A „kegyetlen” művészet

Alkat és történelmi szuggesztiók együtt hívják ki a láttatás különböző formáit. Illetve, az információk gazdagsága és természete, ami a legkorszerűbb tartalmak megragadásának időszerű módjára kényszerít. A művészi kifejezés döntően alkalmazkodás is ilyen értelemben; csupán sterilen öncélú, egyéni diktatúrává nem lehet. Ha mégis annak látszik – mint az izmusok esetében sokszor – lényegében akkor is az anticipált alkalmazkodás részleges vagy teljesebb jelentkezéséről van szó, vagy legalábbis a kísérletéről.

 

A kegyetlenség, mint az ábrázolás jellege, a hitelesség szempontjából nem jobban, és nem kevésbé lehet érvényes, mint az objektivitás, a dokumentumhűség, a lírizmus, az abszurd, a groteszk vagy más megközelítés. Korunk technizált iszonyatai visszamenőleg is reflektorfénybe állították az emberi iszonyatkrónika minden változatát. A kegyetlenség csak azért lehetett „divattá” a művészetben, mert nem tudjuk cáfolni, hogy az emberi történést nem szükségszerűen motiválja, akár előrevetítve is. S mint ilyen – a gyakorlatban éppúgy, mint a művészetben – a lét értelmezésének és cselekvő megélésének racionális felfogásába ágyazódik – ti., hogy minden emberi tudattal ellenőrizhető cél előbb-utóbb elérhető, minden ilyen feladat megoldható. A megoldások folyamatából azonban nem iktatható ki az áldozat, még a folyamat végpontjában sem – ha volna ilyen. Ugyanis nincs olyan racionális végpont, ami újabb racionális célt ne találhatna és tűzhetne ki; tehát újabb szenvedést és áldozatot kell számításba venni. A kegyetlenség művészete – ha nem csak külsőségeiben az, hanem filozófiai végiggondoltságában is – úgy kénytelen tekinteni magát, mint az ésszerűsített, racionalizált szenvedés felvilágosult elfogadását, ad infinitum. Nem ígérhet megváltást, legjobb esetben emelkedő harmóniaszintet, a visszaesés kiküszöbölésének biztosítéka nélkül. Élhet a ráhagyatkozás, tűrés és kivárás stratégiájával, de nem hihet benne véglegesen. Mint ahogy a nem-racionális létértelmezés sem ígér többet evilági vonatkozásban – miként Jóbbal is közöltetik.

A különbség azonban lényeges. Az „irracionalizált” szenvedés nem az emberileg megoldhatónak ésszerűsített eszköze – ellenkezőleg: az emberileg elgondolhatatlanért vállalt áldozat valamilyen nem ésszerűsíthető hit, illetve, szeretet nevében. Természetesen ez a szemlélet is teremt típusában „kegyetlen” művészetet – csak helyesebb, ha végső sugalmazását tekintve, másképp nevezzük. Mondjuk, a „szenvedés” művészetének. Ami annál is kifejezőbb, mert a racionális indíttatás a szenvedés okozására kénytelen tenni a hangsúlyt, mint elkerülhetetlenre és ésszerűre; s a másik az elviselésre.

 

A kegyetlenség szuper-túlzására a racionális ihletésű művészet szolgáltat több példát; s ez már azért sem véletlen, mert több benne a megértés a kegyetlenség szükségessége iránt. Ez viszont belső ellentmondásokat élez ki. Az egyik az önkioltás. A szupertúlzás hatásában hamarább szül közönyt, közömbösséget, önfelmentést, sőt naivan egyszerűsítő kétségbevonást is, mint a túlzás technikájának „kihagyásos” alkalmazása. A hatástalanság kétértelmű formáját érheti el, amennyiben a dialektikájának megfelelő tartalmakat nem hitelesíti, a nem-megfelelőt ugyanakkor segít bagatellizálni, anélkül hogy érdemleges, pozitív kételyt ébresztene iránta.

A másik ellentmondás: hogy a kegyetlenség túlzásával végül is olyan ideális-harmonikus végpanoráma, olyan megtervezhető kibontakozás érhető el (ábrázolásban: olyan katarzis), ami a cselekvésnek minden körülmények között pozitív értelmet ad. S ez, mint racionalizálhatónak megélt naiv remény, olyan hittel képes megerősíteni magát, aminek ugyanakkor már semmi köze semmilyen racionálishoz. Vagyis, ami motiválja, annak már nem a saját szemléletében van a fedezete, hanem az elvi ellenpólusáéban. Racionális pozícióból fogadja el, hogy a szenvedésokozás és elviselés motívumai elkerülhetetlenül csapnak át a nem-racionálisba.

 

Még további, „összegező” ellentmondás: noha nincs olyan racionális végpont, ami újabb racionális célt ne találhatna és tűzhetne ki – a kiúttalanság végpanorámája racionálisan mégsem visszautasítható távlat. Az értelemben, észben ugyanis nincs biztosíték arra, hogy elkerülje a kiúttalanságot, csak lehetőség. Ami nagy különbség. A biztosíték az esetlegesben, a véletlenben, a bizonytalanban – az elgondolhatatlanban van. Ha van. S az már se nem racionális, se nem racionalizálható.

 

A racionális ihletésű művészet a maga belső ellentmondásaival hitelesíti a szenvedés művészetét; az „irracionális romantika” viszont a saját érvényességéig nem juthatna el az előbbi nélkül.