Cid

(Háromszáz éve, hogy Rouenban megjelent az első gyűjteményes Corneille, amit még maga a szerző korrigált. Nálunk éppen egy új fordítás; Nemes Nagy Ágnes Cid-je.)

 

A corneille-i táj, mintha a szokottnál messzebb esne tőlünk. Messzebb, mint a shakespeare-i, ahol minden úgy burjánzik, mint a természet – ahol minden kor embere spontánul tükörbe néz. De mit kínál Corneille? Redukáltabb, művibb, a mintája nem a természet, s még csak nem is a lélek alapkonfliktusait térképezi, mint a görögök. Páratlanul egyszempontú alkat. A Szent Rögeszme költője; bár ebbe az „egy szempontba” minden emberi nagyság belefér. A becsületérzésben látja a morális magasabbrendűség alapját; de ez a becsületérzés a heroikus lét szüksége, ami egzisztenciálisan kötelez, kizárja a gyakorlati józanságot, valóságérzéket. Nem shakespeare-i szenvedély, amit feloldhat a szív következetlensége; nem görög sorstudat, ami eleve egyenlőtlen küzdelemre kényszerít. Ez az honneur intellektuálisan is megfogalmazott akarat, ami képtelen változni: önmagát determináló tökély. Innét az akadályok olyan nagy szerepe a tragédiában: az akarat feladat nélkül semmi. Ami mégis hajlékonnyá teszi (nem feloldja): hogy végül azzal is meg tud elégedni, ha az erőfeszítés példája marad; ízelítő az emberfölöttiből. Mert csak eszményekért, és eszményien érdemes élni. S ami engedményt tesz, az sem engedmény: alakjai úgy alkusznak meg, hogy egyúttal a méltóságuk növekszik. (Gondoljunk Cid Ximénájára vagy a pártütő Cinnára.) De ez a megoldása az erények és igazságok corneille-i hierarchiájának is: van meg nincs is ilyen. Ahová ezek a drámák torkollnak, ott már egymás mellé rendeződnek erények és igazságok. Erkölcsi relativizmus? Nem; csupán méltó ellenfelek remis-je a küzdelem vége. Ahogy az életben is lenni kellene – tanítja a költő. A legtisztább különböző eszményekre törekvés a partnerek között – és remis.

Corneille ne lenne időszerű?

 

A kritika általában a Cid mögé rangsorolja a Cinná-t. Ha két ilyen mű között egyáltalán jogos a rangsorolás – fordítanék a sorrenden.

Lehet, hogy a költőiség a Cid-ben helyenként magával ragadóbb, de eszmei tágasság szempontjából a Cinna nagyobb. A magán- és közösségi lét problémáit itt ragadja meg a legösszetettebben, egy összeesküvés analízisében, a szerelem és lázadás motívumán keresztül. És mindkettőn bizonyítani és elfogadtatni tudja tézisét. Ami merészségnek se megvetendő.

Nézzük a költő korát: az abszolút-adminisztratív állam végső kiteljesedésének a kora ez, a Napkirályé; egy olyan világ, ahol az uralom eszközei morálisan nagyon is vitathatóak, s ahol a hatalom ellen fordulás nagyon is közel áll ahhoz, hogy az erény próbája legyen… S mégis, ami a nyomában felépül, történelmi szükségszerűség: a modern nemzetállamokba szerveződő Európa. Bizonyos külsőségek azt mutatják, hogy Corneille-t a Fronde-hoz, a korabeli lázadókhoz húzta a szíve; azokhoz a késő középkori és reneszánsz ábrándokba menekülő főurakhoz, akik kétségkívül maguk is valamiféle rend, az értékek állandósága és hierarchiája után vágytak – viszont híján voltak minden szellemi önállóságnak és vitalitásnak. Igazában nem is volt átgondolt programjuk; és a szervezkedésük stílusa is olyan volt, mint a nosztalgiáik, amelyek görög, római vagy egzotikus környezetbe vetítették ki az ábrándjaikat, elképzelt hősiességüket, regényesen és hamisan, és csakugyan présziőzködve.

Lehet, hogy Corneille nem látta ezt? Cinna mind a két felet kitanítja. Ha lázadó, legalább olyan legyen, mint Cinna; ha uralkodó, legalább olyan, mint az ő Augustusa. S a szerelemben se legyen kisebb a követelmény, mint Emíliáé. Így lesz a játék vége itt is remis. A lázadók érvelése, mikor a hatalomra törés bűneit sorolják előttük, éppolyan visszautasíthatatlan, mint Augustus válasza az orvul lázadókhoz: Ha gyűlölni akarsz, gyűlölj, színlelni nem kell. Ha szeretni akarsz, szeress, ne félelemmel. Vagy ahogy a Cid-ben jelentkezik ez a tragikus döntetlenre utaló kiélezettség: Fölajánlod fejed, és én fogadjam ezt el? Támadnom kell e főt, de néked védened kell! – mondja Xiména Rodrigónak, halált és szerelmet egyszerre követelve rajta, mert így kívánja a becsületérzés.

A dilemma mindig ugyanaz nála: vágy és kötelesség ellentéte; s csak a tét változik. A tét a Cinná-ban a nagyobb; és éppen a legparadoxabb, az erkölcsös hatalomgyakorlás kérdésében tud megnyugtató tragikai döntést hozni.

A legjegesebb katarzis az övé, amit a világirodalom ismer; amilyen csak az eszmények nevében intellektualizált, önmagát determináló akarat lehet.

 

(Margó)

Nem vak vágyak, megfontolt vágyak színpada;

cselekvő nárcizmus, ami a lelki nemesség monstruozitásával küzd az elmúlás ellen;

az aforisztikus verselés, mint a determinisztikus lefutás kalodája;

fegyelem, logika, szigorúság a szerkezetben; de ez egyáltalán nem gátolja a komplikációk halmozását, sőt: a fogaskerék-rendszerként tovább finomítható logika csábít is az elemek egyre bonyolultabb keverésére. A determináltságon belüli aggályos és szenvedélyes elemzés szinte minden változatát kimeríti az érzelmeknek és gondolatoknak;

szerelem, szabadság – tragikusan nincs ingyenben semmi. A puska, amivel lövünk, visszafelé is lő;

művi világ, csak mégis túl ismerős;

páratlanul „keresztényietlen” világ – semmi sem idegenebb tőle, mint a belátással kiegészülő akarat.

 

(Nemes Nagy Ágnes fordítása ritka találkozás is egyben: költészetének morális struktúrája sokban rokon azzal, ami a corneille-i tájat jellemzi. Ki nem tud bosszút állani, / de megbocsátani se, végképp / – az örökmécsként égeti / olthatatlan keserűségét – egy ilyen négysorosban aforisztikusan fogalmazódik meg a corneille-i veretű tragikai döntetlen igénye.)