Pattern és izoláció

Minden mű bekerítés, elhatárolás, hogy legyen mibe belerántani másokat, akik számára az ajánlott izoláció majd heurisztikus szubjektivitássá válik – közössé. Minden mű úgy akar hatni, mint megfellebbezhetetlen, közös igényű pattern.^*

 

Fontos közhely-egyszerűsítés, de a további árnyaláshoz szükséges megállapítás:

amíg a történelemformáló erő és helyzeti adottság egész irodalmakat emel ki, mint általános érvényű patternt és szellemi műhelyt, s gyakorlatilag ezek adnak időről időre ösztönzést az izolációban virágzó irodalmak számára – addig az izolációs irodalmakból a mindenkori patternek igénye, és éppen adott érzékenysége emel ki egyes műveket (alkotókat, tendenciákat), mint a pattern új szempontú igazolását; illetve, ezeknek az asszimilálása segíti a különböző patterneket, hogy a saját változataik még általánosabb érvényűek lehessenek.

 

Ha maga a nyelv pattern-erejű, a létrehozott művek (összességükben) hamarább járják meg az utat a naiv önbizalomtól az önismeretig, a pátosztól az iróniáig, a kendőzéstől a tárgyilagosságig, az indulattól az érzésig, az érdekeltségtől az érdeklődésig, a rajongástól az odafordulásig, a ráfogástól a megállapításig, az önvédelemtől a felülemelkedésig – a vagyunk-tól a van-ig: a kettő művészi egyensúlyáig.

Pontosabban: az izolációs irodalmakban törvényszerűbbnek látszik, hogy csupán egyes művek érik el ezt a szintet, s nem az irodalom egésze. E kivételek esetében az izoláció helyzeti kiszolgáltatottsága ugyanarra nyit ablakot, mint a helyzeti előny: a helyzeti adottságot meghaladó lényeg-felismerésre. A velejéig felismert helyzeti adottság ugyanis – bármilyen legyen is az – már a Helyzettel tud azonos lenni, s abból beszélhet.

 

A rezignált megállapítás, hogy a „kisnépek” a maguk hasznára és örömére teremtenek világirodalmat (Illyés), nem mentes némi tartózkodó durcásságtól; s mintha azt venné inkább figyelembe, ami szükségszerűen volt, s nem azt, ami szükségszerűen lehet. A pattern és izoláció érvényessége minden területen változóban van – szoros összefüggésben az új szociológiai és lélektani tényezőkkel, a technikai adottságokkal. Másrészt, önérdekből (önvédelemből?) is fokozottabban kell érdeklődnünk a „másik” iránt. A kuriózum devalválódott, az általános differenciálódik; a sajátos közelebb került az egyetemeshez, az egyetemes a többértelműséghez. Ez a billenés önkifejtésünk minden motívumát befolyásolja. Nyitottabbak vagyunk; bár nem azért, mert a történelmi ember humán magatartása lett nagykorúbb – az egyre pragmatikusabb értelem teremtett új helyzetet. Egyek vagyunk (lehetünk) az információban, a hatásátvitelben; ami azonban önmagában még nem megértés, csak ismeretanyag-tárolás, kiindulópont. A folyamatot azonban csak lassítani lehet, már megállítani nem.

 

Az izolációnak többé nincsenek természetes előfeltételei; sőt ravaszkodnunk kell, ha valóban izolációt akarunk biztosítani. Ez viszont a patternekre is kihat. Amit megfigyelhetünk: a különböző patternek asszimilációs kísérlete, hogy az általános érvényűnek fémjelzett autonómiájukat hogyan közelítsék egy „szuper-patternhez”, ami a maga többértelműségében kirajzolódni látszik. S amiben a kollektív áthallások új minőséget és többletet ígérnek a patternek és izolációk egyértelműbb, lezártabb távlatai helyett. Az eddiginél elképzelhetőbbnek látszik, hogy szó szerint világirodalom szülessen.

 

De ez még alakuló távlat. Szűkebb problémánk: a „kisnépek” irodalma ma – hazai anyanyelvi közegben, és azon kívül.

 

Képzeljük el Martin Du Gard Les Thibault-ját magyar társadalmi szövetbe ágyazva, egy tízszer tehetségesebb magyar író tollából. A handicap nehezen vitatható. A történelmileg fémjelzett minőség-konvenciót a francia társadalom érvényesebben és köztudottabban hordozza, mint a miénk; s ez a lehetséges művészi nyersanyag hatósugarát is befolyásolja. Nekem értenem kell („illik”) a francia, angol stb. irodalmak szövetének a történelmiségét, minden erre utaló árnyalatát – anélkül, hogy ugyanezt igényelhetném cserébe. Mindez természetesen azokra a művekre áll elsősorban, melyeknek a szövete döntően társadalmi; vagyis olyan háttérre hivatkoznak, amit vagy megszoktunk s elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni – vagy nem. Lotte Mann-i Weimarja az előbbi eset; Móricz Erdély-e (tapasztalhattuk) az utóbbi.^*

Bár ez is csak egyszerűsítésként igaz.

Sok olyan kivétel van, amelyek éppen hogy nem mondanak le a saját reális világuk reális (vagy abba belejátszó) modellírozásáról; s ilyenkor az izolációs „kuriozitás” – többnyire a patternek megtorpanása, befülledése miatt – a hiány helyébe lépve tágul általános érthetőséggé; amit a patternek helyzeti előnyüknél fogva esetleg fel is karolhatnak, és új minőségkonvencióként fogadtatnak el. Vagy egyszerűen a politikum véletlene, időszerűsége teremt számukra alkalmi-helyzeti előnyt, érdekességet.

A kivételek másik fajtája a reális modell ontologizálásával teszi általános érvényűvé magát – olyan értelemben is, hogy ezzel egyúttal a történelmi patternek viszonylagosságára is utal; illetve, a közös „létezési izolációra”.

Ez a két lehetőség – a realista és az ontologizáló modellírozás – többnyire kiélezett, gyakorlati problémája az izolációs irodalmaknak, amit a patternek inkább csak elméletileg érthetnek meg, az idegeikkel kevésbé. Irodalmuk, művészetük ugyanis nem annyira dilemmaként, mint inkább az önkifejezés természetes választékaként éli meg a két lehetőséget. Hogy akkor is önmagukat mondhatják ki (illetve, önmagukat is), mikor a legáltalánosabbat mondják; s hogy egy ilyen „egybeesés” elfogadása valóban konvencióvá lehet. Az izolációk számára mindez nem ennyire, s főképp nem így „természetes”. Az ontologizáló modellírozás szükségszerűen mellőzi a reálisan is meghatározó jegyek jó részét – éppen azokat, melyek az izolációs státus esetében szorosabban tapadnak és tartoznak hozzá a megmaradás, az egyediségünkben-megmaradás érzéséhez, s így az önkifejezés gondjához is. (Valószínű, hogy az izolációs irodalmakban ez is hozzájárul az allegória, parabola stb. gyakoribb és hangsúlyosabb jelentkezéséhez; itt ugyanis eleve adva van a lehetőség a fontosnak érzett sajátvalóság és az ontologizáló modellírozás elemeinek az ötvözésére.)

 

Kissé abszurdizálva: vers – bizonyos szinten és formában – akkor is születhetne, ha egyedül volnék a földön, s csak a legőselemibb szembenállás volna adva: a világ és én. A jajdulás, a jóérzés ritmusa és dallama így is megteremtené magát. Az én perem és vonatkozásaim megfogalmazása önmagában és önmagáért is születni akarhatna – akár lelki higiéniából, akár önfeledtségből. De ez ellenőrizhetetlen. Annyi mégis igaznak látszik, hogy a vers, a költészet a közösségi-társadalmi miliő közvetlenebb támogatása nélkül is életképes lehet, alkati adottságainál fogva. Legfeljebb másképp lesz determinált.

A próza jobban igényli és követeli a közösségi-társadalmi miliőt – akár úgy, hogy egy sajátos hagyományokkal rendelkező, meghatározott közösségre támaszkodik; vagy egy általában közösségi-társadalmi világ önmagában vett puszta tényére (mint az ontologizáló próza többnyire). Így vagy úgy, de gyökér-igényesebb. Csak mi-ben tud gondolkodni; vagy közelítve az általános van-hoz. A puszta én csupán vízjele lehet. Képletesen szólva: felszabadítatlan jobbágya a földnek; míg a líra megteheti, hogy úgy tesz, mintha nem volna az.

A már eredetileg is izolációs helyzetű próza számára (mint amilyen a miénk is) külön terhelés, ha vállalt vagy kényszerű emigrációban születik. Miről írjon és hogyan? De nyugodtan tágíthatjuk is a problémakört, lényege ugyanaz marad.

Gombrowicz mindvégig lengyelül írt; Beckett és Ionesco az anyanyelv apostatái. Beckett patternerejű nyelvet és irodalmi közeget váltott át hasonlóra; Gombrowicz és Ionesco nem. Van tehát hasonlóság és különbség is közöttük. Amire mégis fel kell figyelni, hogy műveik javát tekintve mind az ontologizáló próza művelői. Vajon, mert alkatilag is ilyen prózára születtek s alkalmasak? Minthogy jelentős apostatákról van szó: bizonyosan. De a jelenséget (általánosságban is) az igazolná megnyugtatóan, ha volnának ellenpéldák: reálisan modellírozó jelentős apostaták. Azt hiszem, nincsenek. S ez legalábbis valószínűsíti, hogy a tartós vagy végleges elszakítottságban élők prózája – különösen, ha a közvetlenebb kapcsolatok (esetleg csak vállalt) zárlatáról is szó van, mint a disszidensség új jogi státusa esetében; s ha nem a piaci siker a mérce – többségében, előbb-utóbb az ontologizáló próza felé fordul, a személyi adottságoktól függetlenül is. Vagy a reális modellírozásban jellegtelenebbé általánosodik. Helyzeti kényszerből. Mint ahogy az se lehet véletlen, hogy akiknek eleve alkatukkal rokon az ontologizáló prózatípus, azoknak a művészi teljesítményét kevésbé töri meg vagy éppen deformálja az ilyen elszakítottság. Sőt lehet, hogy ez bontakoztatja ki a tehetségüket.

K. ismert író említi társaságban (kamaszként került ki Angliába, és angolul ír): „Talán mindenről tudok angolként írni, de hogy egy angol gyermek hogyan játszik – ott megáll a tudományom.” Pontos észrevétel, de lehetne bátrabb is. A tudatnak, ösztönnek, beidegzéseknek számtalan rejtett rétege van, amivel kapcsolatban az „ihlet” minden hasonló esetben „rosszul” kénytelen kapcsolni; illetve máshová, mint optima forma kellene. Vagy igyekszik egyáltalán nem kapcsolni, s mellőzni a szóban forgó területet, vonatkozást. És ez feltétlenül kikezdi a reálisan modellírozó próza önfeledt eredetiségét, mert első jelzőrendszerben szükségszerűen ilyen elemekből és rétegekből építkezik, hogy a mögöttesre utalhasson. A rossz kapcsolás a „műviséget” fogja erősíteni; a sehová nem kapcsolás zárlata a kényszerű-tudatos csonkítás, önkorlátozás felé kényszeríti a téma- és motívumkezelésben.

Az ontologizáló próza számára – végső soron – az is elég, ha csupán a mögöttes fedezeteként áll rendelkezésre valamilyen alap-miliő ösztönös és otthonos ismerete – de gyakorlatilag nincs feltétlenül szüksége rá, hogy a mű reális társadalmi-környezeti vonatkozásai (amennyiben vannak ilyenek) az első jelzőrendszer konkrétságával meg is feleljenek a választott miliő valóságának. A Godot-hoz Beckettnek kellett lenni, nem feltétlenül írnek vagy nem írnek.

 

Szigorúan véve az következnék ebből, hogy idegen, de reális miliőbe alámerülő író csak művi módon, csonkítva-korlátozva ábrázolhatja a „mást”? Igen is, nem is. Mindenesetre nem úgy, mint egy „bennszülött”. Hozzátéve, hogy a mindent átfogó Reálisban teljesen otthon lenni – azaz, mindenütt – nemcsak képtelen gondolat, de lehangoló távlat is. Hiányozna belőle az az elfogultság és akaratlan tévedés (mint katalizátor), ami a különös szükségszerű önigazolása minden „mással” és az általánossal szemben. És ami nemcsak esztétikai többletet nyújt, hanem a valóságot, az igazságot is gazdagabban részletezi. Másrészt: az „idegent” sem ábrázolhatom, ragadhatom meg másképp, csak ha valóban az enyém a miliő, amiből közeledem hozzá. Ez teszi lehetővé a történelmi regényt, s hogy a különböző miliők egy műben hitelesen halmozódjanak. De ebben van az izolációs irodalmak potenciális világirodalmisága is: magukról „bennszülöttként” kizárólag csak maguk adhatnak hírt.

Két jelentős reálisan modellírozó írót említhetnénk még, akiknek a típusos példája más vonatkozásokat is megvilágít. Conrad, lengyel hajóskapitányként az angol irodalom „bennszülött” alakja lett. Vehetem úgy, hogy meggyőző ellenpélda. De felfigyelhetek arra is, hogy majdnem minden művének a tenger, a hajós-lét autonóm nemzetközisége a tematikája, színpada és háttere; egy olyan reális határterület, aminek reális megragadásánál nem döntő a hovatartozás. Illetve, maga a tenger és hajóslét – még ha romantizálva is – bizonyos mértékig szükségtelenné teszi a még külön „máshová” tartozást. Sajátos mikrokozmoszát a „csak” hozzátartozás is élővé és reálissá tudja tenni. (Az ilyen irodalmilag is kiaknázható határterület egyébként ritka; s a tenger miliőjének az autonómiájához nem is hasonlítható a többi: a maga ősi természetességében legalább annyira szimbolikus, mint a föld. Talán, valamikor, az űrbe telepített kis-közösségek világa teremthet hasonló autonómiájú létfeltételeket, hasonló közeget kínálva az irodalomnak.)

Más tanulsággal szolgál Graham Greene módszeres kirándulása idegen társadalmak aktuális problémájába, életébe. Otthoniassága és bennfentessége a világban nem kis részben politikai-történelmi pattern-adottság és helyzeti előny. Úgy léphet bele a „másba”, az „idegenbe”, hogy szinte soha nem kell teljesen kilépnie a „sajátból”, és mégsem szakad el a tágabb összefüggésektől. Esztétizálásaink során többnyire megfeledkezünk a reálisan modellírozó pattern nemzetközi geográfiájáról, ami összehasonlíthatatlanul gazdagabb reális történés-változatot biztosít. (Egy magyar, mondjuk, milyen tematikus keretben lehetne olyan magától értetődő Mexikóban, Afrikában, Ázsiában – erőszakolt cselekmény-kiválasztás és kitalálás nélkül –, mint amilyen magától értetődőek Graham Greene konzuljai, ügynökei, újságírói?) Az izolációs irodalmak számára a geográfiai handicap nem kevésbé jelentős, mint amit a saját társadalmuk szűkebb érvényességű minőség-konvenciói teremtenek meg.

 

További fontos mozzanat, hogy a társadalmi, történelmi, politikai valóság nemcsak patternek és izolációk között teremt meghatározó különbségeket, hanem külön-külön maguk között is.

A kérdés közvetlenebb számunkra, ha „közeli” példákon szemléltetjük: ha például, az angol, francia stb. patternek sajátos adottságait vetjük össze a szovjet pattern hasonló adottságaival; vagy ugyanígy: az északi, németalföldi izolációkét a közép-kelet-európai, balkáni izolációkéval.

A mai szovjet pattern még egy sajátos problémát is felvet: egyrészt programszerűen nyújt kodifikált mintát, másrészt mégis megőriz bizonyos „kuriozitást”. S épp ehhez kapcsolódva – miután történelmi-politikai vállalkozása a kor legjelentősebb forradalmi döntése – irodalmi produktumaik aktuális megítélésénél, legalábbis gyakran, az esztétikai értékesség szempontjai nem mindig döntőbbek a pusztán információs értékesség és szenzáció szempontjainál. A rokon ideológiájú izolációs irodalmak számára pedig – gyakorlatilag – hasonló handicap-helyzetet teremthet, mint amilyenre a Les Thibault példájával utaltunk.

Más eset, ha a különbségek ugyanazon a nyelvi izoláción belül jönnek létre, a politikai-geográfiai elválasztottság következményeként; vagy ha a nyelv izolációjáról nincs ugyan szó, de politikai-geográfiai elválasztottságról igen; illetve, ha elválasztottságról sincs szó, pusztán többnyelvű nemzeti irodalomról. (Természetesen itt is egyszerűsítés volna, ha mondjuk, a kanadai francia irodalom helyzeti-gyakorlati adottságait analógnak vennénk a jugoszláviai magyar irodaloméval; vagy az utóbbiét a mi irodalmunkéval; vagy az állami és ideológiai egységbe szervezett szovjet köztársaságokét az angol államegységen belüli ír vagy a többnyelvű svájci irodaloméval.)

Ezek a különbségek az áthallás és ozmózis, másrészt a tolerancia és védekezés különböző lehetősége, illetve igénye szempontjából is részletezhetők. S ennek a gyakorlati jelentősége éppen a századunkban kapott különös hangsúlyt – nem függetlenül a minden eddiginél fejlettebb információs csatornák szerepétől. S az egyformán befolyásolta mind a tolerancia, mind a védekezés gyakorlatát. Mindkettő totálisabb lehet ma, mint a múltban – s a skála nagy.

A tolerancia, például, szabad utat engedhet a hatások és információk természetes áramlásának: elvszerű liberalizmusból. De ugyanez a tolerancia segítheti a tervszerű-rejtett manipulálást is, mikor az áttekinthetetlenségig, a közöny sokkjáig fokozza az információáramlást, és éppen a dömpinggel álcázza a manipulálást.

A védekezés – ugyanazoknak a csatornáknak a segítségével – elvileg olyan elfogulatlan szűrést is biztosíthatna, ami megkönnyíti a dömping ésszerűsített áttekintését; de megteheti azt is, hogy anakronisztikus tájékozatlanságot tartósít, illetve, csak bizonyos célokat szolgáló részleges tájékozódásnak teremt lehetőséget.

Az áthallás és ozmózis döntő meghatározója a megszülethető irodalmaknak. S a próza – mint a mi és a van műfaja – érzékenyebb mutató ebből a szempontból: nem közömbös, hogy a maga adott világát milyen általános kor és valóságismeret alapján ítéli és ragadja meg. A líra én-je kevésbé függ az információk minőségétől és tágasságától; s pusztán intuícióval is ki tudja tapintani azt, amire szüksége van. (Mandelstam vagy Paszternak lírai teljesítményét végül is nem befolyásolta a redukált áthallás és ozmózis, aminek a légkörében megszülettek; Gladkov úttörő prózavállalkozása viszont, a Cement – a kollektív munkapátosz víziója –, kétségkívül alatta maradt annak a művészi szintnek, amit a talentumával egyébként elérhetett volna.)

A történelmi-politikai adottságok alapján azonban másképp is megközelíthetjük a kérdést. Így, ha azt vesszük, hogy az éppen időszerű ideológiai stratégia, a szabadság korlátozó értelmezése, a szabadság távlati célokhoz szabott ütemezése és adagolása az egyént olyan megfogalmazott irányelvek fegyelmének rendelheti alá, aminek elsősorban a történelemformálás a súlypontja –, akkor azt is látnunk kell, hogy a nyitott, de szükségszerűen mégis formális szabadság bizonyos megfogalmazatlan, személytelenebb szuggesztióknak szolgáltatja ki, beleértve a történelemformálás célkitűzéseit is.

A kollektív fegyelem az írót a korban adott tapasztalatok és konfrontálások szűkebb pályájára szoríthatja; s ez, amennyiben a fegyelem ortodox szigorral párosul, a rendelkezésre álló „világ” konzervatív, naiv-alattvalói romantizálását eredményezheti. Ha viszont liberálisabb, esetleg még új kifejezési formák kidolgozására, és a régiek újraértelmezésére is ösztönözhet: a szűkebb pálya olyan tágítására, olyan erőfeszítésre, amire a kollektív fegyelem nélkül nem került volna sor. (Mint a vallásos művészet nagy korszakaiban, például; vagy ma, amikor az áttételesség sajátos szerepére és formáira figyelhetünk fel, mint ami új esztétikai értékeket hozott létre.) Másrészt, a jövőt ideologikusan kezelő és tervező irodalom szerencsés esetben a célt (történelmi célt) esztétikai kihívássá is forrósíthatná, olyan pragmatizmussal párosítva a művészetet, amit kultikus vetületben mindig is természetesnek tartottunk.

A megfogalmazatlan szuggesztiók légkörében a kilengések pontjai szükségszerűen mások. A szuggesztió ugyanis alkotás-lélektanilag másképp befolyásol, mint a fegyelem. A fegyelem durván félreérthetetlenné tudja tenni, hogy hol a „határ” a szubjektív-független tartalmak számára. A szuggesztió viszont eleve alternatívákra „osztja szét” magát. Olyan közérzetet teremt, mintha nemcsak lehetőség volna rá, de fokozottabban kényszerítő is lenne a szubjektívnek érzett megfogalmazás – holott (esetleg) már rég csak egy szuggerált, manipulált szubjektivitásról van szó. Mindenesetre, a változatok száma itt elvileg-gyakorlatilag nagyobb, a végletek elkerülhetetlenebbek, a kockázat csábítóbb és lehetséges. S az esztétikai „inzultusok” kísérleti kipróbálása – éppen a szuggesztiók megfogalmazatlansága miatt – eleve szükségesebb eszköze lesz az önmegfogalmazásnak – az időre bízva rá, hogy kiszűrjön és értékeljen. Ez az alkotói gyakorlat a jövőt nem annyira pragmatizálja-teleologizálja, mint inkább nyitott lehetőségként kalkulálja és kombinálja. Nagyobb anarchia-árnyékot vállal, viszont kisebb megmerevedés-veszélyt. Közelebb kerülhet a bármilyen áron kikényszerített katarzis meztelenségéhez – s távolabb egy megfogalmazott ideológiájú, vagyis „fenntartásos katarzisigényű” szemlélet realizmusától, ami akaratlanul is romantikus és irracionális jegyekkel szövődik át.

 

Mindez azonban, a tolerancia és védekezés, az áthallás és ozmózis problémái, nem szükségszerűen tartoznak hozzá a pattern és izoláció kérdéséhez; csupán a politikai-világnézeti különbségek kiélezettsége kapcsolja össze őket, jobban vagy kevésbé.

Egy pusztán elméleti-esztétikai megközelítés természetesen figyelmen kívül hagyhatja a pattern-izoláció probléma fenti szempontjait; bár valószínű, hogy egy ilyen megközelítés is árnyaltabb lesz, ha nem mellőzi őket.

Helyesebben: az izolációk nem is értelmezhetők elég átfogóan a helyzeti determináltság motívumai nélkül. A patternek jobban. Az utóbbiaknak – mint egy adott kultúrkör és korszak kvázi-normáinak, mint az elméleti-esztétikai axiómák közmegegyezéses hordozóinak – kevésbé nyíltan kell vállalniuk és igazolniuk, hogy egy adott „szükségszerűség” megnyilvánulásai. Egy Hamlet vagy Faust esetében kevésbé jut eszünkbe a helyzeti-történelmi determináltság motívumait is keresni, mint mondjuk, Az ember tragédiája esetében. Holott az előbbieknél egy ilyen megközelítés és átvilágítás éppúgy indokolt és végrehajtható. Csupán nem annyira szükségszerű nekünk, az „izolációknak”, hogy eleve így közeledjünk hozzájuk; könnyebben el tudjuk fogadni őket egy axiomatikus evidencia légkörében is.

 

Sommázva: ha valóban nagyobb a lehetősége ma, hogy világirodalom szülessen, az egyre kevésbé lesz egyes történelem- és kultúraformálást uraló nemzeti eidoszok modellje – hanem sokkal inkább az egyre több megértett, és nemcsak megismert izoláció kollektív nyelve is.