, meghatározását teszi lehetővé. A kettő egyidejű használata elvileg lehetetlen. Komplementerek egymással abban az értelemben, hogy csak az összességük adja meg a jelenség teljes leírását.

Elkötelezett – elkötelezetlen figyelem

Két pólus között ingázik a megfigyelő képességünk, s vagy az egyikhez, vagy a másikhoz állunk közelebb; tiszta képlet nyilván nincs. Van, aki az átélt eseményekről csak pontatlanul tud közvetlenül és mindjárt beszámolni, de egy bizonyos idő múlva, később, a helyesbítést annál pontosabban végzi el. Ez a hiba (vagy képesség) feltehetően abból adódik, hogy az átélt jelent az illető hajlamos anticipált lehetőségeiben megélni – vagy épp ellenkezőleg, a múltba, az előzményekbe visszaszorítva (ahonnét nézve, persze, a jelen lesz a jövő). S ezt kétségkívül elősegíti bizonyos „jelenléttelen jelenlét” – s az ennek megfelelő „elkötelezetlen” figyelem. Az éberség ilyenkor nemcsak kevésbé „látványosan” működik (mint a zsebbe rejtett magnó), de mintha kevésbé válogatna is a rögzítés során, kevésbé rangsorolna, és igyekezne minden észrevehetőt szerves egységnek tekinteni. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a perifériás látómező látvány-részletei úsznak be, és kérnek helyet a látvány egészében. Vagyis, amikor a részletek egyikének a fontossága sincs eleve kétségbe vonva (cél-tudatosan elhanyagolva) – és mind egyformán rögzítődnek, már amennyire szó lehet ilyesmiről. S az emlékezet hívására hasonló egyenrangúsággal lökődnek újra a tudatba. De igazában (talán) ez sem pontos magyarázata a folyamatnak. Mintha nem annyira passzív visszaemlékezésről lenne szó ebben az esetben, hanem arról, hogy aktívan újra kitalálódik, ami volt. És nemcsak azoknak az összefüggéseknek megfelelően, amelyek az adott esetben valóban exponálva voltak, hanem azokat is figyelembe véve, amelyek az adott helyzetben általában szóba jöhettek (volna).

Az éberség másik formáját a tiszta és egyértelmű jelenlét mozgósítja. Ez már szükségszerűen kiszűr és rangsorol, s a hangsúlyt eleve arra teszi, ami az adott helyzetben fontos – ti. értelemszerűen az, s valamilyen éppen ott és akkor exponált céllal egybevág. Az egyidejű „perifériás” részletek így könnyebben sikkadnak el, alig felidézhetően elhomályosulnak – ugyanis, a figyelem logikus célja homályosítja el őket. Bizonyára ez az éberség a „normális” – a domesztikált és egyezményesen kommunikatív. Ezt szentesíti a klasszikus realizmus is. A másik (ha az ábrázolás természetére is utalni akarunk vele), úgy térképezi a valóságot, ami nemcsak azokat az „utakat”, „folyókat”, „domborzatokat” stb. tünteti fel, ami a tájékozódáshoz szükséges, hanem minden olyasmit is, ami megzavarja a tájékozódást. S ezt, végül is, fontos többletként is fel lehet fogni. Ha zavarba jövök vagy zavarba hoznak, mindig remény is lehet rá, hogy új vagy más áttekintésre és bepillantásra leszek kényszerítve.

A „résről”

Tárgyat kell választanunk. A pauszpapír alá tett mozzanatok körberajzolása megtévesztő híradás a mozzanatok közötti résről. Talán inkább a mozzanatokban meglelni a rést: valójában azokban vannak, felmérhetetlen kiterjedéssel. Sőt, meglehet, hogy mozzanatok közötti rés nincs is, mert amit annak vélünk, az a legfontosabb mozzanat. Felejtsük el a rés „kibúvóját”, s beszéljünk inkább a mozzanat önfeledt létezéséről, minden külső hívást, maga-felajánkozást elutasító „jelenléttelen-jelenlétéről” – ahol és amiben a tárgy a legteljesebben válik tárggyá, réstelen réssé.

(Rimbaud idáig jut el, mikor levonja a következtetést.)

Logosz és írás

A szertartás, rítus, ráolvasás, mondóka, vers, mese stb. eleve mondott szövegei dramatikusságuk révén kapják meg azt a prompt-érvényességű hatásképességet, hogy nem vitathatóak – ti. hogy így vagy úgy, de történnek. A vitathatóság kezdete: a dramatikusságot tudatosan nélkülözni próbáló elvont fogalmazás kísérlete. Ez hosszú folyamat. Végleges alapját az írás teremti meg, amivel a vitathatatlan „élő történik” helyébe – s el is szakadva tőle – a „grammatikai állítódik” lép. A színpadot ezért érezzük változatlanul ősinek: igazában már csak ott kaphatunk közvetlen, eredetire emlékeztető élményt a dramatikus realizmus vitathatatlanságából. A költészet szintén emlékszik s emlékeztet a gyökerekre; bár ez bonyolultabb. Sokkszerű hatásképessége, hogy nem vitatható, már csak áttételesen utal a dramatikusságra, az „élő történikben” megjelenő „grammatikai állítódik” kettősségének az egységére – ti, azzal, hogy kijelentésszerű. Hogy írva is képes emlékezni a mondott szó többletére, a beszéd, a logosz értelmére; s ez még a jelszerű, a tipográfiát stb. kiaknázó költészetre is áll, csupán a dramatikusságra utalása (lehet) rejtettebb. A vers mögött, a versben azonban mindig ott van a kijelentő alakja, a beszéd értelmű logosz, a logosz értelmű beszéd hordozója – a vitathatatlanság személyes-dramatikus jótállója és felelőse. A vakmerő szakítás és elszakadás a gyökerektől a próza. A „grammatikai állítódikban” jelenteti meg azt, ami az „élő történik” szférája – anélkül hogy kijelentésszerű lehetne, mint a költészet: nyilvánosan „építkezni” kénytelen. Exodus a logoszból a logikába, az időbe. S mint ilyen, minden régebbi és mai skizofréniánk folyamatos-történeti tükre és katalizátora.

Objektív – konkrét – szubjektív

Meggondolandó: a totális szubjektivizáltság nem analóg értékét és arculatát adná az objektívnak?

 

March: „A mai fizika azon iparkodik, hogy fizikai tudásunknak lehetőleg nagy részét szubjektív tudássá változtassa, s így lehetetlenné tegye minden kísérleti cáfolatát. Az egész fizikai tudást nem lehet szubjektív tudássá változtatni, de a program a szubjektivizmus minél messzebbre való kiterjesztése. Ebben az értelemben az ismeretelméleti szerepe: a tudomány szubjektív elemeinek a felismerése.”

 

Maradéktalanul objektív vetület, ami minden lehetséges dimenziót kitölt; azért nincs is „tudatában”. Az objektív ábrázolás (szó szerint véve) már csak azért is abszurd, mert ha volna ilyen, már nem ábrázolás volna, hanem alany-tárgy ellentét dimenziótlan transzcendentálása és maradéktalan egybevágósága a megismerésben.

 

Amit mi objektív ábrázolásnak szoktunk elfogadni, helyesebb volna háromdimenziós konkrét ábrázolásnak nevezni, ahol a konkrét csupán üzenet a dolgok objektív vetületéről. (A konkrét, persze – s ez a megtévesztő – maga is kvázi-kimerítő vetület.)

 

Ilyen értelemben – amiről szó lehet: a számunkra adott konkrétság szubjektivizálása. Pontosabban: tudatos szubjektivizálása, hogy így szűrjük ki, semlegesítsük, leplezzük le mindazt, ami a konkréthoz – konvencióink és beidegzéseink kényelmességéből is – ál-objektívként tapad. Vagyis minden olyasmi, ami elemi függetlenként kínálja magát, holott nem az. Elfogadása: akaratlan esztétikai ál-ontologizmus.

 

Feltesszük, hogy ha szubjektivizálásunk programszerűen tudatos és következetes, a maradék – ami már ismeretelméleti okokból sem szubjektivizálható – valóban hírt fog adni, s főképp hitelesebben, a konkrétban közvetlenül megjelenni és megmutatkozni nem tudó objektív vetületről. És ez a maradék préselődik át az atmoszférába. Tulajdonképpen itt kezdhetnénk beszélni viszonylag objektív ábrázolásról; ami viszont, a folyamat természetéből adódóan, inkább megidézés már.

 

A költészet a maga gátlástalanabb, alkatilag is teljességre törő szubjektivizmusával nagyobb eséllyel otthonos ebben. De mintha az új próza különböző változatai is e felé keresnék az utat.

A rím, a ritmus (mint jelölhető információkra konkrétan le nem fordítható közlés) – olyasmi, mint a fizikában a „bizonytalansági együttható”. Az új próza a maga kiküszöbölhetetlen „állítás-szériái” mögé és mellé keresi a maga „bizonytalansági együtthatóját”, mint az árnyaltabb, összetettebb bizonyosság feltételét.

Reverzibilitás – stilizáció – stabil rendszer

A tudományban (nagyjában) minden reverzibilis folyamat. A művészetben viszont – ami csak pszichén keresztül nyilatkozhat meg – eleve irreverzibilis folyamatokról, történésekről van szó.

 

Ugyanakkor: ha valamennyire is stabil rendszert akar felépíteni a művészet, eleve stilizációra kényszerül. Rendszerén belül mindent reverzibilissé, „merevvé” kell tenni, hogy számunkra (is) áttekinthetően és átélhetően éljen, összefüggjön, egysége látható-érezhető-gondalható legyen.

 

A realizmusok (az eddigiek), mint szerkesztett stabil rendszerek: reális stilizációk; minthogy megfelelnek egy formaelvnek, de nem a reális lefutásnak. Ti. éppen ahhoz képest stilizációk.

 

Vajon nem a kép fokozottabb hangsúlya és lehetősége mélyítette el a művészi stabil rendszerek válságát? A technikai képnek (fotó, film) az a szuggesztiója, hogy – elemeiben vagy legalábbis szakaszaiban – az irreverzibilis folyamatok és történések stilizáció nélkül rögzíthetők? Illetve: hogy egy művészi rendszer egyidejűleg lehet stabil és instabil nyitottság?

 

Az irodalom valójában most igyekszik elszakadni a klasszikus természettudomány sémáival analóg sémáktól? Megkísérelve, hogy az irreverzibilis mozzanatok gazdagabb számbavételével csupán utaljon egy lehetséges stabil rendszerre – és ne eleve ahhoz válogasson-csoportosítson (reverzibilissé hamisítva) önmagában irreverzibilis mozzanatokat?

Naturalizmus – expresszionizmus – szürrealizmus

A részletgazdagságba vesző naturalizmusnak, morbiddá duzzasztott realizmusnak nagy német hagyománya van – ami mögött nem nehéz fölfedezni a rejtett, másik igényt: az irracionalitást, a romantikát.

 

Újraértelmezett naturalizmus: ti. a könyörtelen (de nem kegyetlen). Nem öntetszelgő, nem belterjes. Szembefordulás a valós részletek bősége fölötti romantikus eksztázissal. Részrehajlás nélküli pontosság.

 

Ami túligazolja magát, könnyen az ellentétébe csap át. Stílus- és szemlélettörténeti példa: az expresszionizmus – a maga tiszta, eredeti formájában – a túligazolt realizmus és naturalizmus belterjes egzaltációjának a lecsapódása. Nem véletlen, hogy a német eidosz legközvetlenebbül éppen ezt hordta ki, s nem a szürrealizmust, ami a racionális bizalmatlansággal kezelt, egzaltáció nélküli realizmusra válaszol, a maga mindent egyenrangúsító, költői abszurditásával. Az egyik kizár és bezárkózik, és belterjesen személyessé vizionál mindent; a másik kiterjeszt és kinyílik, s még az elidegeníthetetlenül személyeset is „demokratizálni” képes. Illetve: mellérendelni – akárcsak az álom – a létezők minden rendjének.

Gondoljunk Munch híres Sikoly-ára, ahol a világ, mint egyetlen arc rémületébe beszippantott, majd újra visszatükrözött tárgy jelenik meg, és individualizálódik – vagy gondoljunk Tanguy Jours de lenteur-jére, ahol a képzelt és valós tárgyak hierarchia nélküli világában kap helyet a kizárólagosságától megfosztott személyes is.

 

Expresszionizmus, mint a jelzések és tartalmak centripetális irányulása; a pontszerűbe rántott különféleségek dinamikus egyöntetűsítése; képzeltnek és valósnak szubjektív hitelű egybecsúsztatása; személyesbe ontologizáló pátosz és görcs; mint az egybemosódás abszurdja.

 

Szürrealizmus, mint a jelzések és tartalmak centrifugális irányulása; egyenrangúsított elemek szóródása és elkülönülése, s alkalmasságuk az egymást nem-kioltó szerveződésre; képzeltnek és valósnak objektív hitelű, szerves kohéziója; mint a számtalan elemi önlét abszurdja.

Pop-art – nouveau roman

A pop-art és tárgyak viszonya döntően érzelmi jellegű: irónia, düh, meghatódás motiválja. Valamit akar kezdeni velük. Vonzódásában bujkáló ellenállás; kritikájában az érintettség védtelensége. Lázadva megváltani a tárgyakat, és megváltódni általuk. Nemcsak használni őket, hanem találkozni is velük. Berántani őket is abba a gyűlölet-rokonszenv hálóba, ami majd az egészet (velünk együtt) szervesebb egységbe fogja. S legalább így, egy új viszonylat formájában, szervessé tenni a nem-szerveset is: a tárgyteremtményt.

Mint irányzat, nemcsak kihívás, hanem elkerülhetetlen válasz is a rokon kihívásra – ti. hogy maga a tárgy-infláció sem tűri többé az egyszerű lefokozást: „mitologizálódni” akar. Nem csupán kapcsolódni a használat szintjén, hanem be-kapcsolódni. A pop-art indulatos kísérlet, hogy relatív egyenrangúsítással biztosítsa a közös-mitológia egyensúlyát; s az érzelem nagyvonalúságával igyekszik belesajtolni bennünket a tárgy-eszköz-környezet világába. „Pan-szubjektum-objektum-theizmusa” valójában hiányt és éhséget jelez, az általános összekapcsolódás vágyára utal – s mint ilyen, egy mélyen archaikus igény modern megfogalmazása.

 

Egészen más a nouveau roman kiindulása, közérzete (legradikálisabban Robbe-Grillet-nél).

Az ember-tárgy kapcsolat itt olyan koordináta-rendszerbe helyeződik, amit az ember alkot, de amiben a tárgyak független „istenekként” vesznek részt. A nouveau roman végső soron az ember helyét próbálja jobban racionalizálni a pontos tárgy-térképpel – de a feltérképezett világból kibontható új ember-tárgy kapcsolat, a szimbiózis új minősége igazában nem érdekli. A „különség” tisztázását és véglegesítését tartja fontosnak ember és tárgy között, s mintha ettől az elidegenítő gesztustól várna és remélne egy új típusú, magára koncentrálóbb, pőrébb személyességet. Az értelem arisztokratizmusával választja le az embert a környezettárgy-eszköz világáról – anélkül, hogy helyette átadná valaminek; vagy át tudná adni.

Vagyis, az értelem mérnökien pontos szkepszisét képviseli minden „bizonytalan” kivetítéssel és általános kapcsolódással szemben. Ennek a következetessége azonban az emberi szférában is olyan helyzetet teremt (ember és ember között), amilyet elsősorban ember és tárgy között kívánt megvalósítani. Nolens volens: a megcélzott „pőre személyesség” is tárgyszerűbb lesz.

A nouveau roman bizonyos értelemben szomszédja az egzisztencializmusnak, de érzéketlenül az „érzelmi-abszurd” tartalékai iránt – amiből pl. Camus táplálkozik. S ami – legalábbis remény lehet rá – túl dobja, illetve dobhatja a személyeset a maga határain.

A gyermek mint tét

Feltűnő a mai amerikai irodalomban a gyermek, a gyermekmotívumok jelentékeny szerepe. Mintha a civilizáció szorításából menekülne vissza a természetesnek és természetinek még rontatlan rezervátumába. Ahogy mi a történelmi gyermekkorunkba, a görögségbe nyújtóznánk vissza sokszor szívesen?

Handicap is a nagy történelmi háttér és hátvéd. Nehezíti a jelen önfeledtségét. A gyermeki gyermekkor: együtt és egyidejűleg hozza minden érzelem, reflex, gondolat múltját és jelenét. Az ősit állítja két lábra jelen idejű hús-vér hitelességgel. A mi történelmi gyermekkorunk panorámája egy kicsit szobortemető is mindig.

A civilizációt a gyermek fogja humanizálni? A Gyermek, aki közöttünk jár, s nem a nagy talapzatról néz le? (A görög talapzat lábánál, szerényebben, ott a Gyermek is.) A hippik, ha a szó görög értelmében cinikusok is tudnának lenni, sejthetnék, hogy mit játszanak el.

A viccelemzés mint kisegítő tudomány

Néhány lehetséges címszó a témához:

 

immanens tartalmuk és változó szövetük;

a csattanók kompenzáló, szublimáló, el- és áthárító szerepe;

a sűrítés, kihagyás, részletezés technikája;

az elemek jelrendszere;

elemek és jelzések kódértéke;

szimbólumaik egy- és többértelműsége;

a szimbólum-fedettség és felfedés fokozatai;

a célzás és utalás mechanizmusa, gazdaságossága a különböző érzelmi, értelmi hierarchia-szinteken;

sznobizmusuk, arisztokratizmusuk és popularizmusuk;

az adott szimbólum és allegória valóságos és abszurd elemeinek viszonya, aránya egymáshoz, s jelentőségük a hangsúlyozott jelentés szempontjából;

a valóságos elemekből épülő struktúrák torzítási mechanizmusa;

a valóságos elemek egymásmellettiségének konkrét, irreális, irracionális és abszurd kombinatorikája;

epikájuk és költőiségük;

összefüggésük a kor történelmével, nosztalgiáival, perverzióival, hitével, sérüléseivel, ízlésével, tudatalattijával, információs szintjével, manipulált és rendhagyó, intim és tömegneurózisból származó ismeretkörével;

a vicc mint népmese-pótlék, cselekvés-pótlék, társas „érintkezési” forma;

mint pszichológiai ösztönző és szabályozó;

mint faji-társadalmi önbüntetés, kritikai kihívás, nyílt vagy burkolt nárcizmus;

mint erkölcsi, politikai, történelmi, szociológiai szájhagyomány-marginália;

mint személytelen, kollektív szellemi termék, ami nevetségesbe uniformizál, s éppen a túlzással biztosít játékteret a szükséges komolyság személyességének;

mint banalizált védekező mechanizmus az egzisztencia banalizálhatatlan követelményeivel és következményeivel szemben;

mint szövete a mindenkori közérzet-elemzésnek;

mint banalizált élet és létezés-magyarázat, kollektív filozófia;

mint az egyetemes áttekinthetetlenség atomizált, mikro-megszégyenítése;

mint burkolt bosszú a metafizikummal szemben;

mint szájaló-mazochista értelmetlenség a szfinxértelmesség előtt;

mint agresszív remény.

Széljegyzet Beckett szótárához

  1. Az ember találta fel az irgalmat, részvétet, nem Isten. (Octavio Paz: „Az emberek hasonlókká válhatnak az istenekhez, de az istenek az emberekhez soha.”)

  2. A világ gonoszsága, állatiassága főképp onnét ered, hogy hasonlítani akarunk Istenhez.

(Lásd ad 1. O. Paz.)

  3. A szabó a rendelőjéhez: Uram, nézze meg a világot, és nézze meg ezt a nadrágot!

(Igaz. Csak miután a nadrág is a világra van szabva…)

  4. Az Isten megbocsáthatatlan.

(Egészen pontosan: a maga számára. Csak mi vagyunk abban a kísérleti-próbatétel-helyzetben, hogy megbocsássunk ártatlanul; vagyis megbocsáthassunk.)

  5. Isten létének evidenciája egyúttal az is, hogy nem létezhet. (Circulus vitiosus. A nem-létezés evidenciája egyúttal a létezés evidenciája is. Az antianyag az anyag, vagy az anyag az antianyag?)

  6. Isten nagy előnye az emberrel szemben, hogy ő találta fel a halált.

(Viszont az ember az öröklétet. Csak éppen mindkettő semmis az antropomorf logikán túl.)

  7. A Ninivére féltékeny Isten.

(Ninivei feltételezés. A bujkáló, rejtett, tagadott megváltódás-remény elszólása.)

  8. Dante, ez a komisszár, ez az Isten Quislingje az emberek között.

(Vagyis, ha szigorúan gondolom, egy Jób Istenének Hitler is Quislingje?)

  9. Tegyük fel, hogy egy patkány vagy más apró állat megeszik egy szent ostyát: a) lenyelte Krisztus testét? b) ha nem, hová tűnt? c) ha igen, mit csináljunk a patkánnyal?

(Negyedik kérdés: Szent Ferenc meg tudta volna tagadni a fecskéitől, hogy ne határozott igennel válaszoljon?)

10. Egyetlen mód a semmiről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha valami volna; egyetlen mód Istenről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha ember volna; egyetlen mód az emberről beszélni – nem antropológiai értelemben –, ha úgy beszélünk róla, mintha termesz volna.

(Reductio ad in finitum, ha folytatom a még kisebb irányába – a termeszen túl és azon is túl. S ugyanakkor előre-hátra kör: találkozás a kiindulóponttal. Vegyük a becketti csomópontokat, és induljunk el visszafelé: egyetlen mód a termeszről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha ember volna; egyetlen mód az emberről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha Isten volna; egyetlen mód valamiről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha semmi volna. S ezzel a becketti mű magjánál vagyunk, a Textes pour rien, a Comment c’est szövegeinél.)

11. Az ész lerombolhatatlan.

(A művek realisztikusabban derűlátók: a lerombolt ész lerombolhatatlan.)

Egy Tolsztoj-emlékkönyvbe

Dosztojevszkij művei előbb kerültek a kezembe, mint Tolsztojé. Előbb a Karamazov, a Félkegyelmű, mint a Karenina Anna, a Háború és béke vagy a csodálatos önéletrajz és napló kötetei. Úgy érzem, ennek a sorrendnek az érvényessége később se billent meg bennem. Bár azt a termékenyítő ellentétet, ami az ő kétfajta látás- és viszonyulásmódjuk közt van – s amit a születő, modern regény útkereső feszültségében is bőven ott találunk, egyre inkább a legidőtállóbb útravalónak tekintem.

Tolsztojt nem tudom nosztalgia nélkül olvasni. Elsősorban tárgyias és konkrét érzékelése ébreszt nosztalgiát bennem, s az a nyugodt magabiztosság, amivel a történések és jelenségek horizontális felmérését részesíti előnyben – anélkül, hogy egy másik út sejtelméről valójában lemondana, illetve, lebeszélne. S éppen ez a rendkívüli benne. Tolsztoj kikerülhetetlen; akkor is hat és a tanítványai vagyunk, ha történetesen nem fogadnánk el. A maga módján mindent tetten ért, ami az emberi színjátékban tettenérhető. Rendező szempontjaival, „beállításaival” s még sok egyébbel vitázhatunk, de ez mindenképp csak egy másfajta alkat vitája lesz egy önmagában teljes, autonóm tenyészetvilággal. Nincs jobb út a Tolsztojénál, csak más út is van. S ha már a nosztalgiát említettem: lehet nagyobb ajándék s nagyobb önismeretre szorító szellőzködés, ha valami elvágyakoztatja az alkatot önmagából, aminek a lehetőségeit és szenvedéseit már fölösen ismerni véli…?

Egy mindenesetre biztos: ami az objektív érzékelés művészi gyakorlását illeti – mert azért mégiscsak ez minden igazi mű alapja, legyen az bármilyen természetű – kevesen mondhatják el, hogy nem adósai. S végül még egyet említenék a tolsztoji életmű tanulságai közül: az indulat nemességét és tisztességét; amit persze megint csak az objektív észrevevés felelőssége biztosíthat.

Az utóbbi években csupán a hosszabb elbeszéléseit és a Karenina Annát olvastam újra – de valamennyinél többször az Iljics Iván halálát. Ebbe a műbe minden alkalommal „hazatérek”. A Háború és béke, a Karenina bizonyára „nagyobbak”; de mint a Köpeny, az Iljics is egy újfajta érzékenységgel és ökonómiával ajándékozta meg a modern irodalmat. Itt már olyan rés fölé kényszerít bennünket, amiről tudomásul kellett vennünk, hogy a legvalósabb valóság.

Madách – Arany

A sztregovai magányos alakja –

megrendítenek az ilyen sorai: „Érzéketlennek tartanak s nagyon is romantikus vagyok, bajom, hogy soha nem találok, ki megért.” Ami nem igaz. Arany, a másik introvertált, nagyon is értette, a robusztus modorosságok mögött is biztos ítélettel. S milyen érzékenységgel! Viszonzásul: a nagyságnak milyen ritka természetessége, ahogy a víziók megszállottja fejet hajt a művesség tanácsai előtt! Barátságuk inkább levélírásra korlátozódott; az utak is nehezen járhatók voltak még: „Ne feledd… hogy Pestre való érkezésemig 10 nap szükséges, mert a posta is lassabb nálunk, meg az út is rosszabb, mint gondolnád” – írja Sztregováról. Hol is lehetett volna a mi Weimarunk, ahol ez a két egymásnak rendelt ellenpólus Goethe–Schiller barátságot csiholhatott volna ki magából – ha nagyon is másképp, más alkatkeveredéssel, s főképp, más viszonyok és feladatok közé szorítva. Megható, szerény, mégis kemény szókimondás, amivel megbecsülik egymást. S ahogy Arany a kúriák és kastélyok átkát sem hallgatja el: „Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is”, írja. „A mű alapeszmében, compositióban, mind abban, ami lényeges – eredeti, merész és költői –, hogy a külsőben, de a legkülsőben itt-ott némi hiány mutatkozik, az talán körülményeidnek tulajdonítható. Talán nem hatott úgy át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene, az irodalmi nyelv pedig évek óta romlik, több-több idegenszerűt vesz magába. Talán előbb kaptad a német s általában idegen cultúrát, hogy sem a magyar nyelvszellem kitörölhetetlenül ette volna be magát nyelvérzékedbe. Vagy ha nem így volna, úgy tán merészebb játékot űzsz a magyar nyelvvel, mint azt a nyelv most már tűrhetné. A verstechnika pedig nagyon megkívánja a nyilvános gyakorlatot: én fölléptem óta igen igen sokat tanultam e részben, noha az előtt is azt hittem, hogy tudom.” Ha valaki, éppen Arany volt az, aki a kortársak közül legmélyebben értette meg, hogy a Tragédia a „nemzeti színezet” hiánya ellenére is a legnemzetibb drámánk. Pontosabban: legalább annyira, mint a Bánk bán. S hogy a kettő ki is egészíti egymást: egyik a „nemzetin” keresztül figyelmeztet az egyetemesre, a másik fordítva. Jelképien, hogy a Tragédia szövegét „magyarító” Arany ugyanakkor így kínozza magát: „… óh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón’ – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Tovább röppent a költő pillanatja”. Magyar sóhajok. Ady: „Nézzek immár nagyobbakra is.”

Krúdy – Proust

Nem tudni pontosan, hogy Krúdy mit hol ír: ez szinte hitelesebb olvasói közeledés a világához, mint pontosan tudni. Mindenütt írja. Egy csodálatos mondatára emlékszem, amit szintén valahol, mindenütt ír le: „Ha csak azt tudnánk, hogy mit beszéltek a nők Szinyei Majális c. képén…” – Itt a varázslat magja: hogy feltételes módon, mégis egy hiteles állító módon belül tudja.

 

Vannak művek, melyek csak az utolsó betűig végigolvasva adják meg magukat. Ez a többség. Általában valami strukturáltat közölnek, hogy valamire utalhassanak. Krúdy azok közé tartozik, akik számára a „strukturált valami” inkább csak arra való, hogy egy metszően éles bizonytalanra hívja fel a figyelmet, ami már csak kiegészítésekben ragadható meg. Krúdy úgy és azért olyan, amilyen, mert szüntelen kitérésben van, hogy a leírhatatlan kiegészítések számára ne szabhasson határt se magának, sem az olvasónak. A kiegészítések kedvéért ír; hivő agnoszticizmusból. Mintha csak azért lenne a sok szó és mű, hogy a „kihagyott” lehessen világosabb, s a kiszorítottságában kiemeltebb. Mintha az egy tisztelete és rögeszméje miatt nem vállalkozhatott volna kevesebb szóra és műre. Innét a gondolati-érzelmi monotónia is: a lehetőségben, és nem kifejezésben adott korszerű tágasság. Éppen az egyhangúságában van a merész kihívás.

 

Proust időfolyamatban vonultatja a megállított múltat. Időhatározóinak, helyzet-rögzítéseinek kronológiai értéke is van. Emlék-tömbje olyan önmagában forgó-alakuló világ, ami maga ugyan nem vesz tudomást az időmúlásról (hiszen folytonos „megidézésben” van) – de az alkotó mégsem emeli ki a múlás folyamatából. Bergsoni, valóban: még ha áll is, akaratától függetlenül is mozog, halad valami felé. Igazolva, hogy a létben történés van, haladás.

Krúdy szemlélete, átélése, alapközérzete teljesen más. A történés nála állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni. Az időt radikálisabban függeszti fel, illetve relativizálja, mint Proust.

Kassáknál

A szobában, ahol az estét töltjük, három nagyméretű képe a falon. A középső pirosba komponált tér- és idomformák – nyugtalanítóan harmonikus és hűvös. Különösen az átlósan vezetett, keskeny, világosabb színű, mértanias csíkot érzem kitűnőnek. Az este folyamán többször ráfeledkezem, s ettől az átlós csíktól egyre dinamikusabbá lesz a kép – „epikus mértanná”. Különben nehezen barátkozom a festészetével. Már-már az érdektelenségig lejózanítja a színeket, a formát; s mintha a mértaniasságot nem belső feszültséggel értelmezné, hanem éber pedantériával. Vízióhiány? A tiszta formák világát járja körül, de mintha a szférikus démoniájukról nem tudna. Mégis, a magyar szabad vers legtelítettebb, legképtelenebbül értelmes sorait ő írta. Kár, hogy nem ez a bátorság és felszabadultság nyomta rá bélyegét az egész életműre. A magyar avantgarde-nak masszívabb, irodalomtörténetileg is kevésbé háttérbe szorítható bázisát teremthette volna meg. Ami van, így is az ő erőfeszítésének a gyümölcse. Így vagy úgy, majd mindenki adósa.

 

(Vagy csakugyan nem alkalmas terep az irodalmunk a „modern” számára? Nem vagyunk „kitaláló”, „újító” irodalom? Mindenesetre nem úgy tartozunk ebbe a típusba, mint mondjuk a francia – de azért ennyire távol sem esünk. Túl sok előítélettel, előzetes koncepcióval határoztuk el, hogy milyenek vagyunk – anélkül, hogy szüntelenül kipróbálnánk, mi telik ki belőlünk. Megfeledkezve ilyesmikről: a szellem önfeledt önkénye és következetlensége – felelőtlen kíváncsiság – független felelősség – stb. S még mindig vonzó a próféta-attitűd; ami jó, ha egy században egy zsenit tesz kivételessé, és nem ront meg. Az a prófétaság, ami jövőbe szuggerált konzervativizmus is egyben, ismeretlen lehetőségeink és tartalékaink eleve megkötése.)

Antonioni, Nagyítás

Csak a labda nélküli teniszezés tévedés – ti. a film végén. Bármennyire szuggesztív és szép, kicsit tanító összegezés. Az üresjárat, a funkciónélküliség érzékeltetésére sokkal jobban a helyén van a légcsavar-motívum (a maga behemót használhatatlanságával), először a régiségboltban, aztán az autóban, az üres műterem padlóján: a szárnyalásnak ez a testétől megfosztott, tárgyiasult lelke. S zökkenés nélkül illeszkedik a többi konkrét-képtelen elemhez. Nem így a végjelenet. A bohóc-hippik irodalmias kerekséggel jelennek meg újra a teniszpályán, hogy „eljátsszák” a morált. Sok. – A filmben különben ott bujkál – szándékosan vagy véletlenül – valami bizarr-blaszfemikus jézusi vonás is. A riporter-főhős külső megjelenése, például; s ahogy lassan, szinte önmaga ellenére a lényegre, a felkínálkozó hivatására eszmél. Talán minihivatás ez, sok sürgetőbbnek gondolható feladat mellett – mégis megnő. S paradox módon, épp akkor a legjobban, mikor ebben a blaszfemikus Jézus-palántában elbizonytalanodik a hivatás, a megváltás makacssága – vagyis, amikor a teniszjelenetben visszadobja a „labdát”. Ez a megkísértés pillanata: mintha ő is hinni kezdené, és elfogadná, hogy az élet úgyis segít magán, különleges beavatkozás nélkül: hiszen íme, a kihívó „teniszjátékkal” is valójában a képtelen, a mocskos, az értelmetlen „józanság” ellen tiltakozik. Ha így értelmezem, a jelenet önmagában jó, sőt kitűnő – de semmiképp sem a végén. Valahol közben inkább, a film második felében kellett volna esetleges, spontánul kialakuló jelenetté tenni, amire közben rakódik rá egyéb motívum, vonatkozás és történésmorzsa – ti. hogy utólag hívódjon elő, mint a légcsavar. Így persze, a képlet is megváltozna kissé: a riporter-főhős (ebben az esetben) a hippi-teniszezők csábító kísértése után is tovább makacskodna és nyomozna – a maga másfajta, józan józanságával. Csöndje és magánya nem a mesterségesen színhellyé maszturbált teniszpálya mellett fogalmazódna meg, hanem azokon a banális utcákon, házakban, szobákban, ahol a magány és csőd feltűnés nélkül, folyamatosan születik és manipulálódik. S ez így erősebb lett volna. S tanító lírizmus nélkül utalt volna arra, amire különben az egész film utal: hogy a hippi-tenisz, minden mögöttes jelentéstartalmával együtt, valóban csak szorongató kísértés – ál-kiút.

Két megnyitó

Sündisznóállás

Sokszor próbálták elhitetni velünk, hogy igaz történelmi erőnk valamiféle „sündisznóállás”. Sokszor kénytelenek is voltunk vele – de még akkor is kritikus önvédelem ez, ha csak átmenetinek, bizonyos feladatok megoldásának az időszakára szánjuk érvényesnek. A kirekesztés könnyen belső igénnyé, életszabállyá lesz. A kirekesztésben – és ide tartozik az egyoldalú kifelé tájékozódás is – az a veszélyes (és csábító), hogy megbarátkoztat a hibáinkkal; másrészt nem enged túllépni a provinciális kipróbáltságokon.

 

A mesterségről szólva: számunkra különösen veszélyes minden olyan gyakorlat, ami az etnikumnak, s általában a kirekesztő kizárólagosságnak cinkosan szűk és zárt bástyája mögé szeretné besűríteni a sajátságainkat, és ott művészetté konzerválni, mint valami indián rezervátumban. Csak az nem vész el hosszú távon, amit sikerül megosztani.

 

Szándékos nosztalgiákat, beidegzéseket kell újraértékelnünk, és szellemi erőfeszítéseinket ehhez hangolni. A horizontálisabb múlt (ködképek) helyett vertikális feladatok szellemi magasfeszültségét kaptuk cserébe; a partikuláris helyett az egyetemeset. Egyedül ebben térülhet vissza – magasabb szinten –, amit a politika eljátszott. A technika kora a határtalanság kora, a szó minden értelmében; s program lehetne, hogy ezt politikára is lefordítsuk.

 

Már ott tartunk, hogy igazi rangunk csak az önfeladás nélküli befogadás lehet. Megtanulni, hogy a szellemi tártság egyenrangú rokonságot nyújthat a vérségivel. Tudatosabban tudni, hogy csak a vertikálisban nem illúzió a „szabadságunkról” beszélni.

Irodalompolitika

Irodalompolitika csak akkor kaphat történelmi távlatban értelmet, ha a legtárgyilagosabb kritikai gyakorlatba építi bele magát. Ami meg akar íródni, végül is megíródik; csak éppen a nemzeti kultúra (általános kultúra) szempontjából nem mindegy az időbeli eltolódás. Lavoisier-t ki lehetett végezni, a modern kémiát nem. Bár nyitott kérdés, hogy a kivégzés elmaradása nem hozott-e volna más fejlődési menetrendet. S Lorca „öregkori” költészete? (A Petőfi típusú ön-feláldozás más etikai hangsúlyú determináns.) Amiről szó van – hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, amiről Madách írja: „… az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld a lábuk alatt, s maguk elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még maguk küzdöttek”. A megtervezhető szabadság gondolatával s gyakorlatával a művészet nem tud mit kezdeni. Mintha a politikától, mondjuk, azt várnánk, hogy mondjon le a taktikáról. Egészséges az egyensúly irodalom és politika között, ha kölcsönösen figyelnek egymásra: az igények és ajánlatok ösztönző megfogalmazásával, a maguk területén.

I/B

 

Notesz

 

Realizmus: a hold előtt pille repül át.

 

*

 

Fogalmazok – a ravasz egy, de a puska csöve kettő.

 

*

 

Szigorúságból és vízióból építkezni.

 

*

 

Hatni – pontosságban magára hagyni.

 

*

 

Nyomozom, hogy mióta, mikor.

Az évek mögé kellene visszahátrálni, de úgy, hogy közben nem fordulnék vissza. Vagyis hátrálva búcsúzni a folyton előttem hagyott jelentől, ami egyúttal egy tőlem távolodó jövőbe is rohan, holott számomra ez a jelen a legközvetlenebb múlt, miután éppen én lennék az, aki közben egy folyton hozzám közeledő múltba ereszkedem vissza, mint a legközvetlenebb jövőmbe, amiről ugyan hihetem, hogy látszólagos jövő, de hihetem azt is, hogy az a másik jövő az igazi múlt, amitől távolodom, sőt, a múltak múltja, aminek a távolodását még az is megpecsételi, hogy olyan közvetlen múlt előzi meg, amit magam előtt hagyva ebből a jelenből szakítok ki, ami már jelenként is kritikus volt, hiszen éppen a hátrálásommal fosztom meg a lehetőségtől, hogy tiszta jelenként a jövőt számomra is érvényesen határozza meg, tehát egyértelmű előzmény és ok legyen, e helyett olyan múlt következményévé is teszem, ami számomra az éppen létesülő jövő, miután abba ereszkedem vissza…

Mindez megnehezíti a pontosságot, hogy mióta, mikor.

 

*

 

A nyelv a „kiűzetés” a paradicsomból. Az alma egy főnév volt.

 

*

 

Süt a nap. A kertben ütközik a fű. A csupasz fák ágain fénymáz. Három kék szoknya a kerítésen. Négy madár egy szitakötő körül. A teraszon csonka gumicső, mint egy bélcsatornává rövidített kígyó. Kezdhetjük, tehát –

A leltár nyugalma! És kimeríthetetlensége. Az összefüggések tébolya! És morfiuma.

 

*

 

Hazafelé a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

*

 

Belső teatralitás és felfokozott elveszettség érzés – enélkül semmi lényeges nem megy.

 

*

 

Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új. Csak így.

 

*

 

Szkeptikus vagyok, nem tudok kegyetlen lenni. Bizakodó – csak a könyörtelen művészet vonz.

… a nélkülözhető szépséget felismerni, s makacsul mellőzni, hogy meztelenebbül próbáljunk szemközt maradni a tárggyal –

Valami ilyesmiről lenne szó.

 

*

 

Szelíd kérlelhetetlenség a szépség szolgálatában – ez, ami nincs.

 

*

 

Az utolsó, maradék szótag – az értelem és ösztön biztos tehetetlenségével, biztos bátorságával – hídnak dobja magát, túlsó part nélkül.

 

*

 

Nincsenek szabályok. Ez sem igaz – „nincsenek szabályok” sincsenek.

 

*

 

Sok meddő vitát elkerülhetnénk, ha a művészettől nem „valóságot” követelnénk, hanem hitelességet.

 

*

 

A valóság annyira bonyolult, hogy könnyebb lehetségest mondani róla, mint bármit hazudni ellenében. A „lehetséges” változatai könnyedén túlszárnyalják a hazugság erőlködését.

 

*

 

(Örök remény) Várod, hogy jön egy pillanat, amikor a szavak rést vágnak, s egy olyan térbe zuhansz át, ahol minden fegyelmezetten, véglegesen, tovább nem részletezhető kimeríthetetlenséggel variábilis – és nem olyan kisszerűen mozdíthatatlan, mint ezek az átmeneti hullámok itt.

 

*

 

Jogos megjegyzés (néha): az irodalom, művészet végül is nem találmány-bejelentő hivatal.

 

*

 

Bevezetendő terminus technicus: lökhárítós irodalom.

 

*

 

Volk, ohne Eigenschaften. Musilunk nincs; pedig nagyon kerülgetjük mindennapjainkkal a méltó témát.

 

*

 

Ha nem történik semmi, olyan, mintha illetéktelenül utolérték volna az embert. A mai próza szívesen él ezzel az inzultáló modortalansággal – nem csoda, ha a jómodorúak prüszkölnek.

 

*

 

A szintézis forradalmi keresése népszerűtlenebb, mint a bedobott gyeplő vágtája. Botránkozni szórakoztatóbb, mint érintetten zavarba jönni. Bartók jó példa rá.

 

*

 

Illyés írja a Nyugat Orosz Dekameron-jának az előszavában: egy szemernyi hazugság a műben, s az egész megromlik tőle. – De ez ritka eset. A szemernyi hazugság elhelyezéséhez túl nagy technikai intuíció kell, s komoly érzék a gazdaságossághoz. A hazugság azonkívül narcisztikus is, szereti elhinni magát – s akkor már szaporítani kell a „szemernyi” nem-igazat.

 

*

 

Tisztáztuk már kielégítően, hogy bizonyos pszichózisok mögött nem olyan erőt meghaladó „megismerési szint” rejtőzik-e, amit a legerősebb személyiségek is csak úgy tudnak elviselni, ha művészetté szublimálva megosztják másokkal? S ha ez a képesség nincs meg, a világosságtól lesznek vakká, a tiszta felismeréstől egyensúlytalanná. – Nem az a botrány, ha a művészetet a pszichózis véglete felől is meg lehet közelíteni; botrányt csak a végletek egyensúlytalansága okozhat a művészetben, a jelenlétük soha.

 

*

 

Minden nagy alkotásban van valami determináltan szomorú. Minden nagy jellemben, végletesen kitárulkozó tájban, minden kiemelt, maga létébe elkülönített tárgyban. A magába visszatérni tudó görbe már nem ad fel magának új feladatot. A visszavonulásnak, a be-csavarodásnak ez a mozdulata az utolsó üzenet, ami még értelmezhető.

 

Magukba-idegenített értékek panteonja – platóni ideák kirakata: üveg mögött, dermedt tökélybe zárkózó próbababák. Várják, eltűrik, hogy (így vagy úgy, ahogy lehet) felöltöztessük őket.

 

*

 

Három költő arcképéhez: Nemes Nagy: habzásból fölcsapott arcél. Pilinszky: mosolytalan, derűs megsemmisültség. Weöres: organikus kristály.

 

*

 

Camus ateista? Hogyne. Olyan szenvedéllyel, hogy sikerül megfogalmaznia az ateizmus metafizikáját. A líra ajándékbosszúja.

 

*

 

Megmagyarázták. Megmagyaráztuk. Megmagyaráztam. És? A tárgy már világos, az alany árnyékban. A reflektor nem világíthatja meg önmagát, csak egy másik világíthatja meg, s azt megint egy másik. De ez mégsem elég. Amit én tudhatok magamról, csak a másik tudhatná rólam, ha én tudhatnám róla, amit ő nem tudhat magáról. A tárgy egyre világosabb; az alany még mindig árnyékban. Azért csak rajta! írjunk, költsünk, magyarázzunk; utána, a csend, talán közöl valamit.

 

*

 

(Séma)

Este megjött, megetette a lovat – nem este, éjszaka jött meg, megetette a lovat – reggel jött meg, megetette a lovat – el se ment, nem etette meg a lovat – stb. Illetőleg: ő sincs, ló sincs, etetés és nem-etetés sincs –

Helyes. Most már írhatok arról, ami úgy van, hogy lesz.

 

*

 

Realizmus mint a szabadság luxusa. Realizmus mint a tudatos pontatlan célzás magasiskolája. Mi történik, ha a „pontatlan célzás” reflexe odáig tökéletesedik, hogy már a hamis céltáblát is pontatlanul veszi célba? Az eredmény lehet az is, hogy véletlenül az igazság találtatik „szíven”. De ez már telitalálatnak is hiteltelen. Az így ölbe hullott igazsággal éppúgy nem lehet mit kezdeni, mint a hazugsággal.

 

*

 

Vita helyett: büszkék vagyunk a Zalán futására, de a Csongor és Tündét olvassuk s játsszuk még ma is; a Toldiról elérzékenyedve beszélünk, de este, ágyban, inkább az Őszikéket lapozzuk fel; bátor tettnek érezzük a Civilizátort, de a Tragédia számára sajátítjuk ki évről évre egy város főterét; a Rózsa Sándort elolvassuk egyszer, de a Barbárokban csodáljuk azt a… – Ami, persze, semmit nem bizonyít megnyugtatóan; csak a nyugtalanítás kedvéért jegyzem fel.

 

*

 

X. írásaihoz: még akkor is preparál és prezentál, mikor az anyag már önként, önmaga is elámul.

 

*

 

Az egy szó, amiért az egész íródott – többnyire az marad ki, mint szükségtelen?

 

*

 

Korszerű művészet – amelyik a legtöbb korszerű projekciót képes felvenni. Az izmusok egymásutánja tükre a projekciók megkavarodásának is; értékek, hierarchiák, törvények, formák stb. elbizonytalanodását is jelenti. A „belső kép”, ami kivetül, amorf, egyre kevésbé ellenőrizhető és kézben tartható, s így a hasonlóra tud leginkább ráfonódni. Képzőművészetben a tassizmus a legnyíltabb, a legárulkodóbb ebben a vonatkozásban. Valójában teszt-művészet, Rorschach utóda. Bizonyára nem véletlen, hogy a tesztek közül éppen a Rorschach az egyik leghasználhatóbb.

 

*

 

A költészet nincs kötelezve rá, hogy indokolja magát, tárgyát és érzékenységét az evidenciák közé tudjuk sorolni. Egy jó vers annyira evidens, mint egy fa vagy kődarab. Nem kell hasonlítania semmire. El kell, illetve úgy lehet elfogadni, mint egy fát vagy kődarabot. A próza evidenciája az összehasonlításban valósul meg, az önindoklásban, ahogyan alkalmat és mintát ad a hasonlításra. Nem ő maga a „fa” vagy „kődarab”, hanem a nyújtott élményfolyamat, aminek a révén kapcsolatba kerülünk a „fával” vagy „kődarabbal”. Nem létet kérünk rajta számon, hanem létesülést; nem állapotot, hanem életet.

 

*

 

A kísérletezés mint exhibicionizmus. Fals. Ha már – akkor legyen mazochista.

 

*

 

A Mitológia utolsó toronyszobája: az önirónia.

 

*

 

Nem tudok címet adni. Nem tudok megnevezni. Illetéktelen. Illetlen. Ráfogás. Szűkítés. Tágítás. Félrevezetés. De azon is rajtakapom magamat, hogy mindez: késleltetés. Föl a holtpontig, és a csendnek adni át a helyet. Semminek nincs címe. Mindennek ugyanaz a címe. Nincs „neve”, csak „név” van. Végül is.

 

*

 

S. Gy. érzékenyen nyomoz az életrajzi, intim, alkotás körüli adatmorzsák után. Igaza van. Még egy konkrét, alkotói hasfájás sem ártatlan, s még egy Lucky-monológ struktúráját is tovább árnyalhatja… Nyomoz az „androgin” jegyeim után, a Pontos történetek, útközben kapcsán. De mehetne tovább, s akkor a Saulus vagy az Atléta, a Film, vagy bármelyik írásom kapcsán is. Ti. hogy nem ez és az – hanem sem ez, sem az. Hanem mi? Nyilván harcban a polarizáltsággal, a polarizáltságért. Az anyaméhben is kell egy kis idő, amíg a nemi jelleg nyilvánvalóvá válik. S ki ne emlékezne erre? A lehetőségek kimeríthetetlenek. Egy kő, egy fa hajlásszöge, egy spárgadarab a földön, egy rés a falon, egy mozdulat önmagában, mint lefutás – mindez kihívás is a behelyettesítődésre. S a kihívásoknak ebben a játékában a „polarizált nemi kötöttség” még vízjelként is alig marad meg – de a „nemi kötöttség” (mégis nevezzük valahogy) annál inkább. Felteszem, hogy aki egy kővel nem tud „orgazmusig közösülni”, az igazán ágyban se. Csak milyen ritka! Napokra megvigasztal egy ilyen ki-, vagy inkább belépés emléke.

 

*

 

Sommázva úgy illik tudni, hogy Tolsztoj a realista, övé a hitelesebb társadalom, Dosztojevszkij neurotikus túlzás. Kérdés, hogy a történelem melyikhez utal vissza hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de változatlanul érvényes realizmussal – s melyik utal előre hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, a kiszámítható-várható realizmus nagyobb valószínűségével. – Kérdés. Mindenesetre, ilyen latolgatások közepette vész el az esztétikum iránti elfogulatlan (naiv?) érzékenység.

 

*

 

Rimbaud Le dormeur de val-jának nyitó képe: „C’est un trou verdure où chante une rivière…” Itt fekszik a halott katona. S a záró sor: „Il a deux trous rouges au côté droit.” – Milyen zártra boltozza össze a „trou” szócska a tizennégy sort! Gótikus ablakkivágatba helyezett völgy.

 

*

 

Egy éjszaka a Bolond Istókkal, hosszú évek után – „De, írva, nem majmolja senki olcsó Fogásait, vagy a kor divatát, Csupán a belső ösztönt követi S lesz jó avagy rossz, – de eredeti. Felejti, úgymond, mit annakelőtte Tudott s tanult: nem publikumnak ír; Sajátjából – mint pók a magaszőtte Fonált – ereszti, mit a tolla bír; Tekintély vagy szabály nem lesz előtte, Csak amit gondol, s az üres papír…” – Messze vinne, ha ki akarnánk bogozni, mért megrendítőbb, szeretnivalóbb nekünk ez a hang, itt Hunniában, mint mondjuk a nagy gallé, Stendhalé, aki így keményíti meg a profilját: „Azoknak írok, akik különbek nálam.”

 

*

 

A romantika, mint az újkori organikus szemlélet jelentkezése –

 

*

 

Musil (Mann ohne Eigenschaften): „Minden csendélet a teremtés hatodik napján ábrázolja a világot, amikor Isten és világ még egymás között voltak, ember nélkül.” – Ismer a művészet ilyen csendéletet? Látomásra kénytelenedünk, kiegészítéseink vallomására. Meg vagyunk fosztva az alázattól, hogy a magára maradt létezésre nyissunk rá. Tárgyilagosságunk exhibícióban-mazochizmusban megfogalmazott tárgyilagosság. A hetedik napon ábrázolunk a legjobb esetben, kicsit mindig ünnepélyesen. Művészetünk ezért rituális szembesítés – ahelyett, hogy a kertelés-nélküliségben pusztán csak megjelenne.

 

*

 

(Németh László): „Történelmileg beért feltételek között kell a művészetnek megszólalnia.” – Szívesebben olvasnám azzal a kiegészítéssel, hogy a beért feltételek között kell mindennaposan élnünk (hogyan másképp?) – nem felejtve viszont, hogy a művészet épp azáltal él, hogy szüntelen robbantással biztosítja a holnap művészetét.

 

*

 

Hangsúlyeltolódás az életérzés, a közérzet javára, párhuzamosan a képpel, mint sűrített cselekményszuggesztióval. A klasszikus cselekmény relativizálódik a szüntelen sebesség és változásélményben. S paradox módon, éppen a technizált életforma teremt új érzékenységet, felfedezni az Állóképben a belső dinamikát, a külső sebességnél lényeghordozóbb belső, látens egymásra következést. Mikro- és makroelemek, jelenségek egyidejű figyelembevétele, egybelátása lép előtérbe. Mint aki a sebesség holtpontjához közeledik: már nem az átmenetek nyűgöznek le (nem elsősorban azok), hanem a legyőzött átmenetek által megteremtett új Kép, aminek a „mozdulatlanságában” immanensen benne van a megelőző volt mozgás, és minden elkövetkezőnek sűrített lehetősége.

 

*

 

Az igazi avantgardizmus minden lehet, csak feledékeny nem. Ereje éppen abban van, hogy botrányosan jól, atavisztikusan emlékezik. A konzervativizmus szenved amnéziában.

 

*

 

Szavak hirtelen felbukkanása jelentés-tartalmuk nélkül: csak mint puszta hangzás. Ugyanígy a tárgyaké is: csak mint anyag és forma, a használat és rendeltetés vonatkozásai nélkül. Heurisztikus-banális híradás egy olyan külső „szemszögről”, ami már nélkülöz minden értelemszerűt meghatározó szűkítést.

Némely divatos művészeti irányzat törekvése, hogy csupa ilyen híradásból építkezzen. Téves. Az értelemszerűt meghatározó szűkítéssel és szűkítésből kell ablakot nyitnom, rést. A mű biztosította kilátás lehet csak heurisztikus-banális híradás (ilyen értelemben).

 

*

 

Camus-nál folytonos küzdelemben teremtődik meg újra és újra az abszurd; de végső soron még sincs indokolva, hogy az éremnek mért erre az oldalára helyezi a hangsúlyt. A lét komplementer természetéről nem beszél. Abszolút remény, abszolút reménytelenség egyformán helytelen leírás. A kettő egyidejű bizonyításáról, átéléséről sem lehet szó, csak dinamikus egybejátszásukról. A hitem abszurd; s az abszurd: hit. Hogy az ellentmondás mit fűz össze, arról fogalmam nem lehet; csak közérzetem a folytonos folyamatban-fogalmazódásról.

 

*

 

Minden, ami múltértékű a művészetben, szomorúbban szép.

 

*

 

Gorkij jegyzi fel: az öreg Tolsztoj egy vendégnek váratlanul a nyakába ugrott hátulról, s mint egy szakállas faun, tutulva vitette magát körbe a szobában, a vacsoraasztal körül. – Kellhetett nagyon az a zarándoköv! Csak az a baj, a kár, hogy a mű „köré” is jutott belőle. A honvéri hömpölygés, a nyomasztóan nagyszabású etika stb. mögött a magában elhallgattatott Tolsztoj! – mint a műbe szelídített kompenzálás nyersebb humusza. Nyers – de milyen normához képest, ami megérhetne bármilyen elhallgatást? Keveset (alig) foglalkozunk a megíratlan művek részletes, filológiai pontosságú elemzésével… Már csak ezért is, diagnózisaink féldiagnózisok. – (Friss, magyar vonatkozású példa Móricz szerelmi levelezése. A Barbárok s még néhány írása mellett a legmaibb izgatottságú prózáját – megíratlan művét – adja itt. A veszteség minősége és arányai ezekben a levelekben csakugyan kézzelfoghatóan elemezhető.)

 

*

 

A közelmúlt kor-neurózisra adott irodalmi válaszainak két tipikus véglete: közöny – dühöngés. Figyelemre méltó (s épp ez utal a neurózis-gyökerekre), hogy mindkettő, bizonyos értelemben a saját struktúra ellentéteként, mintegy átcsapásként született meg. A nyugtalan, mindenben és mindig érdekelt-érdeklődő francia géniusz kezdte a közöny sivatagát térképezni; a Cromwellel lehiggadt angol a dühöngés dzsungelét.

 

*

 

Hőség – és egzisztencializmus.

 

*

 

Ami az emlékezetben elhomályosul, elsüllyed: élve hal meg, szervesen; személyesen nincs (és mégis van). – A fotó, a film az élőnek is az élő-halott maradandóságot előlegezi, eleve tárgyiasítva a személyeset. Styron írja a Három lámpa gyullad-ban: „Talán ez az egyetlen tudománya a fényképezőgépnek, de ez megdöbbentő: hogy ami elmúlt, az végleg elmúlt.” – Az elidegenedés pszichológiai motívumai közt ennek a médiumnak a közreműködését is számon kell tartani (az ún. „pozitív-nevelő tematikák” esetében is).

 

*

 

A kritika nélkülözhetetlen; nélküle az író kisebb biztonsággal ismerhetné fel a függetlenségét, szabadságát. A kritikus általában nemcsak az íróból él – cellában is, falak közt, aminek támaszkodhat. Nem fenyegeti a kivételes halálnem, hogy szabadságba gebedjen bele. Ha mégis – már nem kritikus. Illetve, az íróval együtt „áldozata” a műnek.

 

*

 

Ami modern, nem feltétlenül őszinte; de ami őszinte, feltétlenül korszerű. Túl nagy a mesterséges homály a „formabontás” fogalma körül. Pontosabb, ha ezzel helyettesítjük: megfelelő formát kereső. Valéry írja, hogy a remény szkeptikus, mert kételkedik a jelenben. A formabontás is csak ilyenformán hiteles: ha megvan benne a továbblépés reménye, a jövő.

 

*

 

Pessoa: „Mindennapos felfedezésem – minden azonos önmagával.” – Nemcsak felszabadító, heurisztikus közérzet ez Pessoánál. Egyidejűleg a burkolt irónia tér napirendre afölött, hogy belelát ugyan a kártyákba, de ennek semmi következménye nincs, a játék ugyanúgy folyik tovább.

 

*

 

Kerouac Úton-jában határozottan bosszant az a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Rontja az irodalmi hitelességet is. Akkor már inkább Jack London elkeseredettjei és dühösei.

 

*

 

Beckett helyzeteket abszolutizál – élő „halottak szigetébe” keretezve.

 

*

 

Th. Mann: „…a mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság.” Másképp közelítve: a legtágabb értelemben vett mítosz az értelmezett jelképekben felfogott világ, amiből nem léphetünk ki. Tudatunk, érzékszervi adottságaink, képzeletünk, a nyelv: ugyanannak a mítosznak a kiszolgáltatottjai. Egy ilyen általánosítás, persze, minden határt elmos, de arra jó, hogy akkor is emlékeztessen, amikor megfeledkezünk róla: csak mítoszon belül teremthetünk változatokat.

 

*

 

„Ultraparadox konzervativizmus” – leginkább Nemes Nagynál, Rábánál, Pilinszkynél. A tiszta rációval legyűrni próbált homály (bonyolultan még Pilinszkynél is, a tudatos személyesbe koncentrált metafizikum révén) – már valóban helyet ad az egyszerű világosság zavarba hozó másfajta homályosságának; mellőzve az abszurd és szürrealista logikát.

 

*

 

A komolyság, komolytalanság egyformán végső felelőtlenségbe (ábrándba) fut ki? Az irónia alján ez?

 

*

 

Paraesztétika – atmoszféra-elemzés.

 

*

 

Fontos megjegyzés (Antonio Pizzuto): „…személyek, események, pszichológiai adatok megdermednek, ha elmesélik őket.” – „…az ábrázolás nem rogy össze az abszurd kényszer alatt, hogy a cselekményt tudósítássá változtassa, mert tudja, hogy a tény absztrakció. Elbeszélt személyek dokumentummá válnak, az ábrázoltak tanúk maradnak. A tudósítás (jelentés, beszámoló) nem lesz olyan az olvasó számára, mint egy eléje tett geometrikus rajz, hanem az ő aktív részvételével abból fog intuitíve megelevenedni, amit olvas.”

 

*

 

Séma és analogon: nem az energiát értem meg, hanem a hatásait, amire lefordítja magát. Az energia feltételezése („átélése”) teszi lehetővé a képletek, törvények megalkotását (az „ábrázolást”).

 

*

 

Kritikai életünk természetrajzához: gyakran olvasom, hogy valaki (nálunk) Joyce-, Proust-, Hemingway-, Camus- stb. epigon – de ugyanezt még véletlenül se Tolsztojjal, Gorkijjal, Balzackal, Fagyejevvel stb. kapcsolatban. Feltűnő.

 

*

 

Ötven-száz év múlva a legbanálisabb tény is izgalmassá lesz; ami szürkévé teheti őket, a középszerű irodalom. Bármilyen emlékirat, önéletrajz, napló, krónika időállóságával csak a kor néhány remekműve versenyezhet. Szophoklésszal a rabszolga feljegyzései.

 

*

 

Önmagában semmi sem olcsó, banális, ha szerves összefüggésbe hozom azzal, amit éppen elhallgat vagy nem képvisel. Sokat köszönhetek értéktelen olvasmányoknak, melyek épp azzal segítettek hozzá a szűréshez, hogy komolyan tudtam venni őket. A selejtnek komoly információs és tünetértéke van. A dömping-méretek nem tűrik az „ártatlant”, minden formáló tényezővé lehet.

 

*

 

Fleischmann az egyik nyilatkozatában gettó-művészetnek mondja az expresszionizmust, aminek a terhes örökségétől meg kell szabadulnia az új német filmművészetnek. Nekünk (még mindig) az anekdotától.

 

*

 

A tények tisztelete visz el az agnoszticizmusig.

 

*

 

Mindent elhalványító hatást tudnánk elérni, ha a lehető legpontosabban tudnánk leírni, ami történik. Hacsak megközelítőleg is azt, amit az átélésben banálisnak és természetesnek veszünk. Minthogy ez képtelenség, elhitetjük magunkkal, hogy amit átélünk közvetlenül, arról az irodalom tud többet közvetve…

 

*

 

Fikció nélkül nincs objektivitás, objektivitás nélkül nincs fikció.

 

*

 

Sokáig azzal ültem le a papír elé, hogy megpróbáljam tisztázni, mit képzelek, hogy elmondhassam, mi van. Aztán fordítva; és azt is papírra vetve. Keservesen kevés. Ez a pillanat az, amikor rimbaud-i döntést lehet, kell, és mégsem lehet hozni.

 

*

 

Egy új realizmus-modell néhány lehetséges szempontja: a szerkezet alárendelése az életszerű véletleneknek; az előkészítő előreutalások lehető kiküszöbölése; az arányok függetlenítése a végső mondanivaló „logikusnak” látszó arányigényétől; a tárgyi észrevételek és érzékelések életszerűen valós (és kiküszöbölhetetlen) beugrása és rögzítése; a biológiai önérzékelés (szintén valós és kiküszöbölhetetlen) jelzése, a szabvány ízlésbeli és esztétikai normáktól függetlenül; a tudat-folyam beleszövése az ábrázolt külső és belső történés-folyamatba, s nem művi különválasztása; a látószög fluktuálása; tiráda vagy naturalista mindent beleszorítás helyett a párbeszéd „szerkesztetlen”, spontán sűrítése.

 

*

 

Flaubert ajánlja Maupassant-nak, hogy addig nézzen egy fát, míg olyannak nem látja, mint soha azelőtt senki.

Tele vagyok tudati képmással. Van tudati képmásom a fáról, s ennek újra és újra meg kell ütköznie minden alkalmi fával, ami elém kerül. Tapasztalat, begyakorlás, konvenció segít, hogy ez ne történjék mindig katarzisztikusan (ami elviselhetetlen volna). Művészi alkotás viszont megéledni nem tud nélküle. Mégis, áthallást kell biztosítania a konvencionális tudati képmás felé; hogy jelből jelentéssé váljon. Hozzátéve, hogy köznapi szinten is ez a kettősség a „létezési érzékenység” feltétele. Ez biztosítja, hogy ne csak lássunk, hanem viszonylag értsünk is; hogy ne csak érzékeljünk, hanem érezni-megérezni is tudjunk.

 

*

 

Természetellenes helyzet, ha a művek sokkal szélesebb esztétikai, világnézeti spektrumban jelenhetnek meg, mint amilyen spektrumot a kritika engedélyez magának. Különböző hegyeket különböző felszereléssel lehet csak megmászni. Sőt: a Kékes megmászása kétségkívül kollektívebb örömforrás (és lehetőség), mint a Mont Blancé. És?

 

*

 

Olyan alkotói módszerre kellene gondolni, amelyik a valóság összefüggő víziójából indul ki, de aztán már – az íróval együtt, közösen – előttünk létesül a dallam. Elhitetni, hogy az író sem tud többet előre, mint az olvasó.

 

*

 

Ha a valóság pontos, és összefüggésekben gondolkodik, mi csak pontoskodók lehetünk és összefüggésekről gondolkodhatunk.

 

*

 

Az idő-dimenzió végtelen. Az anyag valami módon mégis véges? Ebben lenne az ismétlődés záloga és elkerülhetetlensége?

 

*

 

Pszichológiai teszt: világjáték (x. számú tárgy, melyek a valóságban is adva vannak – illetve lehetnének –, s ezekből kell tetszés szerint felépíteni a „világot”). Az irodalom mint teszt? A művészet, vallás mint ős-teszt? A létezés mint létteszt?

 

*

 

Az idill tragédiája, hogy nélkülöznie kell a tragikus elemet.

 

*

 

W. németül írt verseiből mutat párat, s fel is olvas egyet. Először azt hiszem, hogy magyaros kiejtésétől olyan ismerős a zenéje, de olvasva látom, hogy nem, hogy németben is megtalálta sajátos ritmikájának a lehetőségét, a maga verslevegőjét teremtette meg. Nem nagy versek, de érdekesek, izgalmasak, s az övéi. Szókincse elég kicsi, és a nyelvtanban is elég bizonytalan. Mégiscsak kell legyen egy nyelvréteg, ahol már majdnem mindegy, hogy saját vagy idegen nyelvről van szó; s amiből a kivételes alkotói ösztönösség minimális „eszköz” birtokában is képes – még ha csak néhány kísérleti futamot is – hitelesen és művészien formálni. Lehet, hogy legjobb pillanatainkban az anyanyelvünkkel is így vagyunk? Nem az a birtoklás teljessége, mikor az anyanyelv már annyira a maga jószántából engedelmes (nem mindig az), hogy attól akár idegen is lehetne? Mert már egy egyetemesen érvényes idióma és artikuláció hordozójaként jelentkezik? Bíznunk kell benne, hogy a nyelvek alján valami közérthető van.

 

*

 

Flaubert G. Sandhoz: „A természet nem frissít fel, inkább kimerít. Ha a fűben fekszem, úgy érzem magamat, mintha már a föld alatt volnék, és a saláták gyökerei a hasamon nőnének keresztül… A vidéket csak utazás közben szeretem, mikor a személyiségem függetlensége fölébe helyez a semmiségem tudatának.” – Izgalmas rekeszek, melyeket olyan gondos görccsel igyekeznek eltorlaszolni a művek…

 

*

 

„Van az életnek egy szakasza, amikor feltűnően lelassul, mintha vonakodna továbbmenni, vagy mintha változtatni akarná az irányát. Meglehet, hogy ebben az időszakban könnyebben éri szerencsétlenség az embert.” (Musil, Grigia)

Nietzsche egy sorát kell melléje tenni: „Oh, Lebensmitte! Oh, feierliche Zeit!”

 

*

 

A stílus-szociológiai vizsgálódások margójára – mondat, ami elképzelhetetlen, hogy ma leíródjon: „A szemérem a szerelem poézise; kidomborítja azt, amit eltakar.” (Guyau)

 

*

 

Az „embert” adni, az „emberit” magát. S ehhez nem az egyént, az egyéni történetet stb. általánosítani, hanem megkeresni és megtalálni az egyéni, szétforgácsolt kis-mozaikok összefüggés-rendszerét egy olyan jelen időben, ami az „embert”, az „emberit” egy nem múló lehetőségben ábrázolja, egy mindig érvényes, mindig tovább lépő összességben –

 

*

 

(Alkalmazott strukturalizmus – avagy a módszer csapdái.) Megvizsgálják B. költészetét. B. huszonhárom esetben használja a piros jelzőt (vagy utal rá), míg a zöld közvetlenül és közvetve negyvenhétszer fordul elő. A feltűnő aránykülönbség szükségessé teszi az életmű eddigi ideológiai értelmezésének felülvizsgálását…

 

*

 

Ortega: a valódi élet teljessége, hagy ne lássunk a jövőbe, s olyan horizont álljon előttünk, ami minden lehetőség számára nyitott. – Alkotói tanácsnak is megfelel.

 

*

 

A legrégibb barlangrajzok az állatokat még a mi realizmus-igényünket is kielégítő viszonylagos pontossággal ábrázolják, míg az emberalakokat kivétel nélkül torzítva-stilizálva.

Lehetséges, hogy az alaklátás mindig is függvénye (volt) annak az intuitív tapasztalati szintnek, amit az életkörülmények, az élet fenntartása megkövetelt? A tárgyi és állatvilág – már csak gyakorlati okokból is – előbb igényelt „realista” megragadást? Az emberi lény viszont (önmagunk és mások), az ösztön-tudat-gondolat átélt többletével szükségszerűen sokkal talányosabb és „rejtjelesebb” volt kezdettől fogva, s ez befolyásolta az ember-alak-látást, a közvetlen és pontos ábrázolás későbbi kialakulását? Nem az én, a személyiség racionális megértésének a kezdeteivel esik egybe, hogy az ember-alak-ábrázolás is „reálisabbá” kezd válni? Egy bölényt elejteni – nem kívánt ez „gyakorlatiasabb” realizmust (a megfigyelés terén is), mint egy ellenséges törzsbelit megölni, aki mint lény, mint jelenség – a közvetlen kapcsolat és kommunikáció ellenére is – a talányosságnak ugyanabba a rendjébe tartozott, mint az, aki megölte?

 

*

 

A tenger a legátmenetibb formákat öltő véglegesség; a föld a legtartósabb formákat öltő módosulás. Az volna meglepő, ha a mitológiák és mesék nem személyesítették volna meg őket: így jellemezve, legmélyebb nosztalgiánk két pólusa.

 

*

 

Még ha pozitív is – de pusztán morálisnak lenni (akarni) mégsem elég? Kétely is kell hozzá? Ti. hogy mit pusztítunk ki vele természetes természetünkből; s hogy megéri-e, és milyen határig? Lehetséges pozitív amoralitás, mint alapmagatartás, ha az igazolódott kételyt emberivé tesszük a pillanatra szóló morál tiszta gesztusával? Nem ez a pszichogramja Krúdy Szindbádjának? Az efemer erkölcsi elkötelezettségek mögött rokonságot vállalni a lét, az egzisztencia amoralitásával? A pillanat megaranyozásával menteni a keveset a végső feketeségből?

Nem „moralitásból” táplálkozik a rögeszme? S a vállalt, de emberivé tett amoralitásból a bölcsesség, s valójában a boldogság vállalása is? Aminek nincs kritériuma, törvénykönyve, csak tapintata, hogy a fekete űrön átvezessük egymást?

 

*

 

A pontosság minden esetben hasznára van a szépségnek. (Hume)

 

*

 

Reverdy költői esztétikájából, a prózaíró szemével:

„Egy mű logikája, ez a struktúrája…”

„Erősebb megszokottság az élet, mint a művészet; innét van azoknak a műveknek a sikere, melyek az élet képét, valószínűségét tudják adni…”

„A mint szó segít közelebb hozni két realitást, de mégsem köti a szellemet, amelyik megállapítja ezt a közeledést… A jelzők érzést, érzelmet tesznek hozzá ehhez a közelítéshez, s ez mindig szűkíti a képet, és gátolja az élességet…”

„Szeretném a legközvetlenebbül megközelíteni a különböző elemeket egyszerű viszonylataikon keresztül, és lemondani minden közbeesőről (közvetítőről), hogy elérjem a képet…”

 

*

 

Alternatíva: pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen – pontosan megragadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.

 

*

 

A történés, mint tény, mindig árnyalatlan; bennem árnyalódik. Ez azonban nem változtat azon, hogy a történés, mint tény, mindig árnyalatlan. S valahogy, mégis: nélkülem is történik, ami velem történik. Olyan arche-közérzet ez, ami egyformán tudja indokolni és támogatni a determinizmus, illetve, az indeterminizmus közérzetét.

II/A

 

Dávid és Góliáth

Az óriásokat egyetlen mitológia sem ábrázolja a Titkok tudójának. Eszesnek is ritkán. Rosszindulat, butaság, jámborság, hiszékenység, érzelmesség, makacsság, nyers erő: effélékkel tüntetjük ki őket. A kicsik elégtétele és bosszúja? Rásejtés valami valóságosan is helytállóra?

 

A monstruozitás gyanús minőség, s a nagysággal való takarékoskodás egyúttal átfogóbb áttekintés is? Ami nagy, feltétlenül a koncentráltság hígítása? Ami összehúzódó, feltétlenül tudatosabb is? A pászma, ami mind távolabbi ernyőre vetül, a hódítás illúziója?

 

Rossz hasonlatok: a dió mennyivel koncentráltabb, mint a tök; a cseresznye bakfis önfeledtsége mennyivel megragadhatatlanabb kicsattanás, mint a dinnye látványos magába fordultsága. Jó hasonlat: ha úton megyek, a szememet a látótér egy-egy pontjára szegezem, mikor összegezni próbálok.

 

Az egész keresi a pontot, ha önmagát közölni akarja? Dávid egy parittyával győzött; a ciklopszok dombnyi sziklával. Hol vannak a ciklopszok?

 

A mennyiség, méret, nagyság: hierarchikusan döntő tényezők? A mérték: érték-befolyásoló? A végső koncentráció nem osztható minőség, hanem potenciális neutralitás, ami a létesülések során dob vissza – mint önmaga visszhangfala – megkülönböztethető minőségeket?

 

Góliáth: integrálatlan differenciáltság? Dávid: differenciált integráltság?

Rend, hatalom, szabadság, törvény

Ahol a dolgok egymásért vannak, ott teljes rend nem lehetséges.

 

A rend az egymással szemben álló elemek célszerű struktúrája.

 

A hatalom és szervezés ábrándja pszeudovallásos: „monoteisztikus” séma, a „politeisztikus” elkerülhetetlenségek alá- és fölérendelése.

 

A totális egymásért-lét szakrális ábránd; nincs „politikája”. Totálisan egymásért lenni annyi, mint túllépni a rend kategóriáján, elfogadni az „egyesek” felcserélhetőségét, az egyértékű mellérendeltséget. S ez már nem rend, hanem a rend fokozhatatlan elrendeződése – tehát valami abszurd: az egymástól különböző elemek azonossága; a „monoteisztikus” egybeesése a „politeisztikussal”.

 

A szabadság ebben az esetben lép túl önmagán, önmagába. A hatalom és szervezés szükségszerűen innét van mindig, magán nem léphet túl.

 

A hatalom és szervezés despotikus, ha szakrálisként lép fel, anélkül hogy túl akarna (s tudna) lépni a rend kategóriáján; demokratikus, ha játékteret biztosít az igényelt mellérendeltségnek, és a rend kategóriáját viszonylagosnak veszi. Az előbbi kinevezi a rendet szabadságnak; az utóbbi, közmegegyezéssel, a szabadságot a rend változó függvényének tekinti.

 

A lehetséges politikai optimum: olyan kerettörvények rendszere, ami nem vonja kétségbe az egymástól különböző elemek azonosságának abszurd ideáját, az egy-értékű mellérendeltséget; viszont az alá- és fölérendeltségnek éppen adódó formáit sem tekinti véglegesnek, megtámadhatatlannak, csupán aktuálisan célszerűnek – ha azok. A „célszerű” értékindexét az adja, hogy mennyiben tudja megközelíteni a szakrális abszurd ideáját.

 

A kerettörvények önmagukban nem gyakorlatiak, csupán a gyakorlat „törési” pontjait jelölik ki, amin innét kell keresni az alternatívákat.

Fejlődés, haladás, érték. (Egy lehetséges séma)

Ha a fejlődés adott tények variációinak folyamatos kimerítése, akkor úgy is leírható, mint dinamikus „stagnálás” a lehatárolt keretek között, és miatt. Illetve: változó, de nem feltétlen folyamatossággal emelkedő komplexség-szintek egymásutánja (visszaesés, ismétlés, emelkedés). Elméleti végpont: a kimerített variációk összessége, mint magát meghaladó komplexség, feszültség és energia – készen a kvantáló fordulatra. Amit egy ilyen végpont lezár: nevezzük fejlődésszakasznak, fejlődéskvantumnak. Ezeken belül minden kontinuumban van. A fejlődés: lehatárolt kontinuitás.

A kvantáló fordulat: átugrás a variációs lehetőségek (tények) tágasabban lehatárolt keretei közé; együtt az előző fejlődéskvantum megvalósított variációival, komplexség-szintjeivel. (De nem úgy, hogy azokat feltétlenül újra, illetve, „közvetlen felhasználással” aktivizálja.) Ebben, és így realizálódik a haladás.

 

Egy adott fejlődéskvantumon belül a tényezők csak látensen végtelenek. Potenciális végtelenségük a haladásban, mint a kvantáló fordulatok sorozatában nyílik ki. Ez a totálisan nyitott jövő. Egy fejlődéskvantumban a jövő totalitása szükségszerűen leárnyékolt: benne van, de nem tetszés szerint gondolható és kalkulálható. Ugyanis itt a „kimeríthetetlen végesség” a végtelen. S mindig az éppen adott keretek közt elképzelhető „kimeríthetetlenség” az, ami a variációkat megszabja, s a kiaknázásukra ösztönöz. És e kiaknázás eredményeként: értékek pusztulására.

 

Érték ezek szerint csak az így jellemzett végesség játékterének a kategóriája lehet, csak a végességben lehetséges polarizáltságé. A végtelennek (sémánk szerint: a haladásnak, mint kvantáló fordulatok sorozatának) nincs számunkra felfogható értékindexe. Ontológiai tény-valósága van; nem mond semmit, csak tartalmaz.

 

Mindez szigorúan véve azt jelentené, hogy csak a fejlődésünkről lehet igazán „fogalmunk”, annak is az éppen adott kvantumáról, s csak azt „értékelhetnénk”. Így viszont nem lehetne történelmi tudatunk. Amit tehetünk: a már áttekinthető fejlődéskvantumok összességéből (múlt) kiolvasni értékeket, haladás-koncepciót. Csak éppen: mihez képest? Ugyanis – ismét szigorúan véve –, csupán a fokozódó komplexség irányát, természetét térképezhetjük (érték-szempontok nélkül) – mivel csak erre van kielégítő támpontunk. Ami ezen túlmenő általánosítás, az fikció. A haladás egészének ugyanis – aminek csak parányi részletéből olvasunk ki és állapítunk meg értékeket, haladás-koncepciókat –, éppenúgy nincs felfogható értékindexe, mint a végtelennek; minthogy nincsenek megragadható pólusai. Ha volnának (legalábbis elvileg), a lét totális értelmének lehetnénk a tudatában. Az értelmének – ami az értéket teremtő módon oltja ki: megszüntetve a polarizáltságot, amiben az érték azzá lehetett, ami; s amit a kioltással újra visszavezet a komplexségének abba a fokozhatatlan pártatlanságába, ami maga a végső értelem. Ezzel szemben – és újra szigorúan véve – valójában csak aktuálisan átélt és igazolható történelmi és értéktudatunk lehet, s csupán egy mindig ehhez szabott részleges haladástudatunk. Amihez képest a visszatekintés során kialakított tudat „állapotok” és „minőségek” éppúgy felvettek, feltételesek, mint amelyek az előretekintés során teremtődnek meg s rögzülnek.

 

Egy ilyen státus és távlat azonban elviselhetetlen. Amivel semlegesítődik (s nemcsak személyes-mindennapos szinten, de a történelem, filozófia, értékelmélet, és sommázva a többi ág szintjén is) – a legmélyebben emberi: a folyamatosan alkalmazott önkényes azonosítás. Ti. gyakorlatilag az történik, hogy az éppen adott fejlődéskvantum véges, tehát (elvileg) totálisan feltérképezhető belső polarizáltságai, értékevidenciái stb. másolódnak át a haladás kvantáló fordulatainak végtelen sorozatára, a komplexség végtelenségére, előre – illetve visszafelé, a múltra, noha itt az átmásolás szabadsága kisebb.

Dezorganizációs tendenciák

Doppel-ich. Több-én. Az adottnál több „organizációs lehetőség” hordozva-átélése.

Felbomlás – illetve, mássá is levés.

„Teljes” felbomlás: amiben optimálisan a legtöbb organizációs lehetőség van jelen, rendezetlenül. De nem minden lehetőség – ezért nincs teljes felbomlás?

Van alaprendezettség, ami az organizációs lehetőségek lehetőségét biztosítja?

A maximális „több személyiségre széthullás” – mint éber öntudatlanság?

Személyi jelleg nélküli belebomlás a sokba.

Mystica unio.

Herz-hullámok.

Szeretet-redukció

Egyén-család-törzs-faluközösség-nép-földrész-korszak: mindegyiknek külön és együtt a maga rögeszme és tradíciókötöttsége. Mindegyik mögött a szubjektivitás, az akolmeleg, a hűség és emberség normái, ami kirekeszt, hogy a körön, a saját körén belül viszonylag totális lehessen.

A redukció mint a szervezett létezés feltétele? A logika, célszerűség stb. mint a redukció „ideológiája”? A totális szeretet, mint untergrund vállalása az abszurdnak? A történelem, történelmiség, mint „redukcióval tiltakozás” az abszurd ellen?

 

A szeretet baljós maximalizmusa és illúziója; a barátság egyetemes átélésének történelmileg is tragikus hiánya. Új, szerényebb Jézus a házastárs-törzs-népek-történelem számára: a barátság, mint pragmatizált szeretet. A „szomszédság” újraértelmezése.

Budhizmus, kereszténység

A dialektika mint világi élmény; a szakrális mint dialektikaellenes élmény a történés lehetséges mozgásáról, minden lehetséges bekövetkezőről.

 

A szakrálison belüli döntő különbség buddhizmus és kereszténység között: az út a Nirvánáig kizárólagosan személyes teljesítmény, tehát szükségszerűen dialektikus külső és belső történésfázisok kapcsolódása. A buddhizmus „ateizmusának” (keresztény szempontból) itt a gyökere: a nem-semlegesített dialektikában. A kegyelem lehetősége, működése ugyanis – az utat illetően – csak a látszat érvényét és értékét engedélyezi a dialektikának. A megérkezés szférája viszont már mindkettőnél dialektika nélküli; mint minden szakrális-ontológiai végpont.

Táj Karjalában. (Rögtönzött meditáció)

Kövecses, kopár sziget. Kevés ember. Elszórva nyaralók, tanyaházak, fukar növényzet. A közeli tenger jelenlétét mindenben, mindenütt ott érezni: a katatón partvidéket, a semmit nem ígérő hullámokat. Az ég felhő nélkül is tartózkodó; visszafogottan, bizalmatlanul világítja meg a színteret. Hurokba akadt kóbor kutya, ablaküveghez csapódó madár, inkább istállókban óvott, mint tájban élő haszonállatok. Kisebb birkanyáj – mintha csak véletlenül verődtek volna össze, s mindig ugyanannyian: jelképes maradékaként egy soha kiteljesedni nem tudó tenyészetnek. Már az első benyomásom az, hogy itt még kedvtelésből, hétvégi pihenésként is csak számkivetetten lehet élni; s hogy a táj jellegében, egyhangúságában kell keresni a legközvetlenebb okot. Egy ilyen környezetben – okoskodom – az elemek kiszámíthatatlansága még akkor is kiszolgáltatottá teszi az embert, ha az alig használt utak autóval is könnyen járhatók, ha a telefon, villany hibátlanul működik, ha kompjárásnyira ott a vasút: Egyszóval, ha a jóléti gondoskodás még a perifériát választó kis szórványokról sem feledkezik meg. Ennek ellenére gyanú is marad bennem, hogy egy ilyen tájban csak ideiglenes hobbi lehet a komfort erőlködése, amint az elemek elnéznek, de bármelyik pillanatban fel is boríthatnak. Természetesen mégsem ez a helyzet. A szigeten épp az ellenkezője történik: a természet zabolázottan kénytelen tudomásul venni, hogy többé nem ő okozhat elsősorban tragédiát a komfort élvezőinek, hanem azok egymásnak. Egy kiherélt-kitanított természet a háttér és keret, és ebbe ágyazódhatnak az emberi szenvedély meddő játszmái.

 

Egy kiherélt játéktérről már elmondható, hogy majdnem mindegy, milyen. A vak erők kezesen törnek a kezünk alá; erők, amelyekkel szemben valamikor a létezés kollektív terápiáját biztosító mitológiák születtek. Kiüresedett helyükbe az értelem ígéretei kerülnek. A gyakorlati siker biztos rangot tud adni a lényeget érintő nagyszabású korlátoltságnak; és kielégítő indokot, hogy elutasítsa a nem racionális modelleket. A mitológiát azonban (mint olyat) mégsem szünteti meg, csupán a kollektív, tehermentesítő jellegét. Helyébe a személyes tudatra, pszichikumra atomizált mitológiák magánya lép, mint az értelem ígéreteinek gyakorlati gyümölcse – ami viszont nem versenyezhet az ösztön, az érzelem, az intuíció „mitológiai” állításaival. Pedig csak ilyen „állításban” lehet közösen várakozni. A sziget bennszülött és hétvégi lakói értelemmel garantált várakozásban élnek; tehát egyedül. Külön-külön, személyükben vannak túlterhelve az abszurd átháríthatatlan tartalmaival – s a „saját mitológiák” egymástól elidegenedve élik a kapcsolatok különböző formáit, az intimet éppúgy, mint a közösségit. Summa: kint racionalizálva a vak erőket, bent folyamatosan elhalasztva a humanizálásukat – a végzettől csak úgy és annyiban szabadultunk meg, hogy azonosultunk vele, megszüntetve (csupán) a nevét?

II/B

 

Notesz

Kutyaakt – valami ilyesmit várnék a fenomenológiától.

 

*

 

Személyes nemlét, személyesen nem lenni személyként – ilyen közérzetbe, titkos képzelgésbe kompenzálódik sok naiv-világosfejű tétovázása hit és hitetlenség között.

 

*

 

Mulandóságból táplálkozik, anélkül hogy maga azzá válhatna –

Mulandóság, ami soha nem tudhatja meg, hogy időtlen –

 

*

 

Tárgy és árnyék. A tárgy árnyéka, és az árnyék tárgya. Múlás és állandóság. A múlás állandósága (de az állandóság „múlása” is).

Vetület és nézőszög-különbségek.

 

*

 

Annyira bizonytalan vagyok mindenben – hogyan tudnék hinni a bizonytalanságban?

 

*

 

Megértésből származó tévedés; tévedésből származó megértés. Minden pszichológia.

 

*

 

Túlélni – visszamaradva megelőzni. Ez is az idő-problematikákhoz tartozik.

 

*

 

„Milyen szubjektív!” – Hazárdul objektív?

 

*

 

Az élet és lét normális szituációi, mint csoportdinamikai történések, melyek folyamatosan igénylik a preventív pszichoterápia és munkaterápia tudatos és módszeres alkalmazását. Elhanyagoljuk a történelem pszichológiai-pszichiátriai megközelítését, analízisét, értelmezését. Új szempontokat adhatna, hogy másképp formáljuk.

 

*

 

Lámpám (eszem) a fénykéve területére láttatva levakít: le kell oltanom, hogy újra hozzászokjak a „természetes” homályhoz, s tájékozódhassak. Utána újra haszon, segítség, többlet.

 

*

 

Racionalizmus és kockázathiány: kritikus összefüggés. A földerítésben éppúgy, mint az ábrázolásban.

Szükségszerű kockázat, indeterminisztikus kvantálás az ismerettől a megértésig, ill. megértetésig.

 

*

 

Csend a lármán túl? Milyen lárma a csenden túl? A csend mögött nem csend van? A létezés nem lehet hangtalan? A Lét sem? A „szférák zenéjét” lehetne szó szerint is érteni? Mért lenne egy bétasugár néma? Fukar koncepció, hogy a hang levegőt igényel. És ha a Hang nem? Mit tudunk a „levegőtlenség”, a „semmi” esetleg zsúfolt kitöltöttségéről – „hangosságáról”?

 

*

 

A fejlődés felgyorsulása technikai adottságok révén: az intuitív és tapasztalati felismeréseket közelíti egymáshoz.

A felismerések közelíthetőségének hiánya (vagy nem-tudomásulvétele): dogmák, dogmatikus szemléletmódok rögzülését hozta, ill. hozza.

 

*

 

A. pokolian okos. Ki tud jelölni a semmiben két pontot, s közötte kihúzni egy masszív egyenest, sodronyt, ami csakugyan érvényes a két pont között.

B. gondolkodásában van valami törékenység, ami csak a masszivitáson túlit jellemezheti; ami csak félénken és bizonytalanul igaz, de totálisan.

 

*

 

A látás nem cél; feltétel. A vak a látók jóvoltából vak. Világtalan ég alatt a vakok. A tiszta látás dimenziója.

 

*

 

A tárgy objektivitása önmagában – az objektivitás fogalma bennem – a „bennem” jelentkezése a tudatomban – a tudatom érzékelhetősége a tárgyban – a tárgy múltja a Múltban – a múlt léte a jelenben – a Jelen léte a lehetőségben – a Lét lehetősége a Lehetőség lehetőségében – stb.

 

*

 

(Véletlenül egymás mellé került kijegyzések) „Senki sem uralkodhat ártatlanul.” (Saint-Juste)

„…egy iszonyú optimizmus születése…” (Feuerbach)

„A németek lázba jönnek a gondolkodástól, ahelyett hogy megvilágosodnának tőle.” (Stendhal)

 

*

 

Áhítat – kulturált félelem. Alain: „Formázunk, hogy megpillantsuk és megérintsük Istent.” A munka, mint félelemszublimálás. A munka fejlettsége és természete, párhuzamban a vallásos képzetek fejlettségével és természetével. A félelem adott természetrajzából kutatni és következtetni a munka és vallásos képzetek adott természetrajzára.

 

*

 

Ne egyensúlyt; folyamatot. A viszonyítás rögeszméje keresi az Alfa- és Ómega-pontokat; a kételkedés kiváltsága az abszolút dinamizmus. – Bruno reménytelenül meg nem érthető, vonzó és komplett víziója: a mozdulatlan mozgás.

 

*

 

Az etikának nem érvei vannak, csupán képessége, hogy kötelezést ismerjek fel benne. Ezért nem mondható ki. Ami kimondható belőle, az én pszichológiai viszonyom a kimondhatatlanhoz.

 

*

 

(Herakleitoszi apokrif) Az egyensúly, amit az igazság kedvel, megalkuvássá lesz beavatkozás nélkül.

 

*

 

Az áttekintéshez elfogultság kell, kitüntetett pont. Képesség, hogy oda rögzítsük a figyelmünket. Nem fontos ilyenkor, hogy „jelentős” részletet tüntessünk ki. A következetes elfogultság megteszi a magáét, s megkeresi az éppen lehetséges ideális pontot, ami annyira „elfogult” már, hogy az összes többi pontot a leghitelesebben képviselheti. Mintha ez sokkal bonyolultabb következmény volna, mint az az állítás, hogy „minden összefügg”.

 

*

 

Példaszerű patthelyzet: egyrészt, a tapasztalat logikus következményeire támaszkodni – másrészt, nem ismerni magát a tapasztalást, mint olyat, legbelső jelenség mivoltában. A tapasztalat a legnagyobb kísértőnk; ti. hogy ne csupán korrekt „leltári számot” adjunk neki, hanem kiemelt magyarázat lenyomataként kezeljük, axiómaként. Az axióma az értelem agnosztikus önvallomása. A tapasztalat szolid, verejtékes, mindennapos gnózisában élünk.

 

*

 

Úgy is, mint logikai provokáció: a kivonatolás, mint kiterjesztés; vagy: a humanizálás mint csonkítás.

 

*

 

Machizmus, sommázva: kiszámítható ismétlődések története. – Segít megfogalmazni, hogy mivel is foglalkozom: a kiszámíthatatlan ismétlődések történetével.

 

*

 

(Nietzsche) „Minden élet alapja a látszat… a perspektíva, a tévedés szüksége.” – A perspektíva kihelyezett minőség és viszonylat; a tévedés szembenállásában mutatja az eltérést. De ha van dionüszoszi állapot, annak az alapja éppen a látszat, a tévedés, a perspektíva hiánya; az egybeesés dimenziója.

 

*

 

A személyi reakciók inkább rendhagyóak, véletlenszerűek, ellentmondóak. A tömegé már kevésbé. Népé, emberiségé nagy távlatokban már majdnem törvényszerűt mutat. Vagyis az egyes fokozatok reflexjellemzői: különböző törvényességszintek.

A fizikai természetben analóg fokozatok, analóg jellemzőkkel, a makrótól a mikróig. – A pszichológia, mint kvantum-pszichológia?

 

*

 

Az abszolút csak az ellentmondásban lehet önmaga? A trinitásban benne van az ördög is?

 

*

 

Az értelmi szféra – végül is – függetlensége igazolásaként foghatja fel az ontológiai magárahagyottságát?

 

*

 

A tiszta értelem – akaratlan öniróniával – éppen a legfeszítettebb működése révén képes utalni a megváltás nélküli valóban-értelmetlenre.

 

*

 

Nádas felett elhúzó szalonkák, melyek sosem érik el az aranyozott képkeretet; árnyékcsík, mely mindig megtorpan a mennyezet közepén –

A képzeltben és reálisban adott valós akadályozottság minőség-különbsége. Séma a fenomenológiai és ontológiai megközelítés buktatóihoz.

 

*

 

Eltökélem magamat a független gondolkodásra; és mindjárt szakadékok vesznek körül: az ajánlkozó, kényszerítő fogódzók szakadéka.

 

*

 

Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk –

 

*

 

Az abszurd az abszolút legreálisabb jelzője.

 

*

 

Szuperstruktúra. Az amorfitás rendje.

 

*

 

A független, mint a függő különös esete.

 

*

 

Az abszolút legjellemzőbb vonása az öncáfolat? A totális öncáfolat? Ami viszont épp a totalitásával úgy oltja ki magát, hogy kénytelen visszautalni arra, amit megcáfolt?

 

*

 

A természettudományban elfogadhatónak találjuk a statisztikai jellegű, illetve a modellen keresztül való megközelítést és bizonyítást – spirituális élmény-evidenciákkal kapcsolatban viszont döntő ellenérv az egzakt-tapasztalati bizonyítás hiánya. – Értem is meg nem is.

A metafizikai kivetítés se nem igazolható, se nem cáfolható kielégítően. Ha operálok vele – ti. kvázi hiszem –, végül is valószínűséggel dolgozom (mint a természettudomány); ha nem operálok vele – ti. kvázi tagadom –, végül is elégtelen logikai döntéssel dolgozom (mint a teológia).

 

*

 

Csak az érzékelés ártatlansága, ami ehhez a világhoz, földhöz köt, csak az tud igazán eljutni a reális abszurdig. Ez az ő becsületessége. Az ész jobban találhat kibúvót.

 

*

 

Az egyre többrétű logikai megértés egyúttal nehezíti is a múlt, a történelmiség közérzetének hiteles átélését – ti. kötelezővé tesz számunkra olyan felismeréseket, melyeket a szóban forgó kor nem ismert vagy nem logikai megértéssel ismert. Nekünk viszont már kevésbé van „jogunk” a ráérzésünkre hagyatkozni. Szempontjaink így egyre átfogóbbak és tárgyszerűbben igazak lehetnek – a múlt felidézett közérzete pedig egyre stilizáltabb. Mindez nem szabály. Veszély. A történelemírás buktatója.

 

*

 

Információ, értesülés stb. tekintetében viszonylagos a szinkron a világon (vagy legalábbis a lehetősége) – a történelmi, társadalmi, szellemi fejlettség szempontjából korántsem. A feszültségek oka nem kis részben ez: a tények elaborálásának különbözőségét élezte kritikussá az információ-dömping. Tehát nemcsak gazdasági, ideológiai stb. motívumokról van szó – „egyszerű” neurózisproblémákról is. Többnyire úgy tűnik, a politikusok képesítés nélküli orvosként diagnosztizálnak, operálnak.

 

*

 

Új viszony Istennel: miután kiélte magát, kiherélhetnénk, megszüntethetnénk, önmaga felszámolására kényszeríthetnénk – és maradunk ennél.

 

*

 

Minden egyes darabot nem lehet kézbe fogni. (Broch)

Wittgenstein lényegében ugyanerre utal, mikor a logikai elgondolhatóság határán felméri a filozófia helyzetét, és megszünteti. Illetve, annak a helyét is átadja a művészetnek. – Mégsem valószínű, hogy bármilyen megszüntetésre szükség volna. A logikai elgondolhatóságnak nem adhat újabb játékteret a közvetlen megvalósulásokban és realitásokban adott helyzetek új vonatkoztatási komplexsége? A logika nem „járhat” úgy, mint a geometria Bolyai után? Bizonyos, hogy a logikai abszurd nem de-abszurdizálható? Következetessége nem rejthet egy, a klasszikus logika következetességével egyenértékű ellen-logikát?

III

 

Naplójegyzetek

Nem győzelem; hódító kiegyezés.

 

*

 

Szeretem a töredékeket, viszolygok tőlük. Majdnem megütve nem ütötték meg a hallgatás mértékét.

 

*

 

Bergson: „Az élet hajlam, s minden hajlam lényege kéveformán bontakozni, növekedésének puszta tényével széttartó irányokat teremteni, melyek közt megoszlik a lendülete. Ha visszanézünk saját történetünkre, mindegyikünk láthatja, hogy gyermekkori egyéniségünk, bár oszthatatlanul, mégis különféle személyeket egyesített magában, melyek – mert születőben voltak – együtt maradhattak. Ez az ígéretekkel teli határozatlanság a gyermekkor legbűvösebb varázsa.”

Még diákként H. B. tanáromat kérdeztem, hogy az ember mikor kezd öregedni. „Abban a pillanatban, mikor célt kezd találni”, mondta; mintegy folytatva Bergsont. Vagyis képzeljem úgy, hogy a belém írt, belém épített skizofréniától igyekszem szabadulni a céljaimmal. Tagadással, elválasztással, redukcióval kezdődöm. Mint „én”: öregséggel, halállal. Csak halálom kedvéért élhetek.

 

*

 

„Elvesztettem életem tanúját, ezentúl hanyagabbul fogok élni.” (Plinius) – Vagy: magamat elveszítve, koncentráltabban fogok élni.

 

*

 

(Rögeszme) Csak egyszer álmodni, a valóság támogatása nélkül!

 

*

 

Bármennyire gondos is az Isten, mégis teremtett olyan bogarakat, melyek ha a hátukra esnek, nem tudnak visszafordulni.

 

*

 

A döntő pillanatok mindig hasonlítanak valami eredendően távolira?

 

*

 

Elfelejteni a múltat, benne élni: egy csőd két pólusa.

 

*

 

Z.-ben nincs humor; nem lehet igazságos.

 

*

 

Nélkülözhetetlen felismerés: csak arról érdemes, ami hallgat.

 

*

 

Mozdulatlan fák, csak a koronájukon rezzen egy-két levél. Egy négyéves kislány: „Imádkoznak!”

 

*

 

Ártatlanul szidolozzuk a kilincseket, lornyonnal nézzük a fekélyt, csipkezsebkendő mögül szagoljuk a dögöt, elegáns mozdulattal méricskéljük az eldöntött aljasságot. S az ajtó előtt az alligátor.

 

*

 

Barátom emberbarát – jobban gyűlöli magát, mint az embertársait.

 

*

 

Többek között, a pásztorórán se gerinccel győzünk –

 

*

 

Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást – még nem elég felnőtt ehhez a mi kis erkölcsünk.

 

*

 

Gyűlöletem tárgyára is féltékeny vagyok. Mulatságos, mikor ezt a jellemességembe is belekalkulálják.

 

*

 

Félkezű. Ravasznak kell lennie?

 

*

 

Nem az a meglepő, hogy a terror iszonyú; az a megalázó, hogy túl sok élvezetet nyújt.

 

*

 

Praktikus kérdés: egy beíratlan papírlap veszélyesebb vagy egy teleírt papírlap?

 

*

 

Egy idegen előttem csodálkozik el történelmünk visszatérő tragédiáin. Egyszerű: vívóállásban alszunk el.

 

*

 

„Lobogsz a hazafiságtól, de ha benzint öntenek rád, kialszol.” (D. L. valakire, 1939. május 14-én a Hamistanú sörözőben, hajnali ötkor. Mindketten az elsők között voltak, akik hősi halált haltak az osztályunkból.)

 

*

 

Nos, igen. A hősök mindig elbuknak. És mégis. S persze, hiába.

 

*

 

Az öngyilkosok a másvilág stréberei? (Kivéve, ha nem azok.)

 

*

 

Egy ember mindig maradni fog a földön, aki azonos lesz a jajgatással.

 

*

 

(Vízügyi Közlemény) Ha véletlenül nem tűnt volna fel: Magyarországon, ha lefelé fúrunk, 18 méterenként egy fokkal emelkedik a hőmérséklet; Európa más részein általában 35 méterenként.

 

*

 

Nincs közömbös mozzanat, csak helytelen szempont. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.

 

*

 

Couéval szólva – kitűnően érzem magamat. Az akadályfutás több izmot mozgat, mint az egyszerű síkfutás.

 

*

 

V. megállít az egyik kiadói szobában: „Nem nagyon látom írói működésed nyomát a folyóiratokban. Mit csinálsz?” – „Vízjeleket írok” – mondom zavaromban.

 

*

 

Ma a Lóvizeletgyűjtő Vállalat titkárnőjével vacsoráztam. Csinos.

 

*

 

Egy szentet elképzelni majdnem annyi, mint jobbá lenni egy pillanatra. Egy bűnöst, minden összetevőjével, és elfogultság nélkül – több.

 

*

 

A következetes emberek gyanúsabbak vagy a következetlenek? Biztatóbb, ha valaki váltogatja a bűneit, s nem köt ki egynél? A tévelygések, elvakultságok elsősorban az időben mérődnek, s csak másodsorban a pillanatnyi indulat mélységén? A rabszolgaságban mi iszonyúbb: a bánásmód, vagy hogy annyi ideig fentmaradt?

Helytelen kérdésfeltevések; csupán hasznosak, ha meditációs anyagként kezeljük.

 

*

 

Következetes tagadó nem lehet forradalmár.

 

*

 

Hálátlan voltam, nem hoztam helyre a hibát, tartozáslerovásként virágokat öntözök. A tárgyak, a természet tele elvetélt vallomással.

 

*

 

Fél a szemébe nézni; beköti a halálraítélt szemét.

 

*

 

Tisztázzuk: nem célba helyezett találat. Gellert kapott golyó. Erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.

 

*

 

A vadásznaplóból:

Előzd meg a golyót, ha kilőtted. És tartsd az irányt.

A vad megcélozza a puska csövét, sokallja, hogy annyit tétovázz, és előjátékként ártatlansággal lakjál jól. Leterít. Győztesként észre se veszed.

Utolért a szárnytoll, amit a madárból kilőttem.

Már reszket – a diadal utolérte magát.

Csak a vadászhoz van szavam. Gyűlölöm a vadhúsárusokat.

Az áldozatból kell kivésni a legendát.

 

*

 

(Mila) Illettek hozzá az apró nyílások, kanalak, edények. Még a levesestálban is úgy kavart egyet-kettőt, mintha gyűszűnyi nyílása lett volna. Ezekben a mozdulataiban több erotika volt, mint más szerelmeskedésében.

 

*

 

Sokszor hallom: „Hozzászoktak, mert be kellett látniuk, hogy ésszerű. S ami ésszerű, már megköveteli a belátást.” Itt kezdődik a Nagy Megcsalatás.

Ami logikus, már igazolva van?

 

*

 

Terminus technicus: kritikátlan létfenntartási ösztön.

 

*

 

Mármint, a kitűzött cél természete nem ellenkezhet a hozzá vezető út természetével? Amiről szó lehet (inkább) – a karambol etikája; a karambol stratégiája.

 

*

 

Nem jelkép – tény, a konzervált középkorból: bajvívás négy páncélba öltözött vak között, egy malacért.

 

*

 

(Modell) Gyufaskatulya aljával leütni a bogarat, hamutartóba kotorni, rágyújtani, szórakozottan gyufacsikkel pörzsölgetni a potrohot, lábakat, a szárnyat. Hallgatni a halk, sercegő hangot. Nézni: a forróságtól az ízelt testszerkezet pontos összjátékkal milyen finom mozgásokat végez. Újraéled, meghal. Végül is így kezdődik. Ilyen kicsiben.

 

*

 

Gericault: „Emberbe kezdek, oroszlánná lesz.”

 

*

 

Jámbor kép? Őrangyal vezet át két kisgyereket egy patak fölött; őrangyal középütt, jobbján és balján a két gyerek az egyszemélyes palló szélére szorul, hajszálra.

 

*

 

1945-ben az „Optimista Ön vagy pesszimista?” c. rovatot vezeti a Tolnaiban; 1950-ben harcos filmforgatókat ír, klasszikus librettókat „vonalasít”. Döntött.

 

*

 

Csillag-morajlás? Hangya-sírás? Két egynemű csend között, mi, a zaj pionírjai, előre, tovább –

 

*

 

Szobák, melyekben mintha éppen meghalt volna valaki; és mégis várjuk, hogy belép –

 

*

 

Minél világosabb az erdő, annál hidegebb.

 

*

 

(Helyzetjelentés) Már-már kézzelfogható láncaim sincsenek. Bonyolultan aggasztó.

 

*

 

Apránként arról is leszokom, amivel sosem ismerkedtem meg. Így merítem ki totálisan a lehetőségeimet.

 

*

 

Minden istennek jobb, ha mellette maradok.

 

*

 

„Mély tanulságokkal berendezett világban éltem” – mondta valaki a halála előtt, a jégkorszakban, mikor már kezdett fölengedni, kásásodni a jég.

 

*

 

A szerelemről szólva: „Szia, én! Hogy vagyok, te?”

 

*

 

Társaságban K. csókolja a lány kezét. Rájön, hogy túl érzelmes így. Továbbcsúsztatja a száját, csókolja a saját kezét. Nyert. Megoldotta.

 

*

 

Semmi sem annyira nevetséges. Többek között csak olyan.

 

*

 

A gyermek nevet; mi nevetünk valamin.

 

*

 

Jules Renard idézi Sarah Bernhardt-ot: „Legyenek a keresztények jobbak, mint mi.” (Kiindulásul egy takaréklángon tartott dialógushoz.)

 

*

 

(Régi kép) A lány homlokán kiszakadt a papír. Ezzel az ütött sebével is véglegesebben mosolyog, mint mi valamennyien. Elpusztíthatatlan jelen időből néz vissza a mi mai meg holnapi múlt időnkbe.

 

*

 

D. mondja: „Idegenben, külföldön szívesen laknék temető mellett. Nem zavarna. Itthon valahogy más.”

 

*

 

Tegnap azt mondtam – ma ezt csinálom. Nem olyan egyszerű dolog ez, mint az értéktöbblet-elmélet.

 

*

 

Bölcs – már nincs módja eredetit mondani.

 

*

 

„Az én erőm az, hogy Ön azt csinálhat velem, amit akar…” – Milyen képtelenül hangzott volna egy ilyen kijelentés, mondjuk, a reneszánszban!

 

*

 

(Nagyjában) mindenre tudtam válaszolni életemben, csak Jézusra nem. Végül is az fogadtatná el velem, hogy maradéknak marad?

 

*

 

Mondjuk így: kimondható szavak keresztjére feszített mondanivaló. Sokat mondunk vele.

 

*

 

(Ellentmondó hírek) Beszélik, hogy újra felfedezték a romokat. Mások szerint romokat építünk.

 

*

 

Nem hitegetem magamat az őszinteség képességével (már ahogy érteni szeretném). Mindennapos küzdelem, ha egy újabb rétegszilánkot le akarok fejteni magamról. Természetes és ártatlan hazugságra vagyok berendezkedve. S az sem igaz, hogy a konvenciók késztetnek jobban a hazugságra. A szeretet.

 

*

 

Irigység, mint a szeretet dekadenciája; szeretet, mint finomult irigység.

 

*

 

Az érzés van legalul – ki ismeri? A gondolatok fölötte – ki lakik jól vele? Nem az illesztgető közelítésük, az abszolút távolodásuk ígér tiszta szintézist. Nem európaiul: a Taó-t.

 

*

 

Missale szerint úrfelmutatáskor a hívek föltekintenek, A gyakorlat, inkább: még arra az egy pillanatra is lesütik a szemüket. De ez nem bűn. Biztosítva a félelem, a borzongás szabadsága is.

 

*

 

Csak aki előre megy, az meri megengedni magának, hogy hálás is legyen annak, aki megelőzi.

 

*

 

Csomagolok. A csomagolás mint tapintatos végrendelkezés. Fogkefére stb. a koporsóban is szükség lehet. A többi maradhat.

 

*

 

Szociabilizált magány – ezt megoldani!

 

*

 

(Lépcsők) Vérmérsékletünk szerint – vérmérsékletünktől függetlenül a tények – tényektől függetlenül a céljaink – céljainktól függetlenül a szenvedések – szenvedésektől függetlenül a beígért jövő – stb.

 

*

 

Magvas hülyeség: Timon keserűsége vászonra vetítve méz.

 

*

 

Nem találok emberszabásúbb fogalmat az ellentmondásnál – holtversenyben a következetességgel.

 

*

 

Emberszeretete alján az elégedettség, hogy – „meghalnak ők is”.

 

*

 

Nárcizmussal gondol a saját halálára –

 

*

 

Áldozatosan gonosz, mint némely szent –

 

*

 

Tegnap temettük, szegényt; belegebedt a konklúzió szabadságába. Kárörömmel sírunk. Örülünk, hogy még van mit morzsolgatnunk, a zablát.

 

*

 

Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat – nincs rá paragrafus.

 

*

 

Tegnap meg fogunk születni, holnap meghaltunk – nem kevésbé igaz ez sem, mintha pl. tízes helyett négyes számrendszerben számolunk.

 

*

 

Szemfényvesztő függetlenek, akik az ürességben eveznek szabadon; az ingyeneshez úgy nyúlnak hozzá, mintha ők szereznék meg; akik az árnyékukba takaróznak, s még ideájuk sincs a napról, aminek az árnyékukat köszönhetik.

 

*

 

Christoph éjszaka vécére kérezkedik, alig lát az álmosságtól, utána kezet akar mosni, megengedi a csapot, felkiált: „A víz geometriája!” Hatéves.

 

*

 

A szomszéd megvette a kis házat, és kivágta a jegenyéket. Negyedik napja nedveznek a rönkök. „Meghagytam volna őket, ha ötven centivel kijjebb dugja le őket P. bácsi”, mondja a szomszéd. „Így muszáj volt, a szél nekinyomta őket az eresznek.” P. rabja, értője volt a fáknak, növényeknek; ha élne, nem bocsátaná meg magának ezt az ötvencentis tévedést. A mértékegységek predesztinációja –

 

*

 

Az ablakommal szemben óriás kőrisfa. Nézem; a sok millió éves fejlődés vívódásáról tudok. De ez tudás, nem átélés. A hajszálra-ugyanúgy-ismétlődés levelei zöldellnek előttem. A forma-vívódás hiánya nyugtat meg a természetben; és űz vissza átélhető önmagamba.

 

*

 

Tanzing, a nepali serpa, az új-zélandi Hillaryval éri el elsőnek a Mount Everest csúcsát. Így ír a csúcsra érkezésről: „Zsebemből elővettem a cukorkáscsomagot meg azt a kék-piros ceruzavéget, amelyet Nima, a kislányom adott nekem. Gödröt kapartam, s beletemettem ezeket. Amikor Hillary látta, hogy mit csinálok, odaadott nekem egy fehér szemű, fekete kis posztómacskát, amelyet Hunttól kapott szerencsehozó talizmán gyanánt; ezt is odatettem a gödörbe. Könyvében Hillary úgy mondja, hogy Hunt egy feszületet adott neki, s azt hagyta ott a csúcson; hát ha így volt is, én nem láttam. Nekem csak a posztócicát adta oda. Ott feküdt a hóban a macska, a ceruza meg az édesség.” – Ez van a „világ tetején”, mégis. Nem lehet elégszer idézni.

 

*

 

Beethoven, egy emlékkönyvbe:

 

Wohltuen, wo man kann, Freiheit liber alles lieben, Wahrheit nie, auch sogar am Throne nicht verleugnen.*

 

*

 

(Apolitikus megjegyzések)

Ha nagyon erőszakolom a pokoli gondolatot, még Nérónak, Hitlernek stb. is lehetett valami funkciója? Ti. hogy siettesse az emberszabású kibontakozást, lehetővé tegye a továbblépést? A hatás-ellenhatás dialektikájában, a történelem szenvtelen áttekintésében iszonyú renddé, érthető indokoltságok sorozatává tud higgadni minden képtelenség, aljasság? Kivéve, ha nem?

 

Elképesztő érvelés: ha a pápa „jobban kiáll” a zsidóság mellé, talán még sokkal több hivő nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett gyilkolás veszélyének. Választani kellett, s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta – ugyanis a kereszténység cél-világa magasabb rendű… Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét, minden területen, minden vonatkozásban. – Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik?) ilyen logikával, kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot, szembehunyást valamilyen távoli cél érdekében.

 

A politikának, legalábbis a klasszikus politikának a durva beavatkozás, hazugság, szembehunyás, elhallgatás, megtévesztés stb. általában sikerre vezető motorja tud lenni. – A művészet mindenesetre mindig belerokkan. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán szigorúan körülhatárolt (vagy éppen ad hoc is változtatható) elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az írói magatartás is nem fog újra és újra változni, egy újabb politikai igény szabványai szerint?

 

Utópia-törmelék

Elképzelhető volna az organizátorok, szakemberek mellett az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, hogy a hivatásukat éltető őszinteségből és morálból a magas (és középszintű) politikát gyakorlatilag is részeltessék – vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust, úgy értelmezve a „természettudományok korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére?

 

*

 

A jövő tojásai nem a gonddal ellenőrzött fészkekbe tojatnak. Nem rántotta (gyorsétel) akarnak lenni – igazi szárnyasok.

 

*

 

Türelem. Az Andeseknek négyszer kellett lekopniuk, hogy újra Andesek lehessenek.

 

*

 

Beszélgetés N.-nel. Ismét az örök vitatémánk – abszolút morál, méltó küzdelem hiánya stb. „Nem kicsik között akarok kivételes lenni, hanem óriások között utolsó.” Rendben, legyünk feddhetetlenül szerény-gőgösek. (Mi az?) De mond ilyet is: „Részvét, az nincs bennem.” Ez fukarság. Sose fogunk megegyezni.

 

*

 

Ártatlanul képzeljük el az egyszerűséget. Csak az egyszerűség „értelmetlen”.

 

*

 

A teraszról leolvadt a hó, a sarokba kotort levelek még napokig lucskosak. Kiszáradtak, a színük is visszatért. Mint ősszel. Ezekre az apró metamorfózisokra nem figyelünk eléggé. Most ez a tavasz.

 

*

 

Jó dzsessz a rádióban. Érintésközelben az izzadt hónaljak félholdja, cipőkön a hamvas porréteg. Hosszan kitartott, törés nélküli hang a felső regiszterben. (Ansermet: a szaxofon hangja „phallikus”.)

 

*

 

Elkezdtem a Saulus-t. Úgy írom, ahogy a gyerek fütyül az erdőn, hogy ne féljen. Nem tudom, írnám-e, ha már kívül volnék az erdőn. Csak Damaszkuszig tudom kísérni. (1962. aug. 8. Porkoláb-völgy.)

 

*

 

(Dátumok) Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Tizenöt éves leveleket égetek. (1955) – Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Leveleket írok. (1970)

 

*

 

Morálgörcsök – nem kevésbé tragikomikus, mintha egy napraforgó hátat fordítana a napnak.

 

*

 

(Életrajz)

Még kislány, mikor azt álmodja, hogy egy állat eszi a napot.

Már kamasz, mikor háborúsdit játszik a társaival a réten, s egy közeledő kutya láttán felkiált: „Istenemre! Fojtsátok meg! Csöndben!” Ruhát dobnak a kutyára, hogy ne tudjon ugatni közben.

Már elindul a pályáján, mikor megkérdik tőle: „Miért sírsz, Jeanne?” – „Mert szeretem a királyt!”, válaszolja.

Az első vesztes csata után napról napra civódóbb, kegyetlen, öldöklésre biztatja katonáit, nem csupán harcra. Szerelmeskedő párokat ver szét. „Mint egy halálra ítélt tehén”, írják róla.

A bíróságon megkérdik: „Mit mondtak a Hangok?” – „Hogy vidám legyek és merész”, feleli.

A bíró, hogy ne kelljen igazságtalan ítéletet hoznia, mérgezett halat küld neki a börtönbe. Nem gyanakszik; egyszerűen nem szereti a halat, visszaküldi.

A máglyán felkiált: „A harangok! A harangok!” A rőzse közt észrevesz egy szál virágot. Lehajol, megcsókolja, odanyújtja a máglyagyújtónak: „Mentsd meg!”

 

*

 

Okosan élni – mielőtt kipróbálhatnánk, milyen okosan meghalni.

 

*

 

N. okos ateista, egyéniek, bizarrak az érvei; szenvedéllyel, egyre ingerültebben érvel. Halkan figyelmeztetem, hogy „De hiszen nincs isten!” Még ingerültebben kiált: „Akkor is!”

 

*

 

Elfelejtett évforduló: 1939 tavaszán Knauer párttag levélben jelenti Hitlernek, hogy van egy fia, nyolchónapos, vak, nyomorék, s elpusztítását kéri a fajtisztaság érdekében. Hitler Karl Brandt orvost küldi ki, aki megvizsgálja a gyermeket, s utasítást ad a likvidálásra. Az első „adminisztratív” gyilkosság.

 

*

 

Napi ige: bizonyosságaink, mint használható tévedések.

 

*

 

Elégedettség –

Ki nem nyílt értelem.

 

*

 

Nem kitölteni magunkat; rendet teremteni. Ahogy egy fiókban, asztalon. A végén mindig kiderül, mennyi hely marad. Elfelejteni a végleges szavainkat, hogy helyet adjunk a félszavainknak, hogy kiegészülhessenek mások fél szavaival. Így megneveződni. Minden ön-megneveződés hatálytalan.

 

*

 

Köd, mégis száraz hideg. Kárminpiros nap a Déli-pályaudvar fölött. A köd és a vöröslő nap mindig megejt. De most valami más is: apró, nyárias bogarak a levegőben. Szúnyogok? Képtelenség. Mégis hiteles. Mint a gyerekkor, az éles, elfelejtett látványok, a fölidézhetetlen, újra belém ivódó mozdulat. Apró koromszemcsék a vörössel átvilágított ködben. Szúnyogok.

 

*

 

Idős anyának, nagyanyának meghal a lánya. Nem töri le, sőt, megnövekszik az életereje, csökken a halálfélelme. Az ésszerű esélyesség cáfolódik meg, hogy ő megy el hamarább. Kikerül a reflektorfényből, s most majdnem olyan, mint a többiek; nem kiszemelt, „csupán halandó”.

 

*

 

Angol barátom az írekhez hasonlít bennünket. Végletesség, következetlenség; költészetbe, érzelmi és politikai fantazmagóriákba stb. menekített nyugtalanság – százados nosztalgiák ellensúlyozására, hogy történelmileg is „hassunk”, ha másképp nem, önpusztító forradalmak, lázadások árán. – Magyar józanság? Nem tudom, az írek áltatják-e magukat ilyen önportréval.

 

*

 

Ostoba szóváltás a lépcsőházban. Az ajtó véletlenül nyitva, s így kénytelen meghallani, hogy róla beszélnek kint. „Az? Az összevissza hazudik…” Önfeledten piszkolják, szembe soha. Ha dicsérnék, már szeméremből se hallgatózna tovább; így viszont hidegvérrel, kijátszott erkölcsi pátosszal szól ki, hogy mindent hall. S előre élvezi, mikor majd először néznek a szemébe az eset után. Különben az ügyben igaza van; de ezért is megbocsáthatatlan az egész.

 

*

 

Renan, Marcus Aureliusról: „Elérte a megbocsátásnak, a közönynek azt a magaslatát, amit a megvetés, a részvét csak enyhíteni tudott.”

 

*

 

Nehezen vesszük tudomásul, hogy főfoglalkozásunk nem az adásvevés, hanem a kimondhatatlan dolgokkal való bíbelődés.

 

*

 

Földrengés, szökőár, fagyhullámok, Társasági téma. Külön-külön értelmes emberek így együtt, társaságban, kritikai feszegetés nélkül kevernek babonát, látomást, tudományos hipotézist, tudományos tényeket. Az ilyen „keverés” izgalma mindig vonzó lehetett; korunkban mégis van valami többlete. Az ömlesztett hírek, tények, eredmények fantomizálják is az összefüggéseket. A statisztikai szemlélet vulgáris, gépies, megtévesztő gyakorlatával éppen az relativizálódik az átlag számára – a folyamatok mögött álló elv mibenléte –, amit a statisztikai szemlélet, eredetileg és ideálisan – rögzíteni akart. A túlbizonyítottság is gyanús. Igazán a megfejtés tesz éhessé.

 

*

 

Passzív irgalom. Keresztény nirvána. – Rilke: „Ha a szegény emberek gondolkodnak, nem szabad zavarni őket. Talán mégis eszükbe jut.”

 

*

 

(Variációk) Cselekedj, ne imádkozz – imádkozz, ne cselekedj – cselekedj és imádkozz – ha cselekszel, imádkozol – ha imádkozol, cselekszel – azért cselekszel, hogy imádkozhass – azért imádkozol, hogy cselekedhess – cselekedve imádkozz – imádkozva cselekedj – stb.

 

*

 

Elképzelt napi edzés: nézni egy haldokló szemébe, aki megbocsátotta magának, hogy élt –

 

*

 

Az ítélkezés hol keressen kapaszkodót – a méretekben? vagy a minőségben? a tett puszta tényszerűségében? vagy csupán a kodifikált motívumokban? Addig is, míg eldöntjük: leülöm a lopott tyúkért az egy hónapot, és nem ülöm le a likvidált városért az ötszáz évet.

 

*

 

Ismert típus; ínyenc, aki variál: élőt boncol, halottat koncol. Ha nem véres a keze, akkor tintás.

 

*

 

Ha csak azt az iszonyú erőfeszítést, heroizmust, hitet vesszük, amivel az ember esendőségét, végső gyengeségét igyekeztek ábrázolni, bizonyítani…!

 

*

 

Gyorsabbnak lenni a természetnél – a pusztításban a szaporodásnál.

 

*

 

Akivel nem értek egyet, azt mért furdalóbb dolog becsapni?

 

*

 

Egy szú életkora. Egy tölgyfa asztal életkora. És a végeredmény. És a végeredmény szújának életkora.

 

*

 

„Tehát értjük akkor – minden világos, megfogható, mint a hiányzó ablaküveg helyére lehelt párafolt…”

 

*

 

Ha csakugyan van „gondolkodási akauzalitása” az elemi részecskéknek – mért lenne képtelen gondolat a levelek, szirmok vonalaira kidolgozott grafológia?

 

*

 

(Közérzet) Növekvő távolság mindenütt, mindenben. Kritikus saját-jelenlét. Műsoron kívüli. Üzemzavar közelléte. Egyre anyagszerűbb csend. Kifelé marionett-közvetlenség, mégis valami tél kezdete. De kitől, mitől búcsúzni? Helytelen időfogalmak, térfogalmak. Félelmek megalkuvása ez is. S talán nem is tél, hanem ontológiai nyár. Tények, helyzetek, megéltségek sugárzó temetője – az ablak ide nyílik. Ettől félni kell? Fáraszt a szem tárgyias élessége. Lassan becsukódni, mielőtt becsukódnék – legalább a saját szabadságom nyitottságával. Edződni az „irreverzibilis variánshoz”.

 

*

 

Ha az illúziók terhét veszem, egy háborúval lettem fiatalabb.

 

*

 

Munch félőrült periódusa után, 1910-ben írja az Alfa és Ómegá-t: egy asszony állatokkal hál, állatokat szül, azok a férjét apjuknak szólítják. Férj iszonyodva megöli az asszonyt. A szörnyivadékok széttépik „apjukat”. – Megéri még a fasizmust, 44-ben hal meg.

 

*

 

Metraux dél-amerikai indiánok kannibalizmusáról közöl adatokat. Nem azonnal eszik meg a foglyot, többnyire tizenöt-húsz év múlva. Addig úgy él, mint a többi törzsbeli, sőt a legjobb falat az övé, asszonyt kap, szórakozhat. – A pszichológiai viszony az elgondolkoztató itt, ami gazda és foglya között kialakul; abban van az iszonyat feloldása, illetve, megoldása. Nem gyűlölet, ami azonnali kielégülést keres; a bizonytalan időre elhalasztott rítus szinte a kegyetlenség metafizikus poézise, a halál kiszámíthatatlanságának utánzása. Olyan átélést szuggerál tartósan, ami a természet mintája is: a nem elsietett pusztulás és pusztítás szükségét. Mindennek megvan a maga ideje. De ehhez már kevés az érzékünk. Minden törekvésünk, hogy meghaladjuk a természet mintáját.

 

*

 

Csukott ablakon legfeljebb kő repülhet be, madár nem.

 

*

 

Beszélgetés szovjet költőkkel. Az egyik: „A hallgató költő eltört barométer.”

 

*

 

(Régi, új)

Amire nincs már példa: valaki azt hiszi, hogy pápának van kiszemelve, de rájön, hogy ő az Antikrisztus, mire megöli magát, hogy megmentse a kereszténységet.

 

A rituálisba elhajló hatalom sokszor kedveli a főnevesített, ködösítő, fogalmi általánosítást: a konkrét szenvedés és ostobaság fölött a rangosító „nyelvi kupolát”. Nemcsak „szájtátiság” stb. – egy 1400-as szövegben, például, ez: az „Uralkodás Magasztossága” kiűzetett a Birodalomból, először Franciaországba menekült, aztán a burgundi udvarba, de ott is vigasztalan, mert ott a „Fejedelmi Gondatlanság, Tanácsnoki Gyengeség, Szolgai Irigység, Alattvalói Követelődzés” üldözi.

 

Tortúrát csak egyszer lett volna szabad végrehajtani a vádlotton; crimen exceptum esetében azonban többször is. Mégis, az aktákban nem ismétlésként jelölték ezeket, hanem diszkréten „folytatásként”. Általában, bizonyos elegancia, ésszerű egyszerűsítésre törekvés figyelhető meg az aktaszövegekben, keveredve a görcsös jogi pontoskodással. Nyelvünk érzékletes közvetlenséggel még ki is emeli ezt a stílusjelleget: „Tetszik a törvénynek…” stb.

 

Az ünnepségek, a be- és felvonulások történetéhez: bajor Gizella Párizsba érkezésekor (1839) a főlátványosság egy fehér szarvas volt, aranyozott aganccsal, koronával. „Lit de justice”-en feküdt, mozgatta a szemét, agancsát, lábát, végül fölemelt egy kardot. Mikor a királynő átment a hídon, egy toronyból angyal ereszkedett alá, átsuhant a hidat fedő kék színű, arany liliomokkal díszített tafota kárpit nyílásán, koronát tett a királynő fejére, „visszaszállt” a toronyba. (Csupán a játék kedvéért: a dátum anagrammja 1938, Anschluss.)

 

Örökifjú téma: Claus de Werve, kora legfényesebb szobrásztehetségeként indul. A burgundi herceg évről évre visszatartja Dijonban, az udvarában, hogy vele fejeztesse be Félelemnélküli János síremlékét. A szükséges pénz soha nem érkezik meg. De ugyanakkor más munkát sem engedélyez a művésznek. Negyven évet él tétlen várakozásban, bőséges kegydíjon, elhízva. Aztán meghal.

 

Misszionárius rájön, hogy a maori főnök háborúra készül. Lebeszéli. Főnök belemegy, de eszébe jut, hogy az egyik puskaporos hordó rossz, hamarosan szétesik. Muszáj mégis megindítani a háborút, hogy a puskapor kárba ne vesszen. – Bennszülöttek a lövészárkokat válaszfalakkal látják el, hogy ha lelőnek valakit, a szomszéd ne lássa. (Darwin)

 

Új-Guinea szigetén, a japánok elleni harcban elesett amerikai néger katona utolsó szavai: „Fejfámra ezt írják: Itt nyugszik egy fekete, aki harcolt a sárgák ellen, hogy a fehérek szabadok lehessenek.” (Harmincöt éves újsághír)

 

*

 

Realista drámákban ritkán fordul elő, hogy a hóhér mondja a gyászbeszédet is. Az élet találékonyabb.

 

*

 

Csak a homok tartós; mert nem akarja.

 

*

 

Elemi részegség. A fák, tavalyi füvek lakatlansága most kezd megtelni hivalkodással, önteltséggel, nárcizmussal. A növekedés végletesen autonóm elfoglaltság. A halál az igazi kollektív téma-fölvetés.

 

*

 

Látnivaló, hogy a keménység megbukik. Látnivaló, hogy megbukik a szeretet is, olyan rettenetesen kizárólagos.

 

*

 

Vezérhangya; fej vagyok a témában: agykapitalista; agykombájn stb. – jók. De a kupoladuma verhetetlen. Látomás.

 

*

 

Morálgörcsök, pózok. Igazat mondás fontoskodása, mikor csak pusztít. Végül is gyávaság. Morális önzés. Morális hipochondria.

 

*

 

Az öngyilkosságok típusa, stílusa, a kor életstílusa, mindennapos atmoszférája. A választott halál, mint önjellemzés. Pszicho-szociológiai összefüggések. (Ma egy Petronius?)

 

*

 

Az öregeket vigasztalja, ha én is emlékezem?

 

*

 

Ha volna a pillanatnak billiomod része, ami vegytiszta idill – lehetne belőle milliárd évnyi is.

 

*

 

Esküszik a dialektikára – miután kiiktatta belőle az antitézist.

 

*

 

Eszmék, világnézetek mérkőzésében megőrizni a méltóságunkat, ami ugyanabban elveszik.

 

*

 

Üres szoba. Néhány ferdén lógó kép. Mintha nem volnék igazán egyedül.

 

*

 

Harmatos öl – a novella a cím kettős értelmére épült volna. Tulajdonképpen elkedvetlenít, hogy valamikor ilyesmiken törtem a fejemet.

 

*

 

Dilemma: a stafétabot fontosabb vagy a futó?

 

*

 

„Otro toro, otro toro, que es muy manso!” (Másik bikát, másik bikát, ez nagyon jámbor!) Vagy: az angolnát erős sós vízben tartják, míg elpusztul. – Értjük a szakmát.

 

*

 

Mottó, télire: „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások-adta végtelen lehetőségekkel.”

 

*

 

Milyen vigasztaló: a fák számlálatlanok! – Egy álló délelőtt görcsösen újra és újra ezt a transzparenst látom magam előtt: MAINAPIPARANCS.

 

*

 

Martin du Gard naplója Gide utolsó napjairól. Gide szenvedélyesen kel ki a hierarchikus egyház ellen. Akkoriban járta be a sajtót a Mindszenty-per. Gide így emlékezik meg róla: „Az a prágai Mindszenty-ügy.” – Nehezteljünk? Köszönjük meg?

 

*

 

Valahányszor a magammal való elégedetlenség ingerültté tesz, ostoba kerülőket teszek az érvelésemben, melyekben magam se hiszek. Mint a zöldár; bár sejti, hogy a lejtés hová viszi, ideiglenes medreket tör. Képtelen vagyok egyértelműen állást foglalni azonnal, s a legegyszerűbb állításig folytonos hintázással jutok el. Nincsenek axiomatikus fogódzóim, csak mindig újra megszerzettek. Amit megszerzek estig, valami lebontja reggelig. Alapvetően olyan a közérzetem, hogy semmi sem lehet alapvetően végérvényes.

 

*

 

Néha csak napok, hetek múlva tisztul ki előttem, hogy reálisan (konvencionális tárgyszerűséggel) mi történt egy bizonyos időpontban. Atmoszféraburkokon kell áttörnöm magamat, aurával közelednek felém a dolgok; pedig egyetlen törekvésem, hogy csontvázra vetkőztessek mindent.

 

*

 

Délután ébredek, köd, sötétség kint. A citromfánk valószínűtlen ajándék a szobában, kint már megfagyott volna. Még ez is! Ez a törékenység a dolgokban; s hogy még mindig nem törtek el, csak masszívan törékenyek –

 

*

 

Hogy a tárgyakból ne legyen elég, kimentem az Ipari Vásárra. Semmit se lehet olyan hamar elunni, mint a technikai frincfrancok csodálatosságát. Kiábrándítóan hamar evidensek. S marad a célszerűség, a hasznosság fölötti öröm – csak az egész valahogy kétes. Egy fa lehet kétes?

 

*

 

G. vádol, hogy engem a „rejtélyes” önmagáért érdekel. Két vállon vagyok. Mondjam azt, hogy minden igazi irodalom „okkult” kutatást folytat? Ha nem ezt teszi, smirgli lesz; a felület esetleg még csillog is, de különben –

 

*

 

Iszonyú érezni, hogy az ember minőségileg, gyakorlatilag rosszabb lett, mint volt, de ugyanakkor a fölismert és kitisztázott eszményvilága magasabb rendű. Ez a pokol.

 

*

 

Renannál olvasom: „…erkölcsi haladás, s egyszersmind az ízlés gyógyíthatatlan romlottsága.”

 

*

 

Jól működik az esze, nagy önelégültséggel a „racionális” természet mértékegységei szerint gondolkodik. Eszébe se jut, hogy esetleg botcsinálta irracionalista.

 

*

 

Volt kor, amelyik rosszabb lelkiismerettel több gonosztettet hajtott volna végre?

 

*

 

(Beszélgetés, fiatalokkal; 1958) Kifejtik, hogy túl vannak a mi felelősség-problémáinkon, ez a mi generációnk „motosza”. Újfajta érzékenységről beszélnek, ami most alakul; de hogy mi lenne az, pontosan nem fogalmazódik meg. Mindenesetre sokkal több az öröm a létezésben, mint ahogy a mi írásaink tükrözik. Kifeküdni a napra – öröm. Kimenni egy Botafogo meccsre – öröm. Egy piros ing – öröm. S ezt nem rontják meg olyan tépelődésekkel, amikkel úgyse tudnak semmin segíteni. Nincs szükségük filozófiákra. „Ma már ott tartunk”, hogy mindenki magának is meg tudja teremteni azt a világképet, ami elrendezi a dolgokat. Nincs, és nem is szükséges, hogy folyton valami aggályosan kiválasztott cél legyen előttünk. Ők egy „folyamatot” élnek át állandóan, egy éppen adott folyamatot, s azt minden alkalommal kiélvezik, „megnézik maguknak”. Az se fontos egyelőre, hogy a folyamat mi felé irányul; a folyamat maga a fontos. S hogy általában reálisabbak, egészségesebbek, mint mi. Kelet–Nyugat polarizálás is mondvacsinált; lényegében az egész világ olyanná kezd vagy akar lenni, amilyennek ők mondják.

 

*

 

Csakugyan: nem papi mesterség a miénk, inkább „mérnöki” (Sztálin). – Mesterségünkben az egyéni moralitás és felelősség: minden. Nincs, aki feloldjon, megbocsásson; magunknak kell lennünk teremtőnek (tervezőnek) és a bírálónak (statikusnak) is.

 

*

 

Nem elég elítélni a bűnt; bizonyos értelemben szeretni is kell. Organikus funkciójában megérteni: ez a részvét többlete.

 

*

 

Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és a haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán meg is értenénk valamit abból, amit szüntelenül és okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.

 

*

 

Egy hangyát nyomtam el este az ujjammal. Reflexmozdulat, kávéfőzés közben. Egy óra kellett, mire a szégyen előhívódott: olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon.

 

*

 

A szerelem cinkossá tesz a létezők minden rendjével szemben; és szükségtelenné minden magyarázatot a közvetlenül nem érzékelhető grádusokkal kapcsolatban.

 

*

 

D. panaszkodik, hogy valahányszor támadják, Z. mindig ott van a támadók között. „Ez is olyan, mint Cauchon; szeret minden máglyára ítélésnél tanácsadó lenni, igaz, Jeanne d’Arc, Husz nem jut neki – de ő is csak cochon de lait.”

 

*

 

A siker, mint a kötelesség bosszúja.

 

*

 

Aki az első szót kitalálta – megnémult?

 

*

 

Egyensúlyozó polgár – megviselt kummunista.

 

*

 

E. egyre rosszabb szobrokat csinál. Az arca közben egyre jobban érik, egyre elmélyültebb. Nincs szabály. Arcok vannak; szobrok vannak.

 

*

 

Logika: hideg földre nem szabad köpni, kicserepesedik a szád.

 

*

 

A legrosszabb nem mindig biztos. (Kínai közmondás)

 

*

 

Kazantzakisz: „Az isten szívében van egy kukac; azt álmodja egyszer, hogy megeszi isten szívét.”

 

*

 

Csőd. Vizuális alkat vagyok, nem látom a szenvedések végét. Meg kell szabadulnom a szememtől.

 

*

 

Felbomló gondolkodás: a részek, a részletek felfokozott élessége, koncentráltsága. Illetéktelen be- és mögé pillantás.

 

*

 

Több napi átlag kiértékelése: tehetséges, mocskos nép vagyunk.

 

*

 

Típus: kultúr-ejtőernyős.

 

*

 

Ökonomikus udvariatlanság, ökonomikus udvariasság.

 

*

 

Politika. Mesterséges altatás.

 

*

 

Semmi hűség. Mindent megértek. Önterápiából írtam a Saulus-t?

 

*

 

Mennyi lelkes, gyanútlan, gyanút keltő mini-Széchenyi! De sehol (vagy alig) egy másik Kölcsey, még törpeként se.

 

*

 

(Darwin, Utazás) Tüskés helyen az indián felgyűri a nadrágját; az a drágább. – Törzsfőnök inge fekete a piszoktól. Válasz: „Nem látod, hogy régi?” – Két válasz, hogy mért nem dolgoznak: „Nagyon hosszúak a napok.” „Nagyon szegény vagyok.” – Kérdés: „Sok a rabló?” Válasz: „Még nem. A bogáncs nem elég magas.” – A postafőnök hamisított bélyeget árul. – Végül, így összegez: „Nagy ott a vétek, ahol a nyomorúság nem a természet törvényeiből, hanem az intézményekből fakad.” – (Mindez mégis idilli egy mai utazáshoz képest.)

 

*

 

(1952-ből) Valaki, egy barát, vidéki elvonultságába befülledve fölrobban Pestre, s kifejti: elhatározta, hogy írni fog, olyat, amilyet kívánnak; s szégyellje magát a kor, ha megalkuvót csinál belőle. – Kamasz mutálás, felelős kor? Az én lábamon még a paradicsomban sem áll meg helyettem senki. Igaz – fakírság dolga lesz őszinte művet hagyni hátra. Bár az se kis teljesítmény, ha igazul megszenvedett teóriákat gyártunk magunk megcsonkolására. Vigasz lehet, hogy az elődök sora nem is akármilyen…

 

*

 

Tibeti katona mindkét lábát elveszti a harcban. „Muszáj hősnek lennem, nem futhatok el.”

 

*

 

A birkák még akkor is hozzátartoznak a természethez, és kikezdhetetlenek, ha a farkasok megeszik őket, és egy se marad.

 

*

 

Vannak események, amelyeknek már a születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg a tényeknek.

 

*

 

Gyorsriport a körúton: „Bocsánat… reggel óta hányszor nézett a háztetők fölé, az égre?”

 

*

 

Szemem gömbjét hány érintő meríti ki? S ha kimerítenék: meghatározódna, ami belül, kívül és túl kezdettől fogva volt – a pusztán magát érintő én?

 

*

 

A divat, mint anonym önvallomás, ami a régi módon már nem mondható el. Mint kollektív exhibíció.

 

*

 

N. körmönfontan udvarias. Nem állja sokáig a szembenézést. Negyedszavakkal, udvarias hümmentésekkel nyugtázza, amit mondanak neki, szellemes stiláris fordulattal tér vissza a magáéra. Pengeéles terve van, hogy mit nem fog mondani. A diplomatakészségek olyan tökéletességével rendelkezik, hogy már haszontalan: épp ez teszi átlátszóvá. Semmi természetesség, hökkentő őszinteség, ami álcázni tudná a szándékát. A takarás csődje. Felöltözött király, aki csakugyan pucér. Önmagát triblizi ki.

 

*

 

Nálunk ez is elmondható: nehezen bocsátják meg, ha valaki kívül marad a tojáson…

 

*

 

Holtpont: az értelem szomorúsága, hogy nem tudhat kevesebbet –

 

*

 

Játék ad absurdum: mindent komolyan venni; a komolytalant is komolyan komolytalanul –

 

*

 

Stréber stratégia: liheg a távoli ideák, célok mákonya után, közben az élhető közelit detronizálja.

 

*

 

…ami még nehezíti a helyzetet, hogy olyan nép fiai vagyunk, amelyiket két itatóspapír közé dugtak; s talán a nyelvünket is azért nem felejtettük még el, mert a nyelvünk kilóg az itatós szélén –

 

*

 

Vidám történet – mert nem ismerjük a szomorú történeteket, melyeknek az árán-révén létrejött.

 

*

 

Szívesen tanulok a fiataloktól, hogy világosabb legyen, mit tanulhatok még magamtól.

 

*

 

Hátborzongató dráma. – Mellborzongató idill? (Biofiziológiai lingvisztika?)

 

*

 

(Kis Réka) „Meg kell néznem a tükörben, hogy hol viszket a fejem.” – „Falun jobbak az emberek. Városon beszívják a rossz levegőt, attól visszafelé forog az észkerék, és rosszak lesznek tőle.”

 

*

 

Amióta az eszemet tudom, otthon mindig kiscicák voltak. Otthon sose nőttek meg.

 

*

 

Már a tárgyak tanítanak ki. Elöregszik az emberi szó; ahogy öregszünk.

 

*

 

„Komor”, mondja a kritikusom. „A metafora jobban eteti magát.”

 

*

 

(Fal-költészet. Nyugat-Berlin, U-Bahn állomás)

 

Alle Menschen sind gleich ein paar werden davon reich Kamerad und Kamerädchen, ich Tabak, du Blättchen Mit zwölf dafür noch zu jung? Im Gegenteil Wer wie ich um Kunden wirbt, muss damit rechnen, dass er stirbt

 

*

 

Talán csak annyi a különbség, hogy ha az igazság közelébe sikerül férkőznünk, már választékosabban hazudunk?

 

*

 

W. 1963-ban Kínából jön haza. Vonaton utaztak; a vonat minden indok nélkül nyílt pályán megállt, két napig ott vesztegelt. Később tudták meg, hogy a közelben egy falut öntött el az árvíz, s a lakosság egy dombra menekült fel; meg se kísérelték a mentést. Ők már csak a vízborította völgyet látták.

 

*

 

Szombatista bejárónő kerül hozzánk. Ősz haj, telivér-rusztikus madonnaarc, világító szemek, akaratos szelídség. Józan elragadtatás sugárzik róla. Univerzál nyomdász, de szombaton nem dolgozik, inkább ott hagyta. Férje súlyos beteg (gerinc-tbc); a párt ki akarta emelni, hogy tovább tanuljon, de nem vállalkozott rá. „Nem értünk egyet az evolúcióval.”

 

*

 

Egy nap rájössz, hogy nem hasonlíthatsz. Fölismernek.

 

*

 

Öregség. Begyűjtött célok totalitása. Begyűjtött céltalanság totalitása.

 

*

 

P.-től kérdezem (aki francia, s akit csakugyan őszinte érdeklődés és rokonszenv hozott közénk) – hogy milyennek találja a nyelvünket. „Nagyon tetszik”, mondja. „Nagyon szép, erőteljes és lágy… Csak tudja, valahogy nem hasonlít semmilyen más nyelvhez. Egyáltalán semmihez. Az ember hallgatja, s egy idő múlva arra gondol, hogy a magyarok talán csak tréfálnak, és egy szép napon ők is úgy fognak beszélni, mint a többi ember.”

 

*

 

A makacsság megéli magát –

 

*

 

A nem emberszabásúban is magunkat, egymást kell felismernünk –

 

*

 

Emberi szemétdomb fölé kupolát –

 

*

 

Minden „én” potenciális „vakerő”.

 

*

 

Ugyanazoknak az erőknek vagyunk kiszolgáltatva – kövek, fák, állatok, mi is. Nemcsak mi kínlódunk, örülünk, másfajta létezők is. Hogy mások a reakcióink? Nem a lényeget érinti. A lényeg, hogy nem függetleníthetjük magunkat egymástól. A primitívek nem azért személyesítettek meg tárgyakat, állatokat, mert szórakozni akartak; én se szórakozásból próbálom belehelyezni magamat abba a létállapotba, ami egy kőé, állaté, növényé, hanem azért, mert bizonyosan hatunk egymásra. A magam teljesebb megismerése érdekében kell számításba vennem minden hatást, amit az élő és élettelen természet produkál.

 

*

 

A metszően okos Renan, plébánosi minőségben: „A vereség bűnhődés a múlt dicsőségéért, de gyakran a jövendő győzelem biztosítéka.” (La reforme intellectuelle et morale.)

 

*

 

Depressziós beteg mondja:

Az óra megállt. Csend van bennem. A szívem ver, de nem értem, hogy lehet ez. A nap átsüt a bőrömön. Mintha az egész testemet átsütné, mint valami űrt. Belül nincs semmi. Minden vér elfolyt belőlem, azóta gyengülök. Sírni kezd. Adjanak valamit, amitől elalszom. Vagy boncoljanak fel, tudják meg, mi van bennem. Csak az agyam működik, de napról napra kevesebbet érzek. Elhallgat, körülnéz. Sírni se tudok már. Csak nagyon ritkán. Akkor sem úgy, mint egy ember. Beszélni se úgy, csak suttogni. Olyan furcsa, hogy süt a nap.

 

*

 

(Biedermeier.) A szív nem az igazság kelyhe, de minden benne van, ami megérdemelné, hogy igazság legyen.

 

*

 

Camus: „…olyan biztonsággal beszélt a szerelemről, mint egy értelmiségi az osztály nélküli társadalom eljöveteléről.”

 

*

 

Csak a következetes elfogultság teszi meg a magáét – s bizony, a tárgyilagosságig.

 

*

 

A családi levéltárból: „…ilyen is előfordul, hogy van egy tagja a rokonságnak, amilyen soha nem volt! Szívet cseréljen, aki hazát cserél! A hazát nem lehet csereberélni! Csak a czoczilisták, kozmopoliták, anarchisták, nihilisták, matérialisták azok, akik előtt nincs haza, akik szerint ubi bene ibi patria… mink magyarok, magyar elem, nem tudnánk megélni saját hazánk és nemzetünk kebelén, saját otthonunkban?! Szégyen, gyalázat!” – Békén nyugodhattak, külön elkerített Mészöly-temetőjük volt. Bár a jó üzlet alkalmasint korrumpál is – ti. másutt: „…ugyanez a Károly a sárbogárdi nemesi birtokát 1873. március 5-én Tanz Pálnak eladta 12 250 frtért, kit mint vevőt a Mészöly-temetőbe temettek 1899-ben 71 éves korában.”

 

*

 

Az egyik (vagy valamennyi?) Jancsó-film után: kivételesen ért hozzá, hogy alkati (?), ösztönös (?), koncepciózus (?) következetességgel az erotikának még a vízjelét is kilúgozza minden meztelenségből, és egy női mell vagy has ívét egy pisztolycső történelmi komorságával tegye egyenrangúvá.

 

*

 

(A szerelem és a ló)

A költő – Mentem volna szódáskocsisnak, / ki a nagy szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag – elhiteti velünk (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan lét-állapot, ami látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus átvilágítódásához, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendeléseket irányítjuk. – Az igazi szerelmesek is többnyire nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag. Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai! Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk, ami egy gyűszűben elfér. Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel. A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi, a kinyilatkoztatás kizárólag neki szól – ugyanis szóba sem kerül. A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze. A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet. A szerelmesek egymás közti értő-süketségét ilyen értelemben napoleóninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság. Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amit nyalogatnia lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt, kiemelt alkalom, hogy még elhivatottabban próbálja mosni hallgatag a nagy, szőke lovat.

 

*

 

Az egyszerű igazság: madárszárny-villanás. Rajban-csapatban csak az okosság röpköd.

 

*

 

Aki közülünk emelkedik fölénk, még fokozottabban ki van téve, hogy saját korlátainkat is belelássuk, és azok közé préselve viselje el a tiszteletünket, ellenszenvünket.

 

*

 

Író vagyok – nem az ideológia érdekel, hanem az a másik, a szubjektív, amit X. kialakít magában, s amivel indokolja, hogy miért hisz vagy próbál hinni valamilyen ideológiában.

 

*

 

Egy út áll előttem, amit meg kell tennem; egy ember áll előttem, akit meg kell értenem; egy tárgy van előttem, amelynek meg kell találnom a megfelelő helyét; egy gondolat tart fogva, amit ki kell fejeznem; egy érzés ostromol, ami magáénak követel. Megteszem, megértem, megtalálom, kifejezem, átadom magamat. S maradok ugyanott – másutt.

 

*

 

„Állapotbeli”, közös penzum – bordélyban szűznek, börtönben szabadnak maradni.

 

*

 

A férfialkat genealógiája. Az ügy, az ürügy, a keret fontossága; a „bekeretezett” áldozat stb.; s az ezzel rímelő történelem, történelemcsinálás –

Illetve: a „férfimatatások” hatalma: barkácsolva hozza össze a személyes és nem-személyes történelmet, halált stb. –

 

*

 

Csak azoknak hazudhatok, akiket szeretek. Csak azok érdemlik meg az áldozatot.

 

*

 

Félek a félelemtől, hogy megalapozatlan hitet épít belém. Ha észrevétlen természetességgel tudnék félni –

 

*

 

Horror vacui – csak a túl érett kultúrák ismerik. Aki kezd, mindent csordultig telinek lát, és csordultig tölt.

 

*

 

Korszerű Szókratész: tanítványok nélkül; a kérdéseket magának teszi fel –

 

*

 

Az ÉLET elemzésének csak az adhat értelmet, ha az elemzés újra rátalál az életre.

 

*