Jelentés odaátról

(Dr. B. Z. megkér, hogy vegyek részt egy diethyltryptaminnal végzett önkísérleten az osztályukon, s számoljak be az átéltekről. A kísérlet célja: bizonyos idegen anyagok bevitelével ún. miniatűr-pszichózisok létrehozása, hogy az elmezavarok dinamikáját, s a bevitt anyag esetleges gyógyító lehetőségeit közvetlenebbül tanulmányozhassák. Ezt előre közlik velem. A kísérlet ideje alatt E. E. G.-készülékkel vizsgálnak, ami ágyhoz köt.)

 

A legelső fázis erősen képszerű libegéssel kezdődik. De nemcsak a tárgyakéval, azoktól függetlenül is érzékelt libegés ez – a libegés önmagában. Hamarosan a testemet is átjárja, a szemhéjamat, az agyamat, majd lassan minden tagomra kiterjed. Mégsem fizikai remegésérzet. Mint a tárgyak esetében, most a testemtől is függetlennek érzem, valamilyen burok libegéseként jelentkezik, ami hozzám is tartozik, és a külvilághoz is.

Közben – lassú átmenettel – térbeli elhelyezkedésem újszerű állapota is formálódni kezd. Először csak úgy, hogy mindenben ott van az elmozdulás lehetősége; hogy a megszokott hirtelen abszurdra válthat át. Ez, mint előérzet, egyébként is sokszor nyugtalanít. Most az a feloldó, hogy bekövetkezik. A szoba szögletei, a függönyök, a körülöttem járkálók hol síkban, hol ismét térben jelennek meg, mintha dimenzión kívüli életet élnének. Mindez soha nem tapasztalt, bensőséges közelségbe hozza a tárgyi világot. A formák azonban még nem torzulnak el. Egyes látványrészletek viszont kinyilatkoztatásszerűen jelentőssé válnak: a függöny libbenése, egy fölöttem elhúzó kar. Mégsem érzem rosszindulatúnak őket, nem okoznak veszélyeztetettségérzést. Inkább derű, bizalom fog el, felfokozott jóindulat a körülöttem levők iránt. Teljes gyanakváshiány.

A következő fázisban a hangok tapinthatóvá, anyagszerűvé kezdenek válni, majd tapinthatóságukat képek egészítik ki. A vizsgáló műszer halk recsegése: fémpor-kúpok végtelen sora. A műszer papírtekercsének neszezése: keményített szoknyák, tágas, zöld gyepen, fújja őket a szél. Ez játékosan erotikus. Később a fejem mögül fúvást hallok, s látom is a fúvást: fehér, anyagszerű por; fény, de mégsem az. Egy pillanatra felrémlik: ebben már van valami fenyegető, de mindjárt meg is nyugszom (noha hátranézek azért), hogy nincs veszély, hiszen rokon vagyok a jelenségekkel; nem utas vagy résztvevő, hanem azonos mindennel. Nagy boldogság ez az azonosság. Ahhoz az állapothoz hasonlít, mikor gondolati ürességgel nézek valami jelentéktelen tárgyat, kevés mozgással zaklatott tájat, s magam is behelyettesítődöm a tárgyba, a természetbe. Ilyen belefeledkezések után mindig fokozott erővel lép fel az intellektuális összegezés reflexe. A szer most elzsongítja ezt, de még így is zavar párszor, hogy nem tudok kiemelkedni az alaktalan érzésszövevényből.

A fázisok egymásutánját innét kezdve nem tudom pontosan rögzíteni. Elúszó áttűnésekkel váltják egymást a tünetek, élmények.

Testemnek mozdulatokkal megnyújtása – majd magától megnyúlása, mihelyt rápillantok – hosszú ideig tart. Távolságot nem érzékelek, vagy nagyon rosszul. Vannak szakaszok, amikor meg is szűnik teljesen, és úgy érzem, hogy a térben egyszerre mindenütt jelen lehetek. Ezek a teret-birtokoló nyújtózások nagy örömérzéssel járnak együtt.

Egyidejűleg az időérzékem is kezd kihagyni, majd cserben is hagy egészen. Próbálom elképzelni a holnapot, s bár tudom, hogy lesz, mégis összemosódik a jelen idővel, szétbonthatatlanul. A halhatatlanság bizonyossága tölt el. (Valami ilyesmit mondok: „Ezt nem értik. Nagy pillanat.”)

Később különböző megtestesülési formákba képzelem s látom magamat. Láncszemekbe karikázva, melyeket örvénylőn körbeforgat egy végtelenbe nyúló tenger, ami ugyanakkor fennsík is: alatta, fölötte semmi, csak maga a „sík” térfogattalansága. Jelképszerűen mély képnek érzem, alig tudok szabadulni tőle.

A belső képek burjánzása egyszer sem kerekedik novellisztikussá; inkább rendkívül dinamikus állóképek maradnak. Szívesen ismétlik magukat, majd ugrásszerűen váltanak át másra. Eleinte csak a környezet képelemeiből épülnek ki – pl. egy hosszú lépcsősor az egyik doktornő fejéből, erősen piros szája mindenütt a lépcsőfok, s én fölfelé lépkedek a lépcsőn. Később fogak és combok gúláját látom; sárga cipőm az ágy végénél hullámzó építménykolosszussá nő. Majd elúszó ökörszemek kezdenek sorjázni kifogyhatatlanul, a pislogásukból folyton újabbak gördülnek elő; mint a gyöngy. Kék kristályszemcsékből szünet nélkül geometrikus ábrák formálódnak, törékeny összhangban a zenével, amit a szoba sarkában játszanak lemezről. A zene tovább nem részletezhető örömmel és melankóliával tölt el; különös üveghang-szomorúság minden egyes hangban. Mintha matt üveglapok hajladoznának, s félek, hogy a környezet összetöri őket, mert nem értik s nem látják, hogy az egész tér tele van velük. Néhány erős, magánosan felhangzó zongoraakkord úgy hat rám, mintha óriási, mély-magas üvegbura visszhangozná, tágas, kultikus folyosók, ahol nincs semmi lényszerű, csupán a fénypászmák játéka. Végül mindez összekapcsolódik a jelképszerű tengerképpel.

Általában többször ragadnak el atmoszférák és érzések, mint víziók. S többnyire mindet átitatja a túlzó jó érzés spleenje. Még a látszatra szorongató víziókat is ilyenné színezi az érzelmi körítés – pl.: élesen metszett, mély völgy, a völgyben földkúp, tetején ritkásan magasodó fenyőfák, mögülük erős fény tűz át, mintha jelentős készülődés folyna a földkúp mögött. Vagy: alkonyi égalj, iszonyú hosszú deszkák tolódnak rajta, s ez a deszkatologatás hol fölvillantja, hol eltakarja az égalj fényét. Másik: nagy lépcsőházforduló, vállára hajtott fejű nőalak a korlátrúd; bármelyik pillanatban elmozdulhatna, s kiderülhetne, hogy a nő és a korlátrúd kettő – mégis úgy élem át, hogy a kettő egy, még ha elmozdulna is. Nem barátságos víziók; az ajándék mégis az, hogy nem nőnek baljós jelképpé.

A következő fázisban minden nőies játékossággal formálódik kecsessé, törékennyé. Mozdulataim felszabadultan narcisztikusak. Szívesen nézem nyújtózkodó kezemet, lábamat, s bizonyosra veszem, hogy mások is szívesen nézik. Vetkőzés vágya fog el, s vetkőztetésé. De nem erőszakossággal, inkább olyan természetességgel, ami a trópusi lomhasággal jár együtt. Sodródó délszaki tájat látok, Gauguinnőket. Az egyik doktornő behelyettesítődik, ugyanolyan libegő, amilyennek magamat látom. Mégis, az egésznek a hangulata inkább a készenlété; csak gyönyör és cselekvéstelenség.

Utána váratlanul erős színhatások jelentkeznek. A sok fehér köpeny metsző krétafehérré élesedik, kőszerűek a kékes kontúrjaikkal. Közben hirtelen elborulások vetnek árnyékot – különböző barnák, mélylilák –, majd ismét szaggató színek törnek elő. A tárgyak rajza ugyanakkor egyre pengeszerűbb. Harsány, nagy változást sejtető konkrétság nyomja rá mindenre a bélyegét; s mint eddig, most is a folyamaton belül vagyok. Ami készülődik, nem engem fenyeget. Ugyanígy, a formák torzulása sem zavar; részt veszek bennük. Míg körülöttem mindenki tésztavékonnyá laposodik, karom is olyan lesz, mintha lemángorolták volna; és mégis plasztikusan látom az ujjam dudorait, az ereket. A bőröm sejtelmes, kék tónust kap, holdbeli tájjá változik, dudoraival és mélyedéseivel együtt. Ugyanezt tapasztalom a környezet tagjain, és a tárgyakon is.

Néha megkívánom, hogy kinézzek az ablakon, de hamarosan ismét a befelé fordulás vágya lesz erősebb, s lehunyom a szemem. Egymás nyomában futó fáklyafényeket látok, indaszerű lobogás körtáncát, férfi és női testeket. Pansexuális körkép. Előbb hímre és nőstényre tagozódik minden, utána hermafrodisztikusan összeszövődnek. Nehezen megfogalmazható érzés; mert inkább érzés, mint látvány: még a tárgyak is nemi aurát kapnak. A hermafrodisztikus jelleg fölismerése a nagy fölfedezések erejével hat rám, és bizarr oldottságba merít.

A kísérlet vége felé – mikor szabad mozgásomat is visszakapom már – gyengülni kezd a belső film rózsaszíne, s kezdek feltöltődni kínzóbb asszociációkkal. Most érzem leginkább közelinek a részegség állapotát; legalábbis fizikailag. A szándékos nem nyilatkozás is ekkor érik elhatározássá bennem: úgyis megoszthatatlan, amit közölhetnék; és úgyis elrontom, ha közlöm.

Járkálás közben agresszív, maszkulin ingerek lépnek fel; cselekvéstelenség helyett a fenntartás nélküli végrehajtás ösztöne. De ez már tudatosan megfigyelt, tudatosan letapintott állapot. Önmegfigyelésem erősödik. Talán ezért is zavar az a provokatív beszélgetés, ami szólásra akar bírni. Mintha attól félnék, hogy meghamisítja gátlásproblémáimat egy ilyen lelepleződés.

Mielőtt a kísérleti szobát elhagynám, az ablak előtt ismét fellép az erőteljesebb képburjánzás. Az úton bekecses férfi jön, majd hirtelen szoborszerű mozgással, a kerítés tetején görög végig. A nyírfák nyújtózó óriás-combokká és karokká fonódnak össze, s a saját mozgásommal együtt azok is nyúlnak és töpörödnek: humoros együtt-változás a látvánnyal. Két gyerek összefogózva kering a kertben: spirálban vékonyodnak el, füstként emelkednek fölfelé, s velük együtt én is. Mikor majdnem semmivé válunk, az én nyakmozgásommal húzódunk vissza a magasból.

Kint a folyosón már teljesen öntudatnál vagyok; bár még mindig ügyetlenül, rosszul fogalmazok, s állandó rossz érzés kísért, hogy pontatlanul fejezem ki magamat. Később váratlan fecsegési inger vesz erőt rajtam, de sikerül elfojtanom.

 

Most – másnap – mikor legépelem az este vázlatosan leírtakat, még mindig bennem van az érzelmi, atmoszferikus telítettség. S még mindig oldottabb, bizonytalanabb vagyok mozgásban, mint máskor. Lábam, karom, nyakam szívesen nyújtózik, leng félkörösen, kerülöm a szögletes mozdulatokat, a hullámvonal mindenben kielégítőbb. A nosztalgia is változatlanul erős. A világ idegen, szürke, sivár. Minduntalan azt várom, hogy történjék valami. Mintha egy szerelem, barátság, mély érzelmi kötöttség szakítódott volna ketté. Ugyanakkor mégis türelmes vagyok, érzelmes, tűnődő. Este szándékosan nem vettem be altatót; s csak hajnal felé tudtam elaludni. Az éjszaka képpergetéssel telt el; de ez már nem az átéltek újraforgatása volt, hanem a megszokottabb tónusú képanyag tartós és görcsös kérődzése, anélkül hogy erőm lett volna elrendezni őket.

Végül, mindent összevetve: ami meglepett, a tragikus elem hiánya az élményekben. Szabadulást éreztem a dolgok végiggondolásától, a tisztázásra való igyekvéstől, a döntés szükségességétől. A felelősség rajtam kívüli szférába tolódott. Majdnem hihetetlen, hogy így is lehet érzékelni. Bizonyos szempontból még kevésbé értem magamat, mint a kísérlet előtt. Azt hittem, az önellenőrzés és befolyásolás művi kikapcsolása – ill. gyengítése – feltehetőleg oda visz, ahová az önellenőrzés öntevékeny kikapcsolásával általában eljutok: egy eléggé kétértelmű és numinózus világba. E helyett bizarr paradicsomba jutottam – amit nem is volna rossz tartaléknak tudni. Ha ez a világ egyáltalán az enyém, s bennem is megvan, nemcsak a vegyszerben.

 

1958

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]