Részlet egy levélből^*

…Érzékeny realizmussal veted föl az „apolitikus” és „depolitikus” lelkület kérdését. De mindez az „indifferentizmus” problémájához is kapcsolódik, amire ugyancsak kitérsz. A kettő valóban összefügg, bár az indifferentizmus gyökerei a társadalmak típusa szerint más-más árnyalatot mutatnak. Bizonyos azonban, hogy hiába a „külső nivellálódás és demokratizmus” – ahogy írod –, ha mögötte közöny lappang (…) A sok ok közül, melyek az indifferentizmust korjelenséggé tették, olyat emelnék ki (hogy hű legyek önmagamhoz), amit az apolitikus szem vesz észre jobban. Azt az egyszerű tényt, hogy nem mindegy, milyen formában, milyen eszközökkel valósul meg akár a külső nivellálódás, akár a társadalmi demokratizmus; s még sok más (…) Ma ez a kérdés bonyolultabb, mint valaha. Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sokkal magasabb rendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek; akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet, elméletalkalmazási módszer következményeként. S éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtelenségeket és igazságtalanságokat (Luther, Melanchton, Erasmus kora is idetartozik – akiket említesz) – addig az ellentmondás sem lehetett annyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan – nem is kevés –, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt… Korunk szenvedéllyel tépte s tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga, de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit illet… Hogy mindez mit károsít? A te szóhasználatoddal élve nemcsak az „atom-értelmiség”, hanem a „közönséges dolgozó emberek” számára is elsősorban erkölcsi megrendülés, pusztító iskola, ha az ésszerűen rossz – úgy címkézve, mint szükségszerűség – nem kerülődik el. Nálunk se kerülődött el mindig, sajnos. S az erkölcsi megrendülés, akár a szú, vagy modernebbül: akár a stroncium. A külső tartás talán még nem is árulkodik, csupán egy adott pillanatban a reflex, amit azonban már a roncsolás kondicionált. A polgárság reflexeit jobban ismerem, mint a parasztságét, s a parasztságét közelebbről, mint a munkásságét. Így inkább az első kettőt veszem párba, példának. Olyan szempontból, amin elég sokat töprengtem pár hónapja. Éppen Csoóri Tudósítását olvastam. Nagyon becsülöm az írót, s külön izgalom volt számomra, hogy arról a faluról is ír, ahol kamaszkoromig majd minden nyaramat töltöttem, s ahová ma is gyakran visszajárok. Könyve egy sereg kérdést mozgatott meg bennem. Többek közt a Tudósításhoz hasonló kor és korképek, helyzetfelmérések igazságáról – hogy mennyire lehetnek igazak? (…) Mit kendőz el a ma tablóján – esetleg akaratlanul is – az író jövőt kereső önfeledtsége. Vagy az alkati bizalmatlanság? Vagy a lektori óvatosság…? Sok a buktató. Bennem summaképpen az szűrődött le (közhely), hogy a parasztkérdés pszichoszociológiája – éppen a soron következő akciók ésszerűsítése és erkölcse érdekében – csak a megtörténtek alapos és független kritikájából építhető fel. De amiről kevés szó esik, illetőleg a következményeiről: hogy az elmélet elsősorban a kapitalista magántulajdonból kiindulva számolta fel (bár csak részlegesen, de mégis döntően) a magántulajdont. Ahogy én láttam és tapasztaltam, az értelmiség számára ez (a sok egyéni tragédia és megkeseredés ellenére is) nagy általánosságban múló megrendülés volt. És nem végzetes veszteség. Amit tudott, általában az volt a fontos magántulajdona. S az a jég hátán is tudás, és előbb vagy utóbb, de hasznosítható. Valahogy csak lesz, s lett is. A szellemi-lelki magántulajdon megóvására pedig – főképp, ha belső igény is van rá – mindig marad lehetőség. Gedanken sind zollfrei. Hogy ez elmondható-e az egész polgárságról? Annyi biztos, hogy a gazdasági és egyéb intézkedések általában olyan edzettségre szorították rá, ami a veszteségek ellenére is jót tett neki. Főképp abban a vonatkozásban, hogy korszerűbb öntudatú polgársággá tette: a társadalmi egyenlőség gondolatát, ha késve is, de magába szívta. Más kérdés, hogy pl. a munkaerkölcse fejlődött-e vagy éppen leromlott. S kérdezhetjük ugyanezt az iparossággal kapcsolatban is – és tovább. S már nem lesz olyan egyértelmű a válasz sem itt, sem ott. Az általános összkép az, ami nem túlságosan megnyugtató, sem a téeszekben, sem a gyárakban, sem a hivatalokban. Az okok? Oda térnék vissza, ahonnét kiindultam: a magántulajdonhoz és a parasztsághoz. Egy olyan pszichoszociológiai motívumot lehet itt tettenérni, ami azt hiszem, az egész társadalmat közérzeti-erkölcsi válságon vitte keresztül. S aminek a feloldása nemcsak az időn múlik, hanem a helyesbítésen. (Torzult a nemzeti jellem és karakter, mondjuk, a reformkorihoz képest? Ritka és kivételes nekirugaszkodásainkról sem feledkezve meg, igennel szavaznék. De ennek nem utolsósorban az az oka, hogy a kiegyezéstől kezdve a pszeudokonszolidáció langyos vizében ringatóztunk, az időben bíztunk, és nem a cselekvő helyesbítésben. Miért lenne ennek más a lélektani következménye tegnap, mint ma?) Röviden összefogva a fenti bonyolult kérdést: a földtulajdon felszámolása – különösen a pszichológiai motívumokat elhanyagoló és sértő lebonyolítás; a lebonyolítás mereven elméleti, gépies menetelessége (az egyén állami megajándékozásától a föld közösségi kisajátításáig), ami az új státusba való beleszokáshoz és örömhöz időt alig hagyott – éppen azt a szám szerint is legnagyobb tömeget rázkódtatta meg érzékenyen, amelyik a földért a legtöbbet szenvedett. Mert ha nem a mai gazda gürcölte meg, amije volt, akkor az apja, nagyapja vagy dédapja. A kulákkérdésnek van egy olyan oldala is, ami a paraszti családközösségek pozitív hagyományaira, a tervezés fegyelmére és tapasztaltságára, a nemzedékek során belső kötelességgé vált munkaerkölcsre hívhatta volna fel joggal a figyelmet. (A nincstelenek pszichoszociológiája ennél sokkal szomorúbb és egyszerűbb.) Egy biztos: parasztok viszonylag ritkán kaptak érdemeik jutalmául Bécsből földet… Azonkívül a parasztság viszonya a földhöz sokkal inkább biológiai és organikus volt, mint mondjuk, jogi. És csak az ő számára lehetett a föld döntően ilyen, valóban „lélek és kenyér”. Illyés lírát írt erről, Te vonzóan józan ábrándot szűrtél ki belőle a Paraszti jövendő-ben. Lényeges azonban az is, hogy ennek a viszonynak a pszichológiája különbözik minden más tulajdonviszony pszichológiájától. S ennek a ténynek – a mi történelmi adottságaink mellett – sokkal nagyobb volt, s talán még ma is nagyobb a realizmusa, mint a fejlett nyugati országokban. Bár a fokozódó gépesítéssel ez a sajátos pszichológia szükségszerűen módosulni fog, mégis valószínű, hogy ha változott formában is, de megkülönböztető jegyeiből mindig megőriz valamit. Egy fejlődő állat vagy gabonafej „gondozói” pszichológiája sosem lesz azonos egy gép kezelésének és irányításának a pszichológiájával. Legalábbis, remélhetőleg. S hogy a kettő különbsége megmaradjon, nem a dialektika követelné ezt is – az egészség dialektikája? Ha viszont ennek a viszonynak a pszichológiája alapvetően más, ennek a „másságnak” a magántulajdon–nem magántulajdon kérdésében is meg kell mutatkoznia. Mindenesetre: a föld-műhely-üzem-gyár tulajdona olyan lépcsőfokok, melyek jelzik is egyúttal a megfelelő pszichológiai viszonnyal együtt járó biológiai-organikus motívum fokozatos csökkenését; és fokozatos áthelyeződését a „személytelenbe” és a „művibe”. S nehéz volna cáfolni, hogy minden, ami ilyen értelemben „biológiai-organikus”, nehezebben és traumatikusabban szakad el a „személyestől” – és minden, ami „személytelen” és „művi”, hamarább képes előnyt találni és érezni, akár a nagyobb arányú autonóm szerveződésben, akár a megfelelő lebonyolítási állami-közösségivé válásban. Hogy a jövő mit fog ésszerűnek találni – a világ melyik részén mit, milyen formát, metódust – nemcsak hit és elszánás eredménye lesz bizonyára. Ha hinni akarok a fejlődésben, hinnem kell azt is, hogy az emberszabású eredményesség végső soron döntőbb lesz, mint a hitek konzerválása. A nálunk végbement változás során a parasztságot ezekben a mélyebb régiókban érte olyan sérelem, aminek a közérzeti következményeivel akkor is szembe kell nézni, ha a történteket nem vitatható történelmi szükségszerűségként fogjuk fel. A „műhelytől a gyárig” lépcsősor sérelme sem elhanyagolható, de már a számaránynál fogva sem lehet olyan jelentős, mint a parasztságé – amelyikből végül is feltöltődtek az új műhelyek, üzemek, gyárak. A mai munkásság erkölcsi-lelki tartalmainak és beidegzéseinek pszichoszociológiáját a közelmúlt parasztságának az élményeiből lehet nem kis részben kibontani. Hogy a parasztság elfelejtette a sérelmet? Sok tünet azt mutatja, hogy a földet (a friss ajándékot, és a régtől birtokoltat egyformán) jobban elfelejtette, mint az elsajátítás módját. Azt tudja nehezebben megbocsátani – ha nem az eszével, hát az idegeivel. Hogy a fiatalok majd elfelejtik? Történelmi távlatban, persze (…) Egy csecsemőt egész életére traumatizálni lehet, noha a körülötte történtekből semmit sem „ért”; egy kamaszt a körülötte felborult családi élettel – s még lehetne sorolni a példákat. Naivság volna azt hinni, hogy a gyermekek, fiatalok semmit sem láttak-értettek abból, ami a váltás éveiben – nem mindig idillien és emberségesen – körülöttük történt. Az ilyesminek nyoma marad. S lehet, hogy már rég nem a saját föld után fog nosztalgiázni (a bérmunkás státusnak is megvannak a csábító távlatai, vagy lehetnek idővel) – mégis, az átélt erkölcsi megrendülés, ha burkoltan és áttételesen is, de valószínűleg sokáig kísérteni fog. S esetleg egészen más vonatkozásban és munkaterületen üt vissza az erkölcsi-történelmi csalódás és sérelem (…) Sokat mondjuk, hogy az új morál nehezen születik. De a munkához (általában), a tartósabb és hosszabb lejáratú tervekhez, az állami érdekhez stb. való viszony megbillentségének talán itt is kereshetnénk az okait. S akik ma ilyen megbillentség áldozatai, lelki magatartásukkal akarva-akaratlan traumatizálnak a családjukon, a szűkebb társadalmi körükön belül. S végül is: ilyen kis mozaiktényekből és mechanizmusokból tevődik össze és alakul ki egy nép jellemének és karakterének lassú, de folyamatos torzulása – ha nincs helyesbítés, ami fogódzót ad a következő nemzedéknek (…) Csóti Külüs bácsi egyszer így fakadt ki előttem: „A sárig megaláztak, fiam, hogy fölemeljenek.” Nem mertem közbevágni a feldúlt udvaron, hogy „a jövő számára”. (Valószínűtlenül „kicsi” kulák volt, de egy razzia szalmát talált a padlásán, ahol légvédelmi szempontból nem lett volna szabad szalmát tartani – s elítélték, bezárták. Mikor a sz.-i fogházból a piacon vitték őket keresztül, az emberek sírtak, s ők összebilincselt (!) kezüket föltartva köszöntek vissza, hogy „Szabadság”! (…) Ha a polgárság arra kényszerült, hogy hibákat lásson be, amiket a múlt, az öröklés kondicionált benne – ugyanígy, nagy általánosságban: a parasztságnak, a hierarchia legalsó pontján, mit kellett volna belátnia? A sérelem mélyebb gyökerű, mint amilyen a tévé, mosógép stb. öröme lehet. Ami, persze, szintén nagyon fontos. Mégis, annak az életérzésnek és erkölcsnek a minősége múlik az ilyen emlékeken, amivel s ahogyan átlép majd a parasztság egy új típusú polgáriasodás (értelmiséggé válás) fázisába. Nem tudom, csupán korlátozott egyéni tapasztalataim alapján nyugtalanít – és sokszor olvasom, hogy Téged is, sokkal gazdagabb tapasztalataid alapján –, hogy vajon nem billentett-e meg sok olyan értéket a parasztságban is a durva beavatkozás, amire éppen most volna szüksége az átalakuló társadalomnak. S nem hívott-e elő benne olyan vonásokat, amelyek sok szempontból csak rusztikusabb ismétlései (és nem pozitív továbbfejlesztése) a polgárság történelmileg kicsiszolt, olajozottabb reflexeinek – és főképp retrográd beidegzéseinek. Elmélet és alkalmazási mód keservesen helyesbíthető, feledtethető hibája, hogy módot, lehetőséget sem adott a tulajdonhoz való viszony történelmi, erkölcsi, szociopszichológiai különbségeinek a figyelembevételére (…) De hogy a váltásnak – ha már az adatott a történelemtől, hogy ne fejlődve lépjünk túl a régin, hanem egy éles fait accompli után igyekezzünk úgy csinálni s rendet teremteni, mintha organikus fejlődés során jutottunk volna idáig – hogy ehhez más stratégiát ne lehetett volna kitalálni, nem hiszem. A kérdés pszichoszociológiája – ha csakugyan volna már ilyen – valószínűleg alaposabban tudná igazolni, hogy olyan átalakulási sémával küszködtünk és küzdünk, ami kevéssé egyezik pszichológiai struktúránkkal (…) A saját társadalmi struktúra kialakítása (…) persze, szintén rögös út, s nem hoz azonnal rekord termést (…) s legalábbis töprenghetünk, mert az indifferentizmus gyökerei ide is lenyúlnak (…) Lehet, hogy ezek után még jobban megerősödött az érzésed „pszichikailag is urbánus értelmiségi” mivoltomról – ahogy meditálok pl. néhány nem „urbánus” dologról. De szeretném is, ha így lenne. A bőrünkből nem tudunk kibújni. És ez a jó. De a bőrünket tágítani, még jobb. Mint szépíró, talán más tájakon veszkődöm, mint ami a fenti töprengések után várható volna. De ez csak látszat, remélem. Nincs két táj, csak emberi táj van. S hál’ isten, sok ablak (…) Montaigne-nek igaza van: ha a hasfájásomról vagy egy sötét sarok még sötétebb érdektelenségéről vagy a legforróbban időszerű közérdekről írok és adok hírt teljes odaadással és elmerültséggel: mindegyikből ki fog ütközni az egyetemes igazság… Pascalt többek között szenvedélyesen foglalkoztatta Párizs közlekedésének a megoldása, megjavítása, s talán tervezetet is készített hozzá. Én ezt gyönyörűnek találom. Minden mást megelőzve megírni a Gondolatok-at, a Provinciales-t (ki-ki a magáét) – és a jó közlekedés problémájával is foglalkozni. A fölös energiából. Az eddiginél jobb „közlekedés” reményét adta nekem a leveled, s arra bízom rá a sajátomat is (…)