Biblia – bibliák

Hagyományos protestáns „bevezetést” kaptam a vallásba. A Bibliát már korán kellett sűrűn lapoznom, nem téve lényegesebb hangsúly különbséget Ó és Új között. Tanács és követelmény volt, hogy egyforma alapossággal ismerjük mind a kettőt, az összefüggéseket, a logikai-időrendi kapcsolódást. Ezért még íróként is hálás vagyok. Igazolta és továbbfejlesztette azt az igyekvésemet, hogy minden elvontat – vagy még az azt is meghaladó valósat – mindig a föld, ember, indulat és történelem szűrőjén keresztül próbáljak megérteni. Jánost, mondjuk, a Királyok vagy Bírák Könyvével párhuzamosítani. Az összefüggések bonyolultsága – más vonatkozásban is – így volt és maradt hitelesebb a számomra. Ti. ha az illeszkedésben mutatkozott annyi ellentmondás, az elemek között annyi távolságtartó idegenség, ami az egységet – történést, rendszert, bármit – képes volt nyitottá tenni. Vagyis élővé.

Sokáig, még alig benne a kamaszkorban, de már nyakig benne Dosztojevszkijben; sőt, oktalanul korán rágódva Bergson Les deux sources de la religion et de la morale-ján – a Biblia több fejtörést és érzelmi zűrzavart okozott, mint a másik kettő együtt. Világos egy-és-többértelműsége tartós nyugtalansággá tárolódott bennem. Lelkesült nyugtalansággá, hogy a valóság lényege csak az egyértelműség szükségszerű többértelműségeiben fogalmazódhat meg; és fordítva. Mivel, ami nyilváníttatik, már eleve nem lehet kizárólagosan sem ez, sem az. Hiszen a nyilvánulás maga olyan tény és esemény, ami minden pillanatban teremtődő Lehetőség, és nem lezártság… Röviden: a Bibliát bizonyos gondolható és továbbgondolható, európaiságomban is adott „lehetőségek” tárházának tudtam elfogadni; s a saját kultúrkörömtől független, végső töprengések alapösztönzőjének. S még akkor is, ha egy szavát se kívántam volna elhinni vagy elhelyezni a valóság valamilyen pontján. De kénytelen voltam vele. Bár ugyanígy őrzöm a Tibeti Halottaskönyvet is, mondjuk, tájékozódásomnak ezt a sokkal későbbi, maradandó élményét. S még folytathatnám a sort, a Nagy Megközelítések közös gyökerű jelrendszereinek a sorát.

Jel. Fontos szó. Egy korát előző lelkészünknek különleges érzéke volt, hogy a valóságot még a „legfoghatóbb” formájában is jelként értelmezze; s bizonyára ő is hozzájárult, hogy a bibliai szövegek szó szerinti, sommázó elfogadására még gyermekkoromban se volt hajlamom. A Biblia a jelek iránti érzékemet is iskolázta. S persze, a logika akarását is, hogy a szemem előtt, bennem érje el a végső határát.

A Biblia – szeretném többes számba tenni, hogy minden lehető-leendőnek kiszolgáltassam a gondolkodásomat – olyan alkotás a számomra, amiben az ember hősies kockázattal és makacssággal meghaladja önmagát és a befogható világot. S méghozzá úgy, hogy (ezúttal) hiányzik belőle az akaratlagosság. Mintha megtörténtetne velünk ez a „meghaladás”. Hogy a világ emberképűnek mutatkozik benne? Bűvös kör. S ha az ember – minden kivetítésével együtt – elkerülhetetlenül világképű? A nyomozó bizonytalanság mindkét irányba jogos. És nagyon is korunkbeli ez a bizonytalanság. Egy Chardiné vagy Simone Weilé, például – s bár divatos lelkesedés, belterjes kultusz zsongja körül őket, inkább kevesebbszer, mint többször emelik ki írásaikból azt a teremtő kételyt, ami talán legszándéktalanabbul utalhat a metafizikum valamilyen nem kodifikálható, nem dogmatizálható rétegének kikerülhetetlenségére. Ha csak fel nem teszem, hogy egy szerves egész, amilyen a világ mindenestül, megtűrhet olyan benne és belőle született kivetítéseket, amelyeknek semmilyen valósághitelük nincs ugyanazon az egészen belül. A logika ismer abszolút téves állítást. Csakhogy a világ nem logika. A logika a világnak csupán egy törmeléke, amit külön kicsiszoltunk magunknak.

Régi bibliaóra jut eszembe. Az után érdeklődtem, hogy amennyiben érvényes az anyag megmaradásának elve, lehetséges-e, hogy ugyanúgy érvényes a gondolatoké és érzelmeké is, valamilyen formában. A válaszra nem emlékszem. De valószínű, hogy természettudományos pontosságú választ vártam; mint minden kamasz. Ma kevésbé vagyok követelődző. Felteszem, hogy a Biblia – Bibliák – éppen nem természettudományos jellegüknél fogva: alkati nyitottságuk többértelműségében hordozzák az esélyt, hogy valami totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, igazolható struktúrák és kiegészítések mögött. Egy ilyen típusú nyitottsággal szemben a tudomány távlata lefegyverzően igazolt, szárnyalóan izgalmas és szükséges, magát folyton utolérő, de magából soha kilépni nem tudó távlat. Amit a bibliák képviselnek, a teremtő kétely és bizalmatlanság provokáló önkihívásai is. S mint ilyenek, szüntelen „önkilépésben” vannak. Mindig lehetőségben, és soha lezártságban. A tudomány határa abban a felismerésben van, hogy a reflektor elvileg mindent megvilágíthat, csupán hasonló igazoltsággal önmagát nem. Ennyiben determináltan lezárt. A nyitottság viszont, amiről beszéltünk, ennél a határnál kezdi el önmagát. Itt kezd történni – itt kezd történtetni. Ez a vállalkozás – „történtetés” – beláthatatlanul sok változó formát ölthet még. S talán már nem is fog emlékeztetni a régire, a maira; csupán a lényegben. Elpusztíthatatlan esélye az ontológiai kíváncsiság akaratlansága, és a logika elégtelensége, hogy a teljes nyitottságban is érvényes maradhasson. A logika eléri a határát. Sőt, úgy képes önmaga révén kioltódni, hogy a logikán túlit helyezi evidenciába; s éppen a túlélezettségével hagyja elhelyezkedni az „abszurdban” a szuper-értelmeset. De ettől függetlenül is: valószínűleg mindig lesz bennünk annyi gyengeség, hogy az adott határaink ellen – a logika és az igazoltságok minden ajánlatát is számításba véve – teremtő kétellyel lázadjunk. S nem lesz szükség rá, hogy ezt makacsul hitnek nevezzük; aminek úgyis lerontódott a hitele.

Ide kívánkozik egy erős emlék. A háború sok mindenbe bedobott, ami túl volt minden ésszerűn. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sokkok valamilyen „vallásosságot” hívtak elő bennem; legfeljebb bonyolultabb lett az az „érintettség”, ami kezdettől fogva lesben állt, hogy a biztosan magyarázhatót (már csak az önnyugtalanítás kedvéért is) a metafizikum felől is kikezdje. Egy hivő tudja, hogy ez mennyire semmi, s mennyire távol van attól az önkéntes meghódolástól, amit egy hivő már nem érezhet önkéntesnek. Valójában szerény dolgok történtek velem, az iszonyatok végleteihez képest. Bajtársaink hullájából csinálni lövősáncot, ez még olyasmi, aminek a megrendülés-távlatait, ott helyben, túlságosan is befolyásolta a megmaradás fontosságának fiatalos görcse; amit a bátorság lehetősége még szemfényvesztővé is tett. Egy másik emlék ideillőbb, talán éppen azért, mert mindennaposabb, mint alaphelyzet. Két tiszta tudattal haldokló között feküdni egy fogolytábor priccsén, akik a testi érintést, a valakibe kapaszkodást is igényelték (közülük az egyik a Balkánon végigvert, idegileg is felmorzsolódott német hadsereg SS altisztje, az értelmes téboly őszinteségéig lecsupaszodva, talán volt keretlegény is – miért ne, s ki tudja?) – huszonhárom évesen ez volt az első olyan sokkom, amikor nem logikából, rációból, értelmi megértésből kellett vizsgáznom. Adnom kellett valamit, hogy emberként ülhessem végig köztük az éjszakát. Kivételes ügyetlenséggel és zavarral a Bibliát se kerültem ki, botcsinálta papként. Később azzal vádoltam magamat, hogy ez is csak a szerepeim egyike volt. De ha több van belőlük (s már tisztáztuk, hogy a többértelműség az, ami számunkra van, illetve lehet) – sok jogom nincs, hogy egyértelműnek higgyem magamat.

Nem kevés évtized után, valahogy így összegeznék: a Biblia – a termékeny kétely iskolájaként – olyan „kiválasztott” semmibe segített eljutni, ami magát rendezi be újra, már tőlem, a Bibliától, mindentől függetlenül. Vagy éppen hogy nem mindentől. A dogmatizált isten szóval változatlanul nem tudok mit kezdeni. Csak az üresen maradt helyével; ami mintha zsúfoltabb lényeggel és tartalommal volna tele, mint amit a megnevezés, utalás és ráfogás valaha is begyűjthet. A Jézus-alak – nekem – ebben a kimetszett, üresen maradt térben a leghitelesebben biztató magárahagyottság. A Lehetőség legrejtélyesebb, emberi kihívása.