Háború és irodalom

Gerson jegyzi fel, hogy a háborúkat eldöntő bajvívásokat „fegyverek-adta nagyszabású bűnbocsánatnak” nevezték. Ennek közel hatszáz éve. Tűnődhetünk, hogy változtunk-e, s miben. Divatosnak könyvelhetjük el Malaparte könyörtelenül odavetett megjegyzését: „a háború pornográfia”. Ott a jámborság szemfényvesztése, itt az ölés sexualizálása – mindkét megfogalmazásban figyelemre méltó a ravaszkodás, hogy elősegítse az „elaborálást”. Büszke többletünk az állatival szemben, hogy ha akarjuk, a szakrális pátoszával tudjuk párosítani az ölést. Bár az is becsülendő nyíltság, hogy a hirosimai bombát szállító repülőgépre Rita Hayworth szexbomba nevét, „emblémáját” festették rá. Az ilyen mozzanatok és szemlélet elkerülhetetlenül befolyásolják az irodalmi megközelítést. Természetesen más is, de a motívumok térképe e nélkül csonka.

 

A háborútól távolodva halványodik a célhoz szabott lelkesedés, elfogultság, hit dinamikája, s még a jogosnak érzett erőfeszítés és hősiesség is ferdébb szögben kap megvilágítást. A duzzadó hősön átüt az egészséget „biztosító” betegség – ami eleve bele van kalkulálva az egészség történelmi-emberi fogalmába. A távolodás (többnyire) kihat az irodalmi feldolgozásra is. Az amerikai irodalomban Irwin Shaw-Mailer-Heller az egyik lehetséges modell vonulatát jelzi. Kezdetben még hiteles táplálója a háborús színjátéknak a közvetlen részvétel és kaland, az iszonyat és élvezet, a sugallt és romantizált cél, a felismert és igazoltnak talált elintézési mód – sőt, az erkölcs gyakorlatának kendőzetlenebb végiggondolásává, kényszerítőbb gyakorlására vezethet rá. Később, Hellernél, már az abszurdba, groteszkbe és ironikusba fut ki az ábrázolás és értelmezés. A deheroizálás olyan holtponttá lesz nála, ahol a győzelem önkritikusan éri utol magát: a fölény a vesztesben igyekszik (kénytelen) társat keresni az örömhöz, ami egyedül nem tudja fenntartani magát. Az ilyen típusú regény minden háború értelmetlenségére utal; s ezt nem is teheti másképp, csak abszurdizálva.

 

A győzelem azonban úgy is utolérheti magát, ha messianizmusba, mitologizálásba hajlik át. Ez lehet közvetlenül vallásos jellegű; de gyökerében a politikai messianizmus is az irracionálisat igyekszik racionalizálni és történelmiesíteni. És ebben, a maga módján, szintén „abszurdizál” – ugyanis mindig egy cáfolhatatlan szempontot, eszmét és gyakorlatot kíván beleépíteni a történelembe. Egy olyan történelembe, ami szakrális háttér nélkül csupán relatív értékű vállalkozások sorozatává göngyölíti ki magát; s ha egybegöngyölni próbáljuk, akkor is vitatható, hogy cáfolhatatlan egyértelműség-e, amit a vállalkozások statisztikai összképe nyújt.

 

A háború egyértelmű dicsőítését nyilván mellőzhetjük, mint irodalmon kívüli fáradozást. Ez a „reklám-sokkra”, az önigazolás kritikátlan egyeduralmára épülő tudósítás valójában a hitet és hősiességet teszi olcsóvá, amit egy háborúba akarva-akaratlan bele kell fektetni. Háborús irodalomról csak akkor beszélhetünk, ha a mű a háborúval ellentmondásosan azonosul. (Ionesco megjegyzése, hogy „csak azt szabadna színpadra vinni, aminek nincs megoldása”, igen tágasan értelmezhető.) Hitelt pedig csak a hiten és hősiességen belüli kétely adhat. Tolsztoj valóban süket Napóleon új Európát teremtő ámokfutására; és mégis egyensúlyt tud teremteni és tartani. S a Pármai kolostor sem kevésbé érvényes, mint a Háború és béke. Ami arra is figyelmeztet, hogy mennyire döntő a háborúk minősége. Az első világháborúról még valamennyi résztvevő írhatott olyan irodalmat, amiben a saját részvételéhez – így vagy úgy –, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot tudott adni az ábrázolásnak; ti. hihetett abban, amit vállalva vagy kényszerülve írt. S még akkor is „birtokon belül” maradt, ha egyidejűleg kétellyel fordult a saját részvétele felé – ami egyedül biztosíthatja azt az egyensúlytalan egyensúlyt, amiből valóban katarzis lehet. A második világháború viszont, és a hozzá kapcsolódó ideológia, új fejezet. Vízválasztó.

 

A fasizmus (számunkra: hitlerizmus) egyedülálló az emberi rögeszmék történetében. A hatalom és hódítás ámokfutásaival tele a történelem; az egy eszméhez merevített kollektív boldogság víziójával (háborút igénylő víziójával) szintén. A fasizmus hitleri változatában a kirekesztés-elve racionális, matematikai pontossággal dolgozódott ki; nem tagadva meg az irracionális gyökereket sem. Redukált messianizmusként lépett föl, s még ideológiai elgondolás-töredéke sem volt az egyetemes boldogságról és békéről, a kollektív egyenrangúságról.

(Örvényes gondolat: a kirekesztés-elv, az önérték megoszthatatlanságának hite csupán egy népet tartott még igézetében: a zsidóságot. Csak éppen nem összehasonlítható a kettő. A (hitleri) fasizmus uralom és hódítás igénye – a meghatározó magasabbrendűség „logikus” következményeként – eleve kétségbe vont minden autonómiát, minden vonatkozásban. A zsidóság a saját metafizikai vízióját őrizte magának, anélkül hogy gyakorlatilag a másét kétségbe vonta vagy akadályozta volna. Eszméje volt, amit „elárulni” és „elorozni” lehetett, kollektivizálni – s mint eszme, magában is hordta a kifosztás lehetőségét és értelmét. A biológiai-faji másság valóban „megoszthatatlan” közvetlenül; olyan önérték, ami adottság, és nem utánozható. Az egyetemesbe kiáramlásnak viszont csak szellemi lehet a tárgya, még ha magába zárkózó is. A faji kirekesztés-elvből nincs kiút, nincs megváltása. A metafizikai vízió kihívás is, hogy préda legyen.)

Művészet csak egyetemes átélhetőségre hivatkozhat, még ha az aktuális célban, a cél aktuális motívumaiban a művek különböznek is. Fasizmus esetében ideológiailag kizárt a művészi hitelességű pátosz, esztétikum, tragikum stb. Nincs fedezete sem a jelenben, sem a történelmi jövőben. Mint ahogy nem is hozott létre maradandó művészetet, se művet: csak dokumentum értékűt, ti, hogy volt.

 

Ha lehet, a második világháborús irodalom problémája még bonyolultabb azoknak a német élettérbe sorolt népeknek a számára, amelyek elsősorban földrajzi-történelmi kényszerhelyzetből fasizálódtak; másrészt, hogy jogos vagy jogosnak érzett követeléseiket (jobb híján) az adott körülmények között próbálják megvalósítani. Ez viszont olyan erkölcsi-érzelmi skizofréniát is teremtett, ami még egy esetleges győzelem esetén sem oldódhatott volna. A hitleri ideológia távlatilag sem ígért többet a „Volksdienst” státusnál, csupán bűnrészességet fogadott el a saját hatalma létrehozásában. Egy ilyen háborús részvétel pedig eleve lehetetlenné teszi a harc viszonylagos értelmességének és pozitívumainak az ábrázolását. Nem adhat ihletet (jogos ihletet) az Oroszlánkölykök vagy az Élők és Holtak önmegbecsülést sem mellőző realizmusához, a helleri ironikus-felülemelkedő abszurditáshoz; vagy még kevésbé a szovjet háborús regénytípus messianisztikus, kollektív végboldogságot programozó lelkesültségéhez. Olyan háborús irodalmat tehet csak hitelessé, ami a vivisectio kíméletlenségével úgy próbálja megvilágítani az adottságok történelmi-politikai skizofréniáját, hogy a vétkesség motívumait nem tekinti függetlennek az „igazság diktatúrájától”. Ami viszont már a történések megítélhetetlen polarizáltságára, „ontológiai” diszharmóniájára utal. Vagy a történő történelemre lebontva: úgy elítélni, megközelíteni, ábrázolni a vétkességet, hogy egyúttal az igazság, az igazságtevés is provokáló megközelítés legyen csak.

 

Mindezt egy sajátos „lehetőségű” háborús irodalomról, mint a korlátozást, elhallgatást és kozmetikázást nem tűrő tisztázás játékteréről. Az élet azonban szűkebb pályát engedélyez, illetve, követel. S ha Szent Ilona inkorrekt óvatosság volt, Nürnberg továbbra is megfellebbezhetetlen, korrekt és jogos könyörtelenség.