Sunt lacrimae rerum

N. N. Á.-nak

 

A tárgyak mindig nagyon erősen hatottak rám, a csendjük és a mozdulatlanságuk – az a holtpontig rugaszkodó önmegvalósulás, amit formaként ismerünk fel bennük; s ami úgy állítja meg az időt, hogy egyúttal ki is lép belőle.

 

Gyermekkoromból két archaikusan távoli emléket őrzök. Az egyik egy soha többé nem látott eperfás út, ami nyílegyenesen vezetett neki egy magányos háznak. A ház körül dús kert, a házban téglapadlós, hosszú folyosó, ahonnét feketére pácolt ajtók nyíltak. Benyitottam az egyiken. Semmit se találtam bent, csak rengeteg diót, majdnem a térdemig fölért; s a dióhalom közepén egy kitömött sas terjesztette ki a szárnyát.

A másik: széles utcán állok, valaki fogja a kezemet, s tovább akar húzni, de nem engedek a húzásnak, s szememet egy keskeny utcaköz összetorlódó háztetőire meresztem, ahonnét egymás után röppennek fel a galambok. Sírni kezdtem, és hazavittek. Mire hazaértünk, már lángokban állt a belvárosi templom tornya.

 

Ez a két emlék minden későbbit átjárt, s azóta se találkoztam véglegesebb látvánnyal. Minden, ami azóta jött, ismétlés; és minden, ami ezután jön, egyre ismerősebben régi.

 

A tárgyak fölénye olyan átható; hogy a változatok mögé mindig oda képesek vetíteni a legvéglegesebb Állóképet. A létezés elvarázsoltjai. S terük a legvégtelenebb zsákutca, amibe a mozgás bezárhatja magát. Az ideges és békétlen fény – a szellem –, ami „elválasztja az éjszakától” őket, tulajdonképpen hazátlan hozzájuk képest: égenfutó földönfutó. S közben azon iparkodik, hogy kivételes magasabbrendűségét megpróbálja beoltani a tárgyak kivételes lecsillapodottságával.

 

hogy élni, lélegzettelen, hogy élni étlen, egyedül – méláz az ég: borul, derül – nem akarok meghalni, nem.

 

Meghalni nem, de formává, holtponttá lenni igen.

 

Egy szobányi dió, egy kitömött sas, egy keskeny köz összetorlódó háztetőszerkezete: nem ez a foglalat az, amiben a legtartósabban nem múlik a mulandóság?

Ami fogható, kapuja is az időtlennek. Kapuvá lenni! Nyújtózásunkkal átfogni a tárgyat, és a tárgyból kilépőt. Soha nem venni le szemünket a nádasok szálkarajzáról, az ösvények görbületéről, a falnak támasztott karóról, a rozsdás drótkötegek kizárólagosságáról, az üres tereken parkoló autókról, a dugattyúk véleménytelen robotjáról: semmiről el nem feledkezni.

A jó emlékezetből telik ki az örökkévalóság.

 

Félreértjük a tárgyakat, hogy ők sírnak. A tárgyak bánata csak a mi örömeinkhez hasonlítható: mindegyik a létezés túlzására felel, csak másképp. A tárgyak bánata dermedt öröm, a mi örömünk oldott szomorúság. Helyesebb, ha azt mondjuk, hogy közösek a könnyeink.

 

Egy sziklára emlékszem a normandiai tengerparton, a habok átcsaptak fölötte, a szikla mindig újra előtűnt. Banális emlék, mégis akkor hívódott elő bennem valamilyen „transzcendens” káröröm: az időtlenség a mulandóságon keresztül tud csak megnyilatkozni. Ha többre nem is, de egyetlen sziklára, egyetlen habra mindig szüksége lesz; de az emlékére, bizonyosan.

 

A képesség alkotás nélkül elégedetlen. Az „alvó képesség” csak metafora: ami lehet, az mindig lesz is, s ami volt, az mindig van is. Mi és a tárgyak, egy olyan időtlenség kényszerű szülöttei vagyunk, ami egyedül a nem-levés képtelenségével nem tud megbirkózni.

Az időtlenség nosztalgiája: odáig koptatni mindent, hogy legalább az illúzióját teremtse meg a nem-levés békéjének; a mulandóságé, hogy az elmúlhatatlanságot hitesse el magával. De nincs nyertes, és vesztes sincs. A képesség rabsága nem vidámabb, mint a kiszolgáltatottságé. A létből kell kihallani a mindent egyenrangúsító sírást.

 

Az istenszobrok kiegyensúlyozott mosolya a mi bölcsességünk tévedése: olyan nirvánával kecsegtet, amit az isteneknek sincs módjukban megteremteni. A van-ban kivédhetetlenül benne van a megmásíthatatlanság. Hordoznia kell minden lehetséges történelmet, az abszolút emlékezet jelen idejét éli.

 

Ha a Semmit képzeljük, feszültséget képzelünk el: a voltak és megtörténendők kiiktathatatlanságát. És ugyanígy feszültség minden ráépülő grádus is: az ideges és békétlen szellem – és a tárgyak kivételes lecsillapodottsága között.

 

A Kapu, ahová állni szeretnénk: a pengeéles senkiföldje. És ott, az anyag szívében lenni anyagtalannak; az elmúlhatatlan mulandóság légkörében „élni, lélegzettelen”.

 

Meghalni? Nem. Megtagadni a tengert, a sziklákat, a havasokat? A repülőgéporrok vonalát? A törött csavarosirónt, amit egy vidéki ház vakablakában láttam öt éve és tegnap? A kerti locsolórózsát a fűben, aztán a hóban, és megint a fűben – megtagadni? Nem.

Semmit el nem felejteni, és mindennel azonosnak lenni. De meghalni nem.