Esély és kockázat

Milyen a történelmi-hagyományos légkör és közérzet, amiben alkotásaink születnek, film és irodalom egyaránt? Milyen fontosabb alkotói beidegzések munkálnak bennünk? Filmjeink összképének közvetlen elemzése helyett szeretném ide szűkíteni ezeket a noteszvillantásokat.

„Valamit, bármit, amit akarok a magyar filmről – őszintén.”

A kiemelés mindjárt a lényegre utal: az akaratlan feltételezésre, hogy másképp gondolhatunk valamit, mint ahogy gondoljuk, ha már írjuk vagy mondjuk. Megszokássá ártatlanodott gyakorlat? Csakhogy nálunk súlya van, bonyolult háttere. Az okok történelmünk pontosan feltérképezhető mozzanataiba vesznek. Kitörés – „bús szép” lelankadás –, majd az ésszerű megmaradásért főképp szellemi-erkölcsi értéket feláldozó ökonomikus-aktuális józanság. Egy ilyen ritmika valóban nem kedvez az őszinteség természetes gyakorlatának. Némi távlatból, megokosodva, szeretünk csodálkozni, hogy a történelem – múló ajándékain túl – végül is milyen mostoha velünk. Pedig, amíg a Történelemre hárítunk mindent, sose fogunk találkozni igazi történelmünk lehetőségeivel. Valószínű, hogy művészetünk tágasabb távlataival sem.

Visszamenőleg és máig, egész szellemi háztartásunk szúja, hogy nem elég őszinte. Persze, súlyos ellenpéldákat sorolhatnék; de tegyük félre őket. Inkább arról most, hogy a kivételek minek az ellenében jöttek létre. Hozzátéve: hazárd dolog volna azt hinni, hogy nagy művészet mindig csak ellenében születhet. Ez csak keserves elpusztíthatatlanságát igazolja.

A továbbiakban tehát sosem a kivételekről lesz szó.

A felnőtt őszinteség ott kezdődik, ahol maga is kritika alá vétetik, azonnal, folytonosan, mindig gyanakvóan. A megvalósított őszinteség kivívott belső önállóság. Az érzelmi-gyermeki szint az alávetettség szintje. Valamitől függőnek érzi és engedi tenni magát, s szabadságát ebben rendezi be: kockázat helyett az éppen adódó esélyt vállalja.

Egy nép szellemiségének, művészetének sincs több és más választása. Nézzünk meg néhány idevágó nyomjelet.

A „rab gólya” motívumot nem Arany találta ki, hanem Bach. Mikszáth varázslatos, elkent igazmondása sem az övé. Kapta, mint játékteret. S amivel megbarátkoztatta magát. Folytathatnám, de ennyi is elég, hogy egy makacs hagyományra utaljak, ami sajátos hangvételt, magatartást, bátorság-minőséget és néven-nevezést; egy sajátos logika ugrásait és labirintusait; fogalmi gondolkodásunknak az éppen-aktuális, célszerűségekhez hangolt szemantikáját honosította meg, elhalványítva a dolgok és fogalmak független érvényességét. (Hazugságaink struktúrája alapos történelmi-nyelvi-filozófiai elemzést igényelne, a motiváltságok pszichológiai átvilágításában.) S mindez nemcsak köznapi-szellemi nívón; magasabb szinteken is. Tünetei egész társadalmi életünkben megtalálhatók. Természetes, hogy a művészetünkben is.

Csak egy példa: bonyolult művészi fogásokat találunk ki, hogy mellette mondjunk igazat. Így – az áttételesség különböző változatait – elsősorban mankónak használjuk, ami a művészileg közvetlenül is kimondható valóság kimondását csupán prolongálja, jobb híján; holott az áttételesség – ha hiteles – elkerülhetetlen művészi kifejezési kényszer, ami bizonyos lényeg és tartalmak egyetlen kifejezési lehetősége. S teljes összefüggésében nem is fordítható le a „realizmus” nyelvére. Mindez banalitás. De vajon művészetünk égboltja nem ettől alacsonyabb sokszor – rejtjelesen provinciális –, mint amilyen lehetne?

Ismét csak (történelmi) általánosságban: kevéssé megnyugtató, ha számba vesszük szellemi életünk kezdeményezés-szintjét, irányzat-, stílus-, iskolateremtő izgatottságát, célvilágát, emberi és társadalmi elkötelezettségét vagy el nem kötelezettségének indokait, s a mindezt összefoglaló, csak mélyebb fekvésben kitapintható létezés-élmény minőségét. Első természetes mozdulatunkkal (vagy a „minek megégetni magam” bölcsességével) többnyire ilyen irányokba „nehézkedünk”: önlefokozás, öncsonkítás, a szolid jellegtelenedés megnyugtató harmóniája, a harmónia feletti kistávlatú öröm, köznapi-biológiai elégedettség – kilúgozódva mindből az egykor fontosnak érzett magánvélemény. S úgy általában: az aránytalannak kellemes „megarányosítása” – formálisan.

Mintha ilyen kísértetek lebegnének (jóváhagyással) bennünk, körülöttünk, felettünk. Mintha valami rejtelmes Haszon ülné meg gondolkodásunkat, valami Alávetettség, szoros összefüggésben mindennapjaink elkerülhetetlen „haszonstratégiájával”.

De van-e kétféle Haszon, elosztva a szellemi-művészi és anyagi tartományok között? Távlatilag bizonyosan nincs.

Fontos további nyomjel, hogy túlzásig vitt pátosszal ápoljuk magunkban a megmaradás feladatát. Úgy fetisizálva, mintha csak mi küszködnénk vele. S közben – lehetne erre is gondolni – talán épp az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg, praktikus igyekezetünkben. Például, az etikai következetességről.

Elgondolkoztató: átlaglelkesedésünk – ha éppen nem alszik – változatlanul köti magát, hogy páratlan álmodóinkban elsősorban az álmodót ünnepelje, aki zsongítja. S ösztönösen igyekszik elhárítani az önkritikus kétely ellensúlyát, amit ugyancsak megtalálhatna bennük – Petőfiben, Kossuthban, Széchenyiben. Egy Kölcsey éles fél szemét azonban már gondosan kerüli. A kegyetlenségig csupaszított őszinteség kihívása kockázatos kalauz. Nincs benne a retusálás engedménye, még a szép álmok érdekében sem. Se megalkuvás.

Pedig, ha kell időszerű történelmiség, Kölcsey álomtalanul inas, etikai következetességében nyomozhatnánk utána legtanulságosabban. Az ő távlati realizmusában. Amihez képest a miénk inkább csak a kivárás csendje, ami úgy nő fölénk, mint a biztonság ködkupolája. Innét a jól ismert reflexeink szövevénye – az óvatosság alagútjai, a gondolkodás ún. ésszerű határai, a kutatás és kísérletezés lehetőleg „ártatlan” kis-bemutatói; ismét a magunkban fortélyosságnak becézett, vakmerőségeinket kompenzáló gyávaság, a megtorpanás objektív szükségességének túl gyors indoklása, a „viszonyainkhoz szabott” tájékozódás lekerekítettségének megszokása; innét a kérődző-bamba kis-okosság, a szokásos vihar utáni, történelmileg is beidegzett ernyedtség. S mindez, mint a józanság biztosítéka. (És sokszor a legjobb szándékkal átszőve.)

Holott van olyan esély – az igazi –, ami csak a megfontolt és következetes kockázatban tud megfogalmazódni. Az önismeretben, a tetszetős önigazolás leleplezésében.

Igény és nosztalgia ez, amiről jobb pillanataiban mindenki tud, beszél. Aztán „élünk” tovább.

Meg kellene fontolnunk, hogy Kölcsey távlati realizmusa lehet, hogy „álomtalanul” csupasz, de előnye, időszerűsége, hogy az alapok tisztázására teszi a hangsúlyt, amire álmot és jövőt – egyáltalán és tartósan – építeni lehet.

Az a magyar filmvonulat, amit a magvasabb kritika általában kiemel, kétirányú. S mindkettő jogos is, ha sikerültségük nem is mindig egyforma. A két irány, tudatos egyszerűsítéssel: a deheroizálás és demitologizálás – a másik egy új pátosz, új mítosz kialakítása. S mindkettő, egyformán: a történelmi múltba s a feltételezett jövőbe kivetítve.

Azt hiszem, sorrendben, az előbbire van nagyobb szűkség, ugyanis annyira terhelve vagyunk illúziókkal. Az utóbbit viszont a saját igénye kell hogy rászorítsa mind nagyobb felelősségre. A deheroizálás és demitologizálás szükségszerűen teremt olyan légritka teret, ami újra kitöltődni akar. S oda – ez már törvény – új mitológiák, hősök törnek be. Másrészt – s ez nem mond ellent a fentieknek – a tárgyilagosság és őszinteség is „mitológia”; ez sem lehet meg ráfogások és „belelátások” rendszere nélkül. Az objektivitásban is van annyi „álom” – mindig pontosan annyi –, amennyit a valóság igényel, hogy valóban önmagát fejezhesse ki.

Filmjeink mindkét irányzata erősen történelmi és társadalmi elkötelezettségű. Ezen a szöveten keresztül présel, szuggerál általános tartalmakat, filozofémákat. Ennyiben: a nemzeti önismeret annyira hiányzó iskolázásában komoly szerepük van, lehet. De szeretnék itt mindjárt egy kényesen hangzó megkülönböztetést tenni: emberi (magánemberi) önismeretünkhöz, katarzisához is ugyanúgy segítenek hozzá? Ugyanúgy pszichológiai sokrétűségünk élményéhez is? A gyors válasz – persze, megkerülve a kérdést – kiszámítható: hogy az ilyen megkülönböztetés veszedelmesen leválasztja az egyént a történelemről, a társadalomról. Ahogy én értem: nem. Coitus közben (ugye) se magyar, se szocialista, se beosztott, se főnök stb. nem vagyok. Nagyon fontos momentum ez. S egyben utal is egyéb csatornákra, melyeken keresztül emberlétem olyan tartományai feküsznek, ahol a művész, a műalkotás kérdésfelvetései, katarzisai, szuggesztiói úgy emelkednek a társadalmi-történelmi szintek „fölé”, hogy bár szervesen abból nőnek ki, éppen „eltávolodásukkal” helyezik a társadalmi-történelmit – pillanatnyi szép önállóságukkal – igazibb és méltóbb távlatba.

A magyar film, mintha kerülné inkább, mint kerülgetné ezeket a tartományokat. Nincs Personá-nk, Ilyen hosszú távollét-ünk, Jules és Jim-ünk, Piros léggömb-ünk, hiányzik a Szerelmek városa, a Tavaly Marienbadban, Az andalúziai kutya, az Arcok – s mi még? Csak kapásból írom a címeket.

Vajon azért nincs, mert valóságunkban nincs is ilyen, nincs ezekhez hasonló? Bizonyosan van. Hiszen nap mint nap átéljük, tapasztaljuk, beleütközünk, megbeszéljük, meggyónjuk, letagadjuk – álmodjuk. Sőt; mintha túlnyomóan ilyen csodákban-szorongásokban élnénk, ha kissé jobban befelé figyelünk vagy egyszerűen őszintébben fogalmazzuk meg, ami a felszínen történik.

Szeretném félreérthetően kifejezni magamat: emberi filmünk van kevesebb, mint lehetne. S ez nagy kár. Hiány. Saját valóságunk szűkítése, szegényítése. Mert afelől biztosak lehetnénk, hogy az így értelmezett „emberi” film a mi történelmünket és világunkat mondja vissza; ha valóban igazi műről van szó. Sőt, kibúvó sincs. Angliában nincs szaga némely magyar virágnak, noha ott is virágzik. Nincs ennél természetesebb dolog az emberi botanikában. Tartózkodásunk e téren is a rossz beidegzések öröksége, görcse, bátortalansága. A rosszul értelmezett öntudat és önismeret: az önvédelemnek hitt „magyar-kötelesség” mítosza.

Talán mellékes kérdésnek tűnik, de kivételes prüdériánk is őszinteség-probléma.

Gondoljuk meg: még egy aljas, minden ízében menthetetlen gyilkosság részletezését is (filmben, regényben egyaránt) gondos naturalizmussal, vagy ha kell, szublimálással – de mégis: az ölést magát – a legelfogadottabban tárjuk néző, olvasó elé. Nem féltjük tőle, a brutális látványtól. Szoktatjuk hozzá? Mindenesetre, nem vagyunk érzékenyek rá. A szükséges katarzis eszközének tudjuk érezni és értékelni. Tiltakozó érzékenységünk akkor ébred fel, mikor a „derékon aluli” világhoz közeledünk. S itt nem csupán a „meztelenségről” van szó. Sokkal inkább az intimitásnak olyan témáiról és villanásairól, amiben talán valamennyien a legotthonosabbak vagyunk (feltehetően otthonosabbak, mint az ölésben) – s itt mégis azonnal „támadva az erkölcs”. Higgyük el tehát, hogy mindaz, ami ezekben a „témákban”, villanásokban esztétikum, pszichológiai realitás, megrendülés, tiszta lebegés, elködlő állati-emberi meleg, misztérium – hogy mindez nincs, kiküszöbölhető, elhanyagolható, álmegoldásokkal semlegesíthető?

Ha történelmi-társadalmi önarcképünk annyiszor hamisra sikeredett, prüdériánkkal magánemberi önarcképünket retusáljuk. Az új erkölcs, ami felemásan, de akárhogy is mássá akar lenni – család, partnerség, puszta szexus, s mindebben a gyermek szerepe –, mindez nagyon soványan bontakozik ki filmjeinkben. Sovány valósághitellel.

A szexuális erkölcs, s ami köréje-melléje szerveződhet, függvénye a minden egyéb területen gyakorolt magatartásunknak. A prüdérián keresztül – akarva-akaratlan – a nyíltságban és nyitottságban, a magunk vállalásában elért fokozatunkról vallunk.

Röviden egy szót a kritikáról még. Ugyanis az sem független a kipécézett beidegzéseinktől.

Filmművészetünk épp az utolsó években hordott ki olyan műveket, melyek összetéveszthetetlen egyéni hangvételükkel, stílusukkal valóban bekerültek az ún. „világköztudatba”. De ezek a kivételek próbára is teszik a kritika egy részét. Művészi erejüket kétségbe nem vonhatván, az értelmezést odáig feszítik, ami már – bizonyos értelemben – a túlkoncepcionálás érzését kelti. Olyasmit, hogy ha már van az a film, akkor legalizálni kell. Hogy minden szél kifogassék a vitorlából. Vagy ellenkezőleg: olyan túlkoncepcionálás tanúi is lehetünk, ami épp a nem legalizálás érdekében történik. Hogy olyan szél is átjárja, ami idegen tőle. Nem hiszem, hogy ezek a filmek – melyek nyilván művészi jelentőségükkel hívják ki a túlkoncepcionálás skolasztikáját és kazuisztikáját – igénylik, a másik esetben megérdemlik az ilyen típusú értékelést, illetve elutasítást. A „legalizálás” már önmagában olyan kritikusi szándék, ami eleve eltávolodik a mű autonóm világától. „Alávetettségben” elemzi, szemléli; s arról már volt szó, hogy ez minek a tünete. Tehát nem odaerőltetni a film mondanivalóját, ahová az maga sem akar nyújtózni; nem legalizálni, csupán elindulni a műben, s a határainál maradva értelmezni. Magyarán, jót tenni a műnek.

S végül is: jót tenni, jól tenni, érdemben tenni, előítélet nélkül tenni, világossá tenni – ezekben a címszavakban is megfogalmazhatnánk azt az esélyt és kockázatot, aminek pozitív hitelt kellene szereznünk. Felismertetni – minden területen és vonatkozásban – a nélkülözhetetlenségét.

1971