A tágasság iskolája

 

Két solymász barátomtól pár éve meghívást kaptam, hogy látogassam meg őket alföldi szállásukon, Ohaton. Barbárul mély nyomot hagyott bennem ez a kirándulás. Annak idején egy riportszerű írásban (Magasiskola) be is számoltam az élményeimről, ami már akkor is szétfeszítette a riport kereteit. Az élményeknek egy bizonyos mélyrétege, úgy látszik, éppen a tárgyi tartalomtól függetlenül keveredik szívesen más élményekkel, s árulkodnak együtt valami általánosabb megfogalmazást követelő közérzetről. Ez esetben: mintha a solymászat lélektanát, és e szenvedély tárgyi-természeti körülményeit kapcsolatba lehetne hozni egy technikai eredetű közérzet-komplexussal – ti. azzal, hogy visszavonhatatlanul „más” térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig. A párosítás bizarr; de amit a közérzet egy tető alá sodor, megérdemel annyit, hogy a logika önkényesen ne ugrassza szét. S utolsó összegezőnek úgyis a közérzet marad, mint az igazán teljes tükre annak a maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk.

Összevetni, egymás mellé tenni, azonosítani és szétválasztani: ezek a mankóink. A solymászat sem egyéb itt, mint egy ablak, amin keresztül jobb kilátást remélek. A tér, a tágasság; a röptetés és visszahívás mutatványa mindenesetre úgy jelentkezik benne, hogy nehéz nem visszhangozni rá – még a technika pozíciójából is. Annál is inkább, mert a közérzet számára (ami a legátélhetőbben realisztikus visszajelentésünk) minden érzékelés, cselekvés és meditálás a Színtér közvetlen élményében tud csak igazán átforrósodni: a téri tágasság éppen időszerű víziójában. Vagyis a legáltalánosabbra feszített élményben.

 

A primitív ösztönkiélési formák között a solymászat sajátos helyet foglal el. Nemcsak a játék és a hasznos zsákmányolás keveréke; hiszen minden vadászat az. A kő, a dárda, a horog, a nyíl, a golyó azonban mind technikák. A holt anyag idomítása. A solymászat az élővel való irányított kapcsolat megteremtése és tartósítása: organikus automata; távirányított, organikus „berendezés” hasznosítása.

De vajon csak haszon-munkatárs a madár?

A vadászat játékszerűsége nem egyértelmű: megvan benne az öncélú öröm és kielégülés, de sose vegytisztán. Mindig belekeveredik az öncélúságon túlmutató önelégültség, hogy én, aki a vadat űzöm, nem vagyok tétlen, megvan bennem a férfias edzettség és határozottság – az erő! –, hogy a fölismert szükségszerűség közönyével nézzem a vad menekülését, a szimat és ösztön csődjét, a sorsot, ami a nyílban, dárdában, lőporfüstben szagot és testet ölt. S mindez végül is felfokozott alkalom a választásra és döntésre: kiszemelni azt az egyet; és visszaadni annak a szövevénynek, amibe úgyis mindannyian bele vagyunk bonyolódva. S ami még fontosabb: mindez vajon nem elég kiadós és önigazoló tett? – amibe még az érdem közérzete is belelopódik, hogy a természet helyett sikerült működnünk. A solymászat ezeket a motívumokat azzal tetézi, hogy a vérre menő játékot a puszta technikáról egy kiszámíthatatlan kapcsolatra váltja át madár és vadász között.

D. mondta egyszer nekem: „Függés és egymásrautaltság: tulajdonképpen szüntelenül erről van szó. De hogy ez mikor teremtődik meg sólyom és gazdája között, arra nincs értelmes válasz. Hiszen bármikor megszökhetnének, és mégsem teszik. Olyan magasba repülnek fel, ahonnét már nem is látszik a vadász; és mégis visszaszállnak. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? És ami ugyancsak fontos: a sólyom vadon se zsákmányol többet – még ha módja van is rá –, csak annyit, amennyire éppen szüksége van a szervezetének. Így a bőségesebb koszt se lehet csalétek az ösztöneinek, hogy kitartson a gazdája mellett. Nem azon múlik.” Egy másik alkalommal D. úgy nyilatkozott, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat.

Mindez líra is persze, nem állatlélektani indokolás. De nem is arra vállalkoztunk, csak néhány közérzeti reakciólehetőség számbavételére. S azok semmiképp se mentesek ez esetben bizonyos lírai nosztalgiától, hogy a képességeinkkel való elégedetlenséget – hacsak lehet – a játék ürügyén is ellensúlyozzuk.

A solymászat azonban kivétel. A vadászat minden más formája földhöz kötött, s még a nyíl-és-madár, a golyó-és-madár sem olyan viszonylat a vadász számára, aminek a közérzeti háttere lényegesen különbözhetnék attól, ami a zsákmányállatok más rendjével kapcsolatban is megteremtődik. A madár után lőtt nyíl és golyó – noha a téri tágulás iránya (levegőég) itt már egybeesik a kitörés ősi vágyának az irányával – változatlanul egy eszköz mutatványa; ami ráadásul határolt és determinált is. A solymászat a mágikus nosztalgiák kiélésének egyéb formáival rokon. Olyan történés eljátszása a játékszerűség ürügyén, ami egy földtől függetlenedő teljesítményt úgy absztrahál emberivé, hogy a mi játékos-komoly behelyettesítődésünk számára is élményszerű lehetőséget kínál – ami képzelt ugyan, de érzelmileg mégis nagyon fontos. S főképp nem választható el a mágikus hatás-felidézések erőfeszítésétől, hogy fizikai elégtelenségünket a fizikaitól minőségileg is különbözni látszó módon próbáljuk pótolni és kiegészíteni. Ha így vesszük, a solymászatot a későbbi fejlett technikák érzelmi előképeként és előgyakorlataként is felfoghatjuk.

Mindenesetre jelképies ellentmondás, hogy amíg a természet nyersen produkál, a természeti ember cselekvés-pótlásképpen absztrahálni kénytelen (magát) – és éppen ezzel kerül még közelebb a természethez. A technika ugyanakkor úgy idegenedik el tőle, hogy a „személytelenített” absztrahálás révén megteremti a vele versenyző, a melléje felzárkózó, az utánzás előnyeit számításba vevő, tárgyias produktivitást. A közérzet azonban, amit ez a két egymástól messze eső fejlődési fok megteremt, ugyanazzal viaskodik: a téri tágasságban való elhelyezkedés változatlanul új ingereivel és kényszereivel.

 

Ujgur dalok közt olvasom: „Hideg hegyeknek csúcsain nincs madár, te rénszarvas és köztem nincs különbség, egyformák vagyunk.”

Most, hogy a „madártalan tér” közeli szomszédunk lett, már időszerűbben vethetjük fel a kérdést, hogy – hova tovább? Lehetséges, hogy a civilizáció – magasabb szinten – újra szembeállít a primitív létérzés távlataival? S hogy emberibbé váljék, túl kell emelkednie a középteljesítmények világán? Önértékelésünk helyes mértékét csak a kikutatott és „berendezett” űr biztosíthatja újra, új mértékegységek szerint? Az ember, aki valamikor madárba tette át magát, nem oda szeretne jutni, hogy a tárgyi eszközökkel való dinamikus azonosulás öröme után kitalálja és megteremtse az absztrahálás és produktivitás magasabb rendű egységét, az imitatio naturae helyett az Elvek világához való harmonikus igazodást?

De hol a harmónia záloga: inkább a „szűk”, mint a „tágas” végtelenben? S egyáltalán, indokolt így osztályozni a végtelent? A közérzet mintha igent mondana rá; s valami hasonlót szuggerált annak idején az ohati kirándulásom is.

 

Ohat puszta, szó szerint pusztaság, a solymászat természetes környezete; s gondolataim most is, minduntalan ebbe a keretbe zökkennek vissza, anélkül hogy bajlódni volna kedvem a szokásos tárgyi leírással. Másról van szó.

Forgatom az akkori jegyzeteimet: este indultam el Budapestről, és világosodásra érkeztem meg. Az éjszaka összemosódó, önmagába visszagöngyölődő térfogatszerűségbe bonyolítja bele az egész valómat. S hajnalban ez a sötétség lök ki a pusztába, ami néhány erőteljes, lineáris vonallal egészen másfajta térfogatszerűséget szerkeszt körém. Itt már leleplezett vagyok, a helyem kiszabott, egyéni helytállásra vagyok kényszerítve, nincs köldökzsinór, ami kötne valahová, különbségekben és távolságokban érzékelem magamat, határozottan szemben vagyok, és nem benne.

A tárgyias, képszerű átélés másképp csal meg, mint a nem-tárgyias és nem-képszerű. S ez elsősorban a közérzetemnek tűnik fel, nem az eszemnek. Ha az éjszaka önmagába visszagöngyölődő határoltságában azonosabban végtelen lehettem, itt most a nappal kigöngyölődő határtalanságában vagyok kiszakítottabban része a végtelennek. Az éjszaka körém szűkíti a maga végtelenségét, hogy én nőhessek hozzá: mint az uterus, olyan önátadó. A nappal újabb és újabb, távolodó, egymásra rétegezedő distanciák elképzelésébe sodor bele, a tárgyiasság sokszorozódó látomásába; s mint a kiűzetés, heroizmusra ítél. S mintha ez a polarizáltság határozná meg a megközelítéseink és megfogalmazásaink technikáját is, ami nem nélkülözheti a szembeállítást; illetve, vállalnia kell a szembeállítódás kényszerét. Az pedig a nappal térfogatszerűségében kikerülhetetlenebb, ugyanis annak a közérzetét nyugtalanítja jobban a megnevezés ábrándja; és az éjszaka közérzetében otthonosabb a megnevezést kevésbé igénylő, azonosuló belefeledkezés.

 

A puszta nappaláról ezt jegyeztem fel: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Vallani – de miről? Vallani: önmegfogalmazás. Az önmegfogalmazás: körülhatároltságunk megerősítése, ami nem választható el a fokozottabb öneszméléstől, önátvilágítástól, magunkbirtoklástól. Azt is jelenti ez, hogy a magány eleve jellemzője a magát mind jobban tisztázó énnek, személyiségnek? A magány az öntudat fokmérője is?

Próbáljunk meg másképp is kérdezni. A pszichológiai tér és idő számunkra semmivel se kevésbé reális és fontos, mint a fizikai. S ha ez így van, a fokozódó öneszmélést nem foghatjuk fel bizonyos értelemben „nagyságrendi” növekedésként, ami – élményszinten – a tér-időben való megváltozott elhelyezkedést is jelent? S ugyanakkor: ezzel a nagyságrendi növekedéssel nem növekszik meg a végtelenség élményének az erőssége is?

Vegyünk kiindulásul egy képletes hasonlatot (és antropomorfizáljuk): amit egy porszem élményszerűen maga körül feltételezhet, feltehetően és viszonylag „kevésbé” végtelen, mint amit a Mount Everest közérzete feltételezhet ugyanabban a térben. Ha ezt a gondolatot sikerül élményszerűen átélnünk, nehéz lesz kitérnünk a csábítás elől, hogy ne a Mount Everest helyzetét ítéljük drámaibbnak. Kétségtelen ugyan, hogy a Mount Everest esetében az önmaga kiterjedtségével semlegesített, magába fogyasztott, „legyőzött” tér összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit a porszem képes kisajátítani a rendelkezésre álló tágasságból – de vajon nem éppen ezért kényszerül a nagyobb nagyságrendűség a végtelennek még nagyobb „arányokban” való, még nyomatékosabb átélésére? A tér kitöltésének élménye nem annál nyomasztóbb, minél nagyobb az önkiterjedtség? S minél porszemszerűbb valami, nem annál valószerűbb az énközpontú szűkítés minden átélésben? Az ilyen „szűk” végtelenben pedig nincs magány, a szó modern értelmében. Átélhetőbb a középpont, a határoló felület, ami visszhangozni tud. A metafizikai megnevezés spontánabbul eshet egybe a térélmény megnevezhetetlenségével. Az új térélmény egyre nehezíti a közérzeti kivetítéseket; s miközben a visszavonásokban, a tudatunkra való visszavezetésben és vonatkoztatásban keressük a megmagyarázhatóság tárgyias bázisait, egyidejűleg azt éljük át, hogy minél élesebben vagyunk képesek (s úgy látszik, ösztönösen hajlamosak is) el- és körülhatárolni magunkat, annál tudatosabb determináltságérzéssel kényszerülünk beletartozni egy visszhangtalan, „végtelen” végtelenbe.

„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. Nem az Éjszaka közérzete az övé, hanem a Nappalé. Nem a sötétséggel szembesíti magát, hanem a sokkal bonyolultabb takarással: a fénnyel. Tér és idő így „villog” a költőnél: „Oh égbolt csontos tisztasága” – „a csőrdülő ég vasban áll” – „köszörün sikoltó idő” – „kirakatüveg-idő” – „…jelen idő, ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő” – s ebben a térben-időben ő maga: „körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fejérebbek.” Hogy ebből a tér-időből hová? A válasz legalább annyira heroikus, mint nosztalgikus: „az értelemig és tovább!” A közérzet itt az elhatároltság olyan mértékű felfokozásában bízik, ami ugyanakkor meg is szabadít a kiterjedtség közérzetétől. S ezt fontos, hogy helyesen értelmezzük.

A végletekig fokozott elhatároltság a legáltalánosabb elvek felé van útban, és éppen az esetlegestől igyekszik szabadulni. A végtelen kitöltése és birtoklása, érzelmileg, a részletek fölötti elsuhanással egyenlő; s csak az elképzelhető legelhatároltabb pillanat hasonlítható a minden pillanatot egyesítő végtelenhez. Giordano Bruno a dolgok mozgásának két aktív princípiumáról beszél: az egyik véges, megfelelően a véges tárgy mivoltának, s ez bizonyos ideig tartó mozgást hoz létre. A másik végtelen, megfelelően a végtelen elv mivoltának, ami mindenben egész; ez pedig egy pillanatig tartó mozgást hoz létre. „A végtelen elv – írja – abban a pillanatban, amelyben megkezdi, már be is fejezte a mozgatást, így a mozgó test, míg egyrészt a leggyorsabban mozog, másrészt a legszilárdabban áll… mert egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozogni: egy és ugyanaz.”

Ilyen értelemben – legalábbis a lelki átélés szempontjából –, a végső elhatároltság a legáltalánosabb tártság, amiben szükségképpen szűnik meg a kiterjedtség közérzete.

 

Ohati jegyzeteim közül való ez is: „…fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…”

Így a közvetlen élmény és közérzet; s valahogy ide torkollik minden meditálás is. Bruno gondolata nem állja ki a fizika és matematika mai kritikáját; de nem is állítottuk, hogy a közérzet mindenben és mindig ugyanannak a helyességnek a pályáján fut, mint a tudomány – aminek mégis a szuggesztiója alatt áll. Viszont, ha a közérzet helyesbít, azt mindig a logikától függetlenül teszi. Bár az ilyen módosítások, ha csakugyan figyelemre méltóak, általában azon a határterületen jelentkeznek, ahol a tudomány is axiómákra támaszkodik, melyeknek a hitele a rájuk építhető modellek használhatóságában van. A végső magyarázatokra vonatkozó helyesbítések azonban kívül esnek a használhatóság mindennapos fogalmán, és meg is lazítják a kapcsolatot a logikával.

A népmesei nyelv géniusza különbséget tesz a villám és a gondolat sebessége között, mintegy költői utalásként az egymás fölé rétegeződő minőségek közérzeti evidenciájára. Hogy a gondolat sebessége is tartam, és mérhetőnek kell tekinteni? A közérzet azonban a gondolatsebességen túl is sejt és átél olyan „folyamatot”, ami valójában nem folyamat már, hanem kezdet és befejeződés összekapcsolódása – amiben nincs szemben, csak benne.

Ezek a fogalmak nem a tudományéi; mégis mindent megtesz, hogy újraértelmezze és időszerűsítse bennünk. S ez újabb elgondolkoztató ellentmondás.

 

Hogy mennyire látszatönállóság a magány, korunk neurózisai mutatják. S szinte nem is birkózunk mással, mint a tárt elhatároltság szellemi-lelki megteremtésével, a tártság és elhatároltság olyan összehangolásával, ami optimális közösségi harmóniát teremt. Csak kérdés, hogy jó irányban keressük-e a megoldást. A nosztalgia megvan bennünk, hogy az abszolútra törjünk, a maximális teljesítményre, a létezés rekordjára, a birtokló azonosulás élményére – s amit a technika ajánl, a sebesség, csakugyan csábító; sőt, a legtúlzóbb érték, amit megteremthet. S amivel egyenértékű csak egy lehet még: a mozdulatlanság.

A mozdulatlanságot – mágikus-primitív szinten – egyszer már sikerült élményünkké tenni: a koncentráció és behelyettesítődés révén fogtuk be a mozdulatlanba a mozgót, a mozgatottba a mozgatót. Az ohati pusztán Teréz, az eleség-állatok gondozója, szinte mitikus megtestesítője volt a mozdulatlanság bölcsességének. Róla ez áll a jegyzetfüzetben: „Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan; csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy az állatok jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja: egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül valami véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok és tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez; azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül. Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy az a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.”

Teréz korszerűtlen jelenség, mesebeli, zavarba hozó. Úgy maradt itt, mint valami tévedhetetlen kuszaság, ami főképp arra jó, hogy „természeti” mintája legyen a tudatos szétválasztás programjának: az ösztöni készséget áthelyezni technikába, radarba, elektronikus berendezésbe stb., s az üresen maradt pályákat is a tudat rendelkezésére bocsátani. Sajnálnunk kell, hogy az organikus megértés egyik nagy múltú készségét veszítjük el benne? Ha nem a technikai lehetőségeinket nézzük, hanem az alkalmazó képességünk jelenlegi céljait, valószínűleg nehezen fogjuk Terézt bizonyos romantikus rokonszenv nélkül hagyni. Lehetőségeink túlmutatnak rajta, de bizonyos értelemben vissza is térhetnének hozzá: bekebelezhetnék. Mint a maximális sebesség a mozdulatlanságot? Csak ez már semmiképp se a mindennapok távlata; viszont éppen a távlatok tesznek érzékennyé a jelen problémái iránt.

A sebesség, a sebességgel relativizálódó idő egyelőre inkább megzavar bennünket. Messze vagyunk attól, hogy a hatások és kapcsolatok organikus együtt-érzékelésének a közérzetét biztosítsa számunkra. Tájtól tájig, tárgytól tárgyig, személytől személyig száguldunk. Minden mozaik. Az állókép éhen hagy. Csak az útonlevés pátoszának van hitele. Azonosultunk az eszközzel, de elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. Az öncélú sebesség versenyzői korszerűek, mint az átlagemberi közérzetet zsongító, látványos helyettünk-cselekvők – a solymászat tétje és háttere nélkül. Az így kamatoztatott sebesség azonban menekülés, a hódítás pózában. A magunkat megnövesztő kockázathoz képest a versenyzés önlefokozás.

Pascal a végtelen terek iszonyú csendjéről ír; és éppen ez a csend az, amihez a lehetőségeink mindennaposabban is közelítenek. A kor nagy átélői, a „szűk” végtelent tágító kozmikus úttörők, közvetlen „közérzeti mérőműszerei” a tárgyiasság kifogyhatatlanul sokszorozódó látomásának. Vagy lírai helyesbítéssel: a Nappal közérzetének és hívásának teljesítői az Éjszaka közérzetével befogott tartományban. Ez pedig a technika „költészete” lehetne; ha nosztalgia, ami táplálja, a művészet nosztalgiájával lehetne rokon.

 

A művészet lényege szerint se más, mint a tágasság iskolája: a távolságot és nosztalgiát hozza harmóniába a maga felfokozott „elhatároltságában”. Ami annyit is jelent, hogy amit megteremt, a szépség (pontosabb, ha az intuitív Evidenciát értjük itt alatta) – a sűrítésben nyílik ki a legteljesebben. A sűrítésben pedig a „pillanat” villantja fel magát, mint olyan realitás, amihez képest minden egyéb tartomány fikció: megéledni csak azon keresztül tud. Ilyen értelemben a szépség már természeténél fogva küszöbén van annak, hogy a mozgás, a folyamat, a hatás felidézésének és befejezésének tartam nélküli egybeesését valósítsa meg, hogy maximális azonosság és azonosulás legyen, hogy legyőzze a távolságot, és semlegesítse a nosztalgiát – ami gyakorlatilag mégis lehetetlen. És éppen ez adja a tragikum „miliőjét”. A kudarc azonban sosem haszontalan, ha a törekvés az abszolútra irányul. Végül is mi adhatna több ösztönzést új határok megközelítésére, mint a felismert distancia? S a művészetre különösen érvényes, hogy csak addig önmaga, amíg distanciában ragadható meg; az intuíciónál is tökéletesebb azonosulás állapotában nemcsak a kényszere szűnik meg, de a lehetősége is. Ahol nincs distancia, ott már csak kinyilatkoztatás lehetséges vagy a szónál is beszédesebb hallgatás, a magatartás. Innét van az, hogy az öröm nem fejezhető ki olyan hőfokon, mint a tragikum; másrészt, jobban el is képzelhető a vegytiszta tragikum. Létadottságainknak szembetűnően nem jellemzője a cselekedet, történés, ami tovább gyűrűző hatásában semmilyen szenvedést nem okoz. Így viszont pozíciónk – a művészileg még kifejezhető pozíció – olyan átmenetek sorozata, ami aktuálisan mindig kénytelen megteremteni a tragikus szituációt, hogy aztán feloldja vagy megkísérelje feloldani. Ez a folyamat a művészet számára is végtelen, mivel a distanciára épülő létben minden tevékenységet a distanciában rejlő tragikus dinamizmus határoz meg. Ettől azonban a lét még nem válhatik a számunkra „folyamatosan megélt abszurddá”, és a tett értelmetlenné; hiszen a cselekvés, ami kihívja a következőt, mindig újra biztosíthatja az értékek megteremtődését. S az „alkalmi” megvalósulásuk legalábbis alkalmi öröm, mind biológiai, mind szellemi-lelki vonatkozásban. Az Éj monológja a Csongor és Tündében tragikus szükségszerűség, de a fenti értelemben: ha a Fény egyszer megszülethetett, ebben potenciálisan az is benne van, hogy újra megszülethetik. Ugyanígy: az a kényszerítettségünk, hogy folytonosan distanciákat küzdjünk le, mintegy statisztikai biztosítéka, hogy a képletek, ha variálódva is, de ismétlődni fognak. A végtelennel nem „találkozhatunk”, de a szépség „pillanatában” (sűrítés) megközelíthetjük. Így az öröm legmagasabb rendű formáját is a nosztalgiában kell felismernünk, irányuljon akár metafizikai princípiumra, akár nem. S a művészet se tesz mást, mint hírt ad arról a legszélső határvidékről, ahonnét az öröm még mint nosztalgia visszasugározható.

Feuerbach ír valahol – noha más vonatkozásban – egy „iszonyú optimizmus” születéséről. Ha a művészet halálát valamivel kapcsolatba hozhatjuk, ez a megfogalmazás különösen alkalmas, hogy utaljon rá: egy olyan optimizmusra, ami a kielégített nosztalgia lehetőségét csillantja fel, anélkül hogy a célok és okok világában egy önmaga végokát is átvilágító princípiumra kívánna rámutatni. Ennek hiányában a nosztalgia és tragikus színezet véglegesen nem küszöbölhető ki. (A másik esetben is csak elméletileg.) Az olyan optimizmus viszont, ami önmagát egyetemes érvénnyel és finálisan is indokolni képes, csak szakrális lehet. Ha ezt elutasítjuk, úgy kell szemlélnünk magunkat, mint a distanciák végtelen időkig variálódó próbáinak akadályfutóit. Le kell mondanunk a fejlődés abszolút céljának megfogalmazásáról, csak a folyamat irányát értelmezhetjük. Az „örökké-úton-levés” távlata ez, szemben a „tovább-nem-fokozható-megérkezettség” szakrális távlatával. Művészetünk azonban mindkét esetben csak a nosztalgia művészete lehet; s az már inkább csak a nosztalgiába ágyazódó tragikum színezetét befolyásolja, hogy a „végső-meg-nem-érkezhetés” vagy a „még-meg-nem-érkezettség” lelki konfliktusa táplálja-e.

 

Vagyis, a művészet éppúgy a tágasság iskoláját járja, mint a természettudomány; s mindegyikhez olyan közérzet társul, ami addig elemezhető csak, amíg valamilyen hiánnyal viaskodik. Ez ugyan nem indokolja még, hogy más közös vonásokat is keressünk közöttük – mégis csábít rá. De egyáltalán lehet-e valami haszna a kettő összevetésének? S még ha kimutathatóak is egyezések, túlzott hangsúlyozásukkal nem veszélyeztetjük a művészet autonómiáját? Vagy fordítva: a természettudománynak, korunkban, visszavonhatatlanul függetlenítenie kell magát a művészet vízióitól?

A minden szellemi tevékenységet egybefűző kölcsönhatás elvét mindenesetre nem utasíthatjuk el. És éppen ma nem, mikor az „autonóm” magyarázatok továbbfejlesztése egyre inkább megköveteli egy egyetemes magyarázat figyelembevételét. Ennyiben csakugyan „új középkor” vagyunk, vagy legalábbis sejtjük, hogy a szintézis a jobb közérzet záloga. A specializálódás burjánzása ellentmondani látszik ennek, de ez nem téveszthet meg. A specializálódást olyan vívmánynak kell tekintenünk, ami hosszas kerülők után a tudomány illetékességi területének biztosabb felismerését segíti elő. És amit mindenekelőtt a tudomány módszere kíván meg. Az a módszer, ami a részletezés és szétbontás aktusaival egy olyan utat világít be, amelyen fokról fokra növelhető a konkrétság és helyesség; de maga az út, egyidejűleg, túl is mutat önmagán; lépésről lépésre „fogyasztja”, s ugyanakkor igazolja is a végtelent, ami viszont a helyesség fogalmával már nem jellemezhető kielégítően.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a természettudomány a tapasztalásnak olyan határához kezd elérkezni, ahol a filozófiai és érzelmi evidenciák kiegészítő együttműködése is segítség lehet, nem csodálkozhatunk, ha a létezésélmény egyre inkább a tudományos világkép függvénye is. A természettudomány számunkra sokkal személyesebb ügy, mint amennyire volt vagy lehetett eddig. S nyilván azért, mert soha nem tapasztalt mértékben produktum is, technika – tárgyi öröm és veszélyeztetettség. S minden, ami tárgyi jellegű, szuggesztívebb bizonyítottság. A tudomány olyan szűrő, amit ha nem vetünk közbe, hiányérzetünk marad, s megfosztottnak érezzük magunkat a korszerű érzékeléstől. Éppen a művészet volna kivétel? Az lenne meghökkentő, ha mindenestül kívül futhatna (futna) a dolgok és jelenségek felfogásának új pályáin. Az új tapasztalati fölfedezések ugyanis éppen a nem empirikus eredetű meggyőződéseinkkel szembesítenek a legdrámaibban; s a helyesbítések, az elfogadások és visszautasítások termékeny feszültsége a közérzetben éppen ebből adódik.

 

Persze kérdés, hogy ezek az „új pályák” a művészet számára annyira újak-e. A tudomány mindig a helyesség szférájában fog maradni; s a művészet számára mindig csonkulás lesz, ha megelégszik az aktuálisan bizonyítható helyességgel, s lemond az igazság és hitelesség olyan sugalmazásáról, aminek ereje a bizonyíthatatlanság, a korlátlan tágasság pátoszában van. Ugyanis nem csupán a tudomány, érzelem, társadalom pillanatnyi evidenciáit foglalja magába, hanem meg is haladja azokat: egyetemes érvényű valóság-felidézés. Autonóm őstudás? Szophoklész nem kevesebbet tud, mint Shakespeare vagy Tolsztoj, hanem másképp tud. S a műveik sugallta igazság éppen azért nem játszható ki egymással szemben, mert a létezők világáról vallott különböző felfogásuk a szépség közegén dereng át: nem a helyesség tartósítja őket, hanem az intuitív Evidenciában megnyilatkozó magasabb rendű elv, ősérzés, ami bár magába foglalja a helyességet, mégsem azonosítható vele.

Ahhoz viszont, hogy az intuíció önmagát kollektív élménnyé tegye, szüksége van a lehető legkorszerűbb megtapasztalhatóságra, a dolgok és folyamatok szövetére – így közvetve arra is, amire vonatkoztatva a tudomány az elveit levonja. S éppen ez a kapcsolatuk tengelye. És éppen ennek lehet számtalan olyan vonatkozása, ami analógiák felismeréséhez segít hozzá mind formai, mind az észrevevés módja és feldolgozása szempontjából. Így nem csupán igazolást kaphat a művészet (bár többnyire utólag), hanem intuitív felismeréseinek ösztönző megerősítését is jelenthetik azok a szemléleti módok, amikkel a tudomány operál. De állhat ez fordítva is; különösen ha arra gondolunk, hogy a természetnek feltett kérdésekben s a válaszokban önmagukkal is találkozunk. A művészetnek sem őstudás jellege, sem autonóm szárnyalása nem csorbul ezzel a kapcsolattal, csupán parancsoló korszerűsége fogalmazódik meg – vagy a kor ellenére, vagy azzal összhangban. Ez viszont attól függ, hogy a kor embere milyen érzékenyen képes átélni a maga történelmiségét. De ami egyszer egyetemesen korszerű volt, az halhatatlan is.

A barlangi rajz minőségileg nem kevésbé szép a Guernicá-nál, csupán más területen, más bonyolultsággal ad hírt a mindenkori létezésélményből kiszűrhető, mindenkor érvényes nosztalgiáról. A terület tágulása – a tágasság – s a bonyolultság növekedése együtt járhat az üzenet gazdagodásával. De ez mégsem jelenti azt, hogy a barlangi rajz értelmileg és érzelmileg nem megismételhető szépség-minőségéhez bármit is hozzá lehet tenni: az változatlanul autonóm és abszolút. S mindig az az aspektusa hívódik elő erősebben (és mind bonyolultabban), amelyik a pillanatnyi érzékelés és szemléletmódok birtokában a legidőszerűbben átélhető. De semmilyen érzelmi-értelmi gazdagodás nem pusztíthatja el egy mű szépség-evidenciáját, ami történetesen a tudásnak éppen időszerű helyesség-nívója alatt áll. Inkább arról van szó, hogy a kor össztudása egészül ki folytonosan a művészi intuíció helyesbítésével; és éppen ez finomítja átélő művészetünket megfoghatatlanná, miközben tudatunkat a legmagasabbrendű működés felé feszíti.

Victor Hugo írja: „A tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit. Termékeny törlések…! A tudomány létra… a költészet szárnyalás. A művészet remekei örökkévalóak. Dante nem törli el Homéroszt.” Mindent eltörölhet valami következő, csak az Evidencia-szépséget nem. Az ugyanis – akárcsak morális megfelelője, a szeretet – kikezdhetetlen és cáfolhatatlan: a nosztalgia csúcspontjából ad ízelítőt. S mintegy figyelmeztetésül, a legmulandóbb gondolati és társadalmi „kis-evidenciákból” képes tartósságot kiszűrni.

 

Befejezésül – s talán nem is annyira indokolatlanul – Terézhez kell visszakanyarodnom, aki nemcsak a gondozás, az etetés mitikus alakja volt a telepen, hanem félbemaradt művész is.

Megérkezésem után egy héttel derült ez ki, egy váratlan és furcsa beszélgetés kapcsán – mikor a puszta és a telep levegője már engem is ízenként átjárt. S a röptetésre és visszahívásra váró karcsú „berendezések” csendje, rikácsolása már annyira belém ivódott, mintha én magam is „bennszülött” lettem volna. S lassanként én is úgy kezdtem érzékelni, következtetni, mint ők.

„…a puszta levegője egészen átformál. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg a galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík…”

Mindez korszerűtlen? Lehet. De mire felocsúdtam, már én is így éltem – kezdtem rásiklani a mozgó mozdulatlanság pályáira.

„Fullasztó a meleg két nap óta – jegyeztem fel az első hét után – …a tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonalszálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye; de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla – hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű…”

Ezt főképp akkor vettem észre, mikor egy nap rajtakaptam magamat, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást.

„Teréz nem csodálkozott rajta. Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, mért lóg a kalyiba ajtaján a tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat. »Azért nem kell úgy sietni – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először vannak idelent, mind így járnak…« – »Hogyan?« – »Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, mért.« Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Mikor észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem, nyugodtan visszanézett rám… – »Hát persze, itt más – mondta –, de én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig próbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.« – »És abbahagyta?« – »Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él… Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?« – Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot. – »Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, két lábra állt…« – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. »De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék…« – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat. – »Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni. «”

Távol legyen tőlem, hogy Teréz alakját a riportjegyzetek hitelességéből kiléptetni, misztifikálni akarjam. Ezért nem is állítom, csak kérdezem, ahogy a közérzet összegez: Teréz vajon nem rokona, kiegészítője annak a bennelevési nosztalgiának, ami a művészet ösztönzője is? Egy bizonyos életforma, életvitel, harmonikus létezésre való képesség nem „műfaj” is már – értékelhető és megcsodálható, pusztán önmagában? Nem Teréz az, aki a maga szükségszerűen meghaladott módján, de azért mégis érzi még (s ami miatt nem tudhatja egyenértékűen), hogy hová tartozik? A versenyző bizonyos képességei rendkívüliek, de az érzékenysége annál inkább korszerűtlen: arra süket, amit meghódít. Csak produkál, nem absztrahál; csupán a természet mellé igyekszik felzárkózni, és nem önmaga mellé, a természet mögé. Holott önmagát kellene utolérnie, megkísértenie az egybeesést. Ő a tágasság megtévesztettje.

 

A közérzet természetrajzához hozzátartozik, hogy a legvégletesebb következtetéseket is levonja. Annyit még ma is sejtünk, hogy a bölcsesség a mozdulatlanság irányában helyezkedik el; sejtjük azt is, hogy a méltóságteljesség alapvonása a lassúság; és nem tagadhatjuk, hogy a gyorsaságban nemcsak szükséges kihívás van, hanem olcsó veszély is. Nem választék ez: megjárt és újra megjárandó fokozatok. A technikát nem dobhatjuk ki, miután megteremtettük; s valószínűleg a „csúcspontig” kell fokoznunk a gyorsaságot, hogy újra találkozni tudjunk a mozdulatlanság élményével. De ez a bölcsesség alapjaiban más lesz már, mint ami valaha is volt. Közérzeti megközelítése lehetne annak a mozdulatlanságba párolt gyorsaságnak, amit egy egyszerű kődarab is magába sűrít – ami annyit is jelent, hogy valahol itt kezdődhetne el a jelenségek közvetlen és folyamatos átélése, s nem csupán külső szemlélése és rendszerezése. Bizonyára merész szó – de mindezzel nem az ún. „halálállapot” tartós és tudatos átélésére törünk, mint az élet teljességére? Nem költészetre – kárpótlásul és ördögűző kihívásként „a szenvedésekkel szemben, amelyek olyan makacsul ellenállnak a tudástól kapott igazságoknak…”? (Chestov)