Író és felelősség

A balkáni–közép-európai balladakincs egyik legfilozofikusabb víziója tizenkét kőművesről szól. Egy várat akarnak felépíteni, de a vár csak úgy állhat meg, ha élő testet kevernek a kötőanyagba: feleségeik közül az elsőt, aki a helyszínre érkezik. A didaktikus mondandó világos: a teremtés, az alkotás, közvetve vagy közvetlenül minden érték, gyalázatból születik. S a siker nem akármilyen árat követel: pótolhatatlan áldozatra van szükség. A tizenkét kőműves természetesen nem így érzi ezt. Számukra az volna gyalázat, ha a várat nem tudnák felépíteni. Felelősséggel tartoznak érte. Ha a vár megáll, egyedül az igazolhatja, hogy helyzetükben a legmagasabbra emelték a pillantásukat: a vár csúcsára, ami nélkülük örökre utópia maradt volna. A gyalázatot tehát mentheti, semlegesítheti bizonyos távlati erkölcs. És a cél rögeszméje. Balladánk azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy valójában mi az a vár – mi a végső értelme, ami nem fordítható vissza önmaga ellen.

Tegyük fel – és nincs semmi okunk az ellenkezőjét hinni –, hogy Szókratész bírái nem voltak kevésbé elégedettek magukkal, mint Szókratész saját magával. A következtetés nyugtalanító: vajon a felelősség alkatilag „kurva”, ami mindenkinek hajlandó ugyanazt biztosítani – az önigazolás kielégülését? Egy Eichmann-peranyag – s a hozzá hasonlók – tegnapi és holnapi illusztrációi, hogy a vegytiszta rossz lelkiismeret inkább absztrakció, mint valóság. Úgy tűnik, hogy mindig a felelősség valamilyen közérzetével cselekszünk, akár a vállalás, akár az áthárítás formáját választjuk. És sosem függetlenül az önigazolás motívumától – mivel determináltan csak személyesek tudunk lenni. Ezt számításba véve, talán egy olyan felismerés látszana helyesnek, hogy a személytelen felelősséget tekintsük mércének a „személyes” szférájában is – ugyanis csak az megvesztegethetetlen. S csak az képes rá, hogy ne rólam és rólad beszéljen (akik felelősen szerethetjük és megölhetjük egymást) – hanem az Életről magáról; annak tartva fent a feltétlen tiszteletet.

De masszívan más a helyzet.

Balladánkban sejtetve van, hogy a vár létrehozása döntő alapfeltétel, hogy a szabadság lehetősége egyáltalán szóba jöhessen. A vár nélkül a létezés elemi értelmessége válik kétségessé. Csakhogy az értelmesség önmagában nem több evidenciánál. Megelégszik a maximálisan igazolt öncélúság, a tiszta működés nárcizmusával. Tízmillió embert gombnyomásra elpusztítani, megmenteni: a rezon szempontjából teljesen mindegy lehet. Ez viszont olyan képlet, ami semmiben se különbözik a természet mintájától – már, amennyi nekünk megmutatkozik belőle. A hét kőműves ilyen megváltás nélküli játéktérben vállalja a „működést”. Felelősségük, alkotói erőfeszítésük is csak így ítélhető meg: amit csinálnak, pontosan úgy és annyira következetes, igazolt és elkerülhetetlen, mint – mondjuk – egy vihar fizikája. S végső célját illetően éppúgy megválaszolatlan. Balladánk provokáló látomása könyörtelen realizmus. S ezzel is bocsát el: az élet maga sem tiszteli az életet, így mi sem tisztelhetjük, akik az élet részei vagyunk, s dolgunk csak egy lehet: a vár. Ez az utolsó szava. Miután mészbe keverték az asszonyt, és ott áll előttünk „magas Déva vára” – már nincs több mondanivalója.

Körülbelül itt és így állunk mi is történelmi és legszemélyesebb mindennapjainkkal, páratlan képességeink birtokában. S kellene tudni, hogy mi az, amit létrehoztunk, és miért.

Mondják, lehetne aranykorunk is. Nem tudom, milyen lehet egy aranykor, de el tudom képzelni az ellenkezőjét. Mikor a kockázat trükké lesz, az őszinteség stratégiává, a hazugság ésszerűvé; mikor igazán csak a büntetőtáborok csendje és a mezőre kicsapott állatok bőgése tud emlékeztetni az igazi szenvedésre, illetve, örömre – amihez képest a köznapi öröm és szenvedés nagyüzemileg manipulált hamisítvány; mikor az utcák fölött a magasban váratlanul kötél dobódik át, s megjelenik rajta egy megrendítően emberméretű majom, és elfelejtett szavakat idéz fel, amiket mi ágyban olvasunk majd vagy páholyban ülve hallgatunk; mikor e kéretlen kötéltáncosok meg is kapják, ami jár nekik: az engedélyt, hogy lezuhanva figyelmeztetéssé absztrahálódjanak, miután kisajátítottunk belőlük annyit, hogy egy földre fektetett kötélen utánozni lehessen a mutatványukat; mikor ezeknek az akrobatáknak a glóriáját utólag már nem is tépázzuk nagyon, hisz végül is hasznos szívességet tettek: vállalták a felelősséget, hogy megkísérlik átélhetően megfogalmazni, hogy mi az a vár.

Az írók (alkotók) e megrendítő majmok mindenkori mohikánjai. A kevesek közé tartoznak, akik nem tehetnek engedményt semmilyen „apokaliptikus optimizmusnak”. Tudatosan kell vállalniuk a szüntelen tiltakozást a nem emberszabású elkerülhetetlenségek és szükségszerűségek ellen – noha kénytelenek tudomásul venni; sőt, adott esetben megérteni. Belátással kiegészülő szüntelen lázadás: ez a bibliai Jób lelki grafikonja; s ez az íróé is. Kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül; és örökké hűtlenségre készen, hogy dialektikus ellensúly lehessen. Nem pontos, de a lényeget mégis érzékeltető példa az Egyház világi szerepe: kritikus pillanatokban mindig önellentmondásba került. Karamazov Iván poémájára nincs hiteles antistrófa. Nevetséges volna a történelemre panaszkodni; de egyáltalán nem nevetséges más álláspontra helyezkedni, még ha semmi látható, gyakorlati haszna sincs. A történelem igényli, kiköveteli az aktuális antimorált, akár közeli, akár távolra pillantó erők mozgatják, mint a tizenkét kőművest. Semmivel sem történik azonban annyi visszaélés, mint a távlati-erkölcsre hivatkozással. Legtöbbször az észszerűen elkerülhető rosszat akarjuk rangosítani velük, mint elkerülhetetlent. Író – ha adja is – csak Jób-lelkülettel adhatja szavát a szenvedéshez: ha nincs más kiút. Mert ha nem hangsúlyozza, hogy amire igent mond ilyenkor, az skizofrén igen, a végső eszmények emberszabásúan tehetetlen, értelmes és fájdalmas cáfolata is: olyan felelősséget vesz magára, aminek a terhét senkivel nem oszthatja meg. És saját magában is kioltja a lázadás és belátás egyidejű feszültségét, ami az átlagemberi közérzetben úgyis alszik.

Tudjuk: öncáfolat nélkül nincs hiteles önigazolás, ez hozzátartozik nagyságunk és aljasságunk pszichológiájához. A művészet pszichológiájához is. A természet, a történelem egésze azonban ebben nem lehet minta. Nincs adva számunkra, hogy a végtelent teleológiával ajándékozzuk meg; csak az arasznyi pillanatokat. Így az emberszabású utópia csak jelen idejű lehet: oda kell beparancsolnunk – az éppen élők kollektív igazságába. S író csak erre szavazhat. Soha nem felejtve azonban, hogy a történelem profi-játékosai cserélhetik, eldobhatják a bábuikat, hogy aktuális játszmát nyerjenek; az író, az alkotó azonban maga a bábu, és maga a játszma is. Ezért fontos kiemelni, hogy mindig ő lesz a vesztes, ha az öncáfolat termékenyítő katarzisát külső, és nem független döntéssel akarja kihordani. Csak a legszemélyesebb felismeréseinek és démonainak lehet az áldozata és megmentettje.

A művészet mindig akkor ragad el igazán, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni. Hogy gyakorlatiatlanul? De minden körülmények között morálisan. Hogy skatulyázható elkötelezettség nélkül? De amennyire lehet, őszintén és elfogulatlanul. A művészet a maga szuggeráló eszközeivel sokat tehet azért, hogy például, jó lelkiismerettel öljünk. De teheti az ellenkezőjét is: ha fékező bűntudatot, a „soha többé” igényét szuggerálja abba az örömbe, ami minden erőszakkiélésnek, az igazságtalanság járványszerű gyakorlatának úgy ad zamatot, hogy még erénnyé is átlényegíti. Petőfi Jób-lelkülettel súgott vért 48-ban. De mit súgott volna Világosnál? A francia forradalmat lehetett súgni. De már a rémuralmat?

A fasizmus egyetlen maradandó művet sem hagyott hátra. Ami tanulság is, hogy egy ideológia, ami eleve a „kirekesztés” elvére támaszkodik, és nincs fenntartás nélküli látomása – legalább látomása – a hierarchia nélküli, összemberi boldogságról és szabadságról (in praxis az adott kor érzelmi, erkölcsi, hit és gondolkodás-szintjén) – szükségszerűen művészet-képtelen.

Úgy volna jó, hogy ahol az író megáll, egyúttal döntő útmutatás is legyen: itt az elkerülhető, ott az elkerülhetetlen rossz. És ehhez kell a pozitív kívülállás. Szintézis csak a koporsóban van. Nem közömbös tehát, hogy van-e, s milyen minőségű a független ellensúly, a koporsón innen.