Hagyomány és forradalom

Aki időben él, sosem fog lemondani arról, hogy az időtlenség valamilyen pótszerét megteremtse magának. S ez nem gyengeség; higiénia. Századunk azonban éppen az idővel került konfliktusba, s úgyszólván minden friss megrendülésünk ide vezethető vissza. Nemcsak tudományunk változott meg, létezésünk tónusa is. Időzavarba és időeufóriába estünk. Tudomásul kellett vennünk, hogy az örök és pillanatnyi megtévesztően egyenrangúnak tudnak mutatkozni; s bizonyos értelemben csakugyan egyenragúak. Csábítóan szubjektív távlatok nyíltak meg, bár a józanító ellensúly sem hiányzik: egy eddiginél mérhetetlenül személytelenebb és ridegebb univerzum, melyből kilopódott minden kitüntetett fogódzó. Többé nem állhatunk egyértelműen sem itt, sem ott. Egy ilyen világ érthető módon arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével – s ha úgy adódik, a maga abszurd ellentétével – együtt vegyünk figyelembe. Megnövekedett valóságigényünket már csak ez elégítheti ki: az átélés és megragadás szüntelen komplementer-eklekticizmusa. Így viszont objektivitásunk se lehet több, mint prolongált munkahipotézis, aminek nincs végső próbája. S ezt valóban csak okos skizofréniával lehet elviselni. A kiiktatott abszolút helyébe mintegy pillanatról pillanatra teremtjük meg az alkalmi-abszolútot, a mindig változni kész modellt – a pillanat elképzelését a „relatív” időtlenről és véglegesről.

Persze, mondhatjuk, hogy a változás, a mozgás eddig is, mindig kivívta a maga jogát. Igaz. A mi közérzeti reflexeink azonban nemcsak elfogadják a változást, hanem lázasan igénylik, sőt hajszolják. Mintha rangunkat csorbítaná a kipróbált tartósság elismerése. Csak a pillanatnyi érvényesség pátosza vonz. A kor technikai adottságait kiaknázó műfajok – elsősorban a film, rádió, televízió – jól érzékeltetik az alkotásnak és műélvezésnek ezt az új motívumát; s a közérzet, amibe ezeknek a műfajoknak a világa belesodor, akarva-akaratlan a klasszikus műfajok világát is átjárja.

Hogy mindez a bizonytalanság tünete? Lehet. De az abszolutizált bizonytalanság vajon nem komplementere a Bizonyosságnak, amit csak az eszünk érvénytelenített, a nosztalgiánk nem? „Az út mindig jobb, mint a fogadók” – írja Cervantes; s korunk különösképpen magáénak vallhatja ezt a mottót. Maga az út lett fogadóvá, és az útközbeniség szüntelen megérkezéssé. Ez a filozófiánk, és ilyen a művészetünk is. Nem csoda, ha a hagyomány és forradalom problémája sem úgy jelentkezik számunkra, mint a múltban.

Megszoktuk eddig, hogy a múlt irodalmi örökségét elsősorban úgy értékeljük és éljük át, mint történelembe ágyazódó esztétikumot – mint az idő koordinátáján tett egy-egy rovást, amiből az időtlenség receptje, jobban vagy kevésbé, kiolvasható. Az „öregség” mitizálásával szívesen ellensúlyoztuk a jelen bizonytalanságát, s az új értékeket lehetőleg a régiekkel igyekeztünk jóváhagyatni. Túlzás volna állítani, hogy ez a magatartás és közérzet mindenestül szétfoszlott. Ma is él és hat, csak nem annyira egyértelműen. A múlt értékei nem devalválódtak; inkább arról van szó, hogy történelmiségük tekintélye lett kevésbé autonóm. Mai közérzetünkben spontánabb és fokozottabb az inger, hogy úgy tekintsük a hagyomány egészét, mint nemes prédát, ami attól remélheti a történelmi hitelességet, hogy a mi pillanatnyi érdeklődésünk szubjektivizálja. S ez alkotóra, műélvezőre egyaránt vonatkozik. Bizonyos értelemben – gyakorlatilag – ez azelőtt is így volt. De semmi esetre sem annyira tudatosan, mint ma. A tudatosság pedig mindig megteremti a saját minőségi árnyalatait; már csak a következetessége révén is. Korunk művészete – az eddiginél sokkal szenvedélyesebben – az aktuális pillanat autonómiájába kívánja belesűríteni mindazt, ami történelmi és történelminek ígérkezik. Nem annyira múltról és jelenről, nem pillanatról és örökről szeretne tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Nem úgy csodálni a múlt örökségét, mint valami kizárólagosságot, hanem beletörve, belerántva a mába, tiszteletlenül, és lerombolva minden tekintélyt. Mintha a klasszikus örökség szépségét csak úgy tudná igazán befogadni, ha előbb kétségbe vonja a megismételhetetlenségét, s mintegy megfosztja saját idejétől. Mintha a múlt örökségét csak az aktualitás erotikájával tudná kielégítően biztosítani; mintha egy bonyolultabb dimenzióban a történelmiség megszüntetésének a lehetőségét keresné – valamiféle „atomi” hasonlóságot, a történelmiség felszíni esetlegességeivel szemben. Ez kétségkívül radikális döntés az irodalomban; de még a kevésbé radikális művekben is megtaláljuk azt a törekvést, hogy a történelmiséget mentesítsék az időhierarchia merevségétől. Hogy az ábrázolt világ ne csak időtávlatba kényszerülő látvány és visszatekintés legyen, hanem elsősorban inzultáló jelenlét. S a hagyománytól is ezt kívánjuk meg: hogy inzultáljon.

Így viszont – ha az aktuális pillanat ennyire fontos – a túlhaladhatóság eszméjének is fontosabbnak kell lennie, mint eddig. A tudományban ez mindig termékenyítő eszme volt; a művészet világában, mint közérzet, elég paradox jelenség. A túlhaladhatóság – ahogy általában érteni szoktuk – a helyesség szférájának a törvénye, a tudományé. A művészet csak hitelességet ismer; ami szintén „helyesség” – de csupán az is, legfeljebb. Többlete, hogy nincsenek lajstromba vehető, kikalkulálható normái. A szó kanti értelmében intuitív, és nem diszkurzív. S mégis: művészetünk sem kerülheti ki a túlhaladhatóság paradox közérzetét. Az okos skizofréniát itt is vállalni kell.

Mi, akik a technikai ésszerűség érdekében ki tudtuk találni a „beépített elévülés” fogalmát és gyakorlatát: legalábbis ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy ez a szuggesztió valamilyen formában művészi hitünkre és erőfeszítésünkre is rányomja bélyegét. Nem úgy, hogy nem hiszünk a művészetünkben; de nem is terhelhetjük meg fölösleges illúziókkal. S éppen időzavarunk és időeufóriánk követeli, hogy már az alkotás pillanatában – közérzetileg is – számoljunk a túlhaladhatósággal. És egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez bénítólag hasson. Ellenkezőleg. A lehetőségek maradéktalan kihasználására alkotáslélektanilag is jobban sarkall, ha eleve számításba vesszük a lehetséges változatok öntermékenyítő gazdagságát. S vajon, a bizonytalan variációjú végtelent megkísérteni nem ösztökélőbb reménytelenség, mint a viszonylag áttekinthető végest újrafogalmazni, ha mégannyira újszerűen is? A szüntelen kísérletezés – közérzetünknek ez a modern ámulata és morfiuma – ebben a távlatban joggal keresheti a maga pillanatra szóló s meggyőző klasszicizmusát. Másrészt: ha korunk alapvető létezés-élményét a kor össztudásának fókuszában akarjuk felmutatni (s mi mást akarhat a művészet?), éppen mi nem kendőzhetjük többé a mozgás, a változás mozzanatát. S csak a túlhaladhatóság maximális tudatosításával biztosíthatjuk azt az alkalmi-abszolútot, amiben az új típusú időtlenség és tartósság megvalósítható. És a klasszikus örökségnek sem ajándékozhatunk ennél különb abszolútot.

Vajon sajnálnunk kell a régi közérzetet és illúziókat? Akadémikus kérdés. Az új itt van, nem dobhatjuk ki az ablakon: azt kell humanizálni, és minden érték befogadására alkalmassá tenni. S ha jól meggondoljuk, a művészet erkölcsi távlata talán még tágasabb is lett, mint volt – feltéve, ha az új közérzet lényegét megérti. Elsősorban azt, hogy a szüntelen változás irányába törő cselekvés – és alkotás – tulajdonképpen hősies kísérlet az „önfeladó” önátadásra. Amivel szemben az önmaga tökélyébe belefeledkező, és hagyományok kitüntetettségére hagyatkozó individuális közérzet egy stagnáló létlehetőséget feltételez. Erejét annak az ábrándnak áldozza, hogy mentesülhet az egyetemes változás teremtő öncsonkításaitól. Minden konzervatizmus lényegében öncsalás: a pszeudohalhatatlanság görcse. Az avantgardizmus, ahogy a fentiek után érteni kellene: a teremtő halál igenlése, önmagunk túlhaladhatóságának igazolása, siettetése és kihívása.