Egy-hang és hangváltás

Mért vesszük természetesebbnek a lírában a viszonylag gyakori, sokszor teljesen ellentétes irányú hangváltást – és mért ritkább ez a prózánál? A prózai saját hang fokozottabban önismétlés is? Szükségszerűen az? Vagy valamilyen hitelesség nevében fojtódik el a hangváltás? Milyen hitelesség nevében?

 

Ha, mondjuk, a próza a valóság hasonlítani akaró tükre kíván lenni (a realizmusok különböző fajtái) – csakugyan kényszerül is rá, hogy a valóság bizonyos egyhangúságával analóg maradjon – azaz: bizonyos önismétlő lefutás-sémákkal? S a prózai egy-hang éppen ezt akarja követni, a hitelesség biztosítékaként?

Ha viszont nem a hasonlítás igényéről van szó, hanem arról, hogy a hasonlat összetett képletein keresztül ábrázolódjék a valóság, mint az áttételesség és utalás különböző formái (a nem-realizmusok) esetében – mi az oka, hogy többnyire akkor is ugyanúgy érvényesül az egy-hang formálási kényszere és gyakorlata?

Honnét ez a hang-monogámia?

 

Ha egy alkotó személyiség egészét nem merítheti ki valamilyen egy-hang (mint ahogy nem merítheti ki) – elképzelhető, hogy a valóság lényegét mégis fedheti, illetve, lényeges csonkítás nélkül megközelítheti?

Vagy gondoljuk azt, hogy az egy-hang valamilyen struktúrák mögötti Egy Struktúra ösztönös utánzása? Utalás a változatok összességének mozdulatlan-mozgó panorámájára? Valamilyen ontológiai determináltság vállalása és kifejezése, ami az emberi és tárgyi valóság egészére érvényes?

 

Az egy-hang olyan Kijelentés, aminek csak a határain belül kaphat hitelt a részkijelentések több-szólamúsága?

 

Az egy-hang valamilyen stilisztikai „gnózisra” tett kísérlet – ti. hogy maga a lényeg nyilvánul meg így? Vagy ellenkezőleg: az egy-hang eleve agnosztikus, s mint ilyen, a kifejezés megalkuvó „ravaszsága” – amennyiben a folyton változó és megragadhatatlan időt, átélést, történésmetszeteket a monotónia „lehorgonyzó” hatásával mintegy megállítja, egy irányba kényszeríti, s ezzel a maga módján mégis „megragadja”? (Képszerű hasonlattal: ahogy a meder a vízmozgás potenciálisan végtelen változatait.) És így, ha nem is teljes dimenzionáltsággal, de viszonylag kimerítően tudja keretbe fogni, ami valójában minden keretből kilép, állhatatlan, és követhetetlenül dimenzionált?

 

Végül, provokáló egyszerűsítéssel: az egy-hang mindenekelőtt klasszikus „elvárás”, amit érdemnek, a kialakult „tehetség” jelének tekintünk? Vállalt béklyó, hogy biztosabban érezhessük: nem csúsztunk bele másba, a máséba? Kényszerzubbony, ami egyértelműen teszi megragadhatóvá a világot és magunkat, s már nem is hat kényszerzubbonynak?

 

Az egy-hang a teljes szabadság (ábrándja) helyett a megvalósítható, domesztikált szabadságot biztosítja?

 

Ha mindez legalábbis felvethető (és nyugodtan vihetjük ad absurdum a gondolatot, hogy világosabbá tegyük a problémát): mit várhatunk a prózától, ha elfogadja a formálás és kifejezés folyton változó tekervényeit, mint az ábrázolás eddiginél mélyebb fekvésben hiteles módszerét? Ha egyidejű „pantomimmel” próbálja követni a tárgy külső és belső állhatatlanságát, az árnyalatokat és átmeneteket? Ha az ábrázolás struktúráját és stilisztikáját folyamatos képlékenységgel igyekszik hasonlítani a közlésben éppen sorra kerülő történések és nem-történések pillanatnyi hitelességéhez?

 

De körbejárhatjuk a kérdést másképp is.

 

Kockáztatok – vajon nem így vagyok a leginkább valóságos? Gondolhatom, hogy a kockázat maga a valóság, a valóság természete? S mint ilyen, a változás lényege? Mondhatom, hogy miután a változás nem szüntethető meg: a kockázat a lehetőség öntermékenyítő újabb lehetősége? S miután a kockázat változatai kiiktathatatlanok, a valóság kénytelen szüntelenül lehetőségben egzisztálni?

 

Ha igen – akkor az egy-hang az így értelmezett kockázat elvetése? Holott nem arról lenne inkább szó, hogy az Egy Struktúra antropomorf ábránd és egyszerűsítés, s helyette a magát mindig újraszülő nyitottságra kellene támaszkodnunk, a „magukba lehorgonyzott tények” helyett a „magukból folyton kilépőkre”?

 

Fogalmazhatok úgy, hogy sosem a „valós valóságban” vagyunk (mint a valós számok a matematika világán belül), hanem mindig betoppanóban és máris távozóban (mintegy az imaginárius szám pozíciójában)? Mindig egy „imagináriusan valós” résben?

 

Ilyen körülmények között csak olyasmire tudunk rámutatni, ami már ugyanazon a módon soha nincs? Rámutatásunkkal mindig a „nincs” helyét tesszük érzékelhető fészkévé az éppen lehetőnek? A „voltnak” így adunk dinamikusan jelen idejű értéket? És fordítva: a „vannak” múlt idejű értéket, amivel egyúttal előre is intünk: az éppen leendőbe?

 

Ha a csillagot s ugyanakkor a szemközti ház kéményét nézem, mi dönthetné el számomra, hogy most milyenek – pontosabban: milyenek voltak legutoljára? Még ha a legminimálisabb elkésésben is vagyok a valósággal szemben (miután az átélésben a már-jövőből pillantok vissza a még-átélhető múltba) – a jelent még ebben az esetben is fiktív valaminek kell gondolnom, noha az átélésben (ugyanakkor) mégis ez a fikció mondható csak reálisnak?

 

Az egy-hang szükségszerűen gondolkodik lehorgonyzott lehetőségekben, és a szüntelen kockázat helyett a „megállított” lehetőségbe építi bele a különböző kockázatváltozatokat – a valóság irodalommá szelídített mimikrijét? S ez valójában még mindig a ptolemaioszi elképzelés és szemlélet öröksége?

 

Mindezt a prózáról.

De ugyanez mért kevésbé gondja a lírának, képzőművészetnek, zenének?

 

A próza még a legnyitottabb építkezés mellett is valamilyen zártság szuggesztióját kelti? S ez azért van így, mert jelölő adottságainál fogva korlátlanul és kronológiailag részletezheti a különböző létdimenziókat – amivel azonban igazolja is az ilyen részletezés kvázi-kimeríthetetlenségét? S így a „határok” szükségességét is kevésbé homályosíthatja el, sőt kénytelen konkrétabban ki is jelölni őket? Vagyis, akarva-akaratlan korlátozó időélményt, zártabb térélményt ad – olyan értelemben is, hogy kevésbé ösztönöz a kötetlen kiegészítésekre?

A líra, a képzőművészet, a zene még a legzártabb építkezés mellett is valamilyen nyitottság szuggesztióját keltik? S ez azért van így, mert adottságaiknál fogva mindegyik utalás elsősorban a különböző létdimenziókra, olyan utalás, ami a részletezésnek inkább csak keretet-irányt ad, mintegy elhomályosítva a „határokat”? Vagyis, akarva-akaratlan jobban semlegesítik az időélményt, nyitottabb térélményt nyújtanak – olyan értelemben is, hogy jobban ösztönöznek a kötetlen kiegészítésekre?