Madách–Beckett–Sziszifosz

Hosszú évek után újra egy Tragédia-előadáson. Az erő jelének kell tekinteni, ha ilyen mű tud nemzeti drámává lenni. Irodalmunk a Halotti Beszéddel kezdődik; s már építettek erre a véletlenre fellengzős gondolatsorokat (finitizmus). Olcsó. Tény viszont, hogy Himnuszunk az antik sorstragédiák kórusaként szólal meg; egyik legnagyobb versünk a Vén cigány; lírai filozófiánk csúcsa az Éj monológja; történelmi-népi panaszunk robusztus Bánk bán-i ügyetlenséggel fogalmazódik meg; a bonyolultan földön járó, szorongató öniróniánkról egy Bolond Istók nyilatkozik. Hogy csak „régieket” vegyek. S ez nem válogató felsorolás; kényszerítő. A lét fölötti megrendülés ablakai, s mind egymásba nyílnak, egymásból is. Ami rokonítja őket, egész irodalmunkban ott feszeng: a magát mindig próbára tevő, ellenőrző remény igénye, ami a mélypont látomásaival is a remény magasabbrendűségére hivatkozik. Persze, velejéig pesszimista nagy mű nincs; de még ha lehetne is, számunkra elképzelhetetlen luxus volna. Sose voltunk (lehetünk) annyira gazdagok (szegények), hogy megengedjük magunknak. Ha néha megtévesztő az arány remény és reménytelenség között, ez csak azt téveszthet meg, aki a művészetben is kilóval mér, mint a piacon.

 

A Tragédiában szó sincs aránytalanságról, csupán ökonómiáról. Mikro-drámák sorozata, melyeknek a summája mindig ugyanaz: új lehetőségek felismerése, melyek újra kezdésre ösztönöznek. Ádám tervekbe menekül. Vagy ha már a tervezéshez sincs ereje, megtorpanását a pátosz olyan magasságába emeli, amivel a legfontosabbat menti át a következő koroknak: az indulat nemességét. A hősök elbuknak mind? A történelem sugalmaz ilyen könyörtelen poézist. De a hősöket minduntalan utánozni is kell; s ez ugyanannak a poézisnek a mélyebb szuggesztiója. A mű utolsó mondata valamennyi jelenet mottója, amit azonban Madách nagy ökonómiával a sorok közé szorít vissza: az atmoszférába.

 

A tablójáték „szavaló” harsánysága (ami hagyomány), meghamisítja a Tragédiát. A mikrodrámáknak azokra a lélektani, intim, többnyire rejtett utalásaira kell helyezni a hangsúlyt, amelyek mindig az éppen élő embert rajzolják körül. (Képzeljük el Peter Brook, Kott vagy Grotowski keze alatt a Tragédiát.) Lélektani naturalizmus? Nem; a helyes sorrend felismerése. Nem a szöveg elvontságaiból visszaérkeztetni az alakokat a színpadra – fordítva: a pszichológiai rezzenésekből aurát teremteni köréjük, ami az elvontságokat is élettel telíti. (A Tragédia nem Faust; játékra született.) Így lesz földibb az ég, égibb a föld; s e keverés nélkül nem is tolmácsolható hitelesen a madáchi mondanivaló. A Tragédia emberei – szokatlan túlfeszítettségük ellenére – hús-vér emberek. Ami annál is ésszerűbb, mert hús-vér embereknek van vitája a kozmikussal, nem angyaloknak. A Tragédia motorja: az ámulva-újrakezdés lírai fölénye; s hogy az emberiség sosem lett (és lehet) routinier. Legfeljebb én, te vagy ő.

 

Nem véletlen, hogy Madách az annyiszor kipécézett eszkimó jelenet után exponálja a várandós Évát.

Beckett mélypont-látomásában az értelem ilyen vagy olyan, de elpusztíthatatlan pislákolása nem tud, nem akar kioltódni. S egy ilyen pislákolás még kifosztottan is lehetőség. Itt azonban döntő a különbség: Madách egyértelműen teszi biológiailag is várandóssá a reményt, hangsúlyosabban érzelmivé (kiegészítve az „Úr szavával”) – s nemcsak az értelem „működése” révén.

 

A becketti látomás megfelel az eszkimóvégnek, amit Ádám felejteni szeretne.

Hamm, a Játszma végé-ben: „Erre a pillanatra vártam. Nem akarja a sorsára hagyni. Az a kívánsága, hogy mialatt ön zsugorodik, a gyerek nőjön? Hogy könnyebbé tegye az utolsó százezer negyedóráját? Ó nem tudja, miről van szó, csak az éhséget, a hideget s a végén a halált ismeri. Önnek viszont tudnia kell, hogy milyen lett a föld.”

Ádám megborzong, megtorpan az eszkimóvégtől. A tervező, jövőt álmodó ember roppan össze benne; s már a szirtet választaná, ahonnét ledobja magát. Éva az, aki eszkimóként se felejti el a pillanatnyi, törékeny intimitások hatalmát. „Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg” – s a kunyhójába hívja.

Hamm az utolsó pillanatig analizálja, térképezi a saját felbomlását. Nem vár; de nem is kap kívülről Hangot.

Ádám és Hamm: a „létezés botrányának” két végletesen különböző katalizátora és elszenvedője.

 

A gyermek – mint irracionális motívum, mint az elgondolhatatlan kibontakozás hordozója – mindkét víziónak döntő eleme; noha másképp, más hangsúllyal.

Madáchnál: Ádámnak, Évának és az Úrnak szerves egysége visz értet nem igénylő lírát a végső kicsengésbe: egymásra vannak utalva.

Beckettnél a maradék, az önmagára maradt értelem dönt a gyermekbe kivetített irracionális kicsengés mellett – mintegy magát cáfolva meg.

Emlékezzünk rá: a szobából – Hamm és Clov leszűkült létezési teréből – Clov messzelátóval kinéz a „földre”, és egy gyermeket lát. De nem lehet tudni, hogy a gyermek él-e vagy halott. Clov ajánlkozik, hogy kimegy hozzá csáklyával. Azzal a csáklyával, amellyel Hammot – nem sokkal előbb – végül is gyávaságból nem ütötte meg (agyon?). Pedig Hamm akkor maga kérte és biztatta erre. S most mégsem engedi kimenni a társát. „Nem érdemes” – mondja. Clov még próbál érvelni: „Nem érdemes? De hátha nemzőképes!” Hamm így tér ki a döntés elől: „Ha csakugyan létezik, vagy idejön, vagy meghal. Ha nem létezik, akkor nem érdemes.” S ezzel, legalábbis nyitva marad a gyermek sorsa.

 

Camus Sziszifosza boldog ember, arra a nagy hűségre tanít, amit az istenek megtagadtak. Számára a kő minden darabja külön világ, s maga a küzdelem a sziklával, az is elég, hogy betöltse az ember szívét.

Kafka más ablakot nyit: szerinte Sziszifosz agglegény volt. S így érvel: a legfelszabadítóbb boldogság a gyermek bölcsőjével szemben ülni, szemközt az anyával. De ebbe az érzésbe más is belejátszik: hogy nem tőlünk függ, hacsak nem akarjuk magunk is. De amit a gyermek nélküli férfi érez, az folytonosan tőle függ, ha akarja, ha nem, az első pillanattól az utolsóig, szüntelenül és eredménytelenül.

Madách Ádám-Sziszifoszát látni, elképzelni se tudjuk a várandós remény sziluettje nélkül. Így, és ezért magyar Sziszifosz.