A mesterségről

Kérdezik, hogyan írok, s milyen problémák foglalkoztatnak az írással, irodalommal kapcsolatban. Megpróbálok néhányat megjelölni, körülírni –

 

1. Ha őszinte akarok lenni, elsősorban nem mások szórakoztatása vitt rá az írásra. Nem is a világ megváltása. Lelki higiénia inkább. Persze, azért nem ártatlan törekvés ez. És nem is annyira személyes ügy, mint amilyennek igyekszik feltüntetni magát. Hiszen ez a higiénia épp azáltal valósul meg, hogy másokkal megosztom. Flaubert írja, hogy minden művészet erkölcstelen. Talán úgy kellene értenünk ezt (lehetne így is), hogy a boldog egyszerűséget akarja megrontani a maga elszánt nyugtalanságával. „Ami engem kínoz, kínozzon mást is.” Ilyen önző a művészet. Önző játék. Önzetlen inzultus. A katarzisra csábítás indoka, vegyi összetétele nagyon bonyolult.

 

2. A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust. S itt korántsem formai inzultusra, meghökkentésre gondolok. Az igazi formabontás sosem öncélú, mindig megfelelő formát kereső; s az más. Mint ahogy az inzultus is, ha igazi: mindenekelőtt szembesítés magunkkal.

Az írói kedély azonban visszaeső bűnös. Nem tehet esküt rá, hogy nem teszi meg az utat visszafelé is, újra és újra. Hullámzása, mint a gázmolekuláké; makacs, de szabálytalan mozgásában van az emelőerő. Baj volna, ha ez az olvasót megzavarná vagy elkedvetlenítené. Ne a saját „mozgását” kérje számon az írón, hanem próbáljon vele együtt mozogni. (Vonatkozik ez a kritikusokra is, persze.) S aztán lássa, hogyan boldogul egyedül. Mert pontosan ez a cél. Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.

 

3. Ami engem illet, jobban vonzódom a szenvedés tablójához, mint az öröméhez. Mégis sokkal jobban a reményhez, mint a közömbösséghez. Mégse hiszem, hogy csak a szenvedés lehet rugója az igazi, hiteles művészetnek. De valahogy bekeretezi. S talán így is van jól. Már csak azért is, mert másképp nem lehet. A méz az ecet jóvoltából édes. Ha a könyvekben sírnak, nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanakkor az utcákon felszabadultabban nevetnek. Van ellenpélda. De mire nincsen? Mégis biztosra veszem, hogy azoknak a száma nagyobb, akik a Werther hatására (egy példa) elálltak az öngyilkosságtól. Ugyanis lehet közömbösen lelkesedni az emberért, lehet elszántan idealizálni, de lehet érdekelten kétségbeesni is miatta, s pokolra vinni. Az utóbbi – az érdekeltség – mindenesetre kedveli az aggódás végleteit. Nem valószínű, hogy az igazság kizárólag az aggódás végleteibe menekül. De a sodrony, amit az ilyen végletek kifeszítenek, túlontúl ismerős. Ez az, amin többnyire egyensúlyozunk.

Az egyensúlyt megírni egyszer? Persze, az kellene. De vajon lehet-e anélkül, hogy előbb vagy egyidejűleg – folyton – ne igyekezzünk művészetbe száműzni a démonit, éppen azért, hogy a mindennapok színpada – ha csupán átmenetileg is, de amennyire csak lehet – az elviselhető drámák és érzések színpadán maradjon? Nem is szeretném hinni másképp, csak így – hogy a legnapsütöttebb amfiteátrumokban is, mindig, Oidiposzokat és Elektrákat fog követelni magának az egyensúlyra képes ember, hogy így tegye próbára kivívott egészségét.

 

4. Keveset írok? Ebbe talán az az elfogult meggyőződésem is belejátszik, hogy minden téma hasonlít, s ugyanarra válaszol, ha mélyebben megforgatjuk. S ez legalábbis ökonómiát tanácsol. Másrészt, a tárgyak és eszközök, a tények, információk és események szériasokasága – úgy érzem – egyre jelképiesebben ébreszt vágyat a kiszűrés, a lényegre csökkentés, a szellemi-művészi kézművesség tartózkodása iránt.

 

5. Talán az eddigiekből is világos, hogy az irodalom (a művészet általában) minden lehet, csak tételes nem. Az író mindig a tételesség mögé szeretne belátni. Így akarva-akaratlan „romantikus” lesz, mert sosem gyakorlatias, amit ajánl: a köznapi beláthatóság és elviselhetőség határain túlra feszíti a sodronyait. És még a „legrealistább”, a „legobjektívabb” mű is ezt kénytelen tenni, ha nem elégszik meg a felülettel, hanem az összefüggések is érdeklik. S vajon elképzelhető, hogy az igazi összefüggések valaha is nélkülözzék az életszerű bizonytalanság, a konkrét többértelműség líráját? A természethez is ez vonz a legelemibben; a szabályos szabálytalanság költői fölénye. Amit fontos volna észben s szem előtt tartani: imaginárius pontosságra és világosságra törekvés egyrészt; „romantikus” szigorúság és megértés másrészt.

 

6. Írás közben mindig akkor kapok erőre, ha olyasmiről beszélek, olyasmire próbálok utalni, amiről alig vagy semmit se tudok. Csábító lenne – legalábbis magánhasználatra – azt a következtetést levonni ebből, hogy a művészet eleve „bizonytalanra megy”. Ha tudom, már nem szívesen írom. Persze, azért muszáj. Sajnos. Pedig az volna gyönyörű, ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig – mint a zseblámpafény – világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítják előre az utat. Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. Csinálnunk kell a világot, s nem tettenérnünk. Nem szégyenlem, vakációra vágyom. Tiszta tudattal lenni emléktelenül; s kicsit tartósabban a pillanatnál. És erre visszaemlékezni (ezt rögzíteni), párhuzamba állítva előzetes okosságommal és elfogultságaimmal. Realistának és objektívnek lenni végre – már amennyire lehet. Zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral. Szerénynek lenni.

 

7. Közbevetőleg, a nyelvről, helyesebben, a nyelvünkről. A kötőszavak, határozószók (most csak beszéljünk erről), agyonlucskosítják a prózánkat. Szívesebbén beszélünk valamiről, mint felidézünk. S itt van némi összefüggés. A felidézés – nem grammatikailag, hanem a hatás- és időélmény szempontjából – csak jelen időt ismer. Az így értelmezett jelen időnek pedig csak nagyon módjával van szüksége kötő- és határozószókra. A maguk elkerülhetetlen helyén kell hangsúlyt adni nekik. (Persze, célzatos bőségükkel is lehet a felidézés jelen idejét szolgálni – Faulkner –, de ez más bravúr. Itt a monotónia kelti azt a hatást, hogy amit agyonhasznál, éppen az nincs jelen; s éppen akkor lesz hangsúlyosan jelen, ha elmarad.)

Mégis, prózánknak az előbbi terápiára volna szüksége: nem „hol volt, hol nem volt” – egyszerűen volt. Vagyis van.

A másik: azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni. Grammatikai-stilisztikai adottságainkkal a megcélzott megjelölésen túl mindig másra is tudunk utalni (ha akarunk). Minden gazdagságunk ebben van: a logikus, konkrét, masszív – a félreérthetetlen többértelműségben. Ez – mondjuk – „gallul” szörnyen hangzik; s főképp nem érdem. De mennyire rímel például a természettudományos felismeréssel, hogy a valóság – mélyebb dimenziókban – már csak pontos többértelműséggel ragadható meg. A fény hullám is, korpuszkula is? Érd tetten egyszerre mindkettőt! Az átlagosnál jobban, valami ilyesmire képes a nyelvünk.

 

8. Formai problémákkal nem nagyon szoktam bajlódni; legföljebb utólag, tanulságképpen. A forma latolgatásánál fontosabbnak érzem a rációval nem fékezett őszinteséget. A hiteles és meggyőző forma az őszinteség ajándéka: esetleges, és mégis törvényszerű. Talán ezt az őszinteséget nevezhetnénk hiteles víziónak. Azt hiszem, ha nincs spontán vízió, az írók akkor szoktak túl nagy jelentőséget tulajdonítani a formának. A vízió az elsődleges, az szabja meg a törvényeket. Istennek is a világ víziója lehetett elsősorban fontos, s nem az, hogy a teremtést beleszorítsa a hat nap matematikájába. Ez az egyik.

A másik: az atmoszféra problémája. Egészen mást jelent ma, mint pl. az előző században. A funkciója is más. Nem ráadásszerű többlete az ábrázolásnak, hanem a lényeg jelentkezik benne. Ami ma lényeg a számunkra, egyre kevésbé írható le vagy mondható ki. S egyre bonyolultabban érezzük, hogy a legtöbb, amire vállalkozhatunk: világosan megírni a homályt. Ha az író elhiszi magának, hogy sikerült „teljes világosságot” teremtenie, ott baj lesz az atmoszférával. De a művel is. Hogy mi teremti meg a lényeget kifejezni tudó atmoszférát? Ésszerűnek látszik a primitív válasz: maga a mű.

 

9. A műalkotás-elemzés ugyanis csak utalhat az atmoszférára, de nem fogalmazhatja meg. Ha mégis azt akarná, a művet kellene megismételnie. Az atmoszféra: egyetlen fogalmazási lehetőség kisugárzása. Nem a kölcsönözhető tudás jelentkezik benne, hanem a megismerő-megértés.

A szó eredeti jelentése: athmosz és szpheira világosan érzékelteti, hogy amit megnevezni kíván, túl van az egyszeri, tárgyias rögzíthetőség határán. S az elemzések általában itt bicsaklanak meg. Jobb híján összemossák a pusztán tudhatót a megismerő-megértés értelmi-érzelmi megragadottságával. A rejtelmes állapotot a megfogalmazásnak behódoló okkal. Amivel többnyire élnek: egyfajta aktuális ráfogás alkalmazása. Pedig magasabb szinten van egy sajátos lehetőségük az elemzéseknek: hasonló atmoszférát teremteni a maguk intellektuális-elemző módszerével. Maupassant írja, hogy ha egy mű „őrült” vagy „irracionális” – pontosan azt vessük fel, hogy mért nem még teljesebben az. S ez még nem zárja ki a mű eszmei-ideológiai kritikáját; ha szükségét érezzük. De a mű esztétikai megértése, atmoszférájának megközelítése csak a másik módszerrel sikerülhet hitelesen: ha az elemzés, a mű szellemében, maga is műalkotássá válik. S akkor csakugyan megkönnyítheti az utat ahhoz az állapothoz, aminek a belső csendje és magánya, ha nem is lesz tökéletesen azonos az alkotóéval, de legalább ugyanabba a szférába fog emelkedni. S ahol azt érezzük, hogy valami folytonosan kiegészíti gondolatainkat, érzéseinket, a tényszerű adatok tudomásulvételét, s egy váratlan közlés beavatottjaként az elénk-írt világ belénk-írt világgá változik: a deszkripcióból katarzis lesz. De a katarzisról csak újabb deszkripcióval számolhatunk be, nem megnevezéssel.

Még egyszer, összegezve: az atmoszféra az az aura, az a „bizonytalansági együttható”, ami nélkül az objektív és konkrét is gyanús. Organikus szintézis, ellentétben mindenfajta elemzés tárgyias szintézisével. Az élő és működő részek varázslata; s nem számbavétel, leltározás, még ha bizonyos értelmező rendszer szerint történik is. (Ez a kisegítő számbavétel, leltározás lehetne a strukturalista elemzésnek termékenyítő feladata.) S hogy mindez így van: hogy az atmoszféra ilyen jelentőségre tett szert, korántsem divat. Csupán élesebben hívódott elő valami, ami mindig is igaz volt. Hogy miért éppen ma és most? Talán érthető. Lassú fejlődésünk során úgy döntöttünk, hogy a világ környezet, amivel szemben állunk, és nem öl, amiben benne vagyunk. Naiv azonosság helyett ésszerű ráfogások rendszerét dolgoztuk ki: szüntelenül változó jelek és jelzések rendszerét. Ismeretanyagunk mérhetetlenül megnőtt; de a felismerés is, hogy amit tudunk, nem feltétlenül értjük is. A megértés így lett egyre nyíltabban az ismeret atmoszfératöbblete. Valami, ami nem tudható, csak közérzetünkkel birtokolható. A megértés az azonosság közérzetének ajándéka; az ismeret a kívül- és szembenállásunké.

 

10. Mindebből az is következik, hogy egy jó mű több, koronként változó ráfogást kibír. Mindig újra válaszol. Egy Oidiposz, Hamlet például – vagy, hogy jósoljunk is: egy Godot. Vannak más művek, melyekből akkurátusabban megismerhető egy kor „reális” világa, de a lét nem osztályozható megrendülései már nem annyira. S ezek mintha kevésbé volnának képesek arra, hogy mindig „újra” válaszoljanak. Előbbiek a tartós többértelműséget részesítik előnyben, utóbbiak a szenvedélyes egyértelműséget. Mégis, hazárd állítás volna, hogy ez feltétlenül hierarchia is. De az biztos, hogy beolt a dilemmával.

 

11. Akad egy példaszerűen „hazai” dilemma is, más természetű, és kevésbé elvont. S ami, úgy érzem, még mindig időszerű.

Thomas Mann nem értette Móricz Erdély-ét; ami kétségkívül méltánytalan túlzás. De azért elgondolkoztató is, annak ellenére, hogy minden irodalom bővelkedik cinkos akusztikájú művekben. Csak míg a nagy népek „cinkos akusztikája” többnyire korszakokat formáló közérthetőséggé tud lenni, a kis népeké – néhány kivételtől eltekintve – rezervátumi érdekesség marad. Vajon végérvényes tétel ez? A kor igényei s lehetőségei minden műfaj számára alapkövetelménnyé kezdik tenni a világméretű közérthetőséget. A sajátosságok megőrzésének és közlésének már az etnikum körén belül sem lehet hiteles gesztusa a magába forduló, cinkos konzerválás. A kor legmagasabb rendű társadalmi közérzete, a szociális, nemcsak megmutatkozni, de mindent maradéktalanul megérteni is akar. S ez a közérzet legalább annyira tiltakozik a kuriózumba, a csupán honi, partikuláris visszhangokba csukódás, a provinciális kipróbáltságok kényelme ellen, mint amennyire a kitárulkozás és az egymásból táplálkozás felé hajt a technikai és civilizációs fejlődés. A világ részesülni akar az üzenetben, amit a kuriózum eddig nem osztott meg vele. Semmiképp sem úgy kellene megfogalmazni magunkat, hogy láttára, olvastára, hallatára csupán mi hajoljunk össze. Vagy már mi se, mert mondjuk egy brazil, lengyel vagy cseh mű közvetlenebbül szól hozzánk, pusztán azért, mert egyetemesebben egyéni és partikuláris.

 

12. A jövő prózája? Nem tudom. De talán kevésbé az állítások, és inkább a felfokozottan pontos észrevételek és a megfontolt kérdésesség irodalma lesz. Ehhez azonban még érzékenyebben kell birtokba vennünk a dolgok atmoszféráját, hogy kikerüljük (vagy csökkentsük legalább) a ráfogások és egyszerűsítések irodalmias csalását.

Egy biztos: az eddigi „formai szabványok” túllépése semmiképp se jelenthet sterilen kigondolt megoldásokat. A továbbvezető út, azt hiszem, egyszerűbb és bonyolultabb lesz, mint amire az iskolák hivői ítélni próbálják magukat. Talán egyszerűen a sorrenden, az átfordításon fog múlni minden. Nem abban kellene bízni (elsősorban), hogy a dolgok és folyamatok elsődleges-intellektuális mozaik rendezgetéséből kerekedik ki a mű teljesebb valósága, s abból – mintegy ráadásként – az atmoszféra hitelesség-aurája. Hanem abban, hogy ha minden mást megelőzve hagyjuk magunkba áramlani a jelenségek és folyamatok atmoszféráját: az biztosítja majd a kevésbé irodalmias lefordítást és ábrázolást, maga köré rendezve, mint a mágnes, a hiteles elemeket.

A jövő prózaíróját minden eddiginél „költőibb” érzékenységűnek képzelem; de semmi esetre sem költőinek. A maga módján fog többet és mást tudni. A konkrét elemek egymásmellettisége, újszerű elrendezettsége, az elemek „szórendje” lesz talán a döntő. Mindenesetre döntőbb, mint a hasonlat és jelző. Nem a mindenáron megfogalmazás, kimondás, rámutatás lesz a gondja, hanem egyfajta kombinatorikával való sugalmazás. És ehhez kell, hogy minden konkrét elem fölé – még a legszárazabb, legjelentéktelenebb fölé is – költői érzékenységgel tudjunk odahajolni. A szó kevesebb, mint az elemek és tények kombinatorikus távlata: itt nyílik az új tartomány, az új dimenzió.