A tágasság iskolája^*

 

A tágasság iskolája

 

Két solymász barátomtól pár éve meghívást kaptam, hogy látogassam meg őket alföldi szállásukon, Ohaton. Barbárul mély nyomot hagyott bennem ez a kirándulás. Annak idején egy riportszerű írásban (Magasiskola) be is számoltam az élményeimről, ami már akkor is szétfeszítette a riport kereteit. Az élményeknek egy bizonyos mélyrétege, úgy látszik, éppen a tárgyi tartalomtól függetlenül keveredik szívesen más élményekkel, s árulkodnak együtt valami általánosabb megfogalmazást követelő közérzetről. Ez esetben: mintha a solymászat lélektanát, és e szenvedély tárgyi-természeti körülményeit kapcsolatba lehetne hozni egy technikai eredetű közérzet-komplexussal – ti. azzal, hogy visszavonhatatlanul „más” térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig. A párosítás bizarr; de amit a közérzet egy tető alá sodor, megérdemel annyit, hogy a logika önkényesen ne ugrassza szét. S utolsó összegezőnek úgyis a közérzet marad, mint az igazán teljes tükre annak a maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk.

Összevetni, egymás mellé tenni, azonosítani és szétválasztani: ezek a mankóink. A solymászat sem egyéb itt, mint egy ablak, amin keresztül jobb kilátást remélek. A tér, a tágasság; a röptetés és visszahívás mutatványa mindenesetre úgy jelentkezik benne, hogy nehéz nem visszhangozni rá – még a technika pozíciójából is. Annál is inkább, mert a közérzet számára (ami a legátélhetőbben realisztikus visszajelentésünk) minden érzékelés, cselekvés és meditálás a Színtér közvetlen élményében tud csak igazán átforrósodni: a téri tágasság éppen időszerű víziójában. Vagyis a legáltalánosabbra feszített élményben.

 

A primitív ösztönkiélési formák között a solymászat sajátos helyet foglal el. Nemcsak a játék és a hasznos zsákmányolás keveréke; hiszen minden vadászat az. A kő, a dárda, a horog, a nyíl, a golyó azonban mind technikák. A holt anyag idomítása. A solymászat az élővel való irányított kapcsolat megteremtése és tartósítása: organikus automata; távirányított, organikus „berendezés” hasznosítása.

De vajon csak haszon-munkatárs a madár?

A vadászat játékszerűsége nem egyértelmű: megvan benne az öncélú öröm és kielégülés, de sose vegytisztán. Mindig belekeveredik az öncélúságon túlmutató önelégültség, hogy én, aki a vadat űzöm, nem vagyok tétlen, megvan bennem a férfias edzettség és határozottság – az erő! –, hogy a fölismert szükségszerűség közönyével nézzem a vad menekülését, a szimat és ösztön csődjét, a sorsot, ami a nyílban, dárdában, lőporfüstben szagot és testet ölt. S mindez végül is felfokozott alkalom a választásra és döntésre: kiszemelni azt az egyet; és visszaadni annak a szövevénynek, amibe úgyis mindannyian bele vagyunk bonyolódva. S ami még fontosabb: mindez vajon nem elég kiadós és önigazoló tett? – amibe még az érdem közérzete is belelopódik, hogy a természet helyett sikerült működnünk. A solymászat ezeket a motívumokat azzal tetézi, hogy a vérre menő játékot a puszta technikáról egy kiszámíthatatlan kapcsolatra váltja át madár és vadász között.

D. mondta egyszer nekem: „Függés és egymásrautaltság: tulajdonképpen szüntelenül erről van szó. De hogy ez mikor teremtődik meg sólyom és gazdája között, arra nincs értelmes válasz. Hiszen bármikor megszökhetnének, és mégsem teszik. Olyan magasba repülnek fel, ahonnét már nem is látszik a vadász; és mégis visszaszállnak. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? És ami ugyancsak fontos: a sólyom vadon se zsákmányol többet – még ha módja van is rá –, csak annyit, amennyire éppen szüksége van a szervezetének. Így a bőségesebb koszt se lehet csalétek az ösztöneinek, hogy kitartson a gazdája mellett. Nem azon múlik.” Egy másik alkalommal D. úgy nyilatkozott, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat.

Mindez líra is persze, nem állatlélektani indokolás. De nem is arra vállalkoztunk, csak néhány közérzeti reakciólehetőség számbavételére. S azok semmiképp se mentesek ez esetben bizonyos lírai nosztalgiától, hogy a képességeinkkel való elégedetlenséget – hacsak lehet – a játék ürügyén is ellensúlyozzuk.

A solymászat azonban kivétel. A vadászat minden más formája földhöz kötött, s még a nyíl-és-madár, a golyó-és-madár sem olyan viszonylat a vadász számára, aminek a közérzeti háttere lényegesen különbözhetnék attól, ami a zsákmányállatok más rendjével kapcsolatban is megteremtődik. A madár után lőtt nyíl és golyó – noha a téri tágulás iránya (levegőég) itt már egybeesik a kitörés ősi vágyának az irányával – változatlanul egy eszköz mutatványa; ami ráadásul határolt és determinált is. A solymászat a mágikus nosztalgiák kiélésének egyéb formáival rokon. Olyan történés eljátszása a játékszerűség ürügyén, ami egy földtől függetlenedő teljesítményt úgy absztrahál emberivé, hogy a mi játékos-komoly behelyettesítődésünk számára is élményszerű lehetőséget kínál – ami képzelt ugyan, de érzelmileg mégis nagyon fontos. S főképp nem választható el a mágikus hatás-felidézések erőfeszítésétől, hogy fizikai elégtelenségünket a fizikaitól minőségileg is különbözni látszó módon próbáljuk pótolni és kiegészíteni. Ha így vesszük, a solymászatot a későbbi fejlett technikák érzelmi előképeként és előgyakorlataként is felfoghatjuk.

Mindenesetre jelképies ellentmondás, hogy amíg a természet nyersen produkál, a természeti ember cselekvés-pótlásképpen absztrahálni kénytelen (magát) – és éppen ezzel kerül még közelebb a természethez. A technika ugyanakkor úgy idegenedik el tőle, hogy a „személytelenített” absztrahálás révén megteremti a vele versenyző, a melléje felzárkózó, az utánzás előnyeit számításba vevő, tárgyias produktivitást. A közérzet azonban, amit ez a két egymástól messze eső fejlődési fok megteremt, ugyanazzal viaskodik: a téri tágasságban való elhelyezkedés változatlanul új ingereivel és kényszereivel.

 

Ujgur dalok közt olvasom: „Hideg hegyeknek csúcsain nincs madár, te rénszarvas és köztem nincs különbség, egyformák vagyunk.”

Most, hogy a „madártalan tér” közeli szomszédunk lett, már időszerűbben vethetjük fel a kérdést, hogy – hova tovább? Lehetséges, hogy a civilizáció – magasabb szinten – újra szembeállít a primitív létérzés távlataival? S hogy emberibbé váljék, túl kell emelkednie a középteljesítmények világán? Önértékelésünk helyes mértékét csak a kikutatott és „berendezett” űr biztosíthatja újra, új mértékegységek szerint? Az ember, aki valamikor madárba tette át magát, nem oda szeretne jutni, hogy a tárgyi eszközökkel való dinamikus azonosulás öröme után kitalálja és megteremtse az absztrahálás és produktivitás magasabb rendű egységét, az imitatio naturae helyett az Elvek világához való harmonikus igazodást?

De hol a harmónia záloga: inkább a „szűk”, mint a „tágas” végtelenben? S egyáltalán, indokolt így osztályozni a végtelent? A közérzet mintha igent mondana rá; s valami hasonlót szuggerált annak idején az ohati kirándulásom is.

 

Ohat puszta, szó szerint pusztaság, a solymászat természetes környezete; s gondolataim most is, minduntalan ebbe a keretbe zökkennek vissza, anélkül hogy bajlódni volna kedvem a szokásos tárgyi leírással. Másról van szó.

Forgatom az akkori jegyzeteimet: este indultam el Budapestről, és világosodásra érkeztem meg. Az éjszaka összemosódó, önmagába visszagöngyölődő térfogatszerűségbe bonyolítja bele az egész valómat. S hajnalban ez a sötétség lök ki a pusztába, ami néhány erőteljes, lineáris vonallal egészen másfajta térfogatszerűséget szerkeszt körém. Itt már leleplezett vagyok, a helyem kiszabott, egyéni helytállásra vagyok kényszerítve, nincs köldökzsinór, ami kötne valahová, különbségekben és távolságokban érzékelem magamat, határozottan szemben vagyok, és nem benne.

A tárgyias, képszerű átélés másképp csal meg, mint a nem-tárgyias és nem-képszerű. S ez elsősorban a közérzetemnek tűnik fel, nem az eszemnek. Ha az éjszaka önmagába visszagöngyölődő határoltságában azonosabban végtelen lehettem, itt most a nappal kigöngyölődő határtalanságában vagyok kiszakítottabban része a végtelennek. Az éjszaka körém szűkíti a maga végtelenségét, hogy én nőhessek hozzá: mint az uterus, olyan önátadó. A nappal újabb és újabb, távolodó, egymásra rétegezedő distanciák elképzelésébe sodor bele, a tárgyiasság sokszorozódó látomásába; s mint a kiűzetés, heroizmusra ítél. S mintha ez a polarizáltság határozná meg a megközelítéseink és megfogalmazásaink technikáját is, ami nem nélkülözheti a szembeállítást; illetve, vállalnia kell a szembeállítódás kényszerét. Az pedig a nappal térfogatszerűségében kikerülhetetlenebb, ugyanis annak a közérzetét nyugtalanítja jobban a megnevezés ábrándja; és az éjszaka közérzetében otthonosabb a megnevezést kevésbé igénylő, azonosuló belefeledkezés.

 

A puszta nappaláról ezt jegyeztem fel: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Vallani – de miről? Vallani: önmegfogalmazás. Az önmegfogalmazás: körülhatároltságunk megerősítése, ami nem választható el a fokozottabb öneszméléstől, önátvilágítástól, magunkbirtoklástól. Azt is jelenti ez, hogy a magány eleve jellemzője a magát mind jobban tisztázó énnek, személyiségnek? A magány az öntudat fokmérője is?

Próbáljunk meg másképp is kérdezni. A pszichológiai tér és idő számunkra semmivel se kevésbé reális és fontos, mint a fizikai. S ha ez így van, a fokozódó öneszmélést nem foghatjuk fel bizonyos értelemben „nagyságrendi” növekedésként, ami – élményszinten – a tér-időben való megváltozott elhelyezkedést is jelent? S ugyanakkor: ezzel a nagyságrendi növekedéssel nem növekszik meg a végtelenség élményének az erőssége is?

Vegyünk kiindulásul egy képletes hasonlatot (és antropomorfizáljuk): amit egy porszem élményszerűen maga körül feltételezhet, feltehetően és viszonylag „kevésbé” végtelen, mint amit a Mount Everest közérzete feltételezhet ugyanabban a térben. Ha ezt a gondolatot sikerül élményszerűen átélnünk, nehéz lesz kitérnünk a csábítás elől, hogy ne a Mount Everest helyzetét ítéljük drámaibbnak. Kétségtelen ugyan, hogy a Mount Everest esetében az önmaga kiterjedtségével semlegesített, magába fogyasztott, „legyőzött” tér összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit a porszem képes kisajátítani a rendelkezésre álló tágasságból – de vajon nem éppen ezért kényszerül a nagyobb nagyságrendűség a végtelennek még nagyobb „arányokban” való, még nyomatékosabb átélésére? A tér kitöltésének élménye nem annál nyomasztóbb, minél nagyobb az önkiterjedtség? S minél porszemszerűbb valami, nem annál valószerűbb az énközpontú szűkítés minden átélésben? Az ilyen „szűk” végtelenben pedig nincs magány, a szó modern értelmében. Átélhetőbb a középpont, a határoló felület, ami visszhangozni tud. A metafizikai megnevezés spontánabbul eshet egybe a térélmény megnevezhetetlenségével. Az új térélmény egyre nehezíti a közérzeti kivetítéseket; s miközben a visszavonásokban, a tudatunkra való visszavezetésben és vonatkoztatásban keressük a megmagyarázhatóság tárgyias bázisait, egyidejűleg azt éljük át, hogy minél élesebben vagyunk képesek (s úgy látszik, ösztönösen hajlamosak is) el- és körülhatárolni magunkat, annál tudatosabb determináltságérzéssel kényszerülünk beletartozni egy visszhangtalan, „végtelen” végtelenbe.

„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. Nem az Éjszaka közérzete az övé, hanem a Nappalé. Nem a sötétséggel szembesíti magát, hanem a sokkal bonyolultabb takarással: a fénnyel. Tér és idő így „villog” a költőnél: „Oh égbolt csontos tisztasága” – „a csőrdülő ég vasban áll” – „köszörün sikoltó idő” – „kirakatüveg-idő” – „…jelen idő, ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő” – s ebben a térben-időben ő maga: „körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fejérebbek.” Hogy ebből a tér-időből hová? A válasz legalább annyira heroikus, mint nosztalgikus: „az értelemig és tovább!” A közérzet itt az elhatároltság olyan mértékű felfokozásában bízik, ami ugyanakkor meg is szabadít a kiterjedtség közérzetétől. S ezt fontos, hogy helyesen értelmezzük.

A végletekig fokozott elhatároltság a legáltalánosabb elvek felé van útban, és éppen az esetlegestől igyekszik szabadulni. A végtelen kitöltése és birtoklása, érzelmileg, a részletek fölötti elsuhanással egyenlő; s csak az elképzelhető legelhatároltabb pillanat hasonlítható a minden pillanatot egyesítő végtelenhez. Giordano Bruno a dolgok mozgásának két aktív princípiumáról beszél: az egyik véges, megfelelően a véges tárgy mivoltának, s ez bizonyos ideig tartó mozgást hoz létre. A másik végtelen, megfelelően a végtelen elv mivoltának, ami mindenben egész; ez pedig egy pillanatig tartó mozgást hoz létre. „A végtelen elv – írja – abban a pillanatban, amelyben megkezdi, már be is fejezte a mozgatást, így a mozgó test, míg egyrészt a leggyorsabban mozog, másrészt a legszilárdabban áll… mert egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozogni: egy és ugyanaz.”

Ilyen értelemben – legalábbis a lelki átélés szempontjából –, a végső elhatároltság a legáltalánosabb tártság, amiben szükségképpen szűnik meg a kiterjedtség közérzete.

 

Ohati jegyzeteim közül való ez is: „…fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…”

Így a közvetlen élmény és közérzet; s valahogy ide torkollik minden meditálás is. Bruno gondolata nem állja ki a fizika és matematika mai kritikáját; de nem is állítottuk, hogy a közérzet mindenben és mindig ugyanannak a helyességnek a pályáján fut, mint a tudomány – aminek mégis a szuggesztiója alatt áll. Viszont, ha a közérzet helyesbít, azt mindig a logikától függetlenül teszi. Bár az ilyen módosítások, ha csakugyan figyelemre méltóak, általában azon a határterületen jelentkeznek, ahol a tudomány is axiómákra támaszkodik, melyeknek a hitele a rájuk építhető modellek használhatóságában van. A végső magyarázatokra vonatkozó helyesbítések azonban kívül esnek a használhatóság mindennapos fogalmán, és meg is lazítják a kapcsolatot a logikával.

A népmesei nyelv géniusza különbséget tesz a villám és a gondolat sebessége között, mintegy költői utalásként az egymás fölé rétegeződő minőségek közérzeti evidenciájára. Hogy a gondolat sebessége is tartam, és mérhetőnek kell tekinteni? A közérzet azonban a gondolatsebességen túl is sejt és átél olyan „folyamatot”, ami valójában nem folyamat már, hanem kezdet és befejeződés összekapcsolódása – amiben nincs szemben, csak benne.

Ezek a fogalmak nem a tudományéi; mégis mindent megtesz, hogy újraértelmezze és időszerűsítse bennünk. S ez újabb elgondolkoztató ellentmondás.

 

Hogy mennyire látszatönállóság a magány, korunk neurózisai mutatják. S szinte nem is birkózunk mással, mint a tárt elhatároltság szellemi-lelki megteremtésével, a tártság és elhatároltság olyan összehangolásával, ami optimális közösségi harmóniát teremt. Csak kérdés, hogy jó irányban keressük-e a megoldást. A nosztalgia megvan bennünk, hogy az abszolútra törjünk, a maximális teljesítményre, a létezés rekordjára, a birtokló azonosulás élményére – s amit a technika ajánl, a sebesség, csakugyan csábító; sőt, a legtúlzóbb érték, amit megteremthet. S amivel egyenértékű csak egy lehet még: a mozdulatlanság.

A mozdulatlanságot – mágikus-primitív szinten – egyszer már sikerült élményünkké tenni: a koncentráció és behelyettesítődés révén fogtuk be a mozdulatlanba a mozgót, a mozgatottba a mozgatót. Az ohati pusztán Teréz, az eleség-állatok gondozója, szinte mitikus megtestesítője volt a mozdulatlanság bölcsességének. Róla ez áll a jegyzetfüzetben: „Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan; csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy az állatok jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja: egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül valami véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok és tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez; azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül. Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy az a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.”

Teréz korszerűtlen jelenség, mesebeli, zavarba hozó. Úgy maradt itt, mint valami tévedhetetlen kuszaság, ami főképp arra jó, hogy „természeti” mintája legyen a tudatos szétválasztás programjának: az ösztöni készséget áthelyezni technikába, radarba, elektronikus berendezésbe stb., s az üresen maradt pályákat is a tudat rendelkezésére bocsátani. Sajnálnunk kell, hogy az organikus megértés egyik nagy múltú készségét veszítjük el benne? Ha nem a technikai lehetőségeinket nézzük, hanem az alkalmazó képességünk jelenlegi céljait, valószínűleg nehezen fogjuk Terézt bizonyos romantikus rokonszenv nélkül hagyni. Lehetőségeink túlmutatnak rajta, de bizonyos értelemben vissza is térhetnének hozzá: bekebelezhetnék. Mint a maximális sebesség a mozdulatlanságot? Csak ez már semmiképp se a mindennapok távlata; viszont éppen a távlatok tesznek érzékennyé a jelen problémái iránt.

A sebesség, a sebességgel relativizálódó idő egyelőre inkább megzavar bennünket. Messze vagyunk attól, hogy a hatások és kapcsolatok organikus együtt-érzékelésének a közérzetét biztosítsa számunkra. Tájtól tájig, tárgytól tárgyig, személytől személyig száguldunk. Minden mozaik. Az állókép éhen hagy. Csak az útonlevés pátoszának van hitele. Azonosultunk az eszközzel, de elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. Az öncélú sebesség versenyzői korszerűek, mint az átlagemberi közérzetet zsongító, látványos helyettünk-cselekvők – a solymászat tétje és háttere nélkül. Az így kamatoztatott sebesség azonban menekülés, a hódítás pózában. A magunkat megnövesztő kockázathoz képest a versenyzés önlefokozás.

Pascal a végtelen terek iszonyú csendjéről ír; és éppen ez a csend az, amihez a lehetőségeink mindennaposabban is közelítenek. A kor nagy átélői, a „szűk” végtelent tágító kozmikus úttörők, közvetlen „közérzeti mérőműszerei” a tárgyiasság kifogyhatatlanul sokszorozódó látomásának. Vagy lírai helyesbítéssel: a Nappal közérzetének és hívásának teljesítői az Éjszaka közérzetével befogott tartományban. Ez pedig a technika „költészete” lehetne; ha nosztalgia, ami táplálja, a művészet nosztalgiájával lehetne rokon.

 

A művészet lényege szerint se más, mint a tágasság iskolája: a távolságot és nosztalgiát hozza harmóniába a maga felfokozott „elhatároltságában”. Ami annyit is jelent, hogy amit megteremt, a szépség (pontosabb, ha az intuitív Evidenciát értjük itt alatta) – a sűrítésben nyílik ki a legteljesebben. A sűrítésben pedig a „pillanat” villantja fel magát, mint olyan realitás, amihez képest minden egyéb tartomány fikció: megéledni csak azon keresztül tud. Ilyen értelemben a szépség már természeténél fogva küszöbén van annak, hogy a mozgás, a folyamat, a hatás felidézésének és befejezésének tartam nélküli egybeesését valósítsa meg, hogy maximális azonosság és azonosulás legyen, hogy legyőzze a távolságot, és semlegesítse a nosztalgiát – ami gyakorlatilag mégis lehetetlen. És éppen ez adja a tragikum „miliőjét”. A kudarc azonban sosem haszontalan, ha a törekvés az abszolútra irányul. Végül is mi adhatna több ösztönzést új határok megközelítésére, mint a felismert distancia? S a művészetre különösen érvényes, hogy csak addig önmaga, amíg distanciában ragadható meg; az intuíciónál is tökéletesebb azonosulás állapotában nemcsak a kényszere szűnik meg, de a lehetősége is. Ahol nincs distancia, ott már csak kinyilatkoztatás lehetséges vagy a szónál is beszédesebb hallgatás, a magatartás. Innét van az, hogy az öröm nem fejezhető ki olyan hőfokon, mint a tragikum; másrészt, jobban el is képzelhető a vegytiszta tragikum. Létadottságainknak szembetűnően nem jellemzője a cselekedet, történés, ami tovább gyűrűző hatásában semmilyen szenvedést nem okoz. Így viszont pozíciónk – a művészileg még kifejezhető pozíció – olyan átmenetek sorozata, ami aktuálisan mindig kénytelen megteremteni a tragikus szituációt, hogy aztán feloldja vagy megkísérelje feloldani. Ez a folyamat a művészet számára is végtelen, mivel a distanciára épülő létben minden tevékenységet a distanciában rejlő tragikus dinamizmus határoz meg. Ettől azonban a lét még nem válhatik a számunkra „folyamatosan megélt abszurddá”, és a tett értelmetlenné; hiszen a cselekvés, ami kihívja a következőt, mindig újra biztosíthatja az értékek megteremtődését. S az „alkalmi” megvalósulásuk legalábbis alkalmi öröm, mind biológiai, mind szellemi-lelki vonatkozásban. Az Éj monológja a Csongor és Tündében tragikus szükségszerűség, de a fenti értelemben: ha a Fény egyszer megszülethetett, ebben potenciálisan az is benne van, hogy újra megszülethetik. Ugyanígy: az a kényszerítettségünk, hogy folytonosan distanciákat küzdjünk le, mintegy statisztikai biztosítéka, hogy a képletek, ha variálódva is, de ismétlődni fognak. A végtelennel nem „találkozhatunk”, de a szépség „pillanatában” (sűrítés) megközelíthetjük. Így az öröm legmagasabb rendű formáját is a nosztalgiában kell felismernünk, irányuljon akár metafizikai princípiumra, akár nem. S a művészet se tesz mást, mint hírt ad arról a legszélső határvidékről, ahonnét az öröm még mint nosztalgia visszasugározható.

Feuerbach ír valahol – noha más vonatkozásban – egy „iszonyú optimizmus” születéséről. Ha a művészet halálát valamivel kapcsolatba hozhatjuk, ez a megfogalmazás különösen alkalmas, hogy utaljon rá: egy olyan optimizmusra, ami a kielégített nosztalgia lehetőségét csillantja fel, anélkül hogy a célok és okok világában egy önmaga végokát is átvilágító princípiumra kívánna rámutatni. Ennek hiányában a nosztalgia és tragikus színezet véglegesen nem küszöbölhető ki. (A másik esetben is csak elméletileg.) Az olyan optimizmus viszont, ami önmagát egyetemes érvénnyel és finálisan is indokolni képes, csak szakrális lehet. Ha ezt elutasítjuk, úgy kell szemlélnünk magunkat, mint a distanciák végtelen időkig variálódó próbáinak akadályfutóit. Le kell mondanunk a fejlődés abszolút céljának megfogalmazásáról, csak a folyamat irányát értelmezhetjük. Az „örökké-úton-levés” távlata ez, szemben a „tovább-nem-fokozható-megérkezettség” szakrális távlatával. Művészetünk azonban mindkét esetben csak a nosztalgia művészete lehet; s az már inkább csak a nosztalgiába ágyazódó tragikum színezetét befolyásolja, hogy a „végső-meg-nem-érkezhetés” vagy a „még-meg-nem-érkezettség” lelki konfliktusa táplálja-e.

 

Vagyis, a művészet éppúgy a tágasság iskoláját járja, mint a természettudomány; s mindegyikhez olyan közérzet társul, ami addig elemezhető csak, amíg valamilyen hiánnyal viaskodik. Ez ugyan nem indokolja még, hogy más közös vonásokat is keressünk közöttük – mégis csábít rá. De egyáltalán lehet-e valami haszna a kettő összevetésének? S még ha kimutathatóak is egyezések, túlzott hangsúlyozásukkal nem veszélyeztetjük a művészet autonómiáját? Vagy fordítva: a természettudománynak, korunkban, visszavonhatatlanul függetlenítenie kell magát a művészet vízióitól?

A minden szellemi tevékenységet egybefűző kölcsönhatás elvét mindenesetre nem utasíthatjuk el. És éppen ma nem, mikor az „autonóm” magyarázatok továbbfejlesztése egyre inkább megköveteli egy egyetemes magyarázat figyelembevételét. Ennyiben csakugyan „új középkor” vagyunk, vagy legalábbis sejtjük, hogy a szintézis a jobb közérzet záloga. A specializálódás burjánzása ellentmondani látszik ennek, de ez nem téveszthet meg. A specializálódást olyan vívmánynak kell tekintenünk, ami hosszas kerülők után a tudomány illetékességi területének biztosabb felismerését segíti elő. És amit mindenekelőtt a tudomány módszere kíván meg. Az a módszer, ami a részletezés és szétbontás aktusaival egy olyan utat világít be, amelyen fokról fokra növelhető a konkrétság és helyesség; de maga az út, egyidejűleg, túl is mutat önmagán; lépésről lépésre „fogyasztja”, s ugyanakkor igazolja is a végtelent, ami viszont a helyesség fogalmával már nem jellemezhető kielégítően.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a természettudomány a tapasztalásnak olyan határához kezd elérkezni, ahol a filozófiai és érzelmi evidenciák kiegészítő együttműködése is segítség lehet, nem csodálkozhatunk, ha a létezésélmény egyre inkább a tudományos világkép függvénye is. A természettudomány számunkra sokkal személyesebb ügy, mint amennyire volt vagy lehetett eddig. S nyilván azért, mert soha nem tapasztalt mértékben produktum is, technika – tárgyi öröm és veszélyeztetettség. S minden, ami tárgyi jellegű, szuggesztívebb bizonyítottság. A tudomány olyan szűrő, amit ha nem vetünk közbe, hiányérzetünk marad, s megfosztottnak érezzük magunkat a korszerű érzékeléstől. Éppen a művészet volna kivétel? Az lenne meghökkentő, ha mindenestül kívül futhatna (futna) a dolgok és jelenségek felfogásának új pályáin. Az új tapasztalati fölfedezések ugyanis éppen a nem empirikus eredetű meggyőződéseinkkel szembesítenek a legdrámaibban; s a helyesbítések, az elfogadások és visszautasítások termékeny feszültsége a közérzetben éppen ebből adódik.

 

Persze kérdés, hogy ezek az „új pályák” a művészet számára annyira újak-e. A tudomány mindig a helyesség szférájában fog maradni; s a művészet számára mindig csonkulás lesz, ha megelégszik az aktuálisan bizonyítható helyességgel, s lemond az igazság és hitelesség olyan sugalmazásáról, aminek ereje a bizonyíthatatlanság, a korlátlan tágasság pátoszában van. Ugyanis nem csupán a tudomány, érzelem, társadalom pillanatnyi evidenciáit foglalja magába, hanem meg is haladja azokat: egyetemes érvényű valóság-felidézés. Autonóm őstudás? Szophoklész nem kevesebbet tud, mint Shakespeare vagy Tolsztoj, hanem másképp tud. S a műveik sugallta igazság éppen azért nem játszható ki egymással szemben, mert a létezők világáról vallott különböző felfogásuk a szépség közegén dereng át: nem a helyesség tartósítja őket, hanem az intuitív Evidenciában megnyilatkozó magasabb rendű elv, ősérzés, ami bár magába foglalja a helyességet, mégsem azonosítható vele.

Ahhoz viszont, hogy az intuíció önmagát kollektív élménnyé tegye, szüksége van a lehető legkorszerűbb megtapasztalhatóságra, a dolgok és folyamatok szövetére – így közvetve arra is, amire vonatkoztatva a tudomány az elveit levonja. S éppen ez a kapcsolatuk tengelye. És éppen ennek lehet számtalan olyan vonatkozása, ami analógiák felismeréséhez segít hozzá mind formai, mind az észrevevés módja és feldolgozása szempontjából. Így nem csupán igazolást kaphat a művészet (bár többnyire utólag), hanem intuitív felismeréseinek ösztönző megerősítését is jelenthetik azok a szemléleti módok, amikkel a tudomány operál. De állhat ez fordítva is; különösen ha arra gondolunk, hogy a természetnek feltett kérdésekben s a válaszokban önmagukkal is találkozunk. A művészetnek sem őstudás jellege, sem autonóm szárnyalása nem csorbul ezzel a kapcsolattal, csupán parancsoló korszerűsége fogalmazódik meg – vagy a kor ellenére, vagy azzal összhangban. Ez viszont attól függ, hogy a kor embere milyen érzékenyen képes átélni a maga történelmiségét. De ami egyszer egyetemesen korszerű volt, az halhatatlan is.

A barlangi rajz minőségileg nem kevésbé szép a Guernicá-nál, csupán más területen, más bonyolultsággal ad hírt a mindenkori létezésélményből kiszűrhető, mindenkor érvényes nosztalgiáról. A terület tágulása – a tágasság – s a bonyolultság növekedése együtt járhat az üzenet gazdagodásával. De ez mégsem jelenti azt, hogy a barlangi rajz értelmileg és érzelmileg nem megismételhető szépség-minőségéhez bármit is hozzá lehet tenni: az változatlanul autonóm és abszolút. S mindig az az aspektusa hívódik elő erősebben (és mind bonyolultabban), amelyik a pillanatnyi érzékelés és szemléletmódok birtokában a legidőszerűbben átélhető. De semmilyen érzelmi-értelmi gazdagodás nem pusztíthatja el egy mű szépség-evidenciáját, ami történetesen a tudásnak éppen időszerű helyesség-nívója alatt áll. Inkább arról van szó, hogy a kor össztudása egészül ki folytonosan a művészi intuíció helyesbítésével; és éppen ez finomítja átélő művészetünket megfoghatatlanná, miközben tudatunkat a legmagasabbrendű működés felé feszíti.

Victor Hugo írja: „A tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit. Termékeny törlések…! A tudomány létra… a költészet szárnyalás. A művészet remekei örökkévalóak. Dante nem törli el Homéroszt.” Mindent eltörölhet valami következő, csak az Evidencia-szépséget nem. Az ugyanis – akárcsak morális megfelelője, a szeretet – kikezdhetetlen és cáfolhatatlan: a nosztalgia csúcspontjából ad ízelítőt. S mintegy figyelmeztetésül, a legmulandóbb gondolati és társadalmi „kis-evidenciákból” képes tartósságot kiszűrni.

 

Befejezésül – s talán nem is annyira indokolatlanul – Terézhez kell visszakanyarodnom, aki nemcsak a gondozás, az etetés mitikus alakja volt a telepen, hanem félbemaradt művész is.

Megérkezésem után egy héttel derült ez ki, egy váratlan és furcsa beszélgetés kapcsán – mikor a puszta és a telep levegője már engem is ízenként átjárt. S a röptetésre és visszahívásra váró karcsú „berendezések” csendje, rikácsolása már annyira belém ivódott, mintha én magam is „bennszülött” lettem volna. S lassanként én is úgy kezdtem érzékelni, következtetni, mint ők.

„…a puszta levegője egészen átformál. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg a galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík…”

Mindez korszerűtlen? Lehet. De mire felocsúdtam, már én is így éltem – kezdtem rásiklani a mozgó mozdulatlanság pályáira.

„Fullasztó a meleg két nap óta – jegyeztem fel az első hét után – …a tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonalszálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye; de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla – hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű…”

Ezt főképp akkor vettem észre, mikor egy nap rajtakaptam magamat, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást.

„Teréz nem csodálkozott rajta. Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, mért lóg a kalyiba ajtaján a tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat. »Azért nem kell úgy sietni – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először vannak idelent, mind így járnak…« – »Hogyan?« – »Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, mért.« Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Mikor észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem, nyugodtan visszanézett rám… – »Hát persze, itt más – mondta –, de én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig próbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.« – »És abbahagyta?« – »Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él… Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?« – Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot. – »Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, két lábra állt…« – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. »De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék…« – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat. – »Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni. «”

Távol legyen tőlem, hogy Teréz alakját a riportjegyzetek hitelességéből kiléptetni, misztifikálni akarjam. Ezért nem is állítom, csak kérdezem, ahogy a közérzet összegez: Teréz vajon nem rokona, kiegészítője annak a bennelevési nosztalgiának, ami a művészet ösztönzője is? Egy bizonyos életforma, életvitel, harmonikus létezésre való képesség nem „műfaj” is már – értékelhető és megcsodálható, pusztán önmagában? Nem Teréz az, aki a maga szükségszerűen meghaladott módján, de azért mégis érzi még (s ami miatt nem tudhatja egyenértékűen), hogy hová tartozik? A versenyző bizonyos képességei rendkívüliek, de az érzékenysége annál inkább korszerűtlen: arra süket, amit meghódít. Csak produkál, nem absztrahál; csupán a természet mellé igyekszik felzárkózni, és nem önmaga mellé, a természet mögé. Holott önmagát kellene utolérnie, megkísértenie az egybeesést. Ő a tágasság megtévesztettje.

 

A közérzet természetrajzához hozzátartozik, hogy a legvégletesebb következtetéseket is levonja. Annyit még ma is sejtünk, hogy a bölcsesség a mozdulatlanság irányában helyezkedik el; sejtjük azt is, hogy a méltóságteljesség alapvonása a lassúság; és nem tagadhatjuk, hogy a gyorsaságban nemcsak szükséges kihívás van, hanem olcsó veszély is. Nem választék ez: megjárt és újra megjárandó fokozatok. A technikát nem dobhatjuk ki, miután megteremtettük; s valószínűleg a „csúcspontig” kell fokoznunk a gyorsaságot, hogy újra találkozni tudjunk a mozdulatlanság élményével. De ez a bölcsesség alapjaiban más lesz már, mint ami valaha is volt. Közérzeti megközelítése lehetne annak a mozdulatlanságba párolt gyorsaságnak, amit egy egyszerű kődarab is magába sűrít – ami annyit is jelent, hogy valahol itt kezdődhetne el a jelenségek közvetlen és folyamatos átélése, s nem csupán külső szemlélése és rendszerezése. Bizonyára merész szó – de mindezzel nem az ún. „halálállapot” tartós és tudatos átélésére törünk, mint az élet teljességére? Nem költészetre – kárpótlásul és ördögűző kihívásként „a szenvedésekkel szemben, amelyek olyan makacsul ellenállnak a tudástól kapott igazságoknak…”? (Chestov)

 

A tonalitás és atonalitás közérzetéről

 

Hagyomány és forradalom

Aki időben él, sosem fog lemondani arról, hogy az időtlenség valamilyen pótszerét megteremtse magának. S ez nem gyengeség; higiénia. Századunk azonban éppen az idővel került konfliktusba, s úgyszólván minden friss megrendülésünk ide vezethető vissza. Nemcsak tudományunk változott meg, létezésünk tónusa is. Időzavarba és időeufóriába estünk. Tudomásul kellett vennünk, hogy az örök és pillanatnyi megtévesztően egyenrangúnak tudnak mutatkozni; s bizonyos értelemben csakugyan egyenragúak. Csábítóan szubjektív távlatok nyíltak meg, bár a józanító ellensúly sem hiányzik: egy eddiginél mérhetetlenül személytelenebb és ridegebb univerzum, melyből kilopódott minden kitüntetett fogódzó. Többé nem állhatunk egyértelműen sem itt, sem ott. Egy ilyen világ érthető módon arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével – s ha úgy adódik, a maga abszurd ellentétével – együtt vegyünk figyelembe. Megnövekedett valóságigényünket már csak ez elégítheti ki: az átélés és megragadás szüntelen komplementer-eklekticizmusa. Így viszont objektivitásunk se lehet több, mint prolongált munkahipotézis, aminek nincs végső próbája. S ezt valóban csak okos skizofréniával lehet elviselni. A kiiktatott abszolút helyébe mintegy pillanatról pillanatra teremtjük meg az alkalmi-abszolútot, a mindig változni kész modellt – a pillanat elképzelését a „relatív” időtlenről és véglegesről.

Persze, mondhatjuk, hogy a változás, a mozgás eddig is, mindig kivívta a maga jogát. Igaz. A mi közérzeti reflexeink azonban nemcsak elfogadják a változást, hanem lázasan igénylik, sőt hajszolják. Mintha rangunkat csorbítaná a kipróbált tartósság elismerése. Csak a pillanatnyi érvényesség pátosza vonz. A kor technikai adottságait kiaknázó műfajok – elsősorban a film, rádió, televízió – jól érzékeltetik az alkotásnak és műélvezésnek ezt az új motívumát; s a közérzet, amibe ezeknek a műfajoknak a világa belesodor, akarva-akaratlan a klasszikus műfajok világát is átjárja.

Hogy mindez a bizonytalanság tünete? Lehet. De az abszolutizált bizonytalanság vajon nem komplementere a Bizonyosságnak, amit csak az eszünk érvénytelenített, a nosztalgiánk nem? „Az út mindig jobb, mint a fogadók” – írja Cervantes; s korunk különösképpen magáénak vallhatja ezt a mottót. Maga az út lett fogadóvá, és az útközbeniség szüntelen megérkezéssé. Ez a filozófiánk, és ilyen a művészetünk is. Nem csoda, ha a hagyomány és forradalom problémája sem úgy jelentkezik számunkra, mint a múltban.

Megszoktuk eddig, hogy a múlt irodalmi örökségét elsősorban úgy értékeljük és éljük át, mint történelembe ágyazódó esztétikumot – mint az idő koordinátáján tett egy-egy rovást, amiből az időtlenség receptje, jobban vagy kevésbé, kiolvasható. Az „öregség” mitizálásával szívesen ellensúlyoztuk a jelen bizonytalanságát, s az új értékeket lehetőleg a régiekkel igyekeztünk jóváhagyatni. Túlzás volna állítani, hogy ez a magatartás és közérzet mindenestül szétfoszlott. Ma is él és hat, csak nem annyira egyértelműen. A múlt értékei nem devalválódtak; inkább arról van szó, hogy történelmiségük tekintélye lett kevésbé autonóm. Mai közérzetünkben spontánabb és fokozottabb az inger, hogy úgy tekintsük a hagyomány egészét, mint nemes prédát, ami attól remélheti a történelmi hitelességet, hogy a mi pillanatnyi érdeklődésünk szubjektivizálja. S ez alkotóra, műélvezőre egyaránt vonatkozik. Bizonyos értelemben – gyakorlatilag – ez azelőtt is így volt. De semmi esetre sem annyira tudatosan, mint ma. A tudatosság pedig mindig megteremti a saját minőségi árnyalatait; már csak a következetessége révén is. Korunk művészete – az eddiginél sokkal szenvedélyesebben – az aktuális pillanat autonómiájába kívánja belesűríteni mindazt, ami történelmi és történelminek ígérkezik. Nem annyira múltról és jelenről, nem pillanatról és örökről szeretne tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Nem úgy csodálni a múlt örökségét, mint valami kizárólagosságot, hanem beletörve, belerántva a mába, tiszteletlenül, és lerombolva minden tekintélyt. Mintha a klasszikus örökség szépségét csak úgy tudná igazán befogadni, ha előbb kétségbe vonja a megismételhetetlenségét, s mintegy megfosztja saját idejétől. Mintha a múlt örökségét csak az aktualitás erotikájával tudná kielégítően biztosítani; mintha egy bonyolultabb dimenzióban a történelmiség megszüntetésének a lehetőségét keresné – valamiféle „atomi” hasonlóságot, a történelmiség felszíni esetlegességeivel szemben. Ez kétségkívül radikális döntés az irodalomban; de még a kevésbé radikális művekben is megtaláljuk azt a törekvést, hogy a történelmiséget mentesítsék az időhierarchia merevségétől. Hogy az ábrázolt világ ne csak időtávlatba kényszerülő látvány és visszatekintés legyen, hanem elsősorban inzultáló jelenlét. S a hagyománytól is ezt kívánjuk meg: hogy inzultáljon.

Így viszont – ha az aktuális pillanat ennyire fontos – a túlhaladhatóság eszméjének is fontosabbnak kell lennie, mint eddig. A tudományban ez mindig termékenyítő eszme volt; a művészet világában, mint közérzet, elég paradox jelenség. A túlhaladhatóság – ahogy általában érteni szoktuk – a helyesség szférájának a törvénye, a tudományé. A művészet csak hitelességet ismer; ami szintén „helyesség” – de csupán az is, legfeljebb. Többlete, hogy nincsenek lajstromba vehető, kikalkulálható normái. A szó kanti értelmében intuitív, és nem diszkurzív. S mégis: művészetünk sem kerülheti ki a túlhaladhatóság paradox közérzetét. Az okos skizofréniát itt is vállalni kell.

Mi, akik a technikai ésszerűség érdekében ki tudtuk találni a „beépített elévülés” fogalmát és gyakorlatát: legalábbis ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy ez a szuggesztió valamilyen formában művészi hitünkre és erőfeszítésünkre is rányomja bélyegét. Nem úgy, hogy nem hiszünk a művészetünkben; de nem is terhelhetjük meg fölösleges illúziókkal. S éppen időzavarunk és időeufóriánk követeli, hogy már az alkotás pillanatában – közérzetileg is – számoljunk a túlhaladhatósággal. És egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez bénítólag hasson. Ellenkezőleg. A lehetőségek maradéktalan kihasználására alkotáslélektanilag is jobban sarkall, ha eleve számításba vesszük a lehetséges változatok öntermékenyítő gazdagságát. S vajon, a bizonytalan variációjú végtelent megkísérteni nem ösztökélőbb reménytelenség, mint a viszonylag áttekinthető végest újrafogalmazni, ha mégannyira újszerűen is? A szüntelen kísérletezés – közérzetünknek ez a modern ámulata és morfiuma – ebben a távlatban joggal keresheti a maga pillanatra szóló s meggyőző klasszicizmusát. Másrészt: ha korunk alapvető létezés-élményét a kor össztudásának fókuszában akarjuk felmutatni (s mi mást akarhat a művészet?), éppen mi nem kendőzhetjük többé a mozgás, a változás mozzanatát. S csak a túlhaladhatóság maximális tudatosításával biztosíthatjuk azt az alkalmi-abszolútot, amiben az új típusú időtlenség és tartósság megvalósítható. És a klasszikus örökségnek sem ajándékozhatunk ennél különb abszolútot.

Vajon sajnálnunk kell a régi közérzetet és illúziókat? Akadémikus kérdés. Az új itt van, nem dobhatjuk ki az ablakon: azt kell humanizálni, és minden érték befogadására alkalmassá tenni. S ha jól meggondoljuk, a művészet erkölcsi távlata talán még tágasabb is lett, mint volt – feltéve, ha az új közérzet lényegét megérti. Elsősorban azt, hogy a szüntelen változás irányába törő cselekvés – és alkotás – tulajdonképpen hősies kísérlet az „önfeladó” önátadásra. Amivel szemben az önmaga tökélyébe belefeledkező, és hagyományok kitüntetettségére hagyatkozó individuális közérzet egy stagnáló létlehetőséget feltételez. Erejét annak az ábrándnak áldozza, hogy mentesülhet az egyetemes változás teremtő öncsonkításaitól. Minden konzervatizmus lényegében öncsalás: a pszeudohalhatatlanság görcse. Az avantgardizmus, ahogy a fentiek után érteni kellene: a teremtő halál igenlése, önmagunk túlhaladhatóságának igazolása, siettetése és kihívása.

 

Egy-hang és hangváltás

Mért vesszük természetesebbnek a lírában a viszonylag gyakori, sokszor teljesen ellentétes irányú hangváltást – és mért ritkább ez a prózánál? A prózai saját hang fokozottabban önismétlés is? Szükségszerűen az? Vagy valamilyen hitelesség nevében fojtódik el a hangváltás? Milyen hitelesség nevében?

 

Ha, mondjuk, a próza a valóság hasonlítani akaró tükre kíván lenni (a realizmusok különböző fajtái) – csakugyan kényszerül is rá, hogy a valóság bizonyos egyhangúságával analóg maradjon – azaz: bizonyos önismétlő lefutás-sémákkal? S a prózai egy-hang éppen ezt akarja követni, a hitelesség biztosítékaként?

Ha viszont nem a hasonlítás igényéről van szó, hanem arról, hogy a hasonlat összetett képletein keresztül ábrázolódjék a valóság, mint az áttételesség és utalás különböző formái (a nem-realizmusok) esetében – mi az oka, hogy többnyire akkor is ugyanúgy érvényesül az egy-hang formálási kényszere és gyakorlata?

Honnét ez a hang-monogámia?

 

Ha egy alkotó személyiség egészét nem merítheti ki valamilyen egy-hang (mint ahogy nem merítheti ki) – elképzelhető, hogy a valóság lényegét mégis fedheti, illetve, lényeges csonkítás nélkül megközelítheti?

Vagy gondoljuk azt, hogy az egy-hang valamilyen struktúrák mögötti Egy Struktúra ösztönös utánzása? Utalás a változatok összességének mozdulatlan-mozgó panorámájára? Valamilyen ontológiai determináltság vállalása és kifejezése, ami az emberi és tárgyi valóság egészére érvényes?

 

Az egy-hang olyan Kijelentés, aminek csak a határain belül kaphat hitelt a részkijelentések több-szólamúsága?

 

Az egy-hang valamilyen stilisztikai „gnózisra” tett kísérlet – ti. hogy maga a lényeg nyilvánul meg így? Vagy ellenkezőleg: az egy-hang eleve agnosztikus, s mint ilyen, a kifejezés megalkuvó „ravaszsága” – amennyiben a folyton változó és megragadhatatlan időt, átélést, történésmetszeteket a monotónia „lehorgonyzó” hatásával mintegy megállítja, egy irányba kényszeríti, s ezzel a maga módján mégis „megragadja”? (Képszerű hasonlattal: ahogy a meder a vízmozgás potenciálisan végtelen változatait.) És így, ha nem is teljes dimenzionáltsággal, de viszonylag kimerítően tudja keretbe fogni, ami valójában minden keretből kilép, állhatatlan, és követhetetlenül dimenzionált?

 

Végül, provokáló egyszerűsítéssel: az egy-hang mindenekelőtt klasszikus „elvárás”, amit érdemnek, a kialakult „tehetség” jelének tekintünk? Vállalt béklyó, hogy biztosabban érezhessük: nem csúsztunk bele másba, a máséba? Kényszerzubbony, ami egyértelműen teszi megragadhatóvá a világot és magunkat, s már nem is hat kényszerzubbonynak?

 

Az egy-hang a teljes szabadság (ábrándja) helyett a megvalósítható, domesztikált szabadságot biztosítja?

 

Ha mindez legalábbis felvethető (és nyugodtan vihetjük ad absurdum a gondolatot, hogy világosabbá tegyük a problémát): mit várhatunk a prózától, ha elfogadja a formálás és kifejezés folyton változó tekervényeit, mint az ábrázolás eddiginél mélyebb fekvésben hiteles módszerét? Ha egyidejű „pantomimmel” próbálja követni a tárgy külső és belső állhatatlanságát, az árnyalatokat és átmeneteket? Ha az ábrázolás struktúráját és stilisztikáját folyamatos képlékenységgel igyekszik hasonlítani a közlésben éppen sorra kerülő történések és nem-történések pillanatnyi hitelességéhez?

 

De körbejárhatjuk a kérdést másképp is.

 

Kockáztatok – vajon nem így vagyok a leginkább valóságos? Gondolhatom, hogy a kockázat maga a valóság, a valóság természete? S mint ilyen, a változás lényege? Mondhatom, hogy miután a változás nem szüntethető meg: a kockázat a lehetőség öntermékenyítő újabb lehetősége? S miután a kockázat változatai kiiktathatatlanok, a valóság kénytelen szüntelenül lehetőségben egzisztálni?

 

Ha igen – akkor az egy-hang az így értelmezett kockázat elvetése? Holott nem arról lenne inkább szó, hogy az Egy Struktúra antropomorf ábránd és egyszerűsítés, s helyette a magát mindig újraszülő nyitottságra kellene támaszkodnunk, a „magukba lehorgonyzott tények” helyett a „magukból folyton kilépőkre”?

 

Fogalmazhatok úgy, hogy sosem a „valós valóságban” vagyunk (mint a valós számok a matematika világán belül), hanem mindig betoppanóban és máris távozóban (mintegy az imaginárius szám pozíciójában)? Mindig egy „imagináriusan valós” résben?

 

Ilyen körülmények között csak olyasmire tudunk rámutatni, ami már ugyanazon a módon soha nincs? Rámutatásunkkal mindig a „nincs” helyét tesszük érzékelhető fészkévé az éppen lehetőnek? A „voltnak” így adunk dinamikusan jelen idejű értéket? És fordítva: a „vannak” múlt idejű értéket, amivel egyúttal előre is intünk: az éppen leendőbe?

 

Ha a csillagot s ugyanakkor a szemközti ház kéményét nézem, mi dönthetné el számomra, hogy most milyenek – pontosabban: milyenek voltak legutoljára? Még ha a legminimálisabb elkésésben is vagyok a valósággal szemben (miután az átélésben a már-jövőből pillantok vissza a még-átélhető múltba) – a jelent még ebben az esetben is fiktív valaminek kell gondolnom, noha az átélésben (ugyanakkor) mégis ez a fikció mondható csak reálisnak?

 

Az egy-hang szükségszerűen gondolkodik lehorgonyzott lehetőségekben, és a szüntelen kockázat helyett a „megállított” lehetőségbe építi bele a különböző kockázatváltozatokat – a valóság irodalommá szelídített mimikrijét? S ez valójában még mindig a ptolemaioszi elképzelés és szemlélet öröksége?

 

Mindezt a prózáról.

De ugyanez mért kevésbé gondja a lírának, képzőművészetnek, zenének?

 

A próza még a legnyitottabb építkezés mellett is valamilyen zártság szuggesztióját kelti? S ez azért van így, mert jelölő adottságainál fogva korlátlanul és kronológiailag részletezheti a különböző létdimenziókat – amivel azonban igazolja is az ilyen részletezés kvázi-kimeríthetetlenségét? S így a „határok” szükségességét is kevésbé homályosíthatja el, sőt kénytelen konkrétabban ki is jelölni őket? Vagyis, akarva-akaratlan korlátozó időélményt, zártabb térélményt ad – olyan értelemben is, hogy kevésbé ösztönöz a kötetlen kiegészítésekre?

A líra, a képzőművészet, a zene még a legzártabb építkezés mellett is valamilyen nyitottság szuggesztióját keltik? S ez azért van így, mert adottságaiknál fogva mindegyik utalás elsősorban a különböző létdimenziókra, olyan utalás, ami a részletezésnek inkább csak keretet-irányt ad, mintegy elhomályosítva a „határokat”? Vagyis, akarva-akaratlan jobban semlegesítik az időélményt, nyitottabb térélményt nyújtanak – olyan értelemben is, hogy jobban ösztönöznek a kötetlen kiegészítésekre?

 

Háború és irodalom

Gerson jegyzi fel, hogy a háborúkat eldöntő bajvívásokat „fegyverek-adta nagyszabású bűnbocsánatnak” nevezték. Ennek közel hatszáz éve. Tűnődhetünk, hogy változtunk-e, s miben. Divatosnak könyvelhetjük el Malaparte könyörtelenül odavetett megjegyzését: „a háború pornográfia”. Ott a jámborság szemfényvesztése, itt az ölés sexualizálása – mindkét megfogalmazásban figyelemre méltó a ravaszkodás, hogy elősegítse az „elaborálást”. Büszke többletünk az állatival szemben, hogy ha akarjuk, a szakrális pátoszával tudjuk párosítani az ölést. Bár az is becsülendő nyíltság, hogy a hirosimai bombát szállító repülőgépre Rita Hayworth szexbomba nevét, „emblémáját” festették rá. Az ilyen mozzanatok és szemlélet elkerülhetetlenül befolyásolják az irodalmi megközelítést. Természetesen más is, de a motívumok térképe e nélkül csonka.

 

A háborútól távolodva halványodik a célhoz szabott lelkesedés, elfogultság, hit dinamikája, s még a jogosnak érzett erőfeszítés és hősiesség is ferdébb szögben kap megvilágítást. A duzzadó hősön átüt az egészséget „biztosító” betegség – ami eleve bele van kalkulálva az egészség történelmi-emberi fogalmába. A távolodás (többnyire) kihat az irodalmi feldolgozásra is. Az amerikai irodalomban Irwin Shaw-Mailer-Heller az egyik lehetséges modell vonulatát jelzi. Kezdetben még hiteles táplálója a háborús színjátéknak a közvetlen részvétel és kaland, az iszonyat és élvezet, a sugallt és romantizált cél, a felismert és igazoltnak talált elintézési mód – sőt, az erkölcs gyakorlatának kendőzetlenebb végiggondolásává, kényszerítőbb gyakorlására vezethet rá. Később, Hellernél, már az abszurdba, groteszkbe és ironikusba fut ki az ábrázolás és értelmezés. A deheroizálás olyan holtponttá lesz nála, ahol a győzelem önkritikusan éri utol magát: a fölény a vesztesben igyekszik (kénytelen) társat keresni az örömhöz, ami egyedül nem tudja fenntartani magát. Az ilyen típusú regény minden háború értelmetlenségére utal; s ezt nem is teheti másképp, csak abszurdizálva.

 

A győzelem azonban úgy is utolérheti magát, ha messianizmusba, mitologizálásba hajlik át. Ez lehet közvetlenül vallásos jellegű; de gyökerében a politikai messianizmus is az irracionálisat igyekszik racionalizálni és történelmiesíteni. És ebben, a maga módján, szintén „abszurdizál” – ugyanis mindig egy cáfolhatatlan szempontot, eszmét és gyakorlatot kíván beleépíteni a történelembe. Egy olyan történelembe, ami szakrális háttér nélkül csupán relatív értékű vállalkozások sorozatává göngyölíti ki magát; s ha egybegöngyölni próbáljuk, akkor is vitatható, hogy cáfolhatatlan egyértelműség-e, amit a vállalkozások statisztikai összképe nyújt.

 

A háború egyértelmű dicsőítését nyilván mellőzhetjük, mint irodalmon kívüli fáradozást. Ez a „reklám-sokkra”, az önigazolás kritikátlan egyeduralmára épülő tudósítás valójában a hitet és hősiességet teszi olcsóvá, amit egy háborúba akarva-akaratlan bele kell fektetni. Háborús irodalomról csak akkor beszélhetünk, ha a mű a háborúval ellentmondásosan azonosul. (Ionesco megjegyzése, hogy „csak azt szabadna színpadra vinni, aminek nincs megoldása”, igen tágasan értelmezhető.) Hitelt pedig csak a hiten és hősiességen belüli kétely adhat. Tolsztoj valóban süket Napóleon új Európát teremtő ámokfutására; és mégis egyensúlyt tud teremteni és tartani. S a Pármai kolostor sem kevésbé érvényes, mint a Háború és béke. Ami arra is figyelmeztet, hogy mennyire döntő a háborúk minősége. Az első világháborúról még valamennyi résztvevő írhatott olyan irodalmat, amiben a saját részvételéhez – így vagy úgy –, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot tudott adni az ábrázolásnak; ti. hihetett abban, amit vállalva vagy kényszerülve írt. S még akkor is „birtokon belül” maradt, ha egyidejűleg kétellyel fordult a saját részvétele felé – ami egyedül biztosíthatja azt az egyensúlytalan egyensúlyt, amiből valóban katarzis lehet. A második világháború viszont, és a hozzá kapcsolódó ideológia, új fejezet. Vízválasztó.

 

A fasizmus (számunkra: hitlerizmus) egyedülálló az emberi rögeszmék történetében. A hatalom és hódítás ámokfutásaival tele a történelem; az egy eszméhez merevített kollektív boldogság víziójával (háborút igénylő víziójával) szintén. A fasizmus hitleri változatában a kirekesztés-elve racionális, matematikai pontossággal dolgozódott ki; nem tagadva meg az irracionális gyökereket sem. Redukált messianizmusként lépett föl, s még ideológiai elgondolás-töredéke sem volt az egyetemes boldogságról és békéről, a kollektív egyenrangúságról.

(Örvényes gondolat: a kirekesztés-elv, az önérték megoszthatatlanságának hite csupán egy népet tartott még igézetében: a zsidóságot. Csak éppen nem összehasonlítható a kettő. A (hitleri) fasizmus uralom és hódítás igénye – a meghatározó magasabbrendűség „logikus” következményeként – eleve kétségbe vont minden autonómiát, minden vonatkozásban. A zsidóság a saját metafizikai vízióját őrizte magának, anélkül hogy gyakorlatilag a másét kétségbe vonta vagy akadályozta volna. Eszméje volt, amit „elárulni” és „elorozni” lehetett, kollektivizálni – s mint eszme, magában is hordta a kifosztás lehetőségét és értelmét. A biológiai-faji másság valóban „megoszthatatlan” közvetlenül; olyan önérték, ami adottság, és nem utánozható. Az egyetemesbe kiáramlásnak viszont csak szellemi lehet a tárgya, még ha magába zárkózó is. A faji kirekesztés-elvből nincs kiút, nincs megváltása. A metafizikai vízió kihívás is, hogy préda legyen.)

Művészet csak egyetemes átélhetőségre hivatkozhat, még ha az aktuális célban, a cél aktuális motívumaiban a művek különböznek is. Fasizmus esetében ideológiailag kizárt a művészi hitelességű pátosz, esztétikum, tragikum stb. Nincs fedezete sem a jelenben, sem a történelmi jövőben. Mint ahogy nem is hozott létre maradandó művészetet, se művet: csak dokumentum értékűt, ti, hogy volt.

 

Ha lehet, a második világháborús irodalom problémája még bonyolultabb azoknak a német élettérbe sorolt népeknek a számára, amelyek elsősorban földrajzi-történelmi kényszerhelyzetből fasizálódtak; másrészt, hogy jogos vagy jogosnak érzett követeléseiket (jobb híján) az adott körülmények között próbálják megvalósítani. Ez viszont olyan erkölcsi-érzelmi skizofréniát is teremtett, ami még egy esetleges győzelem esetén sem oldódhatott volna. A hitleri ideológia távlatilag sem ígért többet a „Volksdienst” státusnál, csupán bűnrészességet fogadott el a saját hatalma létrehozásában. Egy ilyen háborús részvétel pedig eleve lehetetlenné teszi a harc viszonylagos értelmességének és pozitívumainak az ábrázolását. Nem adhat ihletet (jogos ihletet) az Oroszlánkölykök vagy az Élők és Holtak önmegbecsülést sem mellőző realizmusához, a helleri ironikus-felülemelkedő abszurditáshoz; vagy még kevésbé a szovjet háborús regénytípus messianisztikus, kollektív végboldogságot programozó lelkesültségéhez. Olyan háborús irodalmat tehet csak hitelessé, ami a vivisectio kíméletlenségével úgy próbálja megvilágítani az adottságok történelmi-politikai skizofréniáját, hogy a vétkesség motívumait nem tekinti függetlennek az „igazság diktatúrájától”. Ami viszont már a történések megítélhetetlen polarizáltságára, „ontológiai” diszharmóniájára utal. Vagy a történő történelemre lebontva: úgy elítélni, megközelíteni, ábrázolni a vétkességet, hogy egyúttal az igazság, az igazságtevés is provokáló megközelítés legyen csak.

 

Mindezt egy sajátos „lehetőségű” háborús irodalomról, mint a korlátozást, elhallgatást és kozmetikázást nem tűrő tisztázás játékteréről. Az élet azonban szűkebb pályát engedélyez, illetve, követel. S ha Szent Ilona inkorrekt óvatosság volt, Nürnberg továbbra is megfellebbezhetetlen, korrekt és jogos könyörtelenség.

 

A „kegyetlen” művészet

Alkat és történelmi szuggesztiók együtt hívják ki a láttatás különböző formáit. Illetve, az információk gazdagsága és természete, ami a legkorszerűbb tartalmak megragadásának időszerű módjára kényszerít. A művészi kifejezés döntően alkalmazkodás is ilyen értelemben; csupán sterilen öncélú, egyéni diktatúrává nem lehet. Ha mégis annak látszik – mint az izmusok esetében sokszor – lényegében akkor is az anticipált alkalmazkodás részleges vagy teljesebb jelentkezéséről van szó, vagy legalábbis a kísérletéről.

 

A kegyetlenség, mint az ábrázolás jellege, a hitelesség szempontjából nem jobban, és nem kevésbé lehet érvényes, mint az objektivitás, a dokumentumhűség, a lírizmus, az abszurd, a groteszk vagy más megközelítés. Korunk technizált iszonyatai visszamenőleg is reflektorfénybe állították az emberi iszonyatkrónika minden változatát. A kegyetlenség csak azért lehetett „divattá” a művészetben, mert nem tudjuk cáfolni, hogy az emberi történést nem szükségszerűen motiválja, akár előrevetítve is. S mint ilyen – a gyakorlatban éppúgy, mint a művészetben – a lét értelmezésének és cselekvő megélésének racionális felfogásába ágyazódik – ti., hogy minden emberi tudattal ellenőrizhető cél előbb-utóbb elérhető, minden ilyen feladat megoldható. A megoldások folyamatából azonban nem iktatható ki az áldozat, még a folyamat végpontjában sem – ha volna ilyen. Ugyanis nincs olyan racionális végpont, ami újabb racionális célt ne találhatna és tűzhetne ki; tehát újabb szenvedést és áldozatot kell számításba venni. A kegyetlenség művészete – ha nem csak külsőségeiben az, hanem filozófiai végiggondoltságában is – úgy kénytelen tekinteni magát, mint az ésszerűsített, racionalizált szenvedés felvilágosult elfogadását, ad infinitum. Nem ígérhet megváltást, legjobb esetben emelkedő harmóniaszintet, a visszaesés kiküszöbölésének biztosítéka nélkül. Élhet a ráhagyatkozás, tűrés és kivárás stratégiájával, de nem hihet benne véglegesen. Mint ahogy a nem-racionális létértelmezés sem ígér többet evilági vonatkozásban – miként Jóbbal is közöltetik.

A különbség azonban lényeges. Az „irracionalizált” szenvedés nem az emberileg megoldhatónak ésszerűsített eszköze – ellenkezőleg: az emberileg elgondolhatatlanért vállalt áldozat valamilyen nem ésszerűsíthető hit, illetve, szeretet nevében. Természetesen ez a szemlélet is teremt típusában „kegyetlen” művészetet – csak helyesebb, ha végső sugalmazását tekintve, másképp nevezzük. Mondjuk, a „szenvedés” művészetének. Ami annál is kifejezőbb, mert a racionális indíttatás a szenvedés okozására kénytelen tenni a hangsúlyt, mint elkerülhetetlenre és ésszerűre; s a másik az elviselésre.

 

A kegyetlenség szuper-túlzására a racionális ihletésű művészet szolgáltat több példát; s ez már azért sem véletlen, mert több benne a megértés a kegyetlenség szükségessége iránt. Ez viszont belső ellentmondásokat élez ki. Az egyik az önkioltás. A szupertúlzás hatásában hamarább szül közönyt, közömbösséget, önfelmentést, sőt naivan egyszerűsítő kétségbevonást is, mint a túlzás technikájának „kihagyásos” alkalmazása. A hatástalanság kétértelmű formáját érheti el, amennyiben a dialektikájának megfelelő tartalmakat nem hitelesíti, a nem-megfelelőt ugyanakkor segít bagatellizálni, anélkül hogy érdemleges, pozitív kételyt ébresztene iránta.

A másik ellentmondás: hogy a kegyetlenség túlzásával végül is olyan ideális-harmonikus végpanoráma, olyan megtervezhető kibontakozás érhető el (ábrázolásban: olyan katarzis), ami a cselekvésnek minden körülmények között pozitív értelmet ad. S ez, mint racionalizálhatónak megélt naiv remény, olyan hittel képes megerősíteni magát, aminek ugyanakkor már semmi köze semmilyen racionálishoz. Vagyis, ami motiválja, annak már nem a saját szemléletében van a fedezete, hanem az elvi ellenpólusáéban. Racionális pozícióból fogadja el, hogy a szenvedésokozás és elviselés motívumai elkerülhetetlenül csapnak át a nem-racionálisba.

 

Még további, „összegező” ellentmondás: noha nincs olyan racionális végpont, ami újabb racionális célt ne találhatna és tűzhetne ki – a kiúttalanság végpanorámája racionálisan mégsem visszautasítható távlat. Az értelemben, észben ugyanis nincs biztosíték arra, hogy elkerülje a kiúttalanságot, csak lehetőség. Ami nagy különbség. A biztosíték az esetlegesben, a véletlenben, a bizonytalanban – az elgondolhatatlanban van. Ha van. S az már se nem racionális, se nem racionalizálható.

 

A racionális ihletésű művészet a maga belső ellentmondásaival hitelesíti a szenvedés művészetét; az „irracionális romantika” viszont a saját érvényességéig nem juthatna el az előbbi nélkül.

 

Pattern és izoláció

Minden mű bekerítés, elhatárolás, hogy legyen mibe belerántani másokat, akik számára az ajánlott izoláció majd heurisztikus szubjektivitássá válik – közössé. Minden mű úgy akar hatni, mint megfellebbezhetetlen, közös igényű pattern.^*

 

Fontos közhely-egyszerűsítés, de a további árnyaláshoz szükséges megállapítás:

amíg a történelemformáló erő és helyzeti adottság egész irodalmakat emel ki, mint általános érvényű patternt és szellemi műhelyt, s gyakorlatilag ezek adnak időről időre ösztönzést az izolációban virágzó irodalmak számára – addig az izolációs irodalmakból a mindenkori patternek igénye, és éppen adott érzékenysége emel ki egyes műveket (alkotókat, tendenciákat), mint a pattern új szempontú igazolását; illetve, ezeknek az asszimilálása segíti a különböző patterneket, hogy a saját változataik még általánosabb érvényűek lehessenek.

 

Ha maga a nyelv pattern-erejű, a létrehozott művek (összességükben) hamarább járják meg az utat a naiv önbizalomtól az önismeretig, a pátosztól az iróniáig, a kendőzéstől a tárgyilagosságig, az indulattól az érzésig, az érdekeltségtől az érdeklődésig, a rajongástól az odafordulásig, a ráfogástól a megállapításig, az önvédelemtől a felülemelkedésig – a vagyunk-tól a van-ig: a kettő művészi egyensúlyáig.

Pontosabban: az izolációs irodalmakban törvényszerűbbnek látszik, hogy csupán egyes művek érik el ezt a szintet, s nem az irodalom egésze. E kivételek esetében az izoláció helyzeti kiszolgáltatottsága ugyanarra nyit ablakot, mint a helyzeti előny: a helyzeti adottságot meghaladó lényeg-felismerésre. A velejéig felismert helyzeti adottság ugyanis – bármilyen legyen is az – már a Helyzettel tud azonos lenni, s abból beszélhet.

 

A rezignált megállapítás, hogy a „kisnépek” a maguk hasznára és örömére teremtenek világirodalmat (Illyés), nem mentes némi tartózkodó durcásságtól; s mintha azt venné inkább figyelembe, ami szükségszerűen volt, s nem azt, ami szükségszerűen lehet. A pattern és izoláció érvényessége minden területen változóban van – szoros összefüggésben az új szociológiai és lélektani tényezőkkel, a technikai adottságokkal. Másrészt, önérdekből (önvédelemből?) is fokozottabban kell érdeklődnünk a „másik” iránt. A kuriózum devalválódott, az általános differenciálódik; a sajátos közelebb került az egyetemeshez, az egyetemes a többértelműséghez. Ez a billenés önkifejtésünk minden motívumát befolyásolja. Nyitottabbak vagyunk; bár nem azért, mert a történelmi ember humán magatartása lett nagykorúbb – az egyre pragmatikusabb értelem teremtett új helyzetet. Egyek vagyunk (lehetünk) az információban, a hatásátvitelben; ami azonban önmagában még nem megértés, csak ismeretanyag-tárolás, kiindulópont. A folyamatot azonban csak lassítani lehet, már megállítani nem.

 

Az izolációnak többé nincsenek természetes előfeltételei; sőt ravaszkodnunk kell, ha valóban izolációt akarunk biztosítani. Ez viszont a patternekre is kihat. Amit megfigyelhetünk: a különböző patternek asszimilációs kísérlete, hogy az általános érvényűnek fémjelzett autonómiájukat hogyan közelítsék egy „szuper-patternhez”, ami a maga többértelműségében kirajzolódni látszik. S amiben a kollektív áthallások új minőséget és többletet ígérnek a patternek és izolációk egyértelműbb, lezártabb távlatai helyett. Az eddiginél elképzelhetőbbnek látszik, hogy szó szerint világirodalom szülessen.

 

De ez még alakuló távlat. Szűkebb problémánk: a „kisnépek” irodalma ma – hazai anyanyelvi közegben, és azon kívül.

 

Képzeljük el Martin Du Gard Les Thibault-ját magyar társadalmi szövetbe ágyazva, egy tízszer tehetségesebb magyar író tollából. A handicap nehezen vitatható. A történelmileg fémjelzett minőség-konvenciót a francia társadalom érvényesebben és köztudottabban hordozza, mint a miénk; s ez a lehetséges művészi nyersanyag hatósugarát is befolyásolja. Nekem értenem kell („illik”) a francia, angol stb. irodalmak szövetének a történelmiségét, minden erre utaló árnyalatát – anélkül, hogy ugyanezt igényelhetném cserébe. Mindez természetesen azokra a művekre áll elsősorban, melyeknek a szövete döntően társadalmi; vagyis olyan háttérre hivatkoznak, amit vagy megszoktunk s elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni – vagy nem. Lotte Mann-i Weimarja az előbbi eset; Móricz Erdély-e (tapasztalhattuk) az utóbbi.^*

Bár ez is csak egyszerűsítésként igaz.

Sok olyan kivétel van, amelyek éppen hogy nem mondanak le a saját reális világuk reális (vagy abba belejátszó) modellírozásáról; s ilyenkor az izolációs „kuriozitás” – többnyire a patternek megtorpanása, befülledése miatt – a hiány helyébe lépve tágul általános érthetőséggé; amit a patternek helyzeti előnyüknél fogva esetleg fel is karolhatnak, és új minőségkonvencióként fogadtatnak el. Vagy egyszerűen a politikum véletlene, időszerűsége teremt számukra alkalmi-helyzeti előnyt, érdekességet.

A kivételek másik fajtája a reális modell ontologizálásával teszi általános érvényűvé magát – olyan értelemben is, hogy ezzel egyúttal a történelmi patternek viszonylagosságára is utal; illetve, a közös „létezési izolációra”.

Ez a két lehetőség – a realista és az ontologizáló modellírozás – többnyire kiélezett, gyakorlati problémája az izolációs irodalmaknak, amit a patternek inkább csak elméletileg érthetnek meg, az idegeikkel kevésbé. Irodalmuk, művészetük ugyanis nem annyira dilemmaként, mint inkább az önkifejezés természetes választékaként éli meg a két lehetőséget. Hogy akkor is önmagukat mondhatják ki (illetve, önmagukat is), mikor a legáltalánosabbat mondják; s hogy egy ilyen „egybeesés” elfogadása valóban konvencióvá lehet. Az izolációk számára mindez nem ennyire, s főképp nem így „természetes”. Az ontologizáló modellírozás szükségszerűen mellőzi a reálisan is meghatározó jegyek jó részét – éppen azokat, melyek az izolációs státus esetében szorosabban tapadnak és tartoznak hozzá a megmaradás, az egyediségünkben-megmaradás érzéséhez, s így az önkifejezés gondjához is. (Valószínű, hogy az izolációs irodalmakban ez is hozzájárul az allegória, parabola stb. gyakoribb és hangsúlyosabb jelentkezéséhez; itt ugyanis eleve adva van a lehetőség a fontosnak érzett sajátvalóság és az ontologizáló modellírozás elemeinek az ötvözésére.)

 

Kissé abszurdizálva: vers – bizonyos szinten és formában – akkor is születhetne, ha egyedül volnék a földön, s csak a legőselemibb szembenállás volna adva: a világ és én. A jajdulás, a jóérzés ritmusa és dallama így is megteremtené magát. Az én perem és vonatkozásaim megfogalmazása önmagában és önmagáért is születni akarhatna – akár lelki higiéniából, akár önfeledtségből. De ez ellenőrizhetetlen. Annyi mégis igaznak látszik, hogy a vers, a költészet a közösségi-társadalmi miliő közvetlenebb támogatása nélkül is életképes lehet, alkati adottságainál fogva. Legfeljebb másképp lesz determinált.

A próza jobban igényli és követeli a közösségi-társadalmi miliőt – akár úgy, hogy egy sajátos hagyományokkal rendelkező, meghatározott közösségre támaszkodik; vagy egy általában közösségi-társadalmi világ önmagában vett puszta tényére (mint az ontologizáló próza többnyire). Így vagy úgy, de gyökér-igényesebb. Csak mi-ben tud gondolkodni; vagy közelítve az általános van-hoz. A puszta én csupán vízjele lehet. Képletesen szólva: felszabadítatlan jobbágya a földnek; míg a líra megteheti, hogy úgy tesz, mintha nem volna az.

A már eredetileg is izolációs helyzetű próza számára (mint amilyen a miénk is) külön terhelés, ha vállalt vagy kényszerű emigrációban születik. Miről írjon és hogyan? De nyugodtan tágíthatjuk is a problémakört, lényege ugyanaz marad.

Gombrowicz mindvégig lengyelül írt; Beckett és Ionesco az anyanyelv apostatái. Beckett patternerejű nyelvet és irodalmi közeget váltott át hasonlóra; Gombrowicz és Ionesco nem. Van tehát hasonlóság és különbség is közöttük. Amire mégis fel kell figyelni, hogy műveik javát tekintve mind az ontologizáló próza művelői. Vajon, mert alkatilag is ilyen prózára születtek s alkalmasak? Minthogy jelentős apostatákról van szó: bizonyosan. De a jelenséget (általánosságban is) az igazolná megnyugtatóan, ha volnának ellenpéldák: reálisan modellírozó jelentős apostaták. Azt hiszem, nincsenek. S ez legalábbis valószínűsíti, hogy a tartós vagy végleges elszakítottságban élők prózája – különösen, ha a közvetlenebb kapcsolatok (esetleg csak vállalt) zárlatáról is szó van, mint a disszidensség új jogi státusa esetében; s ha nem a piaci siker a mérce – többségében, előbb-utóbb az ontologizáló próza felé fordul, a személyi adottságoktól függetlenül is. Vagy a reális modellírozásban jellegtelenebbé általánosodik. Helyzeti kényszerből. Mint ahogy az se lehet véletlen, hogy akiknek eleve alkatukkal rokon az ontologizáló prózatípus, azoknak a művészi teljesítményét kevésbé töri meg vagy éppen deformálja az ilyen elszakítottság. Sőt lehet, hogy ez bontakoztatja ki a tehetségüket.

K. ismert író említi társaságban (kamaszként került ki Angliába, és angolul ír): „Talán mindenről tudok angolként írni, de hogy egy angol gyermek hogyan játszik – ott megáll a tudományom.” Pontos észrevétel, de lehetne bátrabb is. A tudatnak, ösztönnek, beidegzéseknek számtalan rejtett rétege van, amivel kapcsolatban az „ihlet” minden hasonló esetben „rosszul” kénytelen kapcsolni; illetve máshová, mint optima forma kellene. Vagy igyekszik egyáltalán nem kapcsolni, s mellőzni a szóban forgó területet, vonatkozást. És ez feltétlenül kikezdi a reálisan modellírozó próza önfeledt eredetiségét, mert első jelzőrendszerben szükségszerűen ilyen elemekből és rétegekből építkezik, hogy a mögöttesre utalhasson. A rossz kapcsolás a „műviséget” fogja erősíteni; a sehová nem kapcsolás zárlata a kényszerű-tudatos csonkítás, önkorlátozás felé kényszeríti a téma- és motívumkezelésben.

Az ontologizáló próza számára – végső soron – az is elég, ha csupán a mögöttes fedezeteként áll rendelkezésre valamilyen alap-miliő ösztönös és otthonos ismerete – de gyakorlatilag nincs feltétlenül szüksége rá, hogy a mű reális társadalmi-környezeti vonatkozásai (amennyiben vannak ilyenek) az első jelzőrendszer konkrétságával meg is feleljenek a választott miliő valóságának. A Godot-hoz Beckettnek kellett lenni, nem feltétlenül írnek vagy nem írnek.

 

Szigorúan véve az következnék ebből, hogy idegen, de reális miliőbe alámerülő író csak művi módon, csonkítva-korlátozva ábrázolhatja a „mást”? Igen is, nem is. Mindenesetre nem úgy, mint egy „bennszülött”. Hozzátéve, hogy a mindent átfogó Reálisban teljesen otthon lenni – azaz, mindenütt – nemcsak képtelen gondolat, de lehangoló távlat is. Hiányozna belőle az az elfogultság és akaratlan tévedés (mint katalizátor), ami a különös szükségszerű önigazolása minden „mással” és az általánossal szemben. És ami nemcsak esztétikai többletet nyújt, hanem a valóságot, az igazságot is gazdagabban részletezi. Másrészt: az „idegent” sem ábrázolhatom, ragadhatom meg másképp, csak ha valóban az enyém a miliő, amiből közeledem hozzá. Ez teszi lehetővé a történelmi regényt, s hogy a különböző miliők egy műben hitelesen halmozódjanak. De ebben van az izolációs irodalmak potenciális világirodalmisága is: magukról „bennszülöttként” kizárólag csak maguk adhatnak hírt.

Két jelentős reálisan modellírozó írót említhetnénk még, akiknek a típusos példája más vonatkozásokat is megvilágít. Conrad, lengyel hajóskapitányként az angol irodalom „bennszülött” alakja lett. Vehetem úgy, hogy meggyőző ellenpélda. De felfigyelhetek arra is, hogy majdnem minden művének a tenger, a hajós-lét autonóm nemzetközisége a tematikája, színpada és háttere; egy olyan reális határterület, aminek reális megragadásánál nem döntő a hovatartozás. Illetve, maga a tenger és hajóslét – még ha romantizálva is – bizonyos mértékig szükségtelenné teszi a még külön „máshová” tartozást. Sajátos mikrokozmoszát a „csak” hozzátartozás is élővé és reálissá tudja tenni. (Az ilyen irodalmilag is kiaknázható határterület egyébként ritka; s a tenger miliőjének az autonómiájához nem is hasonlítható a többi: a maga ősi természetességében legalább annyira szimbolikus, mint a föld. Talán, valamikor, az űrbe telepített kis-közösségek világa teremthet hasonló autonómiájú létfeltételeket, hasonló közeget kínálva az irodalomnak.)

Más tanulsággal szolgál Graham Greene módszeres kirándulása idegen társadalmak aktuális problémájába, életébe. Otthoniassága és bennfentessége a világban nem kis részben politikai-történelmi pattern-adottság és helyzeti előny. Úgy léphet bele a „másba”, az „idegenbe”, hogy szinte soha nem kell teljesen kilépnie a „sajátból”, és mégsem szakad el a tágabb összefüggésektől. Esztétizálásaink során többnyire megfeledkezünk a reálisan modellírozó pattern nemzetközi geográfiájáról, ami összehasonlíthatatlanul gazdagabb reális történés-változatot biztosít. (Egy magyar, mondjuk, milyen tematikus keretben lehetne olyan magától értetődő Mexikóban, Afrikában, Ázsiában – erőszakolt cselekmény-kiválasztás és kitalálás nélkül –, mint amilyen magától értetődőek Graham Greene konzuljai, ügynökei, újságírói?) Az izolációs irodalmak számára a geográfiai handicap nem kevésbé jelentős, mint amit a saját társadalmuk szűkebb érvényességű minőség-konvenciói teremtenek meg.

 

További fontos mozzanat, hogy a társadalmi, történelmi, politikai valóság nemcsak patternek és izolációk között teremt meghatározó különbségeket, hanem külön-külön maguk között is.

A kérdés közvetlenebb számunkra, ha „közeli” példákon szemléltetjük: ha például, az angol, francia stb. patternek sajátos adottságait vetjük össze a szovjet pattern hasonló adottságaival; vagy ugyanígy: az északi, németalföldi izolációkét a közép-kelet-európai, balkáni izolációkéval.

A mai szovjet pattern még egy sajátos problémát is felvet: egyrészt programszerűen nyújt kodifikált mintát, másrészt mégis megőriz bizonyos „kuriozitást”. S épp ehhez kapcsolódva – miután történelmi-politikai vállalkozása a kor legjelentősebb forradalmi döntése – irodalmi produktumaik aktuális megítélésénél, legalábbis gyakran, az esztétikai értékesség szempontjai nem mindig döntőbbek a pusztán információs értékesség és szenzáció szempontjainál. A rokon ideológiájú izolációs irodalmak számára pedig – gyakorlatilag – hasonló handicap-helyzetet teremthet, mint amilyenre a Les Thibault példájával utaltunk.

Más eset, ha a különbségek ugyanazon a nyelvi izoláción belül jönnek létre, a politikai-geográfiai elválasztottság következményeként; vagy ha a nyelv izolációjáról nincs ugyan szó, de politikai-geográfiai elválasztottságról igen; illetve, ha elválasztottságról sincs szó, pusztán többnyelvű nemzeti irodalomról. (Természetesen itt is egyszerűsítés volna, ha mondjuk, a kanadai francia irodalom helyzeti-gyakorlati adottságait analógnak vennénk a jugoszláviai magyar irodaloméval; vagy az utóbbiét a mi irodalmunkéval; vagy az állami és ideológiai egységbe szervezett szovjet köztársaságokét az angol államegységen belüli ír vagy a többnyelvű svájci irodaloméval.)

Ezek a különbségek az áthallás és ozmózis, másrészt a tolerancia és védekezés különböző lehetősége, illetve igénye szempontjából is részletezhetők. S ennek a gyakorlati jelentősége éppen a századunkban kapott különös hangsúlyt – nem függetlenül a minden eddiginél fejlettebb információs csatornák szerepétől. S az egyformán befolyásolta mind a tolerancia, mind a védekezés gyakorlatát. Mindkettő totálisabb lehet ma, mint a múltban – s a skála nagy.

A tolerancia, például, szabad utat engedhet a hatások és információk természetes áramlásának: elvszerű liberalizmusból. De ugyanez a tolerancia segítheti a tervszerű-rejtett manipulálást is, mikor az áttekinthetetlenségig, a közöny sokkjáig fokozza az információáramlást, és éppen a dömpinggel álcázza a manipulálást.

A védekezés – ugyanazoknak a csatornáknak a segítségével – elvileg olyan elfogulatlan szűrést is biztosíthatna, ami megkönnyíti a dömping ésszerűsített áttekintését; de megteheti azt is, hogy anakronisztikus tájékozatlanságot tartósít, illetve, csak bizonyos célokat szolgáló részleges tájékozódásnak teremt lehetőséget.

Az áthallás és ozmózis döntő meghatározója a megszülethető irodalmaknak. S a próza – mint a mi és a van műfaja – érzékenyebb mutató ebből a szempontból: nem közömbös, hogy a maga adott világát milyen általános kor és valóságismeret alapján ítéli és ragadja meg. A líra én-je kevésbé függ az információk minőségétől és tágasságától; s pusztán intuícióval is ki tudja tapintani azt, amire szüksége van. (Mandelstam vagy Paszternak lírai teljesítményét végül is nem befolyásolta a redukált áthallás és ozmózis, aminek a légkörében megszülettek; Gladkov úttörő prózavállalkozása viszont, a Cement – a kollektív munkapátosz víziója –, kétségkívül alatta maradt annak a művészi szintnek, amit a talentumával egyébként elérhetett volna.)

A történelmi-politikai adottságok alapján azonban másképp is megközelíthetjük a kérdést. Így, ha azt vesszük, hogy az éppen időszerű ideológiai stratégia, a szabadság korlátozó értelmezése, a szabadság távlati célokhoz szabott ütemezése és adagolása az egyént olyan megfogalmazott irányelvek fegyelmének rendelheti alá, aminek elsősorban a történelemformálás a súlypontja –, akkor azt is látnunk kell, hogy a nyitott, de szükségszerűen mégis formális szabadság bizonyos megfogalmazatlan, személytelenebb szuggesztióknak szolgáltatja ki, beleértve a történelemformálás célkitűzéseit is.

A kollektív fegyelem az írót a korban adott tapasztalatok és konfrontálások szűkebb pályájára szoríthatja; s ez, amennyiben a fegyelem ortodox szigorral párosul, a rendelkezésre álló „világ” konzervatív, naiv-alattvalói romantizálását eredményezheti. Ha viszont liberálisabb, esetleg még új kifejezési formák kidolgozására, és a régiek újraértelmezésére is ösztönözhet: a szűkebb pálya olyan tágítására, olyan erőfeszítésre, amire a kollektív fegyelem nélkül nem került volna sor. (Mint a vallásos művészet nagy korszakaiban, például; vagy ma, amikor az áttételesség sajátos szerepére és formáira figyelhetünk fel, mint ami új esztétikai értékeket hozott létre.) Másrészt, a jövőt ideologikusan kezelő és tervező irodalom szerencsés esetben a célt (történelmi célt) esztétikai kihívássá is forrósíthatná, olyan pragmatizmussal párosítva a művészetet, amit kultikus vetületben mindig is természetesnek tartottunk.

A megfogalmazatlan szuggesztiók légkörében a kilengések pontjai szükségszerűen mások. A szuggesztió ugyanis alkotás-lélektanilag másképp befolyásol, mint a fegyelem. A fegyelem durván félreérthetetlenné tudja tenni, hogy hol a „határ” a szubjektív-független tartalmak számára. A szuggesztió viszont eleve alternatívákra „osztja szét” magát. Olyan közérzetet teremt, mintha nemcsak lehetőség volna rá, de fokozottabban kényszerítő is lenne a szubjektívnek érzett megfogalmazás – holott (esetleg) már rég csak egy szuggerált, manipulált szubjektivitásról van szó. Mindenesetre, a változatok száma itt elvileg-gyakorlatilag nagyobb, a végletek elkerülhetetlenebbek, a kockázat csábítóbb és lehetséges. S az esztétikai „inzultusok” kísérleti kipróbálása – éppen a szuggesztiók megfogalmazatlansága miatt – eleve szükségesebb eszköze lesz az önmegfogalmazásnak – az időre bízva rá, hogy kiszűrjön és értékeljen. Ez az alkotói gyakorlat a jövőt nem annyira pragmatizálja-teleologizálja, mint inkább nyitott lehetőségként kalkulálja és kombinálja. Nagyobb anarchia-árnyékot vállal, viszont kisebb megmerevedés-veszélyt. Közelebb kerülhet a bármilyen áron kikényszerített katarzis meztelenségéhez – s távolabb egy megfogalmazott ideológiájú, vagyis „fenntartásos katarzisigényű” szemlélet realizmusától, ami akaratlanul is romantikus és irracionális jegyekkel szövődik át.

 

Mindez azonban, a tolerancia és védekezés, az áthallás és ozmózis problémái, nem szükségszerűen tartoznak hozzá a pattern és izoláció kérdéséhez; csupán a politikai-világnézeti különbségek kiélezettsége kapcsolja össze őket, jobban vagy kevésbé.

Egy pusztán elméleti-esztétikai megközelítés természetesen figyelmen kívül hagyhatja a pattern-izoláció probléma fenti szempontjait; bár valószínű, hogy egy ilyen megközelítés is árnyaltabb lesz, ha nem mellőzi őket.

Helyesebben: az izolációk nem is értelmezhetők elég átfogóan a helyzeti determináltság motívumai nélkül. A patternek jobban. Az utóbbiaknak – mint egy adott kultúrkör és korszak kvázi-normáinak, mint az elméleti-esztétikai axiómák közmegegyezéses hordozóinak – kevésbé nyíltan kell vállalniuk és igazolniuk, hogy egy adott „szükségszerűség” megnyilvánulásai. Egy Hamlet vagy Faust esetében kevésbé jut eszünkbe a helyzeti-történelmi determináltság motívumait is keresni, mint mondjuk, Az ember tragédiája esetében. Holott az előbbieknél egy ilyen megközelítés és átvilágítás éppúgy indokolt és végrehajtható. Csupán nem annyira szükségszerű nekünk, az „izolációknak”, hogy eleve így közeledjünk hozzájuk; könnyebben el tudjuk fogadni őket egy axiomatikus evidencia légkörében is.

 

Sommázva: ha valóban nagyobb a lehetősége ma, hogy világirodalom szülessen, az egyre kevésbé lesz egyes történelem- és kultúraformálást uraló nemzeti eidoszok modellje – hanem sokkal inkább az egyre több megértett, és nemcsak megismert izoláció kollektív nyelve is.

 

A mesterségről

Kérdezik, hogyan írok, s milyen problémák foglalkoztatnak az írással, irodalommal kapcsolatban. Megpróbálok néhányat megjelölni, körülírni –

 

1. Ha őszinte akarok lenni, elsősorban nem mások szórakoztatása vitt rá az írásra. Nem is a világ megváltása. Lelki higiénia inkább. Persze, azért nem ártatlan törekvés ez. És nem is annyira személyes ügy, mint amilyennek igyekszik feltüntetni magát. Hiszen ez a higiénia épp azáltal valósul meg, hogy másokkal megosztom. Flaubert írja, hogy minden művészet erkölcstelen. Talán úgy kellene értenünk ezt (lehetne így is), hogy a boldog egyszerűséget akarja megrontani a maga elszánt nyugtalanságával. „Ami engem kínoz, kínozzon mást is.” Ilyen önző a művészet. Önző játék. Önzetlen inzultus. A katarzisra csábítás indoka, vegyi összetétele nagyon bonyolult.

 

2. A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust. S itt korántsem formai inzultusra, meghökkentésre gondolok. Az igazi formabontás sosem öncélú, mindig megfelelő formát kereső; s az más. Mint ahogy az inzultus is, ha igazi: mindenekelőtt szembesítés magunkkal.

Az írói kedély azonban visszaeső bűnös. Nem tehet esküt rá, hogy nem teszi meg az utat visszafelé is, újra és újra. Hullámzása, mint a gázmolekuláké; makacs, de szabálytalan mozgásában van az emelőerő. Baj volna, ha ez az olvasót megzavarná vagy elkedvetlenítené. Ne a saját „mozgását” kérje számon az írón, hanem próbáljon vele együtt mozogni. (Vonatkozik ez a kritikusokra is, persze.) S aztán lássa, hogyan boldogul egyedül. Mert pontosan ez a cél. Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.

 

3. Ami engem illet, jobban vonzódom a szenvedés tablójához, mint az öröméhez. Mégis sokkal jobban a reményhez, mint a közömbösséghez. Mégse hiszem, hogy csak a szenvedés lehet rugója az igazi, hiteles művészetnek. De valahogy bekeretezi. S talán így is van jól. Már csak azért is, mert másképp nem lehet. A méz az ecet jóvoltából édes. Ha a könyvekben sírnak, nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanakkor az utcákon felszabadultabban nevetnek. Van ellenpélda. De mire nincsen? Mégis biztosra veszem, hogy azoknak a száma nagyobb, akik a Werther hatására (egy példa) elálltak az öngyilkosságtól. Ugyanis lehet közömbösen lelkesedni az emberért, lehet elszántan idealizálni, de lehet érdekelten kétségbeesni is miatta, s pokolra vinni. Az utóbbi – az érdekeltség – mindenesetre kedveli az aggódás végleteit. Nem valószínű, hogy az igazság kizárólag az aggódás végleteibe menekül. De a sodrony, amit az ilyen végletek kifeszítenek, túlontúl ismerős. Ez az, amin többnyire egyensúlyozunk.

Az egyensúlyt megírni egyszer? Persze, az kellene. De vajon lehet-e anélkül, hogy előbb vagy egyidejűleg – folyton – ne igyekezzünk művészetbe száműzni a démonit, éppen azért, hogy a mindennapok színpada – ha csupán átmenetileg is, de amennyire csak lehet – az elviselhető drámák és érzések színpadán maradjon? Nem is szeretném hinni másképp, csak így – hogy a legnapsütöttebb amfiteátrumokban is, mindig, Oidiposzokat és Elektrákat fog követelni magának az egyensúlyra képes ember, hogy így tegye próbára kivívott egészségét.

 

4. Keveset írok? Ebbe talán az az elfogult meggyőződésem is belejátszik, hogy minden téma hasonlít, s ugyanarra válaszol, ha mélyebben megforgatjuk. S ez legalábbis ökonómiát tanácsol. Másrészt, a tárgyak és eszközök, a tények, információk és események szériasokasága – úgy érzem – egyre jelképiesebben ébreszt vágyat a kiszűrés, a lényegre csökkentés, a szellemi-művészi kézművesség tartózkodása iránt.

 

5. Talán az eddigiekből is világos, hogy az irodalom (a művészet általában) minden lehet, csak tételes nem. Az író mindig a tételesség mögé szeretne belátni. Így akarva-akaratlan „romantikus” lesz, mert sosem gyakorlatias, amit ajánl: a köznapi beláthatóság és elviselhetőség határain túlra feszíti a sodronyait. És még a „legrealistább”, a „legobjektívabb” mű is ezt kénytelen tenni, ha nem elégszik meg a felülettel, hanem az összefüggések is érdeklik. S vajon elképzelhető, hogy az igazi összefüggések valaha is nélkülözzék az életszerű bizonytalanság, a konkrét többértelműség líráját? A természethez is ez vonz a legelemibben; a szabályos szabálytalanság költői fölénye. Amit fontos volna észben s szem előtt tartani: imaginárius pontosságra és világosságra törekvés egyrészt; „romantikus” szigorúság és megértés másrészt.

 

6. Írás közben mindig akkor kapok erőre, ha olyasmiről beszélek, olyasmire próbálok utalni, amiről alig vagy semmit se tudok. Csábító lenne – legalábbis magánhasználatra – azt a következtetést levonni ebből, hogy a művészet eleve „bizonytalanra megy”. Ha tudom, már nem szívesen írom. Persze, azért muszáj. Sajnos. Pedig az volna gyönyörű, ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig – mint a zseblámpafény – világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Okosságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítják előre az utat. Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. Csinálnunk kell a világot, s nem tettenérnünk. Nem szégyenlem, vakációra vágyom. Tiszta tudattal lenni emléktelenül; s kicsit tartósabban a pillanatnál. És erre visszaemlékezni (ezt rögzíteni), párhuzamba állítva előzetes okosságommal és elfogultságaimmal. Realistának és objektívnek lenni végre – már amennyire lehet. Zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral. Szerénynek lenni.

 

7. Közbevetőleg, a nyelvről, helyesebben, a nyelvünkről. A kötőszavak, határozószók (most csak beszéljünk erről), agyonlucskosítják a prózánkat. Szívesebbén beszélünk valamiről, mint felidézünk. S itt van némi összefüggés. A felidézés – nem grammatikailag, hanem a hatás- és időélmény szempontjából – csak jelen időt ismer. Az így értelmezett jelen időnek pedig csak nagyon módjával van szüksége kötő- és határozószókra. A maguk elkerülhetetlen helyén kell hangsúlyt adni nekik. (Persze, célzatos bőségükkel is lehet a felidézés jelen idejét szolgálni – Faulkner –, de ez más bravúr. Itt a monotónia kelti azt a hatást, hogy amit agyonhasznál, éppen az nincs jelen; s éppen akkor lesz hangsúlyosan jelen, ha elmarad.)

Mégis, prózánknak az előbbi terápiára volna szüksége: nem „hol volt, hol nem volt” – egyszerűen volt. Vagyis van.

A másik: azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni. Grammatikai-stilisztikai adottságainkkal a megcélzott megjelölésen túl mindig másra is tudunk utalni (ha akarunk). Minden gazdagságunk ebben van: a logikus, konkrét, masszív – a félreérthetetlen többértelműségben. Ez – mondjuk – „gallul” szörnyen hangzik; s főképp nem érdem. De mennyire rímel például a természettudományos felismeréssel, hogy a valóság – mélyebb dimenziókban – már csak pontos többértelműséggel ragadható meg. A fény hullám is, korpuszkula is? Érd tetten egyszerre mindkettőt! Az átlagosnál jobban, valami ilyesmire képes a nyelvünk.

 

8. Formai problémákkal nem nagyon szoktam bajlódni; legföljebb utólag, tanulságképpen. A forma latolgatásánál fontosabbnak érzem a rációval nem fékezett őszinteséget. A hiteles és meggyőző forma az őszinteség ajándéka: esetleges, és mégis törvényszerű. Talán ezt az őszinteséget nevezhetnénk hiteles víziónak. Azt hiszem, ha nincs spontán vízió, az írók akkor szoktak túl nagy jelentőséget tulajdonítani a formának. A vízió az elsődleges, az szabja meg a törvényeket. Istennek is a világ víziója lehetett elsősorban fontos, s nem az, hogy a teremtést beleszorítsa a hat nap matematikájába. Ez az egyik.

A másik: az atmoszféra problémája. Egészen mást jelent ma, mint pl. az előző században. A funkciója is más. Nem ráadásszerű többlete az ábrázolásnak, hanem a lényeg jelentkezik benne. Ami ma lényeg a számunkra, egyre kevésbé írható le vagy mondható ki. S egyre bonyolultabban érezzük, hogy a legtöbb, amire vállalkozhatunk: világosan megírni a homályt. Ha az író elhiszi magának, hogy sikerült „teljes világosságot” teremtenie, ott baj lesz az atmoszférával. De a művel is. Hogy mi teremti meg a lényeget kifejezni tudó atmoszférát? Ésszerűnek látszik a primitív válasz: maga a mű.

 

9. A műalkotás-elemzés ugyanis csak utalhat az atmoszférára, de nem fogalmazhatja meg. Ha mégis azt akarná, a művet kellene megismételnie. Az atmoszféra: egyetlen fogalmazási lehetőség kisugárzása. Nem a kölcsönözhető tudás jelentkezik benne, hanem a megismerő-megértés.

A szó eredeti jelentése: athmosz és szpheira világosan érzékelteti, hogy amit megnevezni kíván, túl van az egyszeri, tárgyias rögzíthetőség határán. S az elemzések általában itt bicsaklanak meg. Jobb híján összemossák a pusztán tudhatót a megismerő-megértés értelmi-érzelmi megragadottságával. A rejtelmes állapotot a megfogalmazásnak behódoló okkal. Amivel többnyire élnek: egyfajta aktuális ráfogás alkalmazása. Pedig magasabb szinten van egy sajátos lehetőségük az elemzéseknek: hasonló atmoszférát teremteni a maguk intellektuális-elemző módszerével. Maupassant írja, hogy ha egy mű „őrült” vagy „irracionális” – pontosan azt vessük fel, hogy mért nem még teljesebben az. S ez még nem zárja ki a mű eszmei-ideológiai kritikáját; ha szükségét érezzük. De a mű esztétikai megértése, atmoszférájának megközelítése csak a másik módszerrel sikerülhet hitelesen: ha az elemzés, a mű szellemében, maga is műalkotássá válik. S akkor csakugyan megkönnyítheti az utat ahhoz az állapothoz, aminek a belső csendje és magánya, ha nem is lesz tökéletesen azonos az alkotóéval, de legalább ugyanabba a szférába fog emelkedni. S ahol azt érezzük, hogy valami folytonosan kiegészíti gondolatainkat, érzéseinket, a tényszerű adatok tudomásulvételét, s egy váratlan közlés beavatottjaként az elénk-írt világ belénk-írt világgá változik: a deszkripcióból katarzis lesz. De a katarzisról csak újabb deszkripcióval számolhatunk be, nem megnevezéssel.

Még egyszer, összegezve: az atmoszféra az az aura, az a „bizonytalansági együttható”, ami nélkül az objektív és konkrét is gyanús. Organikus szintézis, ellentétben mindenfajta elemzés tárgyias szintézisével. Az élő és működő részek varázslata; s nem számbavétel, leltározás, még ha bizonyos értelmező rendszer szerint történik is. (Ez a kisegítő számbavétel, leltározás lehetne a strukturalista elemzésnek termékenyítő feladata.) S hogy mindez így van: hogy az atmoszféra ilyen jelentőségre tett szert, korántsem divat. Csupán élesebben hívódott elő valami, ami mindig is igaz volt. Hogy miért éppen ma és most? Talán érthető. Lassú fejlődésünk során úgy döntöttünk, hogy a világ környezet, amivel szemben állunk, és nem öl, amiben benne vagyunk. Naiv azonosság helyett ésszerű ráfogások rendszerét dolgoztuk ki: szüntelenül változó jelek és jelzések rendszerét. Ismeretanyagunk mérhetetlenül megnőtt; de a felismerés is, hogy amit tudunk, nem feltétlenül értjük is. A megértés így lett egyre nyíltabban az ismeret atmoszfératöbblete. Valami, ami nem tudható, csak közérzetünkkel birtokolható. A megértés az azonosság közérzetének ajándéka; az ismeret a kívül- és szembenállásunké.

 

10. Mindebből az is következik, hogy egy jó mű több, koronként változó ráfogást kibír. Mindig újra válaszol. Egy Oidiposz, Hamlet például – vagy, hogy jósoljunk is: egy Godot. Vannak más művek, melyekből akkurátusabban megismerhető egy kor „reális” világa, de a lét nem osztályozható megrendülései már nem annyira. S ezek mintha kevésbé volnának képesek arra, hogy mindig „újra” válaszoljanak. Előbbiek a tartós többértelműséget részesítik előnyben, utóbbiak a szenvedélyes egyértelműséget. Mégis, hazárd állítás volna, hogy ez feltétlenül hierarchia is. De az biztos, hogy beolt a dilemmával.

 

11. Akad egy példaszerűen „hazai” dilemma is, más természetű, és kevésbé elvont. S ami, úgy érzem, még mindig időszerű.

Thomas Mann nem értette Móricz Erdély-ét; ami kétségkívül méltánytalan túlzás. De azért elgondolkoztató is, annak ellenére, hogy minden irodalom bővelkedik cinkos akusztikájú művekben. Csak míg a nagy népek „cinkos akusztikája” többnyire korszakokat formáló közérthetőséggé tud lenni, a kis népeké – néhány kivételtől eltekintve – rezervátumi érdekesség marad. Vajon végérvényes tétel ez? A kor igényei s lehetőségei minden műfaj számára alapkövetelménnyé kezdik tenni a világméretű közérthetőséget. A sajátosságok megőrzésének és közlésének már az etnikum körén belül sem lehet hiteles gesztusa a magába forduló, cinkos konzerválás. A kor legmagasabb rendű társadalmi közérzete, a szociális, nemcsak megmutatkozni, de mindent maradéktalanul megérteni is akar. S ez a közérzet legalább annyira tiltakozik a kuriózumba, a csupán honi, partikuláris visszhangokba csukódás, a provinciális kipróbáltságok kényelme ellen, mint amennyire a kitárulkozás és az egymásból táplálkozás felé hajt a technikai és civilizációs fejlődés. A világ részesülni akar az üzenetben, amit a kuriózum eddig nem osztott meg vele. Semmiképp sem úgy kellene megfogalmazni magunkat, hogy láttára, olvastára, hallatára csupán mi hajoljunk össze. Vagy már mi se, mert mondjuk egy brazil, lengyel vagy cseh mű közvetlenebbül szól hozzánk, pusztán azért, mert egyetemesebben egyéni és partikuláris.

 

12. A jövő prózája? Nem tudom. De talán kevésbé az állítások, és inkább a felfokozottan pontos észrevételek és a megfontolt kérdésesség irodalma lesz. Ehhez azonban még érzékenyebben kell birtokba vennünk a dolgok atmoszféráját, hogy kikerüljük (vagy csökkentsük legalább) a ráfogások és egyszerűsítések irodalmias csalását.

Egy biztos: az eddigi „formai szabványok” túllépése semmiképp se jelenthet sterilen kigondolt megoldásokat. A továbbvezető út, azt hiszem, egyszerűbb és bonyolultabb lesz, mint amire az iskolák hivői ítélni próbálják magukat. Talán egyszerűen a sorrenden, az átfordításon fog múlni minden. Nem abban kellene bízni (elsősorban), hogy a dolgok és folyamatok elsődleges-intellektuális mozaik rendezgetéséből kerekedik ki a mű teljesebb valósága, s abból – mintegy ráadásként – az atmoszféra hitelesség-aurája. Hanem abban, hogy ha minden mást megelőzve hagyjuk magunkba áramlani a jelenségek és folyamatok atmoszféráját: az biztosítja majd a kevésbé irodalmias lefordítást és ábrázolást, maga köré rendezve, mint a mágnes, a hiteles elemeket.

A jövő prózaíróját minden eddiginél „költőibb” érzékenységűnek képzelem; de semmi esetre sem költőinek. A maga módján fog többet és mást tudni. A konkrét elemek egymásmellettisége, újszerű elrendezettsége, az elemek „szórendje” lesz talán a döntő. Mindenesetre döntőbb, mint a hasonlat és jelző. Nem a mindenáron megfogalmazás, kimondás, rámutatás lesz a gondja, hanem egyfajta kombinatorikával való sugalmazás. És ehhez kell, hogy minden konkrét elem fölé – még a legszárazabb, legjelentéktelenebb fölé is – költői érzékenységgel tudjunk odahajolni. A szó kevesebb, mint az elemek és tények kombinatorikus távlata: itt nyílik az új tartomány, az új dimenzió.

 

A világosság romantikája

Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek. S ez a képszerű modell korántsem hasonlat az ő esetében. Olyan játéktér, ami eleve meghatározza a lehetséges közérzetet; olyan sorshelyzet, amit túlzás nélkül mondhatunk megítélhetetlennek. A gyilkos Meusault, az életmentésben fáradhatatlan Rieux, a Bukás vezeklő bírója, a novellák alakjai – mind ugyanarra a könyörtelen fényre vannak ítélve. Meglehet, hogy ez így túlságosan líraian hangzik, de ha belülről akarjuk megérteni Camus jelképrendszerét és fogódzóit, vállalnunk kell ennyi líraiságot. Annál is inkább, mert a fény, a totális meztelenség élménye gondolati tetőzés is nála: olyan csúcs, ahonnét nincs tovább. Se vissza. Amiről tudósít: az átvilágított lehetőségek magukat determináló tökélye; s e tökélyen belül a nyomorúság végtelen sok változata, az indeterminizmus jegyében. Olyan hősöket teremt, akik térbe számkivetett öntudatukkal egy pillanatra sem engedhetik át magukat a félhomály lazításának. Ha megtennék, a Camus-i boldogságfogalom árulói lennének. „Nincs életszeretet az élet reménytelensége nélkül” – írja egyik tanulmányában; s ezt vallomásnak kell vennünk, amiben a legbanálisabban fogalmazza meg önmagát. Később, a Sziszifosz mítoszá-ban, olyan sziklára lök fel bennünket, ahonnét széttekintve – a hirtelen logika – az öngyilkosságot találhatná a legésszerűbbnek. Camus egy sokkal mélyebb tudásra, kockázatra hivatkozik, mikor elutasítja ezt a választást; és a boldog nyomorúságot választja, mint Rieux doktor. Hogy ki ellen? Vagy minek a nevében? Közvetlenül, logikusan ő sem tud erre őszintébben válaszolni, mint Rieux, mikor a kérdést nekiszegezik: „Fogalmam sincs, Tarrou, esküszöm önnek, fogalmam sincs róla.” Az életmű egésze azonban nem ennyire szűkszavú. Camus a fény nevében választja a szüntelen vereséget.

De végül is mit gondoljunk erről a mitologizált fényről? Nem kitérés vajon a pontos fogalmazás, a konkrét állásfoglalás elől? Látni fogjuk, hogy használható szavak hiányában még ez lesz a leghasználhatóbb.

Durva közelítéssel gondoljuk mögéje azt az egyszerű, mindennapos döbbenetet, hogy még a „semmit” se tudjuk elképzelni úgy, hogy ne lássuk. Ez a börtönünk, de egyben a szabadságunk is. Némi erőszakoltsággal ezt nevezhetnénk az eredendő fénybe-vetettség állapotának. S Camus ezt különös érzékenységgel élte át. „Képeken keresztül gondolkodunk. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket” – jegyzi fel. S ezzel el is hárít magától mindent, ami a vélt pontosság érdekében igyekszik elsorvasztani az érzékelhető gyökereket. Még ha elvont – vagy annak látszik –, akkor is erre koncentrál. A látvány kikerülhetetlenségére. A fény csapdáinak ajánlataira. A világ és a létezők gazdagsága nem csupán felvett kiindulópont nála, hanem szüntelen visszaérkezettség is. Egy tipasai alkony, egy pillantás a tengerre, egy borzongás az antwerpeni ködben számára a legvéglegesebb és önmagába zártabb ontológiai felismerés. Összeforrottsága az érzékletessel mindent megelőz. Fontosnak érzi, hogy futtában ilyen töredék sorokat rögzítsen: „Reggel a napon. Meztelen testek. Tus, aztán meleg és fény.” – „A szél egyike a világ ritka dolgainak, ami tiszta.” „Fenyők, a hímpor sárgája, a levelek zöldje.” – „Tele a reggel napfénnyel: az utcák forrók, tele asszonyokkal. Minden sarkon virágot árulnak. Fiatal lányok arca, ahogy nevetnek.” – „Bolondság. – A csodás reggel szép díszlete – Nap. Ég és halottak csontjai. Zene. Egy ujj az ablaküvegen.” – „Férfi a plázson, széttárt karokkal, a napon keresztre feszítve.” – „Halott medúzák, dermedten, lassan süppednek a homokba. A sápadt homok hatalmas dűnéi…” – és még folytathatnám. Nem vadonatúj észrevételek ezek; egyedül a fényerejük az, ami – műveinek ismeretében – olyan szorongatóan kiélesít mindent. Már-már annyira látható így a világ, hogy a világosság tesz vakká. A tettenérés romantikus vágya szinte utoléri magát: a reflektor önmagába fordul vissza, s önmagát világítja át. Csupasz megdicsőültségben a tárgyak, létezők, gondolatok – a pengeéles jelen idő vásznára kivetítve. „Csak aki megismerte a jelen időt, az tudja, mi a pokol” – írja. Amit azonban nem szó szerint kell érteni nála. Színpadán, ahol átmeneti otthoniasságra és párhuzamos otthontalanságra kell berendezkednünk, nincs menny-pokol kettősség: ugyanaz a fény járja át mind a kettőt. A létezés pátosza és iróniája egybeesik. Csak fény van – csak élet. „Nincsenek megoldások, de ugyanúgy problémák sincsenek” – olvassuk a naplóban. És igazában ebben van a bukás és boldogság minden nyomorúsága. S ez újabb ablak, hogy mélyebbre pillanthassunk a camus-i közérzet rétegeibe.

Már az eddigiekből is világos, hogy a „semmi” fogalmát Camus nem ismerheti; s még a heideggeri, sartre-i elvont értelemben sem békülhet ki vele. Ugyanis a „semmivel” nem lehet perbe állni. Mint ahogy a kitalált „valamivel” sem. Camus e helyett magát a létet peresíti, kendőzetlen indulattal, mikor nem hajlandó feltevésekkel kiegészíteni. Amit szenvedélyesen erőszakol: hogy a létet, a világot olyannak fogja fel, amilyennek a tettenérésben mutatja magát, s nem olyannak, amilyennek az értelmezés során valószínűsíthető. A legvédtelenebb következetességet választja – s ebben csakugyan van valami hősies gyermekesség. Sértett, szomorú, boldog és tevékenyen durcás pusztán attól, hogy a világ van. Nincs isten, nincs metafizikum, de annál vaskosabb konkrétum a nemléte. S ez a hiány szinte a személyesség erejével bizonyítja magát. Max Pol Fouchet említ egy jellemző apróságot: egy Algír melletti kisvárosban sétáltak együtt, s látták, hogy a muzulmánok körbeállnak egy kisfiút, akit elütött az autóbusz. Camus elszótlanodott, tovább sétáltak. Kis idő múlva az égre nézett, s felmutatott: „Látod? Hallgat.” Fouchet hozzáfűzi, hogy Camus számára az ég nyilván nem volt üres. Bizonyosan nem: a valamivé sűrűsödött ürességgel volt tele. Mert ha egyáltalán szó lehet nála „semmiről”, akkor az is érzékletes. Maga így vall az egyik Carnet-ban: „A levegő kegyetlen és ijesztő madarakkal van benépesítve.” S ez nem csupán költői kép annak, aki egyáltalán szükségét érzi, hogy az ég felé nézzen, és megjegyzést tegyen. Vagy annak, aki szükségét érzi, hogy épp az ellenkezőjét mondassa egyik hősével: „… talán az Istennek is jobb, ha nem hiszünk benne… és sosem emeljük fel tekintetünket a felé az ég felé, ahol ő hallgat.” A kettő mégsem ellentmondás. Sőt: a becsületes következetesség ingázása ez, a durcásság logikája fogalmaz így. Tudja, hogy nincs, aki válaszoljon – mégis úgy tűnik, hogy a kérdések valamiről pattannak vissza.

Pontos egyszerűsítéssel: nem a honnan-hová-miért az igazán abszurd, hanem a van. Nem a vaksötét az igazán megrendítő, ami körülvesz bennünket, hanem a fény ellenállása, elemezhetetlensége. Viszont, ha úgy döntöttünk, hogy a létezés ténye nem elkoptatható, akkor a sötétséget sem értékelhetjük másképp, csak a fény mélypontjaként. A fény a sötétséggel is azonos, de fordítottja már nem ugyanazzal az autonómiával igaz. Csupán arról van szó, hogy a fény hunyja le a szemét, nem a sötétség nyitja ki. Camus egy helyen így faggatja magát: „Mértéktelen boldogság éjszakái a csillaghullás alatt. Mi az, ami önmaga ellen feszít: egy test vagy a langyos éjszaka?” Egy ilyen töprengés és egy ilyen közérzet az egységnek olyan víziójával birkózik, aminek a játékterében az ember éppen attól válik idegenné, hogy mindennel és mindenkivel behelyettesíthető – vagy legalábbis megvan a lehetőség rá. Még egy tett, egy legvéglegesebb tett valamennyi alternatívája is egyenértékűvé tud összerándulni, egy adott pillanatban. Főképp, ha öncsalás nélkül adjuk át magunkat a fénybevetettségnek – aminek úgyis menthetetlenül ki vagyunk szolgáltatva. Meursault így tűnődik, mikor a két arabot követik a tengerparton: „Arra a percre gondoltam, amikor majd lőnöm kell, vagy amikor nem kell lőnöm, és hogy ez mennyire mindegy.” Vajon olyan messze esik ettől Rieux fáradhatatlan küzdelme a teremtés ellen, mikor így vall: „Előbb istápolni a nyomort, s csak azután próbálni kimutatni, hogy milyen nagyszerű?” A fényben minden össze tud mosódni – és indokolatlanul föl tud emelődni. A bibliai Jób ettől szótlanodik el. S a maga módján Camus is egy mindent egyenrangúsító fény részvétlenségébe osztályozza bele a bukás és megkapaszkodás, a boldogság és nyomorúság egyidejű érvényességét.

Olcsó belenyugvás volna azonban, ha a fény abszurditását legalább egy indulatos gyanúval nem próbálnánk kikezdeni – hogy valójában a fény sem pontosan az, aminek mutatja magát. A sötétségnek még lehet megváltása – de mi a fényé? Lehet, hogy az is csak takarás? A camus-i „lázadásnak” ez a bujkáló gyanú ad makacs lendületet, s valami céltalanságban is körvonalazódni tudó célt. Mint a gyermekben, bennünk is kell legyen érzék a céltalansághoz, hogy a dolgok lényegéhez közelebb férkőzhessünk. A fényt, ami nem engedélyez valódi ellenpólust, rá kell kényszerítenünk, hogy konfliktusba kerüljön önmagával. Ha másképp nem, a „meghívott” bukásunk és vereségünk ártatlanságával. S ha egyéb nem, ez is eléggé elárulja, hogy Camus lázadása elsősorban nem a történelem ellen szól – ahogy Sartre a szemére vetette. Lázadásának igazi gyökere ontológiai megrendülés; s ehhez képest a történelem csak következmény. Lényeges különbség tehát, hogy melyikből indulunk ki.

A történelem egy-egy kockáját lehet korrigálni, s ez múló örömként még önelégültté is tehet. Camus nem tagadja ezt, és mindig a helyén volt, amikor kellett. Azzal a fontos megszorítással azonban, amit „egy német baráthoz” címzett nyílt levelében fogalmazott meg: „…az embernek az igazság mellett kell kiállnia, hogy harcolhasson az örök igazságtalanság ellen, s boldogságot kell teremtenie, hogy tiltakozhassék az egyetemes balsors ellen… Ön az igazságtalanságot választotta, s ezzel az istenekkel helyezte magát egy sorba… Én az igazságot, hogy hű maradhassak a földhöz.” S ez a „föld” itt valóban föld is – a hullámok, homokdűnék, meztelen testek megváltatlan önléte; abszurditásunk humusza. Azok a végső egyszerűségek, amiket a történelem folyton csak kiuzsoráz.

A történelemre az vet árnyékot, hogy az ontológiai megrendülés fényfüggönyével nem tudunk mit kezdeni. A gyanú, hogy a fény is csak takarás, elsősorban a szív és az érzelmek sugalmazása. A szív pedig másképp téved, mint az ész: becsületes következetességgel nem is juthat el máshová, csak a lázadás abszurdjáig. Ugyanis csak ott és abban tudja kiszűrni a logika csődjét, mikor az a saját axiómáit, kiindulópontjait ostromolja. Az abszurd az érzelmek szükségszerű axiómája – és célszalagja is egyben. Az ész becsületessége nem igényli a lázadást, hogy a tévedései játszmáját végigvigye. Forradalmakban gondolkodik. Arra játszik, hogy a lehetőségek vadonába újabb és újabb aktuális ajánlatokat vessen be, amelyek időről időre meg fognak felelni a követelmények éppen „emberszabásúnak” ítélt arculatának. Vagy ellenkezőleg: éppen azt csúfolják meg. Ugyanis az ész, a logika számára – az igazolhatóság szempontjából – nincs különbség morál és antimorál között. Minden „ésszerűen” igazolható, csak egy kiindulópontot kell megragadni. A történelem nyomorúságának ez a rugója. Amire az érzelmek akarnak támaszkodni, az viszont ellenáll minden megragadásnak. Hitelességük nem az igazolhatóságban van, hanem az abszurditás fölismerésében és vállalásában. Meursault nem bűnösebb, mint a Bukás vezeklő bírója, csupán az ártatlanság különböző fokozatait szenvedik. Az ész öncáfolatra is kész ajánlatai helyett a szólásra bírt, és leleplezett fénytől várják a megváltásukat.

A leleplezés azonban az ember dolga – a lázadásban önmaga holtpontjáig felmagasodó emberé. Jean Grenier, a Pléiade-kiadás előszavában írja, hogy Camus nem ateista, hanem antiteista. Pontosan erre gondoltunk, mikor a camus-i mű líraian sugalmazott gyanújáról beszéltünk: hogy a fény is csak takarás. Az igazi tét, amit a létezés leckéül felad, hogy személyessé tegyük a személytelent: a takarást nyitottsággá. Nekünk kell gondoskodnunk a teizmus „gondviseléséről”. Az istent vissza kell adni önmagának, hogy összetéveszthesse magát velünk, s mi magunkat ővele. A camus-i nyár, a dél közérzete egy ilyen totális meztelenség és azonosulás lehetőségében bízik. A Sziszifosz mítoszá-nak Don Juanja, Színésze, Hódítója, mint a cselekvés kiemelt típusai, épp azzal kísérlik meg túldobni magukat az abszurdon, hogy a törési pontig próbálják megvalósítani. A Lázadó ember Sade-ja, Ivan Karamazovja, Nietzschéje mint az abszolút tagadás, visszautasítás és állítás példái, a gondolati konzekvenciákat viszik törési pontig. A fény törési pontjáig.

Azt hiszem, inkább természetes, mint meglepő, hogy mindennek a regényekben, novellákban mélyreható stilisztikai következményei vannak. Sőt, az egész ábrázoló módszert, tematikát meghatározzák. Így elsősorban azt, hogy Camus akkor is jelen időben ír, mikor nem abban ír. Vagy magunkat ismételve, de most már grammatikaibb hangsúllyal: abban az idő- és közérzetdimenzióban, amiben az állítás és tagadás mondattani értéke ugyanaz tud lenni. S ahol a szavakkal megközelíthető tények pátosza, vagyis az az elfogultság, hogy a tartalom és jelentés tovább nem elemezhető – egybeesik a tények iróniájával, vagyis azzal a sejtetéssel, hogy minden „végleges”-nek lehetnek még további belső tartalékai. Camus-nél ebből a kettőből ötvöződik a wittgensteini holtpont; az a nyelvi-grammatikai szikla, ahová azért lök fel bennünket, hogy a kifejezés valódi értékével tisztában legyünk, s hogy illúzióinkat nagykorúsítsuk. Az öngyilkosságot – ebben a vonatkozásban: a kifejezés hiábavalóságát – szenvedélyesen itt is elutasítja; azzal az igénnyel azonban, hogy hű maradjon a döntő felismeréshez. A mondatot, a szerkezetet, az epikum mozgásterét az ontológiai megrendülés tükrévé kívánja tenni.

Nézzünk meg egy futtában kiragadott mondatsort, mint alapsémát. Meursault így számol be szeretőjének Párizsról: „Piszkos. Sok a galamb és sok sötét udvar is van. Az embereknek fehér a bőrük.” A „piszkos” mint a mozaik első tagja, olyan összegezés, aminek egyszerre van hitele és vitathatósága – s ezzel már benne is vagyunk az egy bura alá szorított, jelen idejű pokolban. Itt most grammatikailag kell tudomásul vennünk, hogy a fényben minden össze tud mosódni. Ez a többi közül kimetszett szó – mint utalás és jelentés – kiélesíti és össze is boronálja a részleteket. Párizs piszkos; Párizs egyáltalán nem piszkos. S ezzel már eleve adva van az érzékletesbe exponált mozdulatlan mozgásnak, az álló helyzetbe sűrített epikának mikro-világegyeteme, ami kizárólag a mellérendelést ismeri, de semmi hierarchiát. Jól mutatja ezt a mondatsor folytatása. A „sok galamb” felröpteti a képzeletünket: az idill éppen úgy benne van, mint a galambok túlzása, a madár-apokalipszis. Érzékletes vízió íve feszül ki egy soha nem látott város fölé. S az elképzelhető történések erővonalai a kép, a pillanat fókuszába rántva, egy dimenziótlanabb epika lehetőségére utalnak. A „sok sötét udvar is van” még tovább fokozza a mellérendeltség élményét; noha megbillenti az egyensúlyát. Az „is” szócskával ugyanis belopódzik a tényrögzítésbe – most már nyílt tudatossággal – a tények iróniája: a megítélhetetlen viszonylagosság és többértelműség. S éppen ezt tágítja, antropomorfizálja a következő tag: „Az embereknek fehér a bőrük” – ami szintén igaz is meg nem is. De végül, ezek után, mit gondoljunk Párizsról? Máris többet tudunk a felületesen megnyugtató biztosnál. Pedig ez csak egyszerű mintája Camus technikájának, amivel folyamatosan igyekszik felvillantani a többet-tudás lehetőségét. Mondatai a fény előszobájában topognak; s talán ezért is érezzük sokszor úgy, hogy szóhasználata, mondatai az elnémulás felé vannak útban. „Az iroda a tengerre néz” – egy ilyen mindenétől megfosztott mondatnak pusztán helyzeti értékébe van belepréselve az ugrásra kész alternatívák egész mitológiája; ami majd egy szürke kishivatalnokot a tenger, a homok s az ég díszletei közé dob ki, hogy cselekedjék. Mégsem mondhatjuk, hogy az elnémulás a hosszúság-rövidségen múlik. Ívét és mértékét a mondatok magánya jelzi. Meursault és Rieux, a szél zúgása vagy a tenger moraja egyszerű hangzók egy befejezetlen monológban; és ontológiai értéküket tekintve – a camus-i dél izzásában – valóban felcserélhetők. Csupán történelmiségükben külön kategóriák. Camus nem erőszakolja, hogy a kettő egyidejű érvényességét hangsúlyozza – egyszerűen kénytelen észrevenni. Az ennek megfelelő nyelvi alapmagatartás akkor sem változik, mikor látszólag a legtisztább pascali, racine-i, descartes-i logika szerint bonyolít hosszú gondolatsorokat, dialógusokat, s teremti meg a gondolatok detektívregényszerű izgalmasságát. S pontosan úgy bánik az egyes mondatokba falazott gondolategységekkel, mint az érzékletesen tettenérhető tényekkel. Talán úgy fogalmazhatnánk ezt, mint ontológiai tartózkodást a tények és gondolatok epikájával szemben. Számára a történelem és filozófiák eleve félút. Nem kiküszöbölhetők, de fenntartással kezelendők. Lázadással nyugtalanítandók. Az az epika, ahogy közönségesen éljük és írjuk a történést, a múltra támaszkodik, amiből a praktikumnak megfelelően lehet kiolvasni, de belemagyarázni is bármit; ugyanakkor a jövőre is kalkulál (a nyelvtani jövő időre is), mint olyan távlatra, ami a jelent (az ábrázolásban tettenért jelen időt is) megerősíti, illetve, magyarázza. A gondolatok epikája – a filozófiák – a logikában bíznak, mint a totális megértés zálogában: Camus nem adja ilyen „olcsón” – helyette a részek önértékű, mozgalmas autonómiájába húzódik vissza. Grammatikai bizalmatlansággal kezel minden kapcsolathálózatot, a részekét éppúgy, mint azokon belül az egyes jelzésekét. Ugyanígy: a gondolati egységek logikai önértékét világosan megalapozza ugyan, de nem hiszi róluk, hogy epikus, okozati-logikus összefüggésük a totális megértés cáfolhatatlan építményrendszerét tudja létrehozni. Mindez pedig csak igen fegyelmezett, óvatos szövegáramlást engedélyez. Mondatai úgy merednek egymásra, ahogy a tenger Meursault-ra, Meursault az arabra, Rieux a patkányokra, a vezeklő bíró a ködbe vesző hídra – s mi valamennyire. Van tehát okozatiság, összefüggés, kronológia, sőt, logika is. Van történés. Van történelem. Van morál és antimorál is. Csak mind megváltatlan feleútján önmagának, s kétely nélkül erre építeni: rossz vallásparódia. Az igazi konokság azt követeli, hogy illúziók táplálgatása helyett az egyedül biztosban kapaszkodjunk meg: a magunkhoz szelídített abszurdban. Az ő saját szavait módosítva: előbb feltérképezni, kiismerni az ontológiai jelen időt, s csak azután próbálni kimutatni, hogy a történelem milyen nagyszerű. Ilyen értelemben Camus minden mondata kétségbeesett domesztikálása az abszurd jelennek; s egyben vallomás is az éhségről és a szomjúságról.

Sartre éleselméjűen elemzi a camus-i sziget-mondat természetét; analízise mégis hiányérzetet kelt. Egy gyökeresen más alkat, az ész romantikusának szuggesztív típusaként olyan epika nevében boncol, ami ellen Camus alapélménye szükségszerűen lázad. Sartre nem téved – helyesebben, tévedése speciálisan az észé. Az ész diktálta praktikus létezési konformizmust kéri számon Camus-n – ami legalábbis éleselméjű értetlenségre vall. Aki olyan mélyen átélte és megértette – mint az egyformán megváltatlan Gyilkos, Életmentő és Vezeklő Bíró triptichonját megalkotó Camus –, hogy minden a jelen időn múlik, azt nem könnyű rávenni, hogy múlt idővel vigasztalódjon, és jövő idővel csitítsa magát. Egy pillanatra sem szabad hátat fordítanunk a tűző napnak, a jelen időnek, a megváltás egyetlen lehetséges dimenziójának – amiben az epikum és történelem, gondolatok és filozófiák végre megkaphatnák a maguk autentikusságukat. Addig azonban pokol a jelen idő, és vereség minden előlegzett remény.

A vereség azonban csak akkor előképe a győzelemnek, ha nem abba a kényelmes gondolatba buktunk bele, hogy íme, már meg vagyunk váltva; vagy legalábbis kezünkben a megváltódás kulcsa. Miután az ész minden lehetséges ajánlatát figyelembe vettük – az értelemmel átvilágított céltalanságban kell bíznunk, hogy elsietett ráfogások helyett azt kapjuk a leleplezett fénytől, amiben az ember legkiszámíthatatlanabb tartalékai magukra ismerhetnek.

 

Madách–Beckett–Sziszifosz

Hosszú évek után újra egy Tragédia-előadáson. Az erő jelének kell tekinteni, ha ilyen mű tud nemzeti drámává lenni. Irodalmunk a Halotti Beszéddel kezdődik; s már építettek erre a véletlenre fellengzős gondolatsorokat (finitizmus). Olcsó. Tény viszont, hogy Himnuszunk az antik sorstragédiák kórusaként szólal meg; egyik legnagyobb versünk a Vén cigány; lírai filozófiánk csúcsa az Éj monológja; történelmi-népi panaszunk robusztus Bánk bán-i ügyetlenséggel fogalmazódik meg; a bonyolultan földön járó, szorongató öniróniánkról egy Bolond Istók nyilatkozik. Hogy csak „régieket” vegyek. S ez nem válogató felsorolás; kényszerítő. A lét fölötti megrendülés ablakai, s mind egymásba nyílnak, egymásból is. Ami rokonítja őket, egész irodalmunkban ott feszeng: a magát mindig próbára tevő, ellenőrző remény igénye, ami a mélypont látomásaival is a remény magasabbrendűségére hivatkozik. Persze, velejéig pesszimista nagy mű nincs; de még ha lehetne is, számunkra elképzelhetetlen luxus volna. Sose voltunk (lehetünk) annyira gazdagok (szegények), hogy megengedjük magunknak. Ha néha megtévesztő az arány remény és reménytelenség között, ez csak azt téveszthet meg, aki a művészetben is kilóval mér, mint a piacon.

 

A Tragédiában szó sincs aránytalanságról, csupán ökonómiáról. Mikro-drámák sorozata, melyeknek a summája mindig ugyanaz: új lehetőségek felismerése, melyek újra kezdésre ösztönöznek. Ádám tervekbe menekül. Vagy ha már a tervezéshez sincs ereje, megtorpanását a pátosz olyan magasságába emeli, amivel a legfontosabbat menti át a következő koroknak: az indulat nemességét. A hősök elbuknak mind? A történelem sugalmaz ilyen könyörtelen poézist. De a hősöket minduntalan utánozni is kell; s ez ugyanannak a poézisnek a mélyebb szuggesztiója. A mű utolsó mondata valamennyi jelenet mottója, amit azonban Madách nagy ökonómiával a sorok közé szorít vissza: az atmoszférába.

 

A tablójáték „szavaló” harsánysága (ami hagyomány), meghamisítja a Tragédiát. A mikrodrámáknak azokra a lélektani, intim, többnyire rejtett utalásaira kell helyezni a hangsúlyt, amelyek mindig az éppen élő embert rajzolják körül. (Képzeljük el Peter Brook, Kott vagy Grotowski keze alatt a Tragédiát.) Lélektani naturalizmus? Nem; a helyes sorrend felismerése. Nem a szöveg elvontságaiból visszaérkeztetni az alakokat a színpadra – fordítva: a pszichológiai rezzenésekből aurát teremteni köréjük, ami az elvontságokat is élettel telíti. (A Tragédia nem Faust; játékra született.) Így lesz földibb az ég, égibb a föld; s e keverés nélkül nem is tolmácsolható hitelesen a madáchi mondanivaló. A Tragédia emberei – szokatlan túlfeszítettségük ellenére – hús-vér emberek. Ami annál is ésszerűbb, mert hús-vér embereknek van vitája a kozmikussal, nem angyaloknak. A Tragédia motorja: az ámulva-újrakezdés lírai fölénye; s hogy az emberiség sosem lett (és lehet) routinier. Legfeljebb én, te vagy ő.

 

Nem véletlen, hogy Madách az annyiszor kipécézett eszkimó jelenet után exponálja a várandós Évát.

Beckett mélypont-látomásában az értelem ilyen vagy olyan, de elpusztíthatatlan pislákolása nem tud, nem akar kioltódni. S egy ilyen pislákolás még kifosztottan is lehetőség. Itt azonban döntő a különbség: Madách egyértelműen teszi biológiailag is várandóssá a reményt, hangsúlyosabban érzelmivé (kiegészítve az „Úr szavával”) – s nemcsak az értelem „működése” révén.

 

A becketti látomás megfelel az eszkimóvégnek, amit Ádám felejteni szeretne.

Hamm, a Játszma végé-ben: „Erre a pillanatra vártam. Nem akarja a sorsára hagyni. Az a kívánsága, hogy mialatt ön zsugorodik, a gyerek nőjön? Hogy könnyebbé tegye az utolsó százezer negyedóráját? Ó nem tudja, miről van szó, csak az éhséget, a hideget s a végén a halált ismeri. Önnek viszont tudnia kell, hogy milyen lett a föld.”

Ádám megborzong, megtorpan az eszkimóvégtől. A tervező, jövőt álmodó ember roppan össze benne; s már a szirtet választaná, ahonnét ledobja magát. Éva az, aki eszkimóként se felejti el a pillanatnyi, törékeny intimitások hatalmát. „Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg” – s a kunyhójába hívja.

Hamm az utolsó pillanatig analizálja, térképezi a saját felbomlását. Nem vár; de nem is kap kívülről Hangot.

Ádám és Hamm: a „létezés botrányának” két végletesen különböző katalizátora és elszenvedője.

 

A gyermek – mint irracionális motívum, mint az elgondolhatatlan kibontakozás hordozója – mindkét víziónak döntő eleme; noha másképp, más hangsúllyal.

Madáchnál: Ádámnak, Évának és az Úrnak szerves egysége visz értet nem igénylő lírát a végső kicsengésbe: egymásra vannak utalva.

Beckettnél a maradék, az önmagára maradt értelem dönt a gyermekbe kivetített irracionális kicsengés mellett – mintegy magát cáfolva meg.

Emlékezzünk rá: a szobából – Hamm és Clov leszűkült létezési teréből – Clov messzelátóval kinéz a „földre”, és egy gyermeket lát. De nem lehet tudni, hogy a gyermek él-e vagy halott. Clov ajánlkozik, hogy kimegy hozzá csáklyával. Azzal a csáklyával, amellyel Hammot – nem sokkal előbb – végül is gyávaságból nem ütötte meg (agyon?). Pedig Hamm akkor maga kérte és biztatta erre. S most mégsem engedi kimenni a társát. „Nem érdemes” – mondja. Clov még próbál érvelni: „Nem érdemes? De hátha nemzőképes!” Hamm így tér ki a döntés elől: „Ha csakugyan létezik, vagy idejön, vagy meghal. Ha nem létezik, akkor nem érdemes.” S ezzel, legalábbis nyitva marad a gyermek sorsa.

 

Camus Sziszifosza boldog ember, arra a nagy hűségre tanít, amit az istenek megtagadtak. Számára a kő minden darabja külön világ, s maga a küzdelem a sziklával, az is elég, hogy betöltse az ember szívét.

Kafka más ablakot nyit: szerinte Sziszifosz agglegény volt. S így érvel: a legfelszabadítóbb boldogság a gyermek bölcsőjével szemben ülni, szemközt az anyával. De ebbe az érzésbe más is belejátszik: hogy nem tőlünk függ, hacsak nem akarjuk magunk is. De amit a gyermek nélküli férfi érez, az folytonosan tőle függ, ha akarja, ha nem, az első pillanattól az utolsóig, szüntelenül és eredménytelenül.

Madách Ádám-Sziszifoszát látni, elképzelni se tudjuk a várandós remény sziluettje nélkül. Így, és ezért magyar Sziszifosz.

 

Szindbád körül

Szindbád amoralitása a pillanat kockázatában ragadja meg az ártatlanságot, és haladja meg a praktikus, jövőre számítgató kis-morált. Viszont: mindig egyéni rendkívüliséggel, mintegy kisajátítva a kockázatnak és ártatlanságnak ezt a minőségét. Ez az ő „grammatikája”, létezési nyelve. De másfelől ez a korszerűtlenség is – ti. hogy tetszeleghet a rendkívüliségében, ami már olcsóbbá romantizálja a magatartását.

Elképzelhető azonban korszerű változat is: mikor az emelkedett szindbádi amoralitás éppen a közösségnek akar patternt adni. Elhitetni, hogy a rendkívülisége nem kiváltság; hogy valóban egyenrangúan „történhetünk” valamennyien. Hogy nemcsak egyénileg, de kollektíve is túlléphetünk a kis-morálok világán, társadalmilag is. S hogy a testvériesség valóban meghaladja (és nemcsak prolongált ködösítésként) a hierarchiát, mivel nem erkölcse van már, hanem a helyébe lépő egyenrangúság katekizmust nem igénylő természetessége. Olyan amoralitás ez, ami valamennyiünké, tehát egymásért-való. Vagyis, már észrevehetetlen is, hogy van-e vagy nincs, mert annyira kimerítően közös: nem „éppen-most-uralkodó” erkölcs.

Így láttatni sorsot, történést, személyt, kapcsolatokat, összefüggéseket, más és új távlatot ad minden lekötöttségnek és elkötelezettségnek. Egy kívánatosabb személyes és társadalmi közérzet távlatát.

Ami természetesen ábránd; de kívánatos, mint újra és újra átélt felismerés.

 

A hajós mesei-szimbolikus alakja időszerűbb lehetne, mint valaha. A valóság igényelné, hogy lépjen ki a meséből. Camus a cselekvés kiemelt típusaiként Don Juant, a Színészt, a Hódítót említi. Megfeledkezett a Hajósról, aki sajátos színt és nosztalgiát képvisel. A hajó ősképe annak a szituációnak, ahol ha van is hierarchia, olyanformán van, hogy kénytelen látenssé, alkalomszerűvé tenni magát, belesimulni a közösségi egyenrangúságba. A Hajós a legkorszerűbb típus, ha minden vonatkozását figyelembe vesszük. Ha nem hagyjuk az egyénieskedő rendkívüliség romantikájába veszni, hanem új rangot adunk neki; akár az űr „meghajózásáról” van szó, akár érzelmekről – vagy történelemcsinálásról.

 

A használt nyelv: tett. S a nyelvünk még mindig ptolemaioszi: hierarchikusan morális; hierarchikus katekizmushoz tartja magát. Holott a világ – legbenső lényegét tekintve – nem. Inkább hasonlít a tengerhez: milliárd hullámot ismétel és mos össze; a pillanatra szóló megismételhetetlenségek között nem hajlandó végérvényes különbséget tenni – s mindezt totálisan teszi. S mint Egész, mint Tenger (vagy Sors vagy Történelem – bármi) – állhatatlanságba determinált állhatatosságot igazol. Lehetőséget, és sosem lezártságot; amin belül a hierarchiát mi szabadítjuk magunkra, mert beidegzetten félünk az egyenrangúság szabadságától.

Vonzó elgondolás egy amorális nyelv. Emelkedett amoralitás a dolgok mérlegelésében és szemlélésében, egyenrangúság az elemek (az ábrázolás elemeinek) megbecsülésében. S mindez egyáltalán nem jelentené a szemlélet (az ábrázolás) iránytalanságát. A hajós (a nyelv „hajósa”), aki a habok nemzetköziségét szeretné tiszteletben tartani, s nem néhány rögeszme aktuális, mederbe szorított kanálisát – a habok állhatatlansága mögött már az érvényesebb, szabályokat nem ismerő Állhatatosság természetességére figyelhet. Ami lehet, hogy meghaladja a képességeinket, de semmi esetre sem elégszik meg a pillanatnyi képességeinkkel. S ha az egyenrangúságban együtt vagyunk, vajon nincs adva az irány is? Ami több annál, semhogy kimeríthető volna átmeneti megfogalmazásainkkal.

 

A „szindbádság” amoralitásáról irodalmunkban Krúdy tud a legtöbbet; de természetesen félre is értik, a legkülönbözőbb módon.

Krúdy „szindbádsága” a szépség monstruozitásával teszi érvénytelenné, és haladja meg a számítgató kis-morált. S ez a félreértések forrása is. Krúdy háttal állt nagyon is benne a korában; s ha nem is tárgyszerűen, tematikusan (legalábbis többnyire) – de az élet és létérzékelés filozófiáját illetően sokkal inkább szembe a jövővel, mint a kortársak legtöbbje. (Akár csak Török, Csáth, a két Cholnoky vagy Gozsdu torzóban maradt remeklései.) Régieskedése egy meghaladott jelen fölötti esztétikai-filozófiai ítélet, a többet-tudásnak olyan szelíd-kemény iróniájával, amit csak az nem vesz észre, aki a saját, valóban korszerűtlen kisromantikáját és morálját akarja kiharapni egy olyan műből, ami a varázslatosság minden túlzását igénybe véve – már-már rögeszmésen, s még a monotóniát is vállalva – csak azért invitál, hogy annál zavarba hozóbban provokálhasson. Ha Bródy egy kapitalizálódó, tülekvő-fontoskodó Pest és Magyarország hű krónikása igyekezett lenni; egy olyan történelmi-társadalmi mozgásnak, ami a cselekvéshez szükséges önhittséggel és optimizmussal építi a „falakat”, melyeken a fejét lesz kénytelen szétloccsantani – Krúdy valóban nem vádolható konkrét történelmi optimizmussal; sem a nagy hagyományú „magyar prófétaság” iránti érzékkel. Sokkal inkább egy (közép-)európaiság beoltott alkati keletiességgel, ami az ún. reális jelenségeket azért nem értékeli túl, mert bizonyosan érzi bennük a mulandóságot. Amit értékel bennük: hogy alkalmat adnak a szublimálásra. S mi lehet tartósabb – sugallja Krúdy –, mint az elvonatkoztatás, az ún. reálisnak az időtlenítése?

Bár azért ez sem annyira egyértelmű. A szépség monstruozitása nem más, mint a szépség következetes és kíméletlen felkutatása és kimutatása, még azon az áron is, ha történetesen nem annak érezzük – illetve: nem indokoltnak és helyénvalónak, hogy ez vagy az, az adott körülmények között, mindentől függetlenül még szép is merjen lenni, pusztán önmagától és önmagában. (Szép az elhagyott szerető, aki megmérgezi magát, és fájdalmas arccal a pamlagra omlik? Szép.) Csak ez már az irónia katarzisa is lehet. S Krúdy bármihez nyúl, a szépség megtévesztő leple alatt ezt az iróniát hagyja ott, mint valami nemes penészt. Ahhoz azonban, hogy ezt észrevegyük, bátorság és érzékenység kell; kitapintani a funkcióját, és szemközt maradni a szépség önkritikájával, a monstruozitással. Csak így derülhet ki, hogy a csábító-kívánatos ostya, amit Krúdy lenyelet velünk, józanítóbb sokk, mint amivel a kevésbé kívánatos mindennapok etetnek. A hullafolt a szépség testén kap igazi filozofikus távlatot. S a szépség monstruozitása különösen alkalmas rá, hogy minden tragédiát és örömet megfosszon a köznapi pátosztól és egyszerűségtől – és oda helyezzen át, ahol minden úgy és azzal van kétségbe vonva, hogy a fokozhatatlanság rangját kapja meg. Vagyis: ahonnét csak visszafordulni lehet. A dolgok értelme itt már nem a válaszadásban van, hanem a dolgok (a szépség) önlétének magára hagyott ragyogásában, az önkéntes önkioltásban – a lehetőségben, hogy minden újra kezdődjék, s hogy ne bűvölődjünk bele abba a patthelyzetbe, amit végül is a fokozhatatlanság jelent.

Valószínű, hogy Krúdy a legindirektebb realista írónk.

Gyakori olvasói vallomás: „Imádtam Krúdyt, de most már képtelen vagyok kézbe venni.” Nem meglepő. Ki viseli el szívesen, hogy utólag jöjjön rá: olyan irónia „áldozata”, amit ostyaként nyelt le áhítattal? Ha Krúdyból helyesen „ábrándulunk” ki, a Krúdy-mű elérte célját. Sosem-létezett múltja, kikezdhetetlenül széppé színezett valódisága az igazán nagy mesék kíméletlen bukfence – ti. hogy a mindenkori jelen időt méltányos szerénységre intse. A varázslat túlzásának tükrében – feltehetően – eszméltető törést kap a történelemcsinálás beszűkült optimizmusa és önhittsége, a mérhető időben futkosók fontoskodása, a hasznot és veszteséget mérlegelő percemberkék világa – a választék tetszés szerinti.

Krúdy a fontosat fokozza a fokozhatatlanság sokkjáig, hogy itt, ebben az irányban keressük (legalább) a lehetséges kevesebbet.

 

A szépség monstruozitása keleti találmány. S mint minden esztétikai túlzás, valamilyen tiltakozás szublimált formája. S ebben kelet ment el a legmesszebbre – nemcsak a meséiben, de a mitológiáiban is. Náluk a mesei, mitológiai szuper-szertelenség ontológiai hangsúlyt kap: annak a zsúfolt kevésnek (semminek) az ellensúlya, amivel az élet és létérzékelés szembesíteni tud. A szertelenségig berendezett „mesebeli”, kárpótló felülmúlása a szertelenségig szegényes és lehangoló valóságnak. A kettő között csak abban nincs különbség, hogy – filozófiájuk értelmében – mind a kettő látszat. A keleti szemlélet két látszat közé szorítja magát, hogy a „semmiben” érhesse olyan meglepetés, ami elgondolhatatlan. Így viszont az amoralitást, amiről beszéltünk – mint létezési magatartást – az irracionálisba, a metafizikaiba futtatja ki.

Krúdy Szindbádja csupán „keleties”, de mélyen európai. Érdemesen élhető valóságra akar ébreszteni és józanítani, nem látszatra.

 

Cid

(Háromszáz éve, hogy Rouenban megjelent az első gyűjteményes Corneille, amit még maga a szerző korrigált. Nálunk éppen egy új fordítás; Nemes Nagy Ágnes Cid-je.)

 

A corneille-i táj, mintha a szokottnál messzebb esne tőlünk. Messzebb, mint a shakespeare-i, ahol minden úgy burjánzik, mint a természet – ahol minden kor embere spontánul tükörbe néz. De mit kínál Corneille? Redukáltabb, művibb, a mintája nem a természet, s még csak nem is a lélek alapkonfliktusait térképezi, mint a görögök. Páratlanul egyszempontú alkat. A Szent Rögeszme költője; bár ebbe az „egy szempontba” minden emberi nagyság belefér. A becsületérzésben látja a morális magasabbrendűség alapját; de ez a becsületérzés a heroikus lét szüksége, ami egzisztenciálisan kötelez, kizárja a gyakorlati józanságot, valóságérzéket. Nem shakespeare-i szenvedély, amit feloldhat a szív következetlensége; nem görög sorstudat, ami eleve egyenlőtlen küzdelemre kényszerít. Ez az honneur intellektuálisan is megfogalmazott akarat, ami képtelen változni: önmagát determináló tökély. Innét az akadályok olyan nagy szerepe a tragédiában: az akarat feladat nélkül semmi. Ami mégis hajlékonnyá teszi (nem feloldja): hogy végül azzal is meg tud elégedni, ha az erőfeszítés példája marad; ízelítő az emberfölöttiből. Mert csak eszményekért, és eszményien érdemes élni. S ami engedményt tesz, az sem engedmény: alakjai úgy alkusznak meg, hogy egyúttal a méltóságuk növekszik. (Gondoljunk Cid Ximénájára vagy a pártütő Cinnára.) De ez a megoldása az erények és igazságok corneille-i hierarchiájának is: van meg nincs is ilyen. Ahová ezek a drámák torkollnak, ott már egymás mellé rendeződnek erények és igazságok. Erkölcsi relativizmus? Nem; csupán méltó ellenfelek remis-je a küzdelem vége. Ahogy az életben is lenni kellene – tanítja a költő. A legtisztább különböző eszményekre törekvés a partnerek között – és remis.

Corneille ne lenne időszerű?

 

A kritika általában a Cid mögé rangsorolja a Cinná-t. Ha két ilyen mű között egyáltalán jogos a rangsorolás – fordítanék a sorrenden.

Lehet, hogy a költőiség a Cid-ben helyenként magával ragadóbb, de eszmei tágasság szempontjából a Cinna nagyobb. A magán- és közösségi lét problémáit itt ragadja meg a legösszetettebben, egy összeesküvés analízisében, a szerelem és lázadás motívumán keresztül. És mindkettőn bizonyítani és elfogadtatni tudja tézisét. Ami merészségnek se megvetendő.

Nézzük a költő korát: az abszolút-adminisztratív állam végső kiteljesedésének a kora ez, a Napkirályé; egy olyan világ, ahol az uralom eszközei morálisan nagyon is vitathatóak, s ahol a hatalom ellen fordulás nagyon is közel áll ahhoz, hogy az erény próbája legyen… S mégis, ami a nyomában felépül, történelmi szükségszerűség: a modern nemzetállamokba szerveződő Európa. Bizonyos külsőségek azt mutatják, hogy Corneille-t a Fronde-hoz, a korabeli lázadókhoz húzta a szíve; azokhoz a késő középkori és reneszánsz ábrándokba menekülő főurakhoz, akik kétségkívül maguk is valamiféle rend, az értékek állandósága és hierarchiája után vágytak – viszont híján voltak minden szellemi önállóságnak és vitalitásnak. Igazában nem is volt átgondolt programjuk; és a szervezkedésük stílusa is olyan volt, mint a nosztalgiáik, amelyek görög, római vagy egzotikus környezetbe vetítették ki az ábrándjaikat, elképzelt hősiességüket, regényesen és hamisan, és csakugyan présziőzködve.

Lehet, hogy Corneille nem látta ezt? Cinna mind a két felet kitanítja. Ha lázadó, legalább olyan legyen, mint Cinna; ha uralkodó, legalább olyan, mint az ő Augustusa. S a szerelemben se legyen kisebb a követelmény, mint Emíliáé. Így lesz a játék vége itt is remis. A lázadók érvelése, mikor a hatalomra törés bűneit sorolják előttük, éppolyan visszautasíthatatlan, mint Augustus válasza az orvul lázadókhoz: Ha gyűlölni akarsz, gyűlölj, színlelni nem kell. Ha szeretni akarsz, szeress, ne félelemmel. Vagy ahogy a Cid-ben jelentkezik ez a tragikus döntetlenre utaló kiélezettség: Fölajánlod fejed, és én fogadjam ezt el? Támadnom kell e főt, de néked védened kell! – mondja Xiména Rodrigónak, halált és szerelmet egyszerre követelve rajta, mert így kívánja a becsületérzés.

A dilemma mindig ugyanaz nála: vágy és kötelesség ellentéte; s csak a tét változik. A tét a Cinná-ban a nagyobb; és éppen a legparadoxabb, az erkölcsös hatalomgyakorlás kérdésében tud megnyugtató tragikai döntést hozni.

A legjegesebb katarzis az övé, amit a világirodalom ismer; amilyen csak az eszmények nevében intellektualizált, önmagát determináló akarat lehet.

 

(Margó)

Nem vak vágyak, megfontolt vágyak színpada;

cselekvő nárcizmus, ami a lelki nemesség monstruozitásával küzd az elmúlás ellen;

az aforisztikus verselés, mint a determinisztikus lefutás kalodája;

fegyelem, logika, szigorúság a szerkezetben; de ez egyáltalán nem gátolja a komplikációk halmozását, sőt: a fogaskerék-rendszerként tovább finomítható logika csábít is az elemek egyre bonyolultabb keverésére. A determináltságon belüli aggályos és szenvedélyes elemzés szinte minden változatát kimeríti az érzelmeknek és gondolatoknak;

szerelem, szabadság – tragikusan nincs ingyenben semmi. A puska, amivel lövünk, visszafelé is lő;

művi világ, csak mégis túl ismerős;

páratlanul „keresztényietlen” világ – semmi sem idegenebb tőle, mint a belátással kiegészülő akarat.

 

(Nemes Nagy Ágnes fordítása ritka találkozás is egyben: költészetének morális struktúrája sokban rokon azzal, ami a corneille-i tájat jellemzi. Ki nem tud bosszút állani, / de megbocsátani se, végképp / – az örökmécsként égeti / olthatatlan keserűségét – egy ilyen négysorosban aforisztikusan fogalmazódik meg a corneille-i veretű tragikai döntetlen igénye.)

 

Warhol kamerája – a tettenérés tanulságai

J. L. Comolli, Warholnak az Empire State Building-ről készített filmjét említi,^* hogy hová, milyen zárópontra kényszeríti magát a cinéma direct, ha lemond minden beavatkozásról. Az épülettel szemben egy kamerát helyeztek el, amely reggeltől estig működött. A film nem egyéb, mint amit a kamera be tud fogni, ami eléje kerül. A beavatkozás csupán annyi, hogy időnként újratöltik a gépet. Tehát gépiesen, tökéletes érintetlenségben rögzítik a történéseket. Az eredmény: egy teljesen formátlan, jelentés nélküli film (legalábbis a szokásos értelemben), melyben összekeveredik az adatszerűnek és képzeletbelinek dimenziója; s mindkettő átcsúszik – túl az életszerűn és képzeletbelin – valami tisztán álomszerűbe – írja Comolli.

Warhol kísérlete bizonyára nem művészet még; illetőleg már nem az. Amit megvalósít, a technika önkéntes ajándéka. S a technika minden vonatkozásban belénk írja magát. A kérdés, amit felteszünk: vajon erről a zérópontról, a kamera automatizmusából, nem lehet-e egy merőben új típusú esztétikum és objektivitás lehetőségére; sőt, egy új típusú fikció feltételeire következtetni – nemcsak a film, de a próza, s általában a valóság művészi megközelítése szempontjából?

Sommázva, két vágyunk lehet: tetten érni a valóságot, és eltérni tőle. De nem közömbös, hogyan értelmezzük a kulcsszavakat. Fontos volna egy naivan egyszerű megállapítást tenni. Realizmuson próbáljunk olyasmit érteni, ami a lehetőségekhez képest hasonlítani igyekszik a látható-megélhető valósághoz. Nem-realizmuson pedig olyasmit, ami – így vagy úgy – a valóság hasonlat-rendszere akar lenni; vagy ez sem, csupán egy önmagában is érvényes, autonóm fikció. A realizmus változatainak határt szab az információkra támaszkodó, variáló képzelet. A nem-realizmus változatai elvileg végtelenek; amennyiben a képzelet független és végtelen. Bár ez is kiegészítésre szorul mindjárt.

A totális hasonlítás legalább annyira ábránd, mint a totális hasonlat, a totálisan autonóm fikció. Elérhető legteljesebb tettenérésünk is módosítás. (Mint a természettudományban: megfigyelés-beavatkozás.) Ha az egyik nem lehet totális, a másik sem lehet az. Ugyanis a képzelet sem semmiből teremt, mindig a valóságot gondolja tovább; vagy vissza. Viszonyuk a kiszorítós játéké. Oda nyomul be, ahová az aktuális valóságismeret löki. S ez szerényebb megvilágításba helyezi kulcsfogalmaink merev szembeállítását.

 

Az öreg Tolsztoj naplójában van néhány betétszerű oldal. Úgy érzi, semmi sem elég hiteles, igaz és fontos, amit ír vagy írhatna. Mindent újra kell kezdeni; ha egyáltalán folytatni kell. A pontosság legaljára leásni, talán ez marad még. S elhatározza, hogy attól kezdve a lehető legtárgyilagosabban leírja, ami történik. Ez is „napló” még – izgalmasan szubjektív –, de elszánásában valami hasonló sejlik, mint amire Warhol kamerája vállalkozik a puszta látvány világában.

Az eddigi realizmusok gyújtópontjában korántsem ez áll. Messze vinne a kivételek, az eszközök és szemlélet átmeneteinek elemzése – a tiszta képlet ritka –, de azért van uralkodó vonás, s a továbbiakban azt emelem ki. Így itt elsősorban az öntévesztést.

Eddig – anélkül, hogy lemondtunk volna a hasonlítás igényéről – valójában egy célkitűzésekhez formált valóságot jártunk körül, realizmusként. Olyan egyszerűsítő elhagyásokkal, ráfogásokkal éltünk, melyek jól megfeleltek a mű szerkezeti harmóniájának, támogatták a megtervezett célszerűségeket; bár a valóságban nyomuk sincs. Vagy ha igen, nem célszerűségként jelentkeznek, hanem az életszerű esetlegesség és többértelműség következményei, állandó harcban az elhatározásainkkal. Kimeríthetőnek tüntettük fel az okokat, érveket, kielégítőnek a logika gyors ajánlatait, mint történés-magyarázatot. Mindez naivitásnak sem reális ma. Ami mégis megtéveszt, hogy az ilyen művek rendje, struktúrája nagyjában megfelel – egyre kevésbé ugyan – annak az egyszerűsítésnek, ami szerint általában élnünk kell, hogy célt érjünk, ügyeket intézzünk, a szomszédunkat megöljük stb. A megszokott elviselhetőség érdekében élünk így; a művészet azonban nem önvédelem. Mi sokkal inkább a vértelen vivisectio felé tájékozódunk. A múltban még a hasonló törekvések is eleve fiktív játékszabályt igyekeztek hitelesíteni: úgy szubjektivizálták a valóságot, mintha valójában objektivizálnák. Csonka struktúrát tüntettek fel kimerítően objektív struktúrának – mivel így praktikus. Ami végül is rendjén van, amíg nem tudunk többet. Nem mintha ennek a többnek a sejtelme nem lett volna mindig is élő; csak az egyértelmű információkhoz kötődő realizmus-elképzelés nem tudta beépíteni magába. Ez a dimenzió a mindenkori nem-realizmusok felfedező területe maradt; s nem véletlen, hogy ma még a realizmus is ebből a hagyományból tud jobban táplálkozni. Ki lép be úgy egy kapun, mint egy Balzac-hős? A kortárs még érezhette benne a valóság teljességét is – én már az irodalom szuverenitását inkább. Realizmusunk kénytelen abszurdabb, numinózusabb, kiszámíthatatlanabb – s ami a legfontosabb: elkötelezetlenül nyitott lenni. Nem „játszhat” többé; különben „basic” realizmussá lesz. Csak skizofrén módon lehet hiteles: ha mindent elkövet a hasonlítás finomítására és tágítására; s nem igyekszik fiktív díszletekkel eltussolni, hogy ez csak módosító beavatkozás árán sikerülhet.

Mindez azonban a fikciót is új pályákra szorítja.

 

Aminek tanúi vagyunk: bizonyos fikció-sémák elhalványulása. Egy példa talán jobban megvilágítja a folyamatot.

A tettenérés fokozott igénye nemcsak a klasszikus műfajokat vízjelzi; újakat is kihord. Cinéma verité, cinéma direct; riport, magnetofon-dokumentszövegek, ténynovella. Az ok – az elmondottakon kívül – tovább egyszerűsíthető. A konkrét információk rohama szükségszerűen fel- és túlértékelt mindent, ami konkrét. Ugyanakkor – rokon ellenpólusként – az abszurd, a groteszk, a parabola, a science-fiction kapott erőre a különböző műfajokban, mint lélektanilag egyáltalán nem meglepő átcsapás. A közép-zóna veszített érdekességéből és jelentőségéből; a „basic” realizmus és „basic” fikció. De még a korszerű realizmusnál is nagyobb izgalmat okoz a mai nem-realizmusok erősebb fűszere. Sokszor divatosan, de nagyon is érthetően. Azt a megrendülésünket jelzi, hogy épp a fokozódó tettenérés teszi mind konkrétabbá a többértelműséget és képtelent. S ezek a művek nyersebben utalnak erre.

A múlt fikció-sémái, nem-realizmusai egy szelídebb, egyértelműnek is leírható valóságtól rugaszkodnak el; hogy a saját formanyelvükön visszautalhassanak rá. Számítanak a megfejtésre; akárcsak a múlt realizmusai. Az említett „kiszorítós játék” mechanizmusa ez: mondd meg, mit képzelsz, megmondom, mit tudhatsz. A romantika példájával: úgy volt, és tudott ellenhatása lenni a felvilágosodás szenzualizmusának, hogy azzal együtt lépett át a fikcióba; s még a misztikumot, irracionálist is igyekezett szenzuális-antropomorf-homocentrikus megközelítéssel egyértelműbbé tenni. Ugyanígy: a fikció új sémái a realizmus új igényeivel rímelnek. Nem számítanak egyértelmű megfejtésre – Kafkától Beckettig (a változat, persze sok). Elégségesnek érzik pusztán abszurd voltukat is; és a konkréttól sem igyekeznek mindenáron elhatárolódni, hiszen az sem egyértelműen konkrét. Úgy és azért fikciók – valóságismeretünk konzekvenciáit feszítve tovább –, hogy egy végsőnek látszó egymásba-tükrözésre irányítsák a figyelmet: az emberileg elérhető objektivitás fiktív jellegére, és a fikció potenciális objektivitására.

Realizmus és nem-realizmus ezzel bizarrul közelebb került egymáshoz; s ez annak köszönhető, hogy objektíve is igazolhatóbbak lettek tettenérésünk határai. De ezek a határok tágasabb, új típusú „szabadságunkat” is meghozták. Ezek biztosítják az önmagát sokszorozó többértelműséget.

 

Hogy mi köze ennek Warhol kamerájához? Próbáljuk magunkat a helyébe képzelni.

Nincs szempontunk. Nem ismerjük a hangsúlyt. Nem vagyunk megvesztegethetők. Egyenlőségjelet teszünk minden részlet közé. Egyetlen elfogultságunk, hogy a kiválasztott valóságdarabból mit veszünk középpontnak, mit utasítunk a kép szélére. Ez rangsorolás már, tér- és arányszuggesztió; de mivel a „totális kamera”, a középponttalan, átfogó pillantás abszurd elképzelés, nyugodtan mellőzhetjük. Annál is inkább, mert hasonló szemponttalansággal bármit rögzíthetünk.

De csakugyan bármit? Amire Warhol kamerája képes, az csupán a külső, történő valóság látványának tettenérése. A film technikai zérópontjáról – ti. hogy folyamatos kép – rögzíti a történő valóság zérópontját, a puszta mozgásszövevényt: egyenrangú elemek minden fázisát, bizonyos látszat-egyidejűség érzését keltve. Ugyanennek a valóságdarabnak megfelelő kommunikációs hangvilág – a beszéd – elvileg szintén rögzíthető így; de nem értelemszerűen is. Az már csak kiemelt, kitüntetett elemek idődimenziójában érthető meg, az egymásra-következés tagoltságában; hogy több legyen, mint lárma. A látvány, a mozgás is egymásra-következés, de kihangsúlyozott térdimenzió is elég, hogy valamilyen összértelmet közvetítsen; anélkül, hogy meg kellene bontania az elemek egyenrangúságát. A film „álomszerű” hatása valószínűleg innét van. A nem irányított, folyamatos kép, a történő valóság puszta látványa: semlegesíti az időt. S ez egyáltalán nem ismeretlen élmény. Valamennyien bámészkodtunk már órákig utcán, parkban, ablakból, tengerparton. Ilyenkor az „álomszerű” közérzet is beugrik mindig. (Csupán jelzőként értsük itt az „álomszerű” szót – tudom-mégse-tudom; értem-mégsem-értem; igaz-nem-is-igaz; hiszem-nem-is-hiszem –, és ne pszichológiai sokrétűségében.) Asszociációink, s minden, ami kimondható és megnevezhető, igyekszik háttérbe szorulni. Énünk egyre inkább az elemek és hatások válogatás nélküli befogadására és tudomásulvételére lesz érzékeny, s nem az értelemszerű elkülönítésre, szembeállításra. Rövid időre – már amennyire lehet – kamerává lettünk. A történő látvány olyan nyers mechanizmusába nyertünk bepillantást, amibe az elmerülést többnyire elutasítjuk (önvédelem); hiszen mi „én” vagyunk, és minden „más”. S mi lesz, ha elveszítjük az „én”-t? Ki fogja észrevenni, kire fog hatni a „más”? A valóság is elvész. Ez a határ, ahol az azonosulás olyan fokú még, hogy megengedi a folyamat tudatos érzékelését. A többértelműség jut itt relatív nyugvópontra bennünk. Totális egyértelműséget akkor tapasztalhatnék, ha a világ csak én lennék meg a világ; vagyis nem lennék, hanem együtt volnánk. A kamera ilyen szimbiózisban van a látvánnyal. S az „álomszerű” közérzet ebből ad ízelítőt.

De valóban csak ízelítőt. Teljes objektivitása ugyanis önmagában van, a maga tisztaságában nem bányászható ki. Ahány rápillantás, annyi árnyalat. Tanulsága azonban túlmutat önmagán. Noha csak egy szűk feladat erejéig érhette el a maga szuper-objektivitását, mégis olyan gondolatot valószerűsít, hogy az „álomszerű” hatást úgy is felfoghatom, mint a nekünk megnyilatkozó szuper-objektivitás és -konkrétság szükséges velejáróját. Mint egy újfajta esztétikum lehetőségét. Nem azt és nem olyat, ami az egyszerű észrevevéshez, a kipécézett különöshöz, a magát kínáló általánoshoz kapcsolódik, hanem a valóság önmagát megválaszolni nem tudó, magmaszerű létéhez és szituációjához. Amivel épp azért nem tudjuk szembesíteni magunkat – csak megalkuvás árán –, mivel kommunikációs értelemszerűséggel kényszerülünk véleményt alkotni róla.

A szuper-konkrétság és -objektivitás több, mint amit a művészet elviselhet? Valószínű. De az is biztos, hogy már nem nagyon tudunk szabadulni az új esztétikai inzultus vágyától.

 

Warhol kamerája lényegében két kulcsot ajánl a valóság mélyebb megragadásához. A semlegesített idődimenzió közhelyszerű már; az elemek egyenrangúsága kevésbé. (Radikális következetességgel a dodekafonizmus nézett szembe vele.) De a kamera ürügyén talán az elsőt is érdemes röviden végiggondolni.

Az idő kikezd minden objektivitást. De vajon az átélés és belső feldolgozás nem? A különbség lényeges. Az idő, mint olyan, eleve fiktív rendbe helyezi az átéléseket. Az átélés viszont, önmagában, folyton arra törekszik, hogy objektiválja az időt; ami ebben az esetben a kikapcsolásával egyenlő. Jelen idejű akar lenni. A visszaadás – s általában a vissza- és előretekintés – szükségszerűen fiktív és művi. Holott – objektíve – egyenrangú egyidejűségek egymásmellettiségéről kellene inkább beszélnünk. A kamera ezt teszi, a maga szűk látvány-világában; s ettől olyan személytelenül objektív. Mi a személyes objektivitás „négyszögesítésével” küszködünk. Ha az eddiginél árnyaltabb pontossággal akarjuk ábrázolni, ami van, ami történik – időtlenített pillanatot, pillanatok sorozatát kellene hitelesítenünk. Nem a világ s az élet epikus; a mi értelmező egyszerűsítésünk helyez mindent kommunikációs kronológiába, hogy „rendet” vigyen az egyenrangúságba, a létezés-közérzet álomszerű egyidejűségébe. Tudósításunk – bármilyen szinten – nyomban előadás is. Az új igény megidézni szeretne. S a filmnek ehhez spontánabb adottsága van, mint a prózának. Helyesebben, másképp vannak kiszolgáltatva az időnek.

A filmnyelv, mint folyamatos kép, a legelsődlegesebb szemléleti-átélési mechanizmusunk; s éppen ez okozza „barbár” ellenállhatatlanságát (még a rossz filmnek is). De azt még Warhol kamerája se tudja elérni, hogy ne teremtsen maga is új közeget, egy perspective cinématographique-ot (Comolli), amiben a viszonylag objektívabb egy minden eddigitől különböző fiktív aurát kap. S ez annál többrétű lesz, minél tágasabban akarunk tudósítani. A kép azonban még így is kevésbé kritikus. Visszaadhatatlan eredeti közegében (a háromdimenziós megoldás csupán megtévesztőbb filmperspektíva) – de elsődleges szemléleti formaként még is könnyebben keltheti azt a benyomást, hogy az objektivitás maximuma; noha fiktív. S így még konvencionális egymásutánja is alkalmasabb a szavakénál, hogy zsugorítsa az időt; pusztán, mert kép, tehát jelen idejű. És úgy is van jelentése. Legfeljebb „álomszerű”; ami – láttuk – éppen a mélyebb megragadás közellétét is jelentheti.

A próza nyelve nemcsak mint struktúra fiktív, a változatai révén; de az időt is jobban igényli. Először önmaga jelentéstartalmára kénytelen hivatkozni, s csak azon keresztül a tárgyra, a tárgyon keresztül az összefüggésekre, ha jelentésig akar eljutni. (Határeseteitől eltekintve, mikor puszta hangzáskonstrukcióival önmaga jelentése, fiktív valósága ellen lázad.) A szavak egymásutánja előbb képeket kénytelen előhívni. A fogalom, gondolat, érzelem a képből, illetőleg azzal együtt lép ki – s ez, mint folyamat, már eleve bizonyos „epikusságot” szuggerál. S ez még a szavak legkevésbé konvencionális egymásutánjánál is így van. A szó és mondat természetes nehézkedéssel foglya az idődimenziónak, akár jelentésig akar eljutni, akár nem.

Az idő azonban – így és úgy is – csak részlegesen semlegesíthető. Hol a kibúvó? Az elemek egyenrangúsításának gondolata kínál egyfajta elméleti-relatív megoldást, filmnek és prózának egyaránt. S ez lényegében a sugalmazás kérdése.

 

Mit sugall a Warhol kamerájával befogott valóság? Ha akarom, semmit. Ha akarom, sokat. Ez a zérópont azonban kevés a művészetnek. Csak kiindulásnak izgalmas.

A végletekig feszített gépi szemponttalanság mélyebb értelme, hogy a totalitás „szempontjából” az elemek valóban egyenrangúak. Minden mindennek az oka és eredménye: az egyenrangúság organikusan szükségszerű. S ez a konvencionális idősémát és kényszert – egyik pillanat hangsúlyos szembeállítását a másikkal – szintén kikezdi, összemossa. A van-t hitelesíti az epikussal szemben. Különös, hogy egy gép természetesebben tudja ezt megvallani, mint az ember. Ennyiben csakugyan „istenibb” valamennyiünknél, csak nincs tudatában. Mi túlságosan is „tudatunknál” vagyunk; s éppen praktikus, célszerűsítő szemléleti világunkból nem tudunk kilépni úgy, hogy minőségi fokozatainkat – továbbra is, automatikusan – szembe ne állítsuk az organikus egyenrangúsággal. Nem tudjuk összhangba hozni magunkkal, hogy a totalitáson belül minden hangsúly fiktív, hiszen egy másik, hasonlóan egyenrangú hangsúly egyidejűleg melléje rendelhető; s hogy a fiktív hangsúlyoknak ez az együttese adja az elemek objektív egyenrangúságát. Ez a helyzet a mi emberi én-tudatunkkal elviselhetetlen állapot és álláspont. Nem rendként – különösen magasabb rendű rendként –, inkább a rendezett káosz komor víziójaként hat ránk. Pedig ez van, ha a metafizikai kivetítéseket kikapcsolva, mindent számításba veszünk. Elképzelhető azonban egy ilyen árnyalat: lehet, hogy egy kődarabnál jelentősebb vagyok, de attól még egyenrangúak is lehetünk. (Ami paradox módon nem vonja kétségbe a lehetséges metafizikai kivetítéseket, de nem csorbítja az objektivitás fentiekben felismert igazságát sem.)

S talán épp ez lehetne az új teremtői viszony a műhöz.

 

Tudjuk, a sugalmazás elkerülhetetlen. És sosem leválasztható, hanem mindig beledolgozott hangsúly, célhoz és alkalomhoz szabott módosítás – realizmus vagy nem realizmus ürügyén. Bizonyos azonban, hogy ha az elemek egyenrangúságából indulnánk ki – s nem eleve kitüntetett elemek rendszeréből –, az eddiginél sokkal közvetlenebb nyitottságot biztosíthatnánk magunknak. Az elméletileg elképzelhető szuper-objektivitás szférája lenne ez (ami mögött a vallás keresi a célt s az egyértelműséget) – s végül is a művészet számára sem közömbös, hogy az objektivitásnak milyen szféráját humanizálja a hangsúlyaival.

Amennyire lehet, a kamera személytelen, szemponttalan, egyenrangúsító erejét kellene párosítani személyes elfogultságunk és kiegészítéseink többletével. S ez valóban újfajta szimbiózist ígér ember és világ, művészet és valóság között. Minél több elemnek (vagy akár csak az eddigieknek is!) egyenrangú figyelembevételével „megragadni” és „felidézni”: hogy épp ezzel váljon a személyes az objektív megértés objektív többletévé. Mindenesetre, kevesebb jogunk és lehetőségünk lenne igazolatlan egyértelműséggel helyettesíteni a többértelműséget.

Kicsit gyakorlatibban: nem művi módon hangsúlyos elemek közvetlen szuggesztiójára bízni rá a sugalmazást, hanem a külön-külön egyenrangúnak vett elemek szórendjével, kombinatorikájával fogalmazni meg a személyeset, a véleményt, a víziót. Sugalmazni, de rangsor nélkül azonosulva az elemekkel. Mint ahogy a valóságban is – a tények éppúgy, mint az átéléseink – a történés jelen idejében ragyognak fel és hunynak ki, egymást támogató egyenrangúságban. És sosem az epika ál-jelen idejében, a fiktív és művi múlt-jelen időben, kétségbe vont egyenrangúsággal.

Röviden, s a lehetséges modellek summájaként: félreértésképpen ne a képzelet csonkítása legyen a cél, hanem a valóságos „levés” és történések eredeti mechanizmusának minél gazdagabb beépítése – hasonlítva vagy hasonlattal – a teremtett világba.

 

Volna egy másik tanulság is, elvontabb. Az a gyanú, hogy a totális tettenérést egyre „álomszerűbbnek” fogjuk találni – talán éppen azért, mert amivel szembesít, egyre kevésbé értelmezhetően egyértelműnek mutatkozik. De ez az egyértelműség már túl van a művészet határán. S talán azért is vállalja a művészet olyan szenvedélyesen a többértelműséget, mert – kimondatlanul – ezt az igazi, s nem a maga ráfogásaira támaszkodó egyértelműséget ostromolja. Kimondatlanul – önmaga megszüntetésére tör. Warhol kamerájának, már-nem és még-nem művészetének, akarva-akaratlan ez a legmélyebb értelme.

 

Film és szín

 

A kiközösítés ürügyei

Mondják, hogy Fleischmann mai népéletből vett filmje – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban – naturalista túlzás. Mondják azt is, hogy dokumentum hitelű. Ne legyünk képmutatóak: a kettő nem zárja ki egymást Az élet egyebet se tesz, mint eltúlozza magát, ha a szokottnál közelebb hajolunk föléje, s meglehetősen morbid panoráma, amit ilyenkor nyújt – annyira, hogy a hitelét is kétségbe vonjuk. Szívesebben hiszünk a távlati képnek, amivé a túlzások összemosódnak bennünk – kezesen idomulva hozzá fertőtlenített elképzeléseinkhez.

 

Munka közben

 

Író és felelősség

A balkáni–közép-európai balladakincs egyik legfilozofikusabb víziója tizenkét kőművesről szól. Egy várat akarnak felépíteni, de a vár csak úgy állhat meg, ha élő testet kevernek a kötőanyagba: feleségeik közül az elsőt, aki a helyszínre érkezik. A didaktikus mondandó világos: a teremtés, az alkotás, közvetve vagy közvetlenül minden érték, gyalázatból születik. S a siker nem akármilyen árat követel: pótolhatatlan áldozatra van szükség. A tizenkét kőműves természetesen nem így érzi ezt. Számukra az volna gyalázat, ha a várat nem tudnák felépíteni. Felelősséggel tartoznak érte. Ha a vár megáll, egyedül az igazolhatja, hogy helyzetükben a legmagasabbra emelték a pillantásukat: a vár csúcsára, ami nélkülük örökre utópia maradt volna. A gyalázatot tehát mentheti, semlegesítheti bizonyos távlati erkölcs. És a cél rögeszméje. Balladánk azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy valójában mi az a vár – mi a végső értelme, ami nem fordítható vissza önmaga ellen.

Tegyük fel – és nincs semmi okunk az ellenkezőjét hinni –, hogy Szókratész bírái nem voltak kevésbé elégedettek magukkal, mint Szókratész saját magával. A következtetés nyugtalanító: vajon a felelősség alkatilag „kurva”, ami mindenkinek hajlandó ugyanazt biztosítani – az önigazolás kielégülését? Egy Eichmann-peranyag – s a hozzá hasonlók – tegnapi és holnapi illusztrációi, hogy a vegytiszta rossz lelkiismeret inkább absztrakció, mint valóság. Úgy tűnik, hogy mindig a felelősség valamilyen közérzetével cselekszünk, akár a vállalás, akár az áthárítás formáját választjuk. És sosem függetlenül az önigazolás motívumától – mivel determináltan csak személyesek tudunk lenni. Ezt számításba véve, talán egy olyan felismerés látszana helyesnek, hogy a személytelen felelősséget tekintsük mércének a „személyes” szférájában is – ugyanis csak az megvesztegethetetlen. S csak az képes rá, hogy ne rólam és rólad beszéljen (akik felelősen szerethetjük és megölhetjük egymást) – hanem az Életről magáról; annak tartva fent a feltétlen tiszteletet.

De masszívan más a helyzet.

Balladánkban sejtetve van, hogy a vár létrehozása döntő alapfeltétel, hogy a szabadság lehetősége egyáltalán szóba jöhessen. A vár nélkül a létezés elemi értelmessége válik kétségessé. Csakhogy az értelmesség önmagában nem több evidenciánál. Megelégszik a maximálisan igazolt öncélúság, a tiszta működés nárcizmusával. Tízmillió embert gombnyomásra elpusztítani, megmenteni: a rezon szempontjából teljesen mindegy lehet. Ez viszont olyan képlet, ami semmiben se különbözik a természet mintájától – már, amennyi nekünk megmutatkozik belőle. A hét kőműves ilyen megváltás nélküli játéktérben vállalja a „működést”. Felelősségük, alkotói erőfeszítésük is csak így ítélhető meg: amit csinálnak, pontosan úgy és annyira következetes, igazolt és elkerülhetetlen, mint – mondjuk – egy vihar fizikája. S végső célját illetően éppúgy megválaszolatlan. Balladánk provokáló látomása könyörtelen realizmus. S ezzel is bocsát el: az élet maga sem tiszteli az életet, így mi sem tisztelhetjük, akik az élet részei vagyunk, s dolgunk csak egy lehet: a vár. Ez az utolsó szava. Miután mészbe keverték az asszonyt, és ott áll előttünk „magas Déva vára” – már nincs több mondanivalója.

Körülbelül itt és így állunk mi is történelmi és legszemélyesebb mindennapjainkkal, páratlan képességeink birtokában. S kellene tudni, hogy mi az, amit létrehoztunk, és miért.

Mondják, lehetne aranykorunk is. Nem tudom, milyen lehet egy aranykor, de el tudom képzelni az ellenkezőjét. Mikor a kockázat trükké lesz, az őszinteség stratégiává, a hazugság ésszerűvé; mikor igazán csak a büntetőtáborok csendje és a mezőre kicsapott állatok bőgése tud emlékeztetni az igazi szenvedésre, illetve, örömre – amihez képest a köznapi öröm és szenvedés nagyüzemileg manipulált hamisítvány; mikor az utcák fölött a magasban váratlanul kötél dobódik át, s megjelenik rajta egy megrendítően emberméretű majom, és elfelejtett szavakat idéz fel, amiket mi ágyban olvasunk majd vagy páholyban ülve hallgatunk; mikor e kéretlen kötéltáncosok meg is kapják, ami jár nekik: az engedélyt, hogy lezuhanva figyelmeztetéssé absztrahálódjanak, miután kisajátítottunk belőlük annyit, hogy egy földre fektetett kötélen utánozni lehessen a mutatványukat; mikor ezeknek az akrobatáknak a glóriáját utólag már nem is tépázzuk nagyon, hisz végül is hasznos szívességet tettek: vállalták a felelősséget, hogy megkísérlik átélhetően megfogalmazni, hogy mi az a vár.

Az írók (alkotók) e megrendítő majmok mindenkori mohikánjai. A kevesek közé tartoznak, akik nem tehetnek engedményt semmilyen „apokaliptikus optimizmusnak”. Tudatosan kell vállalniuk a szüntelen tiltakozást a nem emberszabású elkerülhetetlenségek és szükségszerűségek ellen – noha kénytelenek tudomásul venni; sőt, adott esetben megérteni. Belátással kiegészülő szüntelen lázadás: ez a bibliai Jób lelki grafikonja; s ez az íróé is. Kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül; és örökké hűtlenségre készen, hogy dialektikus ellensúly lehessen. Nem pontos, de a lényeget mégis érzékeltető példa az Egyház világi szerepe: kritikus pillanatokban mindig önellentmondásba került. Karamazov Iván poémájára nincs hiteles antistrófa. Nevetséges volna a történelemre panaszkodni; de egyáltalán nem nevetséges más álláspontra helyezkedni, még ha semmi látható, gyakorlati haszna sincs. A történelem igényli, kiköveteli az aktuális antimorált, akár közeli, akár távolra pillantó erők mozgatják, mint a tizenkét kőművest. Semmivel sem történik azonban annyi visszaélés, mint a távlati-erkölcsre hivatkozással. Legtöbbször az észszerűen elkerülhető rosszat akarjuk rangosítani velük, mint elkerülhetetlent. Író – ha adja is – csak Jób-lelkülettel adhatja szavát a szenvedéshez: ha nincs más kiút. Mert ha nem hangsúlyozza, hogy amire igent mond ilyenkor, az skizofrén igen, a végső eszmények emberszabásúan tehetetlen, értelmes és fájdalmas cáfolata is: olyan felelősséget vesz magára, aminek a terhét senkivel nem oszthatja meg. És saját magában is kioltja a lázadás és belátás egyidejű feszültségét, ami az átlagemberi közérzetben úgyis alszik.

Tudjuk: öncáfolat nélkül nincs hiteles önigazolás, ez hozzátartozik nagyságunk és aljasságunk pszichológiájához. A művészet pszichológiájához is. A természet, a történelem egésze azonban ebben nem lehet minta. Nincs adva számunkra, hogy a végtelent teleológiával ajándékozzuk meg; csak az arasznyi pillanatokat. Így az emberszabású utópia csak jelen idejű lehet: oda kell beparancsolnunk – az éppen élők kollektív igazságába. S író csak erre szavazhat. Soha nem felejtve azonban, hogy a történelem profi-játékosai cserélhetik, eldobhatják a bábuikat, hogy aktuális játszmát nyerjenek; az író, az alkotó azonban maga a bábu, és maga a játszma is. Ezért fontos kiemelni, hogy mindig ő lesz a vesztes, ha az öncáfolat termékenyítő katarzisát külső, és nem független döntéssel akarja kihordani. Csak a legszemélyesebb felismeréseinek és démonainak lehet az áldozata és megmentettje.

A művészet mindig akkor ragad el igazán, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni. Hogy gyakorlatiatlanul? De minden körülmények között morálisan. Hogy skatulyázható elkötelezettség nélkül? De amennyire lehet, őszintén és elfogulatlanul. A művészet a maga szuggeráló eszközeivel sokat tehet azért, hogy például, jó lelkiismerettel öljünk. De teheti az ellenkezőjét is: ha fékező bűntudatot, a „soha többé” igényét szuggerálja abba az örömbe, ami minden erőszakkiélésnek, az igazságtalanság járványszerű gyakorlatának úgy ad zamatot, hogy még erénnyé is átlényegíti. Petőfi Jób-lelkülettel súgott vért 48-ban. De mit súgott volna Világosnál? A francia forradalmat lehetett súgni. De már a rémuralmat?

A fasizmus egyetlen maradandó művet sem hagyott hátra. Ami tanulság is, hogy egy ideológia, ami eleve a „kirekesztés” elvére támaszkodik, és nincs fenntartás nélküli látomása – legalább látomása – a hierarchia nélküli, összemberi boldogságról és szabadságról (in praxis az adott kor érzelmi, erkölcsi, hit és gondolkodás-szintjén) – szükségszerűen művészet-képtelen.

Úgy volna jó, hogy ahol az író megáll, egyúttal döntő útmutatás is legyen: itt az elkerülhető, ott az elkerülhetetlen rossz. És ehhez kell a pozitív kívülállás. Szintézis csak a koporsóban van. Nem közömbös tehát, hogy van-e, s milyen minőségű a független ellensúly, a koporsón innen.

 

Esély és kockázat

 

Részlet egy levélből^*

…Érzékeny realizmussal veted föl az „apolitikus” és „depolitikus” lelkület kérdését. De mindez az „indifferentizmus” problémájához is kapcsolódik, amire ugyancsak kitérsz. A kettő valóban összefügg, bár az indifferentizmus gyökerei a társadalmak típusa szerint más-más árnyalatot mutatnak. Bizonyos azonban, hogy hiába a „külső nivellálódás és demokratizmus” – ahogy írod –, ha mögötte közöny lappang (…) A sok ok közül, melyek az indifferentizmust korjelenséggé tették, olyat emelnék ki (hogy hű legyek önmagamhoz), amit az apolitikus szem vesz észre jobban. Azt az egyszerű tényt, hogy nem mindegy, milyen formában, milyen eszközökkel valósul meg akár a külső nivellálódás, akár a társadalmi demokratizmus; s még sok más (…) Ma ez a kérdés bonyolultabb, mint valaha. Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sokkal magasabb rendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek; akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet, elméletalkalmazási módszer következményeként. S éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtelenségeket és igazságtalanságokat (Luther, Melanchton, Erasmus kora is idetartozik – akiket említesz) – addig az ellentmondás sem lehetett annyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan – nem is kevés –, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt… Korunk szenvedéllyel tépte s tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga, de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit illet… Hogy mindez mit károsít? A te szóhasználatoddal élve nemcsak az „atom-értelmiség”, hanem a „közönséges dolgozó emberek” számára is elsősorban erkölcsi megrendülés, pusztító iskola, ha az ésszerűen rossz – úgy címkézve, mint szükségszerűség – nem kerülődik el. Nálunk se kerülődött el mindig, sajnos. S az erkölcsi megrendülés, akár a szú, vagy modernebbül: akár a stroncium. A külső tartás talán még nem is árulkodik, csupán egy adott pillanatban a reflex, amit azonban már a roncsolás kondicionált. A polgárság reflexeit jobban ismerem, mint a parasztságét, s a parasztságét közelebbről, mint a munkásságét. Így inkább az első kettőt veszem párba, példának. Olyan szempontból, amin elég sokat töprengtem pár hónapja. Éppen Csoóri Tudósítását olvastam. Nagyon becsülöm az írót, s külön izgalom volt számomra, hogy arról a faluról is ír, ahol kamaszkoromig majd minden nyaramat töltöttem, s ahová ma is gyakran visszajárok. Könyve egy sereg kérdést mozgatott meg bennem. Többek közt a Tudósításhoz hasonló kor és korképek, helyzetfelmérések igazságáról – hogy mennyire lehetnek igazak? (…) Mit kendőz el a ma tablóján – esetleg akaratlanul is – az író jövőt kereső önfeledtsége. Vagy az alkati bizalmatlanság? Vagy a lektori óvatosság…? Sok a buktató. Bennem summaképpen az szűrődött le (közhely), hogy a parasztkérdés pszichoszociológiája – éppen a soron következő akciók ésszerűsítése és erkölcse érdekében – csak a megtörténtek alapos és független kritikájából építhető fel. De amiről kevés szó esik, illetőleg a következményeiről: hogy az elmélet elsősorban a kapitalista magántulajdonból kiindulva számolta fel (bár csak részlegesen, de mégis döntően) a magántulajdont. Ahogy én láttam és tapasztaltam, az értelmiség számára ez (a sok egyéni tragédia és megkeseredés ellenére is) nagy általánosságban múló megrendülés volt. És nem végzetes veszteség. Amit tudott, általában az volt a fontos magántulajdona. S az a jég hátán is tudás, és előbb vagy utóbb, de hasznosítható. Valahogy csak lesz, s lett is. A szellemi-lelki magántulajdon megóvására pedig – főképp, ha belső igény is van rá – mindig marad lehetőség. Gedanken sind zollfrei. Hogy ez elmondható-e az egész polgárságról? Annyi biztos, hogy a gazdasági és egyéb intézkedések általában olyan edzettségre szorították rá, ami a veszteségek ellenére is jót tett neki. Főképp abban a vonatkozásban, hogy korszerűbb öntudatú polgársággá tette: a társadalmi egyenlőség gondolatát, ha késve is, de magába szívta. Más kérdés, hogy pl. a munkaerkölcse fejlődött-e vagy éppen leromlott. S kérdezhetjük ugyanezt az iparossággal kapcsolatban is – és tovább. S már nem lesz olyan egyértelmű a válasz sem itt, sem ott. Az általános összkép az, ami nem túlságosan megnyugtató, sem a téeszekben, sem a gyárakban, sem a hivatalokban. Az okok? Oda térnék vissza, ahonnét kiindultam: a magántulajdonhoz és a parasztsághoz. Egy olyan pszichoszociológiai motívumot lehet itt tettenérni, ami azt hiszem, az egész társadalmat közérzeti-erkölcsi válságon vitte keresztül. S aminek a feloldása nemcsak az időn múlik, hanem a helyesbítésen. (Torzult a nemzeti jellem és karakter, mondjuk, a reformkorihoz képest? Ritka és kivételes nekirugaszkodásainkról sem feledkezve meg, igennel szavaznék. De ennek nem utolsósorban az az oka, hogy a kiegyezéstől kezdve a pszeudokonszolidáció langyos vizében ringatóztunk, az időben bíztunk, és nem a cselekvő helyesbítésben. Miért lenne ennek más a lélektani következménye tegnap, mint ma?) Röviden összefogva a fenti bonyolult kérdést: a földtulajdon felszámolása – különösen a pszichológiai motívumokat elhanyagoló és sértő lebonyolítás; a lebonyolítás mereven elméleti, gépies menetelessége (az egyén állami megajándékozásától a föld közösségi kisajátításáig), ami az új státusba való beleszokáshoz és örömhöz időt alig hagyott – éppen azt a szám szerint is legnagyobb tömeget rázkódtatta meg érzékenyen, amelyik a földért a legtöbbet szenvedett. Mert ha nem a mai gazda gürcölte meg, amije volt, akkor az apja, nagyapja vagy dédapja. A kulákkérdésnek van egy olyan oldala is, ami a paraszti családközösségek pozitív hagyományaira, a tervezés fegyelmére és tapasztaltságára, a nemzedékek során belső kötelességgé vált munkaerkölcsre hívhatta volna fel joggal a figyelmet. (A nincstelenek pszichoszociológiája ennél sokkal szomorúbb és egyszerűbb.) Egy biztos: parasztok viszonylag ritkán kaptak érdemeik jutalmául Bécsből földet… Azonkívül a parasztság viszonya a földhöz sokkal inkább biológiai és organikus volt, mint mondjuk, jogi. És csak az ő számára lehetett a föld döntően ilyen, valóban „lélek és kenyér”. Illyés lírát írt erről, Te vonzóan józan ábrándot szűrtél ki belőle a Paraszti jövendő-ben. Lényeges azonban az is, hogy ennek a viszonynak a pszichológiája különbözik minden más tulajdonviszony pszichológiájától. S ennek a ténynek – a mi történelmi adottságaink mellett – sokkal nagyobb volt, s talán még ma is nagyobb a realizmusa, mint a fejlett nyugati országokban. Bár a fokozódó gépesítéssel ez a sajátos pszichológia szükségszerűen módosulni fog, mégis valószínű, hogy ha változott formában is, de megkülönböztető jegyeiből mindig megőriz valamit. Egy fejlődő állat vagy gabonafej „gondozói” pszichológiája sosem lesz azonos egy gép kezelésének és irányításának a pszichológiájával. Legalábbis, remélhetőleg. S hogy a kettő különbsége megmaradjon, nem a dialektika követelné ezt is – az egészség dialektikája? Ha viszont ennek a viszonynak a pszichológiája alapvetően más, ennek a „másságnak” a magántulajdon–nem magántulajdon kérdésében is meg kell mutatkoznia. Mindenesetre: a föld-műhely-üzem-gyár tulajdona olyan lépcsőfokok, melyek jelzik is egyúttal a megfelelő pszichológiai viszonnyal együtt járó biológiai-organikus motívum fokozatos csökkenését; és fokozatos áthelyeződését a „személytelenbe” és a „művibe”. S nehéz volna cáfolni, hogy minden, ami ilyen értelemben „biológiai-organikus”, nehezebben és traumatikusabban szakad el a „személyestől” – és minden, ami „személytelen” és „művi”, hamarább képes előnyt találni és érezni, akár a nagyobb arányú autonóm szerveződésben, akár a megfelelő lebonyolítási állami-közösségivé válásban. Hogy a jövő mit fog ésszerűnek találni – a világ melyik részén mit, milyen formát, metódust – nemcsak hit és elszánás eredménye lesz bizonyára. Ha hinni akarok a fejlődésben, hinnem kell azt is, hogy az emberszabású eredményesség végső soron döntőbb lesz, mint a hitek konzerválása. A nálunk végbement változás során a parasztságot ezekben a mélyebb régiókban érte olyan sérelem, aminek a közérzeti következményeivel akkor is szembe kell nézni, ha a történteket nem vitatható történelmi szükségszerűségként fogjuk fel. A „műhelytől a gyárig” lépcsősor sérelme sem elhanyagolható, de már a számaránynál fogva sem lehet olyan jelentős, mint a parasztságé – amelyikből végül is feltöltődtek az új műhelyek, üzemek, gyárak. A mai munkásság erkölcsi-lelki tartalmainak és beidegzéseinek pszichoszociológiáját a közelmúlt parasztságának az élményeiből lehet nem kis részben kibontani. Hogy a parasztság elfelejtette a sérelmet? Sok tünet azt mutatja, hogy a földet (a friss ajándékot, és a régtől birtokoltat egyformán) jobban elfelejtette, mint az elsajátítás módját. Azt tudja nehezebben megbocsátani – ha nem az eszével, hát az idegeivel. Hogy a fiatalok majd elfelejtik? Történelmi távlatban, persze (…) Egy csecsemőt egész életére traumatizálni lehet, noha a körülötte történtekből semmit sem „ért”; egy kamaszt a körülötte felborult családi élettel – s még lehetne sorolni a példákat. Naivság volna azt hinni, hogy a gyermekek, fiatalok semmit sem láttak-értettek abból, ami a váltás éveiben – nem mindig idillien és emberségesen – körülöttük történt. Az ilyesminek nyoma marad. S lehet, hogy már rég nem a saját föld után fog nosztalgiázni (a bérmunkás státusnak is megvannak a csábító távlatai, vagy lehetnek idővel) – mégis, az átélt erkölcsi megrendülés, ha burkoltan és áttételesen is, de valószínűleg sokáig kísérteni fog. S esetleg egészen más vonatkozásban és munkaterületen üt vissza az erkölcsi-történelmi csalódás és sérelem (…) Sokat mondjuk, hogy az új morál nehezen születik. De a munkához (általában), a tartósabb és hosszabb lejáratú tervekhez, az állami érdekhez stb. való viszony megbillentségének talán itt is kereshetnénk az okait. S akik ma ilyen megbillentség áldozatai, lelki magatartásukkal akarva-akaratlan traumatizálnak a családjukon, a szűkebb társadalmi körükön belül. S végül is: ilyen kis mozaiktényekből és mechanizmusokból tevődik össze és alakul ki egy nép jellemének és karakterének lassú, de folyamatos torzulása – ha nincs helyesbítés, ami fogódzót ad a következő nemzedéknek (…) Csóti Külüs bácsi egyszer így fakadt ki előttem: „A sárig megaláztak, fiam, hogy fölemeljenek.” Nem mertem közbevágni a feldúlt udvaron, hogy „a jövő számára”. (Valószínűtlenül „kicsi” kulák volt, de egy razzia szalmát talált a padlásán, ahol légvédelmi szempontból nem lett volna szabad szalmát tartani – s elítélték, bezárták. Mikor a sz.-i fogházból a piacon vitték őket keresztül, az emberek sírtak, s ők összebilincselt (!) kezüket föltartva köszöntek vissza, hogy „Szabadság”! (…) Ha a polgárság arra kényszerült, hogy hibákat lásson be, amiket a múlt, az öröklés kondicionált benne – ugyanígy, nagy általánosságban: a parasztságnak, a hierarchia legalsó pontján, mit kellett volna belátnia? A sérelem mélyebb gyökerű, mint amilyen a tévé, mosógép stb. öröme lehet. Ami, persze, szintén nagyon fontos. Mégis, annak az életérzésnek és erkölcsnek a minősége múlik az ilyen emlékeken, amivel s ahogyan átlép majd a parasztság egy új típusú polgáriasodás (értelmiséggé válás) fázisába. Nem tudom, csupán korlátozott egyéni tapasztalataim alapján nyugtalanít – és sokszor olvasom, hogy Téged is, sokkal gazdagabb tapasztalataid alapján –, hogy vajon nem billentett-e meg sok olyan értéket a parasztságban is a durva beavatkozás, amire éppen most volna szüksége az átalakuló társadalomnak. S nem hívott-e elő benne olyan vonásokat, amelyek sok szempontból csak rusztikusabb ismétlései (és nem pozitív továbbfejlesztése) a polgárság történelmileg kicsiszolt, olajozottabb reflexeinek – és főképp retrográd beidegzéseinek. Elmélet és alkalmazási mód keservesen helyesbíthető, feledtethető hibája, hogy módot, lehetőséget sem adott a tulajdonhoz való viszony történelmi, erkölcsi, szociopszichológiai különbségeinek a figyelembevételére (…) De hogy a váltásnak – ha már az adatott a történelemtől, hogy ne fejlődve lépjünk túl a régin, hanem egy éles fait accompli után igyekezzünk úgy csinálni s rendet teremteni, mintha organikus fejlődés során jutottunk volna idáig – hogy ehhez más stratégiát ne lehetett volna kitalálni, nem hiszem. A kérdés pszichoszociológiája – ha csakugyan volna már ilyen – valószínűleg alaposabban tudná igazolni, hogy olyan átalakulási sémával küszködtünk és küzdünk, ami kevéssé egyezik pszichológiai struktúránkkal (…) A saját társadalmi struktúra kialakítása (…) persze, szintén rögös út, s nem hoz azonnal rekord termést (…) s legalábbis töprenghetünk, mert az indifferentizmus gyökerei ide is lenyúlnak (…) Lehet, hogy ezek után még jobban megerősödött az érzésed „pszichikailag is urbánus értelmiségi” mivoltomról – ahogy meditálok pl. néhány nem „urbánus” dologról. De szeretném is, ha így lenne. A bőrünkből nem tudunk kibújni. És ez a jó. De a bőrünket tágítani, még jobb. Mint szépíró, talán más tájakon veszkődöm, mint ami a fenti töprengések után várható volna. De ez csak látszat, remélem. Nincs két táj, csak emberi táj van. S hál’ isten, sok ablak (…) Montaigne-nek igaza van: ha a hasfájásomról vagy egy sötét sarok még sötétebb érdektelenségéről vagy a legforróbban időszerű közérdekről írok és adok hírt teljes odaadással és elmerültséggel: mindegyikből ki fog ütközni az egyetemes igazság… Pascalt többek között szenvedélyesen foglalkoztatta Párizs közlekedésének a megoldása, megjavítása, s talán tervezetet is készített hozzá. Én ezt gyönyörűnek találom. Minden mást megelőzve megírni a Gondolatok-at, a Provinciales-t (ki-ki a magáét) – és a jó közlekedés problémájával is foglalkozni. A fölös energiából. Az eddiginél jobb „közlekedés” reményét adta nekem a leveled, s arra bízom rá a sajátomat is (…)

 

Interjú^*

Bemutatás helyett, kérem, foglalja össze írói pályakezdésének történetét. Hogyan lett íróvá? Mikor?

– Nem tudom. Esetleg kitalálhatnék valami olyasmit, hogy ötéves koromban láttam egy háztetőt, ahonnét váratlanul felburrantak a galambok, ugyanaznap délután kigyulladt a főtéri templom tornya, és a kettő között félreérthetetlen összefüggés volt. S ez talán nem is volna hazugság. A kép magára csupaszított élessége, ami túlmutat önmagán, mindenesetre végleges rögeszmém maradt.

 

Milyen hatások, ízlésnormák, irodalmi eszményképek befolyásolták indulását?

– Minden hatássá lesz, ha kikerüljük, azzal. Szekszárdon, ahol felnőttem, például, komoly „borkultúra” volt. Még Babitsról sem illett többet tudni, mint hogy a szőlejük merre van… Persze, azért kialakult másfajta cinkosság is. Egyik tanárom akkoriban tért haza Párizsból, Genfből, és Gide-ről, Ramuzről hozta a személyes élményeit, izgatott véleményét Huxleyról, Joyce-ról; Szabó Dezsőről – közeli rokonként – a magyar torzózseni látomását. Másik tanáromnak a matematikaórákba sikerült úgy belopni a zenét és irodalmat, hogy értelmezték is egymást. Általában, igyekeztünk rokon izgalommal bánni a különböző értékekkel; az „európait” nem szembeállítani a lelkesen „nemzetivel”, ami az akkori légkörben nem mindig volt könnyű mutatvány. Emlékszem, hogy Dosztojevszkij előbb nyűgözött le, mint Tolsztoj. Weisz úrnál, a pult alól megvettem Sztálin Les questions du Leninisme-jét, kiegészítésül Bergson Idő és szabadság-át, közben népszokásokat próbáltam gyűjteni a megyénkben. Mikor a Sorbonne-ra nem sikerült kijutnom, jobb híján jogra iratkoztam be itthon, aztán ügyvédjelöltként megvédtem egy gyilkos cigányt, és – cuique suum – kivittek a frontra. De akkor már jó ideje minden útravaló férges lett, még az is, ami nem érdemelte meg. Olyan is előfordult, hogy a halott bajtársainkból csináltunk lövősáncot, mert nem volt más. Persze ez csak dajkamese az egész botrányához képest, amihez igénybe vettek bennünket. Mégis, ezekben a jogosnak sminkelt dajkamesékben is volt annyi független tragikum, ami irodalmunknak több katarzist adhatott volna. Ha másképp nem, a kihasznált meztelenség jogán, de ez már egy megíratlan könyv. Ha úgy veszem, ez mind ízlésnorma is…

 

Milyen hatások vonzották – vagy szorították – abba az írói pozícióba, amelyet „magányos”, „befeléforduló”, „vívódó”, „világtól elvonult” jelzőkkel szoktak illetni az egyszerűsítésre hajlamos jellemzések?

– Gondolja, hogy van író, aki nem ilyen? Legfeljebb más reflexekkel titkoljuk. Pár éve egy vidéki présházban dolgoztam, és sokat bajlódtam a Saulus razzia-jelenetével. Sehogy se ment. Végül gyíkra kezdtem vadászni, és fogtam egy gyönyörű példányt, de csak akkor nyugodtam meg, mikor a lexikonból szaknyelven is sikerült azonosítanom: lacerta viridis. Ez már hasonlított valamilyen győzelemhez. Hogy az asztal mellől is lássam, kint hagytam a szita alatt a napon, és gondosan elfelejtettem berakni valamit, ami alá bebújhatott volna. Délután már döglődött a forróságtól. Pokoli érzés volt nézni, de ha már így történt, pontosan leírtam a mozdulatait, a látványt. Alig aludtam éjszaka, hajnalban viszont másfél óra alatt lekopogtam a jelenetet. A pszichológia azt mondaná: transfer. Bölcs. De mit lehet kezdeni az ilyen megbocsáthatatlan ügyek rondaságával és lelkesültségével? S főképp, hogy ez volt az ára néhány oldalnak? Szóval, magány. De nem úgy. Másképp.

 

Bizonyos modern külföldi áramlatok kísérletező kedvű hazai folytatójaként (bírálói szerint: üres formai divatok kolportálójaként) szokták dicsérni, illetve kritizálni. Mi a véleménye erről?

– Rövid. A kritika magát hatálytalanítja, ha csupán egy stratégia teljesítésére vállalkozik, és nem az irodalom megfejtésére. Igazi szeplőket nehéz úgy számolni, hogy előbb felragasztjuk őket. Szellemi távlataiban veszélyes hagyomány ez.

 

Milyen hagyományokhoz vonzódik leginkább? Milyen magyar írókhoz?

– Egyes írókhoz kevésbé; inkább elsorvadt lehetőségeinkhez. Ami prózánkban kora elé, felénk nyúlt, majdnem mind torzó maradt. Légszomjba haltak bele. Az igazán provokálót mégis az ő drapériamentes műveik jelentik. Csáth, Cholnoky, Török, Gozsdu például. Vagy a „még torzóbbak”. A műhely és műfaj nélkül maradt Bornemiszák, névtelen erdélyi emlékírók. Fokozott rokonszenvvel kell rájuk gondolni, miközben egészen mást csinálunk. Az éppen csak tegnapiakhoz kevesebb szál fűz. Egy biztos: az irodalomnak a holnap tradícióját kell kitapintania, ha tartósat akar mondani a saját jelen idejéről.

 

Mi a véleménye az egzisztencializmusról általában és szerepéről saját műveiben?

– A mi háborús nemzedékünk számára az egyik legjelentősebb közéleti áramlat volt, ami filozófiát, irodalmat is teremtett. A kereszténység, marxizmus másképp katalizátor: programvíziójuk van. Az egzisztencializmus mind a kettőbe behatolt, mint vitatható, de nem tagadható megrendülés és mazochizmus. Ha nem jelentkezett volna, hazudtunk volna magunknak. S végül is, nagyobb tét megütközni, mint letagadni a lappangót. Számomra azonban mindig volt benne valami „heroikus durcásság”, amit fennkölten gyermekesnek találtam. És valami álarcos romantika is bujkált itt: Sartre-ban az észé, Camus-ben a forróságig fagyasztott érzékelésé. Camus kimondja a fontos „lázadás” szót, de a program nélküli heroizmus önmagát deheroizálja. Lirizálja. Mindig időszerűen vállalja, de be is börtönzi magát az „ellensúly” pátoszába. A Guevara-probléma lényege is valami hasonló. Char, Camus költő barátja, más szóra teszi a hangsúlyt: „A termés rögeszméje és közömbösség a történelemmel szemben, ívem két vége.” Ebben benne van az a görcsös derű, ami a legkeményebb szelídségre utal; az értelmes abszurditás elfogadására. A Pestis különben ide közelít. Camus maga sem következetes.

 

Hogyan értékeli az öt éve heves vitákat kavart regényét, Az atléta halálá-t? Mi a véleménye – egyfelől – a könyv körül keletkezett viharról, és – másfelől – a regény immanens művészi értékeiről és esetleges fogyatékosságairól?

– Elég változatosan értették félre, ha a külföldi kritikákat is figyelembe veszem. De én ezt erénynek gondolom. Olvastam, hogy Hemingway óta nem írtak ilyen jártassággal a sportról; hogy a szocialista társadalom Hamletje; itthon, többek között, hogy sznoboknak való, s nincs mondanivalója. Minden tévedésnek van igazsága. Talán az íróénak is? Néhány kritika különben utalt arra a közérzeti háttérre, ami nélkül biztos nem írtam volna meg. S valószínű, hogy a Saulus-t se. A két regény stafétaváltásban követte bennem egymást, leírhatatlanabb pályára akartam szorítani a futómat.

 

A Saulus-t tehát továbblépésnek érzi pályáján?

– Az atlétám, mint típus, félúton van, sem itt, sem ott egészen. Morálgörcse, megszállottsága semmibe fut. Szükségszerűen magányosodik el. Hamlet, de kissé l’art pour l’art ez. S elsősorban a saját megváltásának az éhsége pusztítja. A Saulus más: azt a szenvedélyes, megosztható érintettség drámájának szántam. Saulus sorsa, hogy cselekvően alakuljon át, és új tárgyra fonódjon rá – másokért is. Bár azt hiszem, bonyolultabban, mint ahogy a kritika egy része megbecsülte. De ez nagyon messze vinne…

 

Valóban messze vinne; s tartok tőle, hogy elvontan megfogalmazott válaszai nehezen segítenek közelebb jutni a konkrét kérdések lényegéhez. Pedig írói pályájának állandó kísérője a jelenségek racionális megközelítése: elég gyakran ír esszéket is. Mi a véleménye esszé és irodalom viszonyáról? Általában a racionális indíttatású, értekező műfajok szerepéről, lehetőségeiről a modern irodalomban?

– Inkább csak az írói esszében vagyok illetékes. Mint műfajnak, a múlthoz képest dömpingje van. Ma valahogy nagyobb a kísértés, nagyobb az igény a faggatásra. Elkerülhetetlenebb a félreértés, szaporodik a műbe préselhető árnyalat. S főképp a „hálószobatitkokra” is kíváncsiak vagyunk, a titok sztriptízére, exhibíciójára. Valamennyien, együtt, benne ülünk az alkotás oltárában. A járványszerű interjú-mánia is idetartozik; ez a miénk is most. Hogy mindez az alkotói éghajlat racionális megértését segíti elő? Vagy éppen a „racionális” megítélhetetlenségét? Hegel írja, hogy ha a valóság felfoghatatlan, akkor felfoghatatlan koncepciókat kell kovácsolnunk. Az írói esszé többnyire ilyen megoldásra kényszerül, az írót ugyanis foglalkozásszerűen kötelezi ez a szerénység, ha a valóság értelmét nyomozza.

 

Szavai alkalmat adnak arra, hogy megkérdezzem: hogyan látja parabola és realizmus viszonyát; a parabolisztikus ábrázolásmód lehetőségeit a mai prózában?

– Ma már nehéz eldönteni, hol a határ. Néha csak a hangsúly, az atmoszféra billenti ebbe vagy abba az irányba a művet. Az egyik durva ok, talán, hogy minden modellként is megéled számunkra. Túl sok az információnk, és rácsukon a valóság a legváltozatosabb modellként érvényes. Nincs olyan „egység” a szemléletben, ami a parabolisztikusat és reálisat biztosan a maga helyére tehetné. Egymásba játszanak. A költészet mindig többet tudott erről, mert már elemeiben is az utalás varázslata, és nem a megnevezés gyötrelme, mint a próza. De éppen ez van változóban. Mióta a tudomány is kénytelen bátorságot kölcsönözni a költészettől – hogy ha kell, utalásban értse meg a konkrétat, a többértelműségben, több modell lehetőségében az igazolhatót –, mintha a próza is bátrabb volna. A valóság „valaminek” a parabolája is mindig. Ha akarom. Különben ettől a közeledéstől eltekintve, a parabola tiszta formája is változatlanul életképes. Csak akkor pudvásodik meg, ha cenzúra kényszerít rá, s nem a spontán vízió. Mindent a maga nyelvén kell megírni.

 

Hogyan foglalhatná össze viszonyát a szocializmushoz; véleményét társadalmunk aktuális törekvéseiről?

– Itt élek, dolgozom. Megjelenek. Szenvedélyesen az érdekel, ami itt történik. A legintimebben itt áll rendelkezésemre az emberiség. De szívesebben általánosítanám a kérdést, hogy aktuálisabb lehessek. A történelemben van annyi irónia és részvétlenség, hogy minden biztos tudásunkat és tévedésünket hasznosítsa. Persze, kerülőkkel, könyörtelen ajándékként. A mi korunk se hihet magáról jobbat, ha a démonait számításba veszi. Író vagyok, természetes, hogy konfliktusaimnak ez a súlypontja. Például, ha a jövő esély, minőségét döntően befolyásolja, hogy a gondolkodásnak és cselekvésnek milyen termékenyítő kockázatát engedjük beleépíteni a jelenbe. Kölcsey úgy fogalmazott, hogy a túlélés nem feltétlenül megmaradás is. Ez Petőfitől József Attiláig visszatérő közérzete irodalmunknak. Ha ma is él a kockázatigény, gyökere szellemi örökségünkbe nyúlik, ami nemcsak az irodalomé.

 

Hadd jegyezzem meg: eléggé elvont és parabolikus formában válaszolt egy meglehetősen konkrét és egyértelmű kérdésre… Tiszteletben tartva írói – és válaszolói – stílusát, mégis a magam konkrét és egyértelmű modorában folytatnám a kérdezést: hogyan ítéli meg saját helyét, szerepét a mai magyar próza összképében?

– Nem elég önhittség, hogy egyáltalában ír az ember? Olyan illúzióm azonban sohasem volt, hogy ki tudom találni, az embereknek mire volna szükségük. Csak azt, hogy én mit szeretnék az érdekükben átéletni velük.

 

Mi a véleménye a mai irodalomról; mely irányait, törekvéseit véli a legfontosabb vagy az Ön számára legrokonszenvesebb tendenciáknak?

– Izgalmas erjedésben van irodalmunk. Bálványok dőlnek, ez önmagában jó. A gondolat vámmentes, ez még jobb. Egy-két fiatal, akiknek a terveiről is tudok vagy akiket csak olvasok, éppen a hiányzót ígéri biztatóan, az új „önarcképet”. Becsülöm az őszinteségüket, a korrekt tiszteletlenségüket, anélkül nincs egyéniség. Végül is az a dolguk, hogy kiuzsorázzanak és továbblépjenek. A hűtlenség itt a hűség expanziója. Ha makacsságuk is lesz, éles dátumot jelölhetnek az indulásuknak. Persze, ezen az emeleten nincs tolongás, de mintha nagyobb volna, mint az elmúlt években. Fontos, hogy a tótágas realitásait – amibe kénytelen ugyan belenyugszunk – legalább igyekezzünk irodalommal átvilágítani. Gátlástalan önismeret, gyanakvást is vállaló felelősség, ezek jó címszavak. Tendenciákkal különben igyekszem nem eleve rokonszenvezni. Mindenevő vagyok. Ha jó.

 

Foglalkozott az „amerikai realizmus” irányzatával. Jelentős irányzatnak tartja?

– Feltétlenül. Ereje az egyik legfrissebb „érdes” érzékenység. A történet, ami az európai irodalomban önmaga párájává finomodott, náluk újra le tudott csapódni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, s valami különös, új összetételben. Értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia. Lehetne bogozni, hogy miért nekik sikerült így. A mai európai irodalom – többnyire – mintha kisebb sikerrel kísérletezne a pára-víz házasításával. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen… Sokszor túlságosan is kiszámíthatóvá teszi a saját határait. A lélegző mitológia kiszámíthatatlanságában jobban tudok minden ízemmel, kiegészítéseimmel elterpeszkedni. A realizmus, ha lélegzik, szinte „felfoghatatlanul” messze el tud menni, ha komolyan veszi magát.

 

És a mi irodalmunk vagy tágabban: a közép-európai irodalmunk?

– Az volna természetes, ha az új európai mitológiát a közép-európai irodalmak hordanák ki. A szenvedés jogán vagyunk – vagy kellene lennünk – felnőttebbnek minden irodalmi „algebra” okosságánál. Ha jól meggondoljuk, mi valahol egész másutt vagyunk otthon. De hogy ez sikerüljön, előbb a szakadék széléig kell merészkedni. Nemcsak formában – az mindig csak következmény –, hanem elsősorban a végiggondolás, a független őszinteség következetességében.

 

„Szakadékról” beszélt… Beckett, például Ön szerint meddig, hová jutott el?

– Talán a legmesszebb a fogódzók nélküli következetességben. Ha valaki, ő csakugyan tudomásul vette – a maga európai módján – a történés lehetetlenségét és hiábavalóságát. Mégis, az ő „semmire” felrajzolt mitológiája valójában megdöbbentően érzékletes sűrítés a valóságból. És egy pillanatig sem öncélú „algebra”. Gondoljon az Utolsó tekercs néhány sorára, mikor a szerelem, a múltból, hirtelen emlékké rándul össze. Mint a sivatagban az ékkő. És húsz érzelemregény „hatásával” fölér. Végletes redukció, igaz, de olyan, mint mikor egy ember nagyságú embert szorít össze egy Marok: az ember lehetősége ott van a marokban, minden egykori nagyságával, korccsá töpörödött jelenével. És mind a kettő kibontható. Ki-emlékezhető. Tudatosan kopár, illúziótlan „science-fictionja” az emberi fenoménnek. Bizonyos értelemben Madáchot is eszünkbe juttatja. S noha másképp, de Beckett mindig visszautal a történés elveszett paradicsomára, ahol még újra „megtörténhet” az ember. Bábulényeitől mindent el lehet venni, csak az öntudat fényét nem. Kegyetlenül írja valahol, hogy az „Isten megbocsáthatatlan”. A kegyelem gesztusát mégsem tudja megtagadni: az öntudat csíráját, a magot, a színpadon hagyja. De innét valóban nincs út tovább. A magára maradt, kifosztott Mitológia már nem tud mit felajánlani, csak a visszafordulást, az ismétlést. Vagy bizakodóbban: a módosító újrakezdés lehetőségét. Vagy egy másik magyar példát említve, a Csongor és Tünde „Éj monológ”-ját: ha egyszer megszületett a fény, abban potenciálisan az is benne van, hogy újra megszülethetik. Mindenesetre, a legkövetkezetesebb gyökvonás a Becketté, amit az emberi lét mitológiájából transzcendencia nélkül levontak. Az a közérzet és történés-devalváció azonban, ami az európai irodalom fejlődésében kialakult, egy ilyen lépést is elkerülhetetlenné tett. Ha a történésnek valamilyen új, európai változata, mitológiája megszületik, azt nem kis részben az ő következetességének köszönhetjük majd.

 

Több nevet említett az interjú során. Ezek nagyjában a mintaképei is?

– Gyanús ez a „mintakép” szó. Vagy ha nem az, akkor baj van. Emlékező megtagadás, ez már helyesebb körülírás. Hatás annyiféle éri az embert, hogy reménytelen számba venni. Egy táj, egy mozdulat, egy fejezet, egy könyvcím… Van néhány rögeszmém, amiket sose fogok tudni megvalósítani, szeretném azokat mintaképeimnek tudni.

 

Kérem, foglalja össze írói ars poeticáját…

– Azt hittem, eddig is arról beszéltünk…

 

Mégis, konkrétabban, a saját ars poeticáját…

– Tulajdonképpen csak folytatni tudnám. Valamilyen mitológia… Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Nagyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság. Azzal viszont számolni kell, hogy minél jobban közelítünk a pontossághoz, annál igazoltabb lesz a bizonytalan és biztos, az abszurd és evidens, annál reálisabb ítéletekből áll össze a megítélhetetlenség panorámája. Egyszóval, hűség a pontossághoz, még ha hűtlenségnek látszik is. Ami természetesen, a fikció vagy akár a „gyökvonás” valóságával szemben is ugyanúgy kötelez. A képzelet, ha hiteles, nem hatálytalanabb, mint mondjuk egy fal, amelyiknek fejjel nekimegyünk. Durván és röviden: addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább.

 

Köszönöm a beszélgetést.

 

Jelentés odaátról

(Dr. B. Z. megkér, hogy vegyek részt egy diethyltryptaminnal végzett önkísérleten az osztályukon, s számoljak be az átéltekről. A kísérlet célja: bizonyos idegen anyagok bevitelével ún. miniatűr-pszichózisok létrehozása, hogy az elmezavarok dinamikáját, s a bevitt anyag esetleges gyógyító lehetőségeit közvetlenebbül tanulmányozhassák. Ezt előre közlik velem. A kísérlet ideje alatt E. E. G.-készülékkel vizsgálnak, ami ágyhoz köt.)

 

A legelső fázis erősen képszerű libegéssel kezdődik. De nemcsak a tárgyakéval, azoktól függetlenül is érzékelt libegés ez – a libegés önmagában. Hamarosan a testemet is átjárja, a szemhéjamat, az agyamat, majd lassan minden tagomra kiterjed. Mégsem fizikai remegésérzet. Mint a tárgyak esetében, most a testemtől is függetlennek érzem, valamilyen burok libegéseként jelentkezik, ami hozzám is tartozik, és a külvilághoz is.

Közben – lassú átmenettel – térbeli elhelyezkedésem újszerű állapota is formálódni kezd. Először csak úgy, hogy mindenben ott van az elmozdulás lehetősége; hogy a megszokott hirtelen abszurdra válthat át. Ez, mint előérzet, egyébként is sokszor nyugtalanít. Most az a feloldó, hogy bekövetkezik. A szoba szögletei, a függönyök, a körülöttem járkálók hol síkban, hol ismét térben jelennek meg, mintha dimenzión kívüli életet élnének. Mindez soha nem tapasztalt, bensőséges közelségbe hozza a tárgyi világot. A formák azonban még nem torzulnak el. Egyes látványrészletek viszont kinyilatkoztatásszerűen jelentőssé válnak: a függöny libbenése, egy fölöttem elhúzó kar. Mégsem érzem rosszindulatúnak őket, nem okoznak veszélyeztetettségérzést. Inkább derű, bizalom fog el, felfokozott jóindulat a körülöttem levők iránt. Teljes gyanakváshiány.

A következő fázisban a hangok tapinthatóvá, anyagszerűvé kezdenek válni, majd tapinthatóságukat képek egészítik ki. A vizsgáló műszer halk recsegése: fémpor-kúpok végtelen sora. A műszer papírtekercsének neszezése: keményített szoknyák, tágas, zöld gyepen, fújja őket a szél. Ez játékosan erotikus. Később a fejem mögül fúvást hallok, s látom is a fúvást: fehér, anyagszerű por; fény, de mégsem az. Egy pillanatra felrémlik: ebben már van valami fenyegető, de mindjárt meg is nyugszom (noha hátranézek azért), hogy nincs veszély, hiszen rokon vagyok a jelenségekkel; nem utas vagy résztvevő, hanem azonos mindennel. Nagy boldogság ez az azonosság. Ahhoz az állapothoz hasonlít, mikor gondolati ürességgel nézek valami jelentéktelen tárgyat, kevés mozgással zaklatott tájat, s magam is behelyettesítődöm a tárgyba, a természetbe. Ilyen belefeledkezések után mindig fokozott erővel lép fel az intellektuális összegezés reflexe. A szer most elzsongítja ezt, de még így is zavar párszor, hogy nem tudok kiemelkedni az alaktalan érzésszövevényből.

A fázisok egymásutánját innét kezdve nem tudom pontosan rögzíteni. Elúszó áttűnésekkel váltják egymást a tünetek, élmények.

Testemnek mozdulatokkal megnyújtása – majd magától megnyúlása, mihelyt rápillantok – hosszú ideig tart. Távolságot nem érzékelek, vagy nagyon rosszul. Vannak szakaszok, amikor meg is szűnik teljesen, és úgy érzem, hogy a térben egyszerre mindenütt jelen lehetek. Ezek a teret-birtokoló nyújtózások nagy örömérzéssel járnak együtt.

Egyidejűleg az időérzékem is kezd kihagyni, majd cserben is hagy egészen. Próbálom elképzelni a holnapot, s bár tudom, hogy lesz, mégis összemosódik a jelen idővel, szétbonthatatlanul. A halhatatlanság bizonyossága tölt el. (Valami ilyesmit mondok: „Ezt nem értik. Nagy pillanat.”)

Később különböző megtestesülési formákba képzelem s látom magamat. Láncszemekbe karikázva, melyeket örvénylőn körbeforgat egy végtelenbe nyúló tenger, ami ugyanakkor fennsík is: alatta, fölötte semmi, csak maga a „sík” térfogattalansága. Jelképszerűen mély képnek érzem, alig tudok szabadulni tőle.

A belső képek burjánzása egyszer sem kerekedik novellisztikussá; inkább rendkívül dinamikus állóképek maradnak. Szívesen ismétlik magukat, majd ugrásszerűen váltanak át másra. Eleinte csak a környezet képelemeiből épülnek ki – pl. egy hosszú lépcsősor az egyik doktornő fejéből, erősen piros szája mindenütt a lépcsőfok, s én fölfelé lépkedek a lépcsőn. Később fogak és combok gúláját látom; sárga cipőm az ágy végénél hullámzó építménykolosszussá nő. Majd elúszó ökörszemek kezdenek sorjázni kifogyhatatlanul, a pislogásukból folyton újabbak gördülnek elő; mint a gyöngy. Kék kristályszemcsékből szünet nélkül geometrikus ábrák formálódnak, törékeny összhangban a zenével, amit a szoba sarkában játszanak lemezről. A zene tovább nem részletezhető örömmel és melankóliával tölt el; különös üveghang-szomorúság minden egyes hangban. Mintha matt üveglapok hajladoznának, s félek, hogy a környezet összetöri őket, mert nem értik s nem látják, hogy az egész tér tele van velük. Néhány erős, magánosan felhangzó zongoraakkord úgy hat rám, mintha óriási, mély-magas üvegbura visszhangozná, tágas, kultikus folyosók, ahol nincs semmi lényszerű, csupán a fénypászmák játéka. Végül mindez összekapcsolódik a jelképszerű tengerképpel.

Általában többször ragadnak el atmoszférák és érzések, mint víziók. S többnyire mindet átitatja a túlzó jó érzés spleenje. Még a látszatra szorongató víziókat is ilyenné színezi az érzelmi körítés – pl.: élesen metszett, mély völgy, a völgyben földkúp, tetején ritkásan magasodó fenyőfák, mögülük erős fény tűz át, mintha jelentős készülődés folyna a földkúp mögött. Vagy: alkonyi égalj, iszonyú hosszú deszkák tolódnak rajta, s ez a deszkatologatás hol fölvillantja, hol eltakarja az égalj fényét. Másik: nagy lépcsőházforduló, vállára hajtott fejű nőalak a korlátrúd; bármelyik pillanatban elmozdulhatna, s kiderülhetne, hogy a nő és a korlátrúd kettő – mégis úgy élem át, hogy a kettő egy, még ha elmozdulna is. Nem barátságos víziók; az ajándék mégis az, hogy nem nőnek baljós jelképpé.

A következő fázisban minden nőies játékossággal formálódik kecsessé, törékennyé. Mozdulataim felszabadultan narcisztikusak. Szívesen nézem nyújtózkodó kezemet, lábamat, s bizonyosra veszem, hogy mások is szívesen nézik. Vetkőzés vágya fog el, s vetkőztetésé. De nem erőszakossággal, inkább olyan természetességgel, ami a trópusi lomhasággal jár együtt. Sodródó délszaki tájat látok, Gauguinnőket. Az egyik doktornő behelyettesítődik, ugyanolyan libegő, amilyennek magamat látom. Mégis, az egésznek a hangulata inkább a készenlété; csak gyönyör és cselekvéstelenség.

Utána váratlanul erős színhatások jelentkeznek. A sok fehér köpeny metsző krétafehérré élesedik, kőszerűek a kékes kontúrjaikkal. Közben hirtelen elborulások vetnek árnyékot – különböző barnák, mélylilák –, majd ismét szaggató színek törnek elő. A tárgyak rajza ugyanakkor egyre pengeszerűbb. Harsány, nagy változást sejtető konkrétság nyomja rá mindenre a bélyegét; s mint eddig, most is a folyamaton belül vagyok. Ami készülődik, nem engem fenyeget. Ugyanígy, a formák torzulása sem zavar; részt veszek bennük. Míg körülöttem mindenki tésztavékonnyá laposodik, karom is olyan lesz, mintha lemángorolták volna; és mégis plasztikusan látom az ujjam dudorait, az ereket. A bőröm sejtelmes, kék tónust kap, holdbeli tájjá változik, dudoraival és mélyedéseivel együtt. Ugyanezt tapasztalom a környezet tagjain, és a tárgyakon is.

Néha megkívánom, hogy kinézzek az ablakon, de hamarosan ismét a befelé fordulás vágya lesz erősebb, s lehunyom a szemem. Egymás nyomában futó fáklyafényeket látok, indaszerű lobogás körtáncát, férfi és női testeket. Pansexuális körkép. Előbb hímre és nőstényre tagozódik minden, utána hermafrodisztikusan összeszövődnek. Nehezen megfogalmazható érzés; mert inkább érzés, mint látvány: még a tárgyak is nemi aurát kapnak. A hermafrodisztikus jelleg fölismerése a nagy fölfedezések erejével hat rám, és bizarr oldottságba merít.

A kísérlet vége felé – mikor szabad mozgásomat is visszakapom már – gyengülni kezd a belső film rózsaszíne, s kezdek feltöltődni kínzóbb asszociációkkal. Most érzem leginkább közelinek a részegség állapotát; legalábbis fizikailag. A szándékos nem nyilatkozás is ekkor érik elhatározássá bennem: úgyis megoszthatatlan, amit közölhetnék; és úgyis elrontom, ha közlöm.

Járkálás közben agresszív, maszkulin ingerek lépnek fel; cselekvéstelenség helyett a fenntartás nélküli végrehajtás ösztöne. De ez már tudatosan megfigyelt, tudatosan letapintott állapot. Önmegfigyelésem erősödik. Talán ezért is zavar az a provokatív beszélgetés, ami szólásra akar bírni. Mintha attól félnék, hogy meghamisítja gátlásproblémáimat egy ilyen lelepleződés.

Mielőtt a kísérleti szobát elhagynám, az ablak előtt ismét fellép az erőteljesebb képburjánzás. Az úton bekecses férfi jön, majd hirtelen szoborszerű mozgással, a kerítés tetején görög végig. A nyírfák nyújtózó óriás-combokká és karokká fonódnak össze, s a saját mozgásommal együtt azok is nyúlnak és töpörödnek: humoros együtt-változás a látvánnyal. Két gyerek összefogózva kering a kertben: spirálban vékonyodnak el, füstként emelkednek fölfelé, s velük együtt én is. Mikor majdnem semmivé válunk, az én nyakmozgásommal húzódunk vissza a magasból.

Kint a folyosón már teljesen öntudatnál vagyok; bár még mindig ügyetlenül, rosszul fogalmazok, s állandó rossz érzés kísért, hogy pontatlanul fejezem ki magamat. Később váratlan fecsegési inger vesz erőt rajtam, de sikerül elfojtanom.

 

Most – másnap – mikor legépelem az este vázlatosan leírtakat, még mindig bennem van az érzelmi, atmoszferikus telítettség. S még mindig oldottabb, bizonytalanabb vagyok mozgásban, mint máskor. Lábam, karom, nyakam szívesen nyújtózik, leng félkörösen, kerülöm a szögletes mozdulatokat, a hullámvonal mindenben kielégítőbb. A nosztalgia is változatlanul erős. A világ idegen, szürke, sivár. Minduntalan azt várom, hogy történjék valami. Mintha egy szerelem, barátság, mély érzelmi kötöttség szakítódott volna ketté. Ugyanakkor mégis türelmes vagyok, érzelmes, tűnődő. Este szándékosan nem vettem be altatót; s csak hajnal felé tudtam elaludni. Az éjszaka képpergetéssel telt el; de ez már nem az átéltek újraforgatása volt, hanem a megszokottabb tónusú képanyag tartós és görcsös kérődzése, anélkül hogy erőm lett volna elrendezni őket.

Végül, mindent összevetve: ami meglepett, a tragikus elem hiánya az élményekben. Szabadulást éreztem a dolgok végiggondolásától, a tisztázásra való igyekvéstől, a döntés szükségességétől. A felelősség rajtam kívüli szférába tolódott. Majdnem hihetetlen, hogy így is lehet érzékelni. Bizonyos szempontból még kevésbé értem magamat, mint a kísérlet előtt. Azt hittem, az önellenőrzés és befolyásolás művi kikapcsolása – ill. gyengítése – feltehetőleg oda visz, ahová az önellenőrzés öntevékeny kikapcsolásával általában eljutok: egy eléggé kétértelmű és numinózus világba. E helyett bizarr paradicsomba jutottam – amit nem is volna rossz tartaléknak tudni. Ha ez a világ egyáltalán az enyém, s bennem is megvan, nemcsak a vegyszerben.

 

Biblia – bibliák

Hagyományos protestáns „bevezetést” kaptam a vallásba. A Bibliát már korán kellett sűrűn lapoznom, nem téve lényegesebb hangsúly különbséget Ó és Új között. Tanács és követelmény volt, hogy egyforma alapossággal ismerjük mind a kettőt, az összefüggéseket, a logikai-időrendi kapcsolódást. Ezért még íróként is hálás vagyok. Igazolta és továbbfejlesztette azt az igyekvésemet, hogy minden elvontat – vagy még az azt is meghaladó valósat – mindig a föld, ember, indulat és történelem szűrőjén keresztül próbáljak megérteni. Jánost, mondjuk, a Királyok vagy Bírák Könyvével párhuzamosítani. Az összefüggések bonyolultsága – más vonatkozásban is – így volt és maradt hitelesebb a számomra. Ti. ha az illeszkedésben mutatkozott annyi ellentmondás, az elemek között annyi távolságtartó idegenség, ami az egységet – történést, rendszert, bármit – képes volt nyitottá tenni. Vagyis élővé.

Sokáig, még alig benne a kamaszkorban, de már nyakig benne Dosztojevszkijben; sőt, oktalanul korán rágódva Bergson Les deux sources de la religion et de la morale-ján – a Biblia több fejtörést és érzelmi zűrzavart okozott, mint a másik kettő együtt. Világos egy-és-többértelműsége tartós nyugtalansággá tárolódott bennem. Lelkesült nyugtalansággá, hogy a valóság lényege csak az egyértelműség szükségszerű többértelműségeiben fogalmazódhat meg; és fordítva. Mivel, ami nyilváníttatik, már eleve nem lehet kizárólagosan sem ez, sem az. Hiszen a nyilvánulás maga olyan tény és esemény, ami minden pillanatban teremtődő Lehetőség, és nem lezártság… Röviden: a Bibliát bizonyos gondolható és továbbgondolható, európaiságomban is adott „lehetőségek” tárházának tudtam elfogadni; s a saját kultúrkörömtől független, végső töprengések alapösztönzőjének. S még akkor is, ha egy szavát se kívántam volna elhinni vagy elhelyezni a valóság valamilyen pontján. De kénytelen voltam vele. Bár ugyanígy őrzöm a Tibeti Halottaskönyvet is, mondjuk, tájékozódásomnak ezt a sokkal későbbi, maradandó élményét. S még folytathatnám a sort, a Nagy Megközelítések közös gyökerű jelrendszereinek a sorát.

Jel. Fontos szó. Egy korát előző lelkészünknek különleges érzéke volt, hogy a valóságot még a „legfoghatóbb” formájában is jelként értelmezze; s bizonyára ő is hozzájárult, hogy a bibliai szövegek szó szerinti, sommázó elfogadására még gyermekkoromban se volt hajlamom. A Biblia a jelek iránti érzékemet is iskolázta. S persze, a logika akarását is, hogy a szemem előtt, bennem érje el a végső határát.

A Biblia – szeretném többes számba tenni, hogy minden lehető-leendőnek kiszolgáltassam a gondolkodásomat – olyan alkotás a számomra, amiben az ember hősies kockázattal és makacssággal meghaladja önmagát és a befogható világot. S méghozzá úgy, hogy (ezúttal) hiányzik belőle az akaratlagosság. Mintha megtörténtetne velünk ez a „meghaladás”. Hogy a világ emberképűnek mutatkozik benne? Bűvös kör. S ha az ember – minden kivetítésével együtt – elkerülhetetlenül világképű? A nyomozó bizonytalanság mindkét irányba jogos. És nagyon is korunkbeli ez a bizonytalanság. Egy Chardiné vagy Simone Weilé, például – s bár divatos lelkesedés, belterjes kultusz zsongja körül őket, inkább kevesebbszer, mint többször emelik ki írásaikból azt a teremtő kételyt, ami talán legszándéktalanabbul utalhat a metafizikum valamilyen nem kodifikálható, nem dogmatizálható rétegének kikerülhetetlenségére. Ha csak fel nem teszem, hogy egy szerves egész, amilyen a világ mindenestül, megtűrhet olyan benne és belőle született kivetítéseket, amelyeknek semmilyen valósághitelük nincs ugyanazon az egészen belül. A logika ismer abszolút téves állítást. Csakhogy a világ nem logika. A logika a világnak csupán egy törmeléke, amit külön kicsiszoltunk magunknak.

Régi bibliaóra jut eszembe. Az után érdeklődtem, hogy amennyiben érvényes az anyag megmaradásának elve, lehetséges-e, hogy ugyanúgy érvényes a gondolatoké és érzelmeké is, valamilyen formában. A válaszra nem emlékszem. De valószínű, hogy természettudományos pontosságú választ vártam; mint minden kamasz. Ma kevésbé vagyok követelődző. Felteszem, hogy a Biblia – Bibliák – éppen nem természettudományos jellegüknél fogva: alkati nyitottságuk többértelműségében hordozzák az esélyt, hogy valami totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, igazolható struktúrák és kiegészítések mögött. Egy ilyen típusú nyitottsággal szemben a tudomány távlata lefegyverzően igazolt, szárnyalóan izgalmas és szükséges, magát folyton utolérő, de magából soha kilépni nem tudó távlat. Amit a bibliák képviselnek, a teremtő kétely és bizalmatlanság provokáló önkihívásai is. S mint ilyenek, szüntelen „önkilépésben” vannak. Mindig lehetőségben, és soha lezártságban. A tudomány határa abban a felismerésben van, hogy a reflektor elvileg mindent megvilágíthat, csupán hasonló igazoltsággal önmagát nem. Ennyiben determináltan lezárt. A nyitottság viszont, amiről beszéltünk, ennél a határnál kezdi el önmagát. Itt kezd történni – itt kezd történtetni. Ez a vállalkozás – „történtetés” – beláthatatlanul sok változó formát ölthet még. S talán már nem is fog emlékeztetni a régire, a maira; csupán a lényegben. Elpusztíthatatlan esélye az ontológiai kíváncsiság akaratlansága, és a logika elégtelensége, hogy a teljes nyitottságban is érvényes maradhasson. A logika eléri a határát. Sőt, úgy képes önmaga révén kioltódni, hogy a logikán túlit helyezi evidenciába; s éppen a túlélezettségével hagyja elhelyezkedni az „abszurdban” a szuper-értelmeset. De ettől függetlenül is: valószínűleg mindig lesz bennünk annyi gyengeség, hogy az adott határaink ellen – a logika és az igazoltságok minden ajánlatát is számításba véve – teremtő kétellyel lázadjunk. S nem lesz szükség rá, hogy ezt makacsul hitnek nevezzük; aminek úgyis lerontódott a hitele.

Ide kívánkozik egy erős emlék. A háború sok mindenbe bedobott, ami túl volt minden ésszerűn. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sokkok valamilyen „vallásosságot” hívtak elő bennem; legfeljebb bonyolultabb lett az az „érintettség”, ami kezdettől fogva lesben állt, hogy a biztosan magyarázhatót (már csak az önnyugtalanítás kedvéért is) a metafizikum felől is kikezdje. Egy hivő tudja, hogy ez mennyire semmi, s mennyire távol van attól az önkéntes meghódolástól, amit egy hivő már nem érezhet önkéntesnek. Valójában szerény dolgok történtek velem, az iszonyatok végleteihez képest. Bajtársaink hullájából csinálni lövősáncot, ez még olyasmi, aminek a megrendülés-távlatait, ott helyben, túlságosan is befolyásolta a megmaradás fontosságának fiatalos görcse; amit a bátorság lehetősége még szemfényvesztővé is tett. Egy másik emlék ideillőbb, talán éppen azért, mert mindennaposabb, mint alaphelyzet. Két tiszta tudattal haldokló között feküdni egy fogolytábor priccsén, akik a testi érintést, a valakibe kapaszkodást is igényelték (közülük az egyik a Balkánon végigvert, idegileg is felmorzsolódott német hadsereg SS altisztje, az értelmes téboly őszinteségéig lecsupaszodva, talán volt keretlegény is – miért ne, s ki tudja?) – huszonhárom évesen ez volt az első olyan sokkom, amikor nem logikából, rációból, értelmi megértésből kellett vizsgáznom. Adnom kellett valamit, hogy emberként ülhessem végig köztük az éjszakát. Kivételes ügyetlenséggel és zavarral a Bibliát se kerültem ki, botcsinálta papként. Később azzal vádoltam magamat, hogy ez is csak a szerepeim egyike volt. De ha több van belőlük (s már tisztáztuk, hogy a többértelműség az, ami számunkra van, illetve lehet) – sok jogom nincs, hogy egyértelműnek higgyem magamat.

Nem kevés évtized után, valahogy így összegeznék: a Biblia – a termékeny kétely iskolájaként – olyan „kiválasztott” semmibe segített eljutni, ami magát rendezi be újra, már tőlem, a Bibliától, mindentől függetlenül. Vagy éppen hogy nem mindentől. A dogmatizált isten szóval változatlanul nem tudok mit kezdeni. Csak az üresen maradt helyével; ami mintha zsúfoltabb lényeggel és tartalommal volna tele, mint amit a megnevezés, utalás és ráfogás valaha is begyűjthet. A Jézus-alak – nekem – ebben a kimetszett, üresen maradt térben a leghitelesebben biztató magárahagyottság. A Lehetőség legrejtélyesebb, emberi kihívása.

 

Sunt lacrimae rerum

N. N. Á.-nak

 

A tárgyak mindig nagyon erősen hatottak rám, a csendjük és a mozdulatlanságuk – az a holtpontig rugaszkodó önmegvalósulás, amit formaként ismerünk fel bennük; s ami úgy állítja meg az időt, hogy egyúttal ki is lép belőle.

 

Gyermekkoromból két archaikusan távoli emléket őrzök. Az egyik egy soha többé nem látott eperfás út, ami nyílegyenesen vezetett neki egy magányos háznak. A ház körül dús kert, a házban téglapadlós, hosszú folyosó, ahonnét feketére pácolt ajtók nyíltak. Benyitottam az egyiken. Semmit se találtam bent, csak rengeteg diót, majdnem a térdemig fölért; s a dióhalom közepén egy kitömött sas terjesztette ki a szárnyát.

A másik: széles utcán állok, valaki fogja a kezemet, s tovább akar húzni, de nem engedek a húzásnak, s szememet egy keskeny utcaköz összetorlódó háztetőire meresztem, ahonnét egymás után röppennek fel a galambok. Sírni kezdtem, és hazavittek. Mire hazaértünk, már lángokban állt a belvárosi templom tornya.

 

Ez a két emlék minden későbbit átjárt, s azóta se találkoztam véglegesebb látvánnyal. Minden, ami azóta jött, ismétlés; és minden, ami ezután jön, egyre ismerősebben régi.

 

A tárgyak fölénye olyan átható; hogy a változatok mögé mindig oda képesek vetíteni a legvéglegesebb Állóképet. A létezés elvarázsoltjai. S terük a legvégtelenebb zsákutca, amibe a mozgás bezárhatja magát. Az ideges és békétlen fény – a szellem –, ami „elválasztja az éjszakától” őket, tulajdonképpen hazátlan hozzájuk képest: égenfutó földönfutó. S közben azon iparkodik, hogy kivételes magasabbrendűségét megpróbálja beoltani a tárgyak kivételes lecsillapodottságával.

 

hogy élni, lélegzettelen, hogy élni étlen, egyedül – méláz az ég: borul, derül – nem akarok meghalni, nem.

 

Meghalni nem, de formává, holtponttá lenni igen.

 

Egy szobányi dió, egy kitömött sas, egy keskeny köz összetorlódó háztetőszerkezete: nem ez a foglalat az, amiben a legtartósabban nem múlik a mulandóság?

Ami fogható, kapuja is az időtlennek. Kapuvá lenni! Nyújtózásunkkal átfogni a tárgyat, és a tárgyból kilépőt. Soha nem venni le szemünket a nádasok szálkarajzáról, az ösvények görbületéről, a falnak támasztott karóról, a rozsdás drótkötegek kizárólagosságáról, az üres tereken parkoló autókról, a dugattyúk véleménytelen robotjáról: semmiről el nem feledkezni.

A jó emlékezetből telik ki az örökkévalóság.

 

Félreértjük a tárgyakat, hogy ők sírnak. A tárgyak bánata csak a mi örömeinkhez hasonlítható: mindegyik a létezés túlzására felel, csak másképp. A tárgyak bánata dermedt öröm, a mi örömünk oldott szomorúság. Helyesebb, ha azt mondjuk, hogy közösek a könnyeink.

 

Egy sziklára emlékszem a normandiai tengerparton, a habok átcsaptak fölötte, a szikla mindig újra előtűnt. Banális emlék, mégis akkor hívódott elő bennem valamilyen „transzcendens” káröröm: az időtlenség a mulandóságon keresztül tud csak megnyilatkozni. Ha többre nem is, de egyetlen sziklára, egyetlen habra mindig szüksége lesz; de az emlékére, bizonyosan.

 

A képesség alkotás nélkül elégedetlen. Az „alvó képesség” csak metafora: ami lehet, az mindig lesz is, s ami volt, az mindig van is. Mi és a tárgyak, egy olyan időtlenség kényszerű szülöttei vagyunk, ami egyedül a nem-levés képtelenségével nem tud megbirkózni.

Az időtlenség nosztalgiája: odáig koptatni mindent, hogy legalább az illúzióját teremtse meg a nem-levés békéjének; a mulandóságé, hogy az elmúlhatatlanságot hitesse el magával. De nincs nyertes, és vesztes sincs. A képesség rabsága nem vidámabb, mint a kiszolgáltatottságé. A létből kell kihallani a mindent egyenrangúsító sírást.

 

Az istenszobrok kiegyensúlyozott mosolya a mi bölcsességünk tévedése: olyan nirvánával kecsegtet, amit az isteneknek sincs módjukban megteremteni. A van-ban kivédhetetlenül benne van a megmásíthatatlanság. Hordoznia kell minden lehetséges történelmet, az abszolút emlékezet jelen idejét éli.

 

Ha a Semmit képzeljük, feszültséget képzelünk el: a voltak és megtörténendők kiiktathatatlanságát. És ugyanígy feszültség minden ráépülő grádus is: az ideges és békétlen szellem – és a tárgyak kivételes lecsillapodottsága között.

 

A Kapu, ahová állni szeretnénk: a pengeéles senkiföldje. És ott, az anyag szívében lenni anyagtalannak; az elmúlhatatlan mulandóság légkörében „élni, lélegzettelen”.

 

Meghalni? Nem. Megtagadni a tengert, a sziklákat, a havasokat? A repülőgéporrok vonalát? A törött csavarosirónt, amit egy vidéki ház vakablakában láttam öt éve és tegnap? A kerti locsolórózsát a fűben, aztán a hóban, és megint a fűben – megtagadni? Nem.

Semmit el nem felejteni, és mindennel azonosnak lenni. De meghalni nem.

 

Érintések

 

I /A

 

Korszerű, korszerűtlen konzervativizmus

Legyünk igazságosak: van rugalmasság is a konzervativizmusban, nemcsak elutasítás. Bizonyos formai, tematikus, gondolati-érzelmi újszerűséget – amit a változó élet tárgyszerűen is sugall – szívesen elismer. De csak addig a határig, amíg a jelenségek szemlélésének és ábrázolásának lényegi megváltoztatásával nem jár együtt. Az újszerűségnek ez a mértéke az, amivel a maga létét aktuálissá igyekszik tenni: az adódó újat is meglátni, de nem újszerűen látni. A konzervatív próbálkozások ettől pudvásak. S ha mégsem azok, egy-egy búcsúzó kor olyan tetőzései, amilyenre csak a lángész bizonyos fajtája képes: akik valamilyen formában összekötők, hidak, nem is annyira azzal, hogy átnyúlnak az újba, hanem a múltnak azzal a magukba sűrített teljességével, amivel eleve lehetetlenné teszik a visszafordulást.

Ezek a véglegesen beérett, felfokozottan „korszerűtlen” művek az ébredő újnak legalább annyira ösztönzői, mint konkrétan maga a kor, amely csak kezdi az ablakait nyitni. Az ilyen mű azonban ritka. S ezekkel nem is lehet vita. Vita csak azzal a felfogással lehet, amelyik szellemi tunyaságból abszolutizál lejárt szemléletmódokat, noha tudja, hogy a világ, amiben él, s aminek a lehetőségeivel él, már csak más szemléletmódokkal közelíthető meg.

A művészet értéke és tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes egy kor létezés-élményét a kor össztudásának a fókuszában felmutatni. Ez a fókusz: a kor abszolút öntudata. A hiteles művészi vízió ezt virágoztatja ki. Persze, idő, hosszú út, míg a mindennapi ízlés és érzékelés vállalni meri és tudja a szembesítést az új öntudattal. Holott – az élet új tárgyi adottságait, ha azok vonzóak, milyen készségesen elfogadja! De ehhez nem kell feltétlenül kétlábúnak lenni.

Konfliktus a szavakkal

A jelzésszerű ábrázolás, a pantomim, a színpadi mozgás ábrája egyre inkább szöveget helyettesítő elem, fontos írói utasítás. Ami kísért: konfliktus a szavakkal. Ezzel párhuzamosan: nemcsak a naturalizmustól távolodtunk el, a kulccsal nyitható stilizációtól is.

A színpad (is) egyre inkább az atmoszférában keresi a maga új dimenzióit. A polgári dráma hosszú uralma után nyíltan és elszántan „irreális”, smink nélkül, mint az antik dráma. A felfokozott realitás nevében.

 

Az olvasó ösztönösen hamisítja „magáévá” a szöveget, ösztönösen kerüli a szembesítést, ha lehet. De ugyanakkor – pusztán írásban – nehéz is megakadályozni ezt az önvédelmet. A betű mindig kiszolgáltatottabb: további értelmezésre vár, s kénytelen eltűrni az értelmezést.

A mozdulat (színpadi mozdulat) harsány tény: dárda a mellen. Szigorúsága semmit nem hagy érintetlenül. Annyira nem, hogy még az áttételesség is – ha színpadi mozdulat tényévé lett – már eleve nem áttételesség többé: több és kevesebb. S ha akarjuk, ha nem, színpadunkon minden korrekt ténnyé lesz. Még az is, ami szeretne kibújni a tényszerűség fogójából. Sőt még az is, ami szeretné megőrizni a képtelenség légkörét. Ilyen értelemben a rendező nemcsak átvilágítója a színpadi szónak, de szükségszerű helyesbítője is: egy bizonyos előre ki nem gondolható, de nagyon is számonkérő, közvetlen realitás nevében.

Az „üldöző” művészet

Eljárás, tárgyalás, ügy, tettenérés, kivizsgálás, felgöngyölítés – nagyjából ilyen szögekre vagyunk kifeszítve. Meglepő, ha az írói mesterségről, művészetről ilyen értelemben (is) beszélünk – de van benne valami korszerű. Olyan fogalmak ezek, olyanokká általánosodtak, hogy majdnem minden tevékenységünkre illenek. Ellenségben gondolkozunk, szökevényben, ellenállóban, bujkálóban. Valamilyen vádlottban, akitől vagy amitől választ várunk, hogy ítéletet hozhassunk. Alapmagatartásunk a dolgok peresítése. Hogy mindig is így volt? Látszólag igen, de pontosan mégsem. Minőségi különbség van. A lelki-ösztöni magatartás hangsúlya változott meg. Folytatva a példát: bevett szóhasználatunk, hogy a természet titkait faggatjuk, „keresztkérdéseket” teszünk fel; hogy minden eddiginél módszeresebb eljárást indítottunk ellene, a nyomozó műszereknek olyan hadseregével, amilyenre még nem volt példa. Az ilyen visszatérő szóhasználat mindig fényt vet egy kor közérzetére. A lélektani háttér bizonyosan az, hogy elveszett vagy legalábbis megrendült egy fajta bizalom – az égbe, a földbe vetett bizalom? – s a világ ellenségesebb lett. Olyan ellenfél, aki (ami) nem kegyelmi gesztusként adja meg magát, hanem akit (amit) be kell törni, ki kell kényszeríteni-ravaszkodni a vallomását. Lelki-szellemi imperializmus: innét van a jog, erkölcs, hatalom fogalmainak új típusú megbillenése is, hallatlan feszültsége minden vonatkozásban. Ti. hogy egyáltalán érvényes-e vagy nem. És milyen formában? Nincs megtámadhatatlan biblia, mint valamikor. Helyette gátlástalan erő-tudat, hatalmi önérzet – hogy mindent (mindenkit) szólásra bírjunk. A természetet éppúgy, mint a művészi mondanivalót. A modern művészetek formai és tematikus gátlástalansága, agresszivitása szintén ide vezethető vissza – szerényebben: ide is. Úgy értem ezt, hogy egyre kevésbé vagyunk tekintettel szabályokra, konvenciókra; minden eljárás jogos, ha eredményre vezet. Ahogy a tudományok egyre merészebben finomítják a kutató eljárásokat, a faggatást, ugyanúgy a művészetek is. Olyan árnyalatokat, anyagba és szavakba alig foglalható minőséget ostromolnak, ami pontosan megfelel a más területen is folytatott mély-kutatások, alatti-kutatások szellemének. Nem akarunk nyugodni a végső tettenérésig. S ezzel vissza is kanyarodhatunk a bizalomhoz. A bizalom hajlamos rá, hogy bizonyos látszatokkal megelégedjék. Szívesen rendezkedik be olyan módszerek világában, ahol minden otthonos, és mindenre kész a felelet. De ez tulajdonképen az eljárás felfüggesztése, kiegyezés a megidézett Szfinxszel. A tettenérés hajszolásával kárpótoljuk magunkat azért a barátságosabb világért, ami helyett egy ellenségeset választottunk. Művészetünk – legalábbis egyelőre, s ahogy az izmusok szapora egymásutánja mutatja –, üldöző művészet. Jobban érdekli minden lehető adat, részlet és alternatíva kinyomozása és számbavétele, mint az – hogy elsietve – megnyugtató tablót, panorámaképet adjon. S ennyiben mégiscsak van benne „alázat”: hiszi, hogy mindenre képes, de azért mégsem igyekszik előre levonni a következtetéseket.

Boldogok, akik újra „kielégítő” tablóra vállalkozhatnak majd.

Érzéketlenség – érzékenység

A nagyság közönségesség is, célratörő felületesség, süketség, vakság, csonkaság? Ha a világ rögeszmésen halad a maga valami-célja felé, feláldozva a miriád érzékeny árnyalatot: a Nagy Ábrát egybemarkolni szintén csak hasonló dinamikájú fölénnyel és rögeszmés érzéketlenséggel lehet? Kérdés azonban, hogy nem olyan holtponton hagyatunk-e cserben ezzel a módszerrel, ahonnét éppen a hasonlóan rögeszmés érzékenység mozdíthat csak tovább – vagyis, egy másfajta csonkaság.

 

Tolsztoj szükségszerűen hagy cserben egy bizonyos ponton. Csehov szintén.

 

A természettudomány – kvantumfizika – a kísérleti berendezések két csoportját különbözteti meg: az első az impulzus és az energetika, a második a hely és időviszonyok mérését, meghatározását teszi lehetővé. A kettő egyidejű használata elvileg lehetetlen. Komplementerek egymással abban az értelemben, hogy csak az összességük adja meg a jelenség teljes leírását.

Elkötelezett – elkötelezetlen figyelem

Két pólus között ingázik a megfigyelő képességünk, s vagy az egyikhez, vagy a másikhoz állunk közelebb; tiszta képlet nyilván nincs. Van, aki az átélt eseményekről csak pontatlanul tud közvetlenül és mindjárt beszámolni, de egy bizonyos idő múlva, később, a helyesbítést annál pontosabban végzi el. Ez a hiba (vagy képesség) feltehetően abból adódik, hogy az átélt jelent az illető hajlamos anticipált lehetőségeiben megélni – vagy épp ellenkezőleg, a múltba, az előzményekbe visszaszorítva (ahonnét nézve, persze, a jelen lesz a jövő). S ezt kétségkívül elősegíti bizonyos „jelenléttelen jelenlét” – s az ennek megfelelő „elkötelezetlen” figyelem. Az éberség ilyenkor nemcsak kevésbé „látványosan” működik (mint a zsebbe rejtett magnó), de mintha kevésbé válogatna is a rögzítés során, kevésbé rangsorolna, és igyekezne minden észrevehetőt szerves egységnek tekinteni. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a perifériás látómező látvány-részletei úsznak be, és kérnek helyet a látvány egészében. Vagyis, amikor a részletek egyikének a fontossága sincs eleve kétségbe vonva (cél-tudatosan elhanyagolva) – és mind egyformán rögzítődnek, már amennyire szó lehet ilyesmiről. S az emlékezet hívására hasonló egyenrangúsággal lökődnek újra a tudatba. De igazában (talán) ez sem pontos magyarázata a folyamatnak. Mintha nem annyira passzív visszaemlékezésről lenne szó ebben az esetben, hanem arról, hogy aktívan újra kitalálódik, ami volt. És nemcsak azoknak az összefüggéseknek megfelelően, amelyek az adott esetben valóban exponálva voltak, hanem azokat is figyelembe véve, amelyek az adott helyzetben általában szóba jöhettek (volna).

Az éberség másik formáját a tiszta és egyértelmű jelenlét mozgósítja. Ez már szükségszerűen kiszűr és rangsorol, s a hangsúlyt eleve arra teszi, ami az adott helyzetben fontos – ti. értelemszerűen az, s valamilyen éppen ott és akkor exponált céllal egybevág. Az egyidejű „perifériás” részletek így könnyebben sikkadnak el, alig felidézhetően elhomályosulnak – ugyanis, a figyelem logikus célja homályosítja el őket. Bizonyára ez az éberség a „normális” – a domesztikált és egyezményesen kommunikatív. Ezt szentesíti a klasszikus realizmus is. A másik (ha az ábrázolás természetére is utalni akarunk vele), úgy térképezi a valóságot, ami nemcsak azokat az „utakat”, „folyókat”, „domborzatokat” stb. tünteti fel, ami a tájékozódáshoz szükséges, hanem minden olyasmit is, ami megzavarja a tájékozódást. S ezt, végül is, fontos többletként is fel lehet fogni. Ha zavarba jövök vagy zavarba hoznak, mindig remény is lehet rá, hogy új vagy más áttekintésre és bepillantásra leszek kényszerítve.

A „résről”

Tárgyat kell választanunk. A pauszpapír alá tett mozzanatok körberajzolása megtévesztő híradás a mozzanatok közötti résről. Talán inkább a mozzanatokban meglelni a rést: valójában azokban vannak, felmérhetetlen kiterjedéssel. Sőt, meglehet, hogy mozzanatok közötti rés nincs is, mert amit annak vélünk, az a legfontosabb mozzanat. Felejtsük el a rés „kibúvóját”, s beszéljünk inkább a mozzanat önfeledt létezéséről, minden külső hívást, maga-felajánkozást elutasító „jelenléttelen-jelenlétéről” – ahol és amiben a tárgy a legteljesebben válik tárggyá, réstelen réssé.

(Rimbaud idáig jut el, mikor levonja a következtetést.)

Logosz és írás

A szertartás, rítus, ráolvasás, mondóka, vers, mese stb. eleve mondott szövegei dramatikusságuk révén kapják meg azt a prompt-érvényességű hatásképességet, hogy nem vitathatóak – ti. hogy így vagy úgy, de történnek. A vitathatóság kezdete: a dramatikusságot tudatosan nélkülözni próbáló elvont fogalmazás kísérlete. Ez hosszú folyamat. Végleges alapját az írás teremti meg, amivel a vitathatatlan „élő történik” helyébe – s el is szakadva tőle – a „grammatikai állítódik” lép. A színpadot ezért érezzük változatlanul ősinek: igazában már csak ott kaphatunk közvetlen, eredetire emlékeztető élményt a dramatikus realizmus vitathatatlanságából. A költészet szintén emlékszik s emlékeztet a gyökerekre; bár ez bonyolultabb. Sokkszerű hatásképessége, hogy nem vitatható, már csak áttételesen utal a dramatikusságra, az „élő történikben” megjelenő „grammatikai állítódik” kettősségének az egységére – ti, azzal, hogy kijelentésszerű. Hogy írva is képes emlékezni a mondott szó többletére, a beszéd, a logosz értelmére; s ez még a jelszerű, a tipográfiát stb. kiaknázó költészetre is áll, csupán a dramatikusságra utalása (lehet) rejtettebb. A vers mögött, a versben azonban mindig ott van a kijelentő alakja, a beszéd értelmű logosz, a logosz értelmű beszéd hordozója – a vitathatatlanság személyes-dramatikus jótállója és felelőse. A vakmerő szakítás és elszakadás a gyökerektől a próza. A „grammatikai állítódikban” jelenteti meg azt, ami az „élő történik” szférája – anélkül hogy kijelentésszerű lehetne, mint a költészet: nyilvánosan „építkezni” kénytelen. Exodus a logoszból a logikába, az időbe. S mint ilyen, minden régebbi és mai skizofréniánk folyamatos-történeti tükre és katalizátora.

Objektív – konkrét – szubjektív

Meggondolandó: a totális szubjektivizáltság nem analóg értékét és arculatát adná az objektívnak?

 

March: „A mai fizika azon iparkodik, hogy fizikai tudásunknak lehetőleg nagy részét szubjektív tudássá változtassa, s így lehetetlenné tegye minden kísérleti cáfolatát. Az egész fizikai tudást nem lehet szubjektív tudássá változtatni, de a program a szubjektivizmus minél messzebbre való kiterjesztése. Ebben az értelemben az ismeretelméleti szerepe: a tudomány szubjektív elemeinek a felismerése.”

 

Maradéktalanul objektív vetület, ami minden lehetséges dimenziót kitölt; azért nincs is „tudatában”. Az objektív ábrázolás (szó szerint véve) már csak azért is abszurd, mert ha volna ilyen, már nem ábrázolás volna, hanem alany-tárgy ellentét dimenziótlan transzcendentálása és maradéktalan egybevágósága a megismerésben.

 

Amit mi objektív ábrázolásnak szoktunk elfogadni, helyesebb volna háromdimenziós konkrét ábrázolásnak nevezni, ahol a konkrét csupán üzenet a dolgok objektív vetületéről. (A konkrét, persze – s ez a megtévesztő – maga is kvázi-kimerítő vetület.)

 

Ilyen értelemben – amiről szó lehet: a számunkra adott konkrétság szubjektivizálása. Pontosabban: tudatos szubjektivizálása, hogy így szűrjük ki, semlegesítsük, leplezzük le mindazt, ami a konkréthoz – konvencióink és beidegzéseink kényelmességéből is – ál-objektívként tapad. Vagyis minden olyasmi, ami elemi függetlenként kínálja magát, holott nem az. Elfogadása: akaratlan esztétikai ál-ontologizmus.

 

Feltesszük, hogy ha szubjektivizálásunk programszerűen tudatos és következetes, a maradék – ami már ismeretelméleti okokból sem szubjektivizálható – valóban hírt fog adni, s főképp hitelesebben, a konkrétban közvetlenül megjelenni és megmutatkozni nem tudó objektív vetületről. És ez a maradék préselődik át az atmoszférába. Tulajdonképpen itt kezdhetnénk beszélni viszonylag objektív ábrázolásról; ami viszont, a folyamat természetéből adódóan, inkább megidézés már.

 

A költészet a maga gátlástalanabb, alkatilag is teljességre törő szubjektivizmusával nagyobb eséllyel otthonos ebben. De mintha az új próza különböző változatai is e felé keresnék az utat.

A rím, a ritmus (mint jelölhető információkra konkrétan le nem fordítható közlés) – olyasmi, mint a fizikában a „bizonytalansági együttható”. Az új próza a maga kiküszöbölhetetlen „állítás-szériái” mögé és mellé keresi a maga „bizonytalansági együtthatóját”, mint az árnyaltabb, összetettebb bizonyosság feltételét.

Reverzibilitás – stilizáció – stabil rendszer

A tudományban (nagyjában) minden reverzibilis folyamat. A művészetben viszont – ami csak pszichén keresztül nyilatkozhat meg – eleve irreverzibilis folyamatokról, történésekről van szó.

 

Ugyanakkor: ha valamennyire is stabil rendszert akar felépíteni a művészet, eleve stilizációra kényszerül. Rendszerén belül mindent reverzibilissé, „merevvé” kell tenni, hogy számunkra (is) áttekinthetően és átélhetően éljen, összefüggjön, egysége látható-érezhető-gondalható legyen.

 

A realizmusok (az eddigiek), mint szerkesztett stabil rendszerek: reális stilizációk; minthogy megfelelnek egy formaelvnek, de nem a reális lefutásnak. Ti. éppen ahhoz képest stilizációk.

 

Vajon nem a kép fokozottabb hangsúlya és lehetősége mélyítette el a művészi stabil rendszerek válságát? A technikai képnek (fotó, film) az a szuggesztiója, hogy – elemeiben vagy legalábbis szakaszaiban – az irreverzibilis folyamatok és történések stilizáció nélkül rögzíthetők? Illetve: hogy egy művészi rendszer egyidejűleg lehet stabil és instabil nyitottság?

 

Az irodalom valójában most igyekszik elszakadni a klasszikus természettudomány sémáival analóg sémáktól? Megkísérelve, hogy az irreverzibilis mozzanatok gazdagabb számbavételével csupán utaljon egy lehetséges stabil rendszerre – és ne eleve ahhoz válogasson-csoportosítson (reverzibilissé hamisítva) önmagában irreverzibilis mozzanatokat?

Naturalizmus – expresszionizmus – szürrealizmus

A részletgazdagságba vesző naturalizmusnak, morbiddá duzzasztott realizmusnak nagy német hagyománya van – ami mögött nem nehéz fölfedezni a rejtett, másik igényt: az irracionalitást, a romantikát.

 

Újraértelmezett naturalizmus: ti. a könyörtelen (de nem kegyetlen). Nem öntetszelgő, nem belterjes. Szembefordulás a valós részletek bősége fölötti romantikus eksztázissal. Részrehajlás nélküli pontosság.

 

Ami túligazolja magát, könnyen az ellentétébe csap át. Stílus- és szemlélettörténeti példa: az expresszionizmus – a maga tiszta, eredeti formájában – a túligazolt realizmus és naturalizmus belterjes egzaltációjának a lecsapódása. Nem véletlen, hogy a német eidosz legközvetlenebbül éppen ezt hordta ki, s nem a szürrealizmust, ami a racionális bizalmatlansággal kezelt, egzaltáció nélküli realizmusra válaszol, a maga mindent egyenrangúsító, költői abszurditásával. Az egyik kizár és bezárkózik, és belterjesen személyessé vizionál mindent; a másik kiterjeszt és kinyílik, s még az elidegeníthetetlenül személyeset is „demokratizálni” képes. Illetve: mellérendelni – akárcsak az álom – a létezők minden rendjének.

Gondoljunk Munch híres Sikoly-ára, ahol a világ, mint egyetlen arc rémületébe beszippantott, majd újra visszatükrözött tárgy jelenik meg, és individualizálódik – vagy gondoljunk Tanguy Jours de lenteur-jére, ahol a képzelt és valós tárgyak hierarchia nélküli világában kap helyet a kizárólagosságától megfosztott személyes is.

 

Expresszionizmus, mint a jelzések és tartalmak centripetális irányulása; a pontszerűbe rántott különféleségek dinamikus egyöntetűsítése; képzeltnek és valósnak szubjektív hitelű egybecsúsztatása; személyesbe ontologizáló pátosz és görcs; mint az egybemosódás abszurdja.

 

Szürrealizmus, mint a jelzések és tartalmak centrifugális irányulása; egyenrangúsított elemek szóródása és elkülönülése, s alkalmasságuk az egymást nem-kioltó szerveződésre; képzeltnek és valósnak objektív hitelű, szerves kohéziója; mint a számtalan elemi önlét abszurdja.

Pop-art – nouveau roman

A pop-art és tárgyak viszonya döntően érzelmi jellegű: irónia, düh, meghatódás motiválja. Valamit akar kezdeni velük. Vonzódásában bujkáló ellenállás; kritikájában az érintettség védtelensége. Lázadva megváltani a tárgyakat, és megváltódni általuk. Nemcsak használni őket, hanem találkozni is velük. Berántani őket is abba a gyűlölet-rokonszenv hálóba, ami majd az egészet (velünk együtt) szervesebb egységbe fogja. S legalább így, egy új viszonylat formájában, szervessé tenni a nem-szerveset is: a tárgyteremtményt.

Mint irányzat, nemcsak kihívás, hanem elkerülhetetlen válasz is a rokon kihívásra – ti. hogy maga a tárgy-infláció sem tűri többé az egyszerű lefokozást: „mitologizálódni” akar. Nem csupán kapcsolódni a használat szintjén, hanem be-kapcsolódni. A pop-art indulatos kísérlet, hogy relatív egyenrangúsítással biztosítsa a közös-mitológia egyensúlyát; s az érzelem nagyvonalúságával igyekszik belesajtolni bennünket a tárgy-eszköz-környezet világába. „Pan-szubjektum-objektum-theizmusa” valójában hiányt és éhséget jelez, az általános összekapcsolódás vágyára utal – s mint ilyen, egy mélyen archaikus igény modern megfogalmazása.

 

Egészen más a nouveau roman kiindulása, közérzete (legradikálisabban Robbe-Grillet-nél).

Az ember-tárgy kapcsolat itt olyan koordináta-rendszerbe helyeződik, amit az ember alkot, de amiben a tárgyak független „istenekként” vesznek részt. A nouveau roman végső soron az ember helyét próbálja jobban racionalizálni a pontos tárgy-térképpel – de a feltérképezett világból kibontható új ember-tárgy kapcsolat, a szimbiózis új minősége igazában nem érdekli. A „különség” tisztázását és véglegesítését tartja fontosnak ember és tárgy között, s mintha ettől az elidegenítő gesztustól várna és remélne egy új típusú, magára koncentrálóbb, pőrébb személyességet. Az értelem arisztokratizmusával választja le az embert a környezettárgy-eszköz világáról – anélkül, hogy helyette átadná valaminek; vagy át tudná adni.

Vagyis, az értelem mérnökien pontos szkepszisét képviseli minden „bizonytalan” kivetítéssel és általános kapcsolódással szemben. Ennek a következetessége azonban az emberi szférában is olyan helyzetet teremt (ember és ember között), amilyet elsősorban ember és tárgy között kívánt megvalósítani. Nolens volens: a megcélzott „pőre személyesség” is tárgyszerűbb lesz.

A nouveau roman bizonyos értelemben szomszédja az egzisztencializmusnak, de érzéketlenül az „érzelmi-abszurd” tartalékai iránt – amiből pl. Camus táplálkozik. S ami – legalábbis remény lehet rá – túl dobja, illetve dobhatja a személyeset a maga határain.

A gyermek mint tét

Feltűnő a mai amerikai irodalomban a gyermek, a gyermekmotívumok jelentékeny szerepe. Mintha a civilizáció szorításából menekülne vissza a természetesnek és természetinek még rontatlan rezervátumába. Ahogy mi a történelmi gyermekkorunkba, a görögségbe nyújtóznánk vissza sokszor szívesen?

Handicap is a nagy történelmi háttér és hátvéd. Nehezíti a jelen önfeledtségét. A gyermeki gyermekkor: együtt és egyidejűleg hozza minden érzelem, reflex, gondolat múltját és jelenét. Az ősit állítja két lábra jelen idejű hús-vér hitelességgel. A mi történelmi gyermekkorunk panorámája egy kicsit szobortemető is mindig.

A civilizációt a gyermek fogja humanizálni? A Gyermek, aki közöttünk jár, s nem a nagy talapzatról néz le? (A görög talapzat lábánál, szerényebben, ott a Gyermek is.) A hippik, ha a szó görög értelmében cinikusok is tudnának lenni, sejthetnék, hogy mit játszanak el.

A viccelemzés mint kisegítő tudomány

Néhány lehetséges címszó a témához:

 

immanens tartalmuk és változó szövetük;

a csattanók kompenzáló, szublimáló, el- és áthárító szerepe;

a sűrítés, kihagyás, részletezés technikája;

az elemek jelrendszere;

elemek és jelzések kódértéke;

szimbólumaik egy- és többértelműsége;

a szimbólum-fedettség és felfedés fokozatai;

a célzás és utalás mechanizmusa, gazdaságossága a különböző érzelmi, értelmi hierarchia-szinteken;

sznobizmusuk, arisztokratizmusuk és popularizmusuk;

az adott szimbólum és allegória valóságos és abszurd elemeinek viszonya, aránya egymáshoz, s jelentőségük a hangsúlyozott jelentés szempontjából;

a valóságos elemekből épülő struktúrák torzítási mechanizmusa;

a valóságos elemek egymásmellettiségének konkrét, irreális, irracionális és abszurd kombinatorikája;

epikájuk és költőiségük;

összefüggésük a kor történelmével, nosztalgiáival, perverzióival, hitével, sérüléseivel, ízlésével, tudatalattijával, információs szintjével, manipulált és rendhagyó, intim és tömegneurózisból származó ismeretkörével;

a vicc mint népmese-pótlék, cselekvés-pótlék, társas „érintkezési” forma;

mint pszichológiai ösztönző és szabályozó;

mint faji-társadalmi önbüntetés, kritikai kihívás, nyílt vagy burkolt nárcizmus;

mint erkölcsi, politikai, történelmi, szociológiai szájhagyomány-marginália;

mint személytelen, kollektív szellemi termék, ami nevetségesbe uniformizál, s éppen a túlzással biztosít játékteret a szükséges komolyság személyességének;

mint banalizált védekező mechanizmus az egzisztencia banalizálhatatlan követelményeivel és következményeivel szemben;

mint szövete a mindenkori közérzet-elemzésnek;

mint banalizált élet és létezés-magyarázat, kollektív filozófia;

mint az egyetemes áttekinthetetlenség atomizált, mikro-megszégyenítése;

mint burkolt bosszú a metafizikummal szemben;

mint szájaló-mazochista értelmetlenség a szfinxértelmesség előtt;

mint agresszív remény.

Széljegyzet Beckett szótárához

  1. Az ember találta fel az irgalmat, részvétet, nem Isten. (Octavio Paz: „Az emberek hasonlókká válhatnak az istenekhez, de az istenek az emberekhez soha.”)

  2. A világ gonoszsága, állatiassága főképp onnét ered, hogy hasonlítani akarunk Istenhez.

(Lásd ad 1. O. Paz.)

  3. A szabó a rendelőjéhez: Uram, nézze meg a világot, és nézze meg ezt a nadrágot!

(Igaz. Csak miután a nadrág is a világra van szabva…)

  4. Az Isten megbocsáthatatlan.

(Egészen pontosan: a maga számára. Csak mi vagyunk abban a kísérleti-próbatétel-helyzetben, hogy megbocsássunk ártatlanul; vagyis megbocsáthassunk.)

  5. Isten létének evidenciája egyúttal az is, hogy nem létezhet. (Circulus vitiosus. A nem-létezés evidenciája egyúttal a létezés evidenciája is. Az antianyag az anyag, vagy az anyag az antianyag?)

  6. Isten nagy előnye az emberrel szemben, hogy ő találta fel a halált.

(Viszont az ember az öröklétet. Csak éppen mindkettő semmis az antropomorf logikán túl.)

  7. A Ninivére féltékeny Isten.

(Ninivei feltételezés. A bujkáló, rejtett, tagadott megváltódás-remény elszólása.)

  8. Dante, ez a komisszár, ez az Isten Quislingje az emberek között.

(Vagyis, ha szigorúan gondolom, egy Jób Istenének Hitler is Quislingje?)

  9. Tegyük fel, hogy egy patkány vagy más apró állat megeszik egy szent ostyát: a) lenyelte Krisztus testét? b) ha nem, hová tűnt? c) ha igen, mit csináljunk a patkánnyal?

(Negyedik kérdés: Szent Ferenc meg tudta volna tagadni a fecskéitől, hogy ne határozott igennel válaszoljon?)

10. Egyetlen mód a semmiről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha valami volna; egyetlen mód Istenről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha ember volna; egyetlen mód az emberről beszélni – nem antropológiai értelemben –, ha úgy beszélünk róla, mintha termesz volna.

(Reductio ad in finitum, ha folytatom a még kisebb irányába – a termeszen túl és azon is túl. S ugyanakkor előre-hátra kör: találkozás a kiindulóponttal. Vegyük a becketti csomópontokat, és induljunk el visszafelé: egyetlen mód a termeszről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha ember volna; egyetlen mód az emberről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha Isten volna; egyetlen mód valamiről beszélni, ha úgy beszélünk róla, mintha semmi volna. S ezzel a becketti mű magjánál vagyunk, a Textes pour rien, a Comment c’est szövegeinél.)

11. Az ész lerombolhatatlan.

(A művek realisztikusabban derűlátók: a lerombolt ész lerombolhatatlan.)

Egy Tolsztoj-emlékkönyvbe

Dosztojevszkij művei előbb kerültek a kezembe, mint Tolsztojé. Előbb a Karamazov, a Félkegyelmű, mint a Karenina Anna, a Háború és béke vagy a csodálatos önéletrajz és napló kötetei. Úgy érzem, ennek a sorrendnek az érvényessége később se billent meg bennem. Bár azt a termékenyítő ellentétet, ami az ő kétfajta látás- és viszonyulásmódjuk közt van – s amit a születő, modern regény útkereső feszültségében is bőven ott találunk, egyre inkább a legidőtállóbb útravalónak tekintem.

Tolsztojt nem tudom nosztalgia nélkül olvasni. Elsősorban tárgyias és konkrét érzékelése ébreszt nosztalgiát bennem, s az a nyugodt magabiztosság, amivel a történések és jelenségek horizontális felmérését részesíti előnyben – anélkül, hogy egy másik út sejtelméről valójában lemondana, illetve, lebeszélne. S éppen ez a rendkívüli benne. Tolsztoj kikerülhetetlen; akkor is hat és a tanítványai vagyunk, ha történetesen nem fogadnánk el. A maga módján mindent tetten ért, ami az emberi színjátékban tettenérhető. Rendező szempontjaival, „beállításaival” s még sok egyébbel vitázhatunk, de ez mindenképp csak egy másfajta alkat vitája lesz egy önmagában teljes, autonóm tenyészetvilággal. Nincs jobb út a Tolsztojénál, csak más út is van. S ha már a nosztalgiát említettem: lehet nagyobb ajándék s nagyobb önismeretre szorító szellőzködés, ha valami elvágyakoztatja az alkatot önmagából, aminek a lehetőségeit és szenvedéseit már fölösen ismerni véli…?

Egy mindenesetre biztos: ami az objektív érzékelés művészi gyakorlását illeti – mert azért mégiscsak ez minden igazi mű alapja, legyen az bármilyen természetű – kevesen mondhatják el, hogy nem adósai. S végül még egyet említenék a tolsztoji életmű tanulságai közül: az indulat nemességét és tisztességét; amit persze megint csak az objektív észrevevés felelőssége biztosíthat.

Az utóbbi években csupán a hosszabb elbeszéléseit és a Karenina Annát olvastam újra – de valamennyinél többször az Iljics Iván halálát. Ebbe a műbe minden alkalommal „hazatérek”. A Háború és béke, a Karenina bizonyára „nagyobbak”; de mint a Köpeny, az Iljics is egy újfajta érzékenységgel és ökonómiával ajándékozta meg a modern irodalmat. Itt már olyan rés fölé kényszerít bennünket, amiről tudomásul kellett vennünk, hogy a legvalósabb valóság.

Madách – Arany

A sztregovai magányos alakja –

megrendítenek az ilyen sorai: „Érzéketlennek tartanak s nagyon is romantikus vagyok, bajom, hogy soha nem találok, ki megért.” Ami nem igaz. Arany, a másik introvertált, nagyon is értette, a robusztus modorosságok mögött is biztos ítélettel. S milyen érzékenységgel! Viszonzásul: a nagyságnak milyen ritka természetessége, ahogy a víziók megszállottja fejet hajt a művesség tanácsai előtt! Barátságuk inkább levélírásra korlátozódott; az utak is nehezen járhatók voltak még: „Ne feledd… hogy Pestre való érkezésemig 10 nap szükséges, mert a posta is lassabb nálunk, meg az út is rosszabb, mint gondolnád” – írja Sztregováról. Hol is lehetett volna a mi Weimarunk, ahol ez a két egymásnak rendelt ellenpólus Goethe–Schiller barátságot csiholhatott volna ki magából – ha nagyon is másképp, más alkatkeveredéssel, s főképp, más viszonyok és feladatok közé szorítva. Megható, szerény, mégis kemény szókimondás, amivel megbecsülik egymást. S ahogy Arany a kúriák és kastélyok átkát sem hallgatja el: „Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is”, írja. „A mű alapeszmében, compositióban, mind abban, ami lényeges – eredeti, merész és költői –, hogy a külsőben, de a legkülsőben itt-ott némi hiány mutatkozik, az talán körülményeidnek tulajdonítható. Talán nem hatott úgy át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene, az irodalmi nyelv pedig évek óta romlik, több-több idegenszerűt vesz magába. Talán előbb kaptad a német s általában idegen cultúrát, hogy sem a magyar nyelvszellem kitörölhetetlenül ette volna be magát nyelvérzékedbe. Vagy ha nem így volna, úgy tán merészebb játékot űzsz a magyar nyelvvel, mint azt a nyelv most már tűrhetné. A verstechnika pedig nagyon megkívánja a nyilvános gyakorlatot: én fölléptem óta igen igen sokat tanultam e részben, noha az előtt is azt hittem, hogy tudom.” Ha valaki, éppen Arany volt az, aki a kortársak közül legmélyebben értette meg, hogy a Tragédia a „nemzeti színezet” hiánya ellenére is a legnemzetibb drámánk. Pontosabban: legalább annyira, mint a Bánk bán. S hogy a kettő ki is egészíti egymást: egyik a „nemzetin” keresztül figyelmeztet az egyetemesre, a másik fordítva. Jelképien, hogy a Tragédia szövegét „magyarító” Arany ugyanakkor így kínozza magát: „… óh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón’ – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Tovább röppent a költő pillanatja”. Magyar sóhajok. Ady: „Nézzek immár nagyobbakra is.”

Krúdy – Proust

Nem tudni pontosan, hogy Krúdy mit hol ír: ez szinte hitelesebb olvasói közeledés a világához, mint pontosan tudni. Mindenütt írja. Egy csodálatos mondatára emlékszem, amit szintén valahol, mindenütt ír le: „Ha csak azt tudnánk, hogy mit beszéltek a nők Szinyei Majális c. képén…” – Itt a varázslat magja: hogy feltételes módon, mégis egy hiteles állító módon belül tudja.

 

Vannak művek, melyek csak az utolsó betűig végigolvasva adják meg magukat. Ez a többség. Általában valami strukturáltat közölnek, hogy valamire utalhassanak. Krúdy azok közé tartozik, akik számára a „strukturált valami” inkább csak arra való, hogy egy metszően éles bizonytalanra hívja fel a figyelmet, ami már csak kiegészítésekben ragadható meg. Krúdy úgy és azért olyan, amilyen, mert szüntelen kitérésben van, hogy a leírhatatlan kiegészítések számára ne szabhasson határt se magának, sem az olvasónak. A kiegészítések kedvéért ír; hivő agnoszticizmusból. Mintha csak azért lenne a sok szó és mű, hogy a „kihagyott” lehessen világosabb, s a kiszorítottságában kiemeltebb. Mintha az egy tisztelete és rögeszméje miatt nem vállalkozhatott volna kevesebb szóra és műre. Innét a gondolati-érzelmi monotónia is: a lehetőségben, és nem kifejezésben adott korszerű tágasság. Éppen az egyhangúságában van a merész kihívás.

 

Proust időfolyamatban vonultatja a megállított múltat. Időhatározóinak, helyzet-rögzítéseinek kronológiai értéke is van. Emlék-tömbje olyan önmagában forgó-alakuló világ, ami maga ugyan nem vesz tudomást az időmúlásról (hiszen folytonos „megidézésben” van) – de az alkotó mégsem emeli ki a múlás folyamatából. Bergsoni, valóban: még ha áll is, akaratától függetlenül is mozog, halad valami felé. Igazolva, hogy a létben történés van, haladás.

Krúdy szemlélete, átélése, alapközérzete teljesen más. A történés nála állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni. Az időt radikálisabban függeszti fel, illetve relativizálja, mint Proust.

Kassáknál

A szobában, ahol az estét töltjük, három nagyméretű képe a falon. A középső pirosba komponált tér- és idomformák – nyugtalanítóan harmonikus és hűvös. Különösen az átlósan vezetett, keskeny, világosabb színű, mértanias csíkot érzem kitűnőnek. Az este folyamán többször ráfeledkezem, s ettől az átlós csíktól egyre dinamikusabbá lesz a kép – „epikus mértanná”. Különben nehezen barátkozom a festészetével. Már-már az érdektelenségig lejózanítja a színeket, a formát; s mintha a mértaniasságot nem belső feszültséggel értelmezné, hanem éber pedantériával. Vízióhiány? A tiszta formák világát járja körül, de mintha a szférikus démoniájukról nem tudna. Mégis, a magyar szabad vers legtelítettebb, legképtelenebbül értelmes sorait ő írta. Kár, hogy nem ez a bátorság és felszabadultság nyomta rá bélyegét az egész életműre. A magyar avantgarde-nak masszívabb, irodalomtörténetileg is kevésbé háttérbe szorítható bázisát teremthette volna meg. Ami van, így is az ő erőfeszítésének a gyümölcse. Így vagy úgy, majd mindenki adósa.

 

(Vagy csakugyan nem alkalmas terep az irodalmunk a „modern” számára? Nem vagyunk „kitaláló”, „újító” irodalom? Mindenesetre nem úgy tartozunk ebbe a típusba, mint mondjuk a francia – de azért ennyire távol sem esünk. Túl sok előítélettel, előzetes koncepcióval határoztuk el, hogy milyenek vagyunk – anélkül, hogy szüntelenül kipróbálnánk, mi telik ki belőlünk. Megfeledkezve ilyesmikről: a szellem önfeledt önkénye és következetlensége – felelőtlen kíváncsiság – független felelősség – stb. S még mindig vonzó a próféta-attitűd; ami jó, ha egy században egy zsenit tesz kivételessé, és nem ront meg. Az a prófétaság, ami jövőbe szuggerált konzervativizmus is egyben, ismeretlen lehetőségeink és tartalékaink eleve megkötése.)

Antonioni, Nagyítás

Csak a labda nélküli teniszezés tévedés – ti. a film végén. Bármennyire szuggesztív és szép, kicsit tanító összegezés. Az üresjárat, a funkciónélküliség érzékeltetésére sokkal jobban a helyén van a légcsavar-motívum (a maga behemót használhatatlanságával), először a régiségboltban, aztán az autóban, az üres műterem padlóján: a szárnyalásnak ez a testétől megfosztott, tárgyiasult lelke. S zökkenés nélkül illeszkedik a többi konkrét-képtelen elemhez. Nem így a végjelenet. A bohóc-hippik irodalmias kerekséggel jelennek meg újra a teniszpályán, hogy „eljátsszák” a morált. Sok. – A filmben különben ott bujkál – szándékosan vagy véletlenül – valami bizarr-blaszfemikus jézusi vonás is. A riporter-főhős külső megjelenése, például; s ahogy lassan, szinte önmaga ellenére a lényegre, a felkínálkozó hivatására eszmél. Talán minihivatás ez, sok sürgetőbbnek gondolható feladat mellett – mégis megnő. S paradox módon, épp akkor a legjobban, mikor ebben a blaszfemikus Jézus-palántában elbizonytalanodik a hivatás, a megváltás makacssága – vagyis, amikor a teniszjelenetben visszadobja a „labdát”. Ez a megkísértés pillanata: mintha ő is hinni kezdené, és elfogadná, hogy az élet úgyis segít magán, különleges beavatkozás nélkül: hiszen íme, a kihívó „teniszjátékkal” is valójában a képtelen, a mocskos, az értelmetlen „józanság” ellen tiltakozik. Ha így értelmezem, a jelenet önmagában jó, sőt kitűnő – de semmiképp sem a végén. Valahol közben inkább, a film második felében kellett volna esetleges, spontánul kialakuló jelenetté tenni, amire közben rakódik rá egyéb motívum, vonatkozás és történésmorzsa – ti. hogy utólag hívódjon elő, mint a légcsavar. Így persze, a képlet is megváltozna kissé: a riporter-főhős (ebben az esetben) a hippi-teniszezők csábító kísértése után is tovább makacskodna és nyomozna – a maga másfajta, józan józanságával. Csöndje és magánya nem a mesterségesen színhellyé maszturbált teniszpálya mellett fogalmazódna meg, hanem azokon a banális utcákon, házakban, szobákban, ahol a magány és csőd feltűnés nélkül, folyamatosan születik és manipulálódik. S ez így erősebb lett volna. S tanító lírizmus nélkül utalt volna arra, amire különben az egész film utal: hogy a hippi-tenisz, minden mögöttes jelentéstartalmával együtt, valóban csak szorongató kísértés – ál-kiút.

Két megnyitó

Sündisznóállás

Sokszor próbálták elhitetni velünk, hogy igaz történelmi erőnk valamiféle „sündisznóállás”. Sokszor kénytelenek is voltunk vele – de még akkor is kritikus önvédelem ez, ha csak átmenetinek, bizonyos feladatok megoldásának az időszakára szánjuk érvényesnek. A kirekesztés könnyen belső igénnyé, életszabállyá lesz. A kirekesztésben – és ide tartozik az egyoldalú kifelé tájékozódás is – az a veszélyes (és csábító), hogy megbarátkoztat a hibáinkkal; másrészt nem enged túllépni a provinciális kipróbáltságokon.

 

A mesterségről szólva: számunkra különösen veszélyes minden olyan gyakorlat, ami az etnikumnak, s általában a kirekesztő kizárólagosságnak cinkosan szűk és zárt bástyája mögé szeretné besűríteni a sajátságainkat, és ott művészetté konzerválni, mint valami indián rezervátumban. Csak az nem vész el hosszú távon, amit sikerül megosztani.

 

Szándékos nosztalgiákat, beidegzéseket kell újraértékelnünk, és szellemi erőfeszítéseinket ehhez hangolni. A horizontálisabb múlt (ködképek) helyett vertikális feladatok szellemi magasfeszültségét kaptuk cserébe; a partikuláris helyett az egyetemeset. Egyedül ebben térülhet vissza – magasabb szinten –, amit a politika eljátszott. A technika kora a határtalanság kora, a szó minden értelmében; s program lehetne, hogy ezt politikára is lefordítsuk.

 

Már ott tartunk, hogy igazi rangunk csak az önfeladás nélküli befogadás lehet. Megtanulni, hogy a szellemi tártság egyenrangú rokonságot nyújthat a vérségivel. Tudatosabban tudni, hogy csak a vertikálisban nem illúzió a „szabadságunkról” beszélni.

Irodalompolitika

Irodalompolitika csak akkor kaphat történelmi távlatban értelmet, ha a legtárgyilagosabb kritikai gyakorlatba építi bele magát. Ami meg akar íródni, végül is megíródik; csak éppen a nemzeti kultúra (általános kultúra) szempontjából nem mindegy az időbeli eltolódás. Lavoisier-t ki lehetett végezni, a modern kémiát nem. Bár nyitott kérdés, hogy a kivégzés elmaradása nem hozott-e volna más fejlődési menetrendet. S Lorca „öregkori” költészete? (A Petőfi típusú ön-feláldozás más etikai hangsúlyú determináns.) Amiről szó van – hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, amiről Madách írja: „… az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld a lábuk alatt, s maguk elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még maguk küzdöttek”. A megtervezhető szabadság gondolatával s gyakorlatával a művészet nem tud mit kezdeni. Mintha a politikától, mondjuk, azt várnánk, hogy mondjon le a taktikáról. Egészséges az egyensúly irodalom és politika között, ha kölcsönösen figyelnek egymásra: az igények és ajánlatok ösztönző megfogalmazásával, a maguk területén.

I/B

 

Notesz

 

Realizmus: a hold előtt pille repül át.

 

*

 

Fogalmazok – a ravasz egy, de a puska csöve kettő.

 

*

 

Szigorúságból és vízióból építkezni.

 

*

 

Hatni – pontosságban magára hagyni.

 

*

 

Nyomozom, hogy mióta, mikor.

Az évek mögé kellene visszahátrálni, de úgy, hogy közben nem fordulnék vissza. Vagyis hátrálva búcsúzni a folyton előttem hagyott jelentől, ami egyúttal egy tőlem távolodó jövőbe is rohan, holott számomra ez a jelen a legközvetlenebb múlt, miután éppen én lennék az, aki közben egy folyton hozzám közeledő múltba ereszkedem vissza, mint a legközvetlenebb jövőmbe, amiről ugyan hihetem, hogy látszólagos jövő, de hihetem azt is, hogy az a másik jövő az igazi múlt, amitől távolodom, sőt, a múltak múltja, aminek a távolodását még az is megpecsételi, hogy olyan közvetlen múlt előzi meg, amit magam előtt hagyva ebből a jelenből szakítok ki, ami már jelenként is kritikus volt, hiszen éppen a hátrálásommal fosztom meg a lehetőségtől, hogy tiszta jelenként a jövőt számomra is érvényesen határozza meg, tehát egyértelmű előzmény és ok legyen, e helyett olyan múlt következményévé is teszem, ami számomra az éppen létesülő jövő, miután abba ereszkedem vissza…

Mindez megnehezíti a pontosságot, hogy mióta, mikor.

 

*

 

A nyelv a „kiűzetés” a paradicsomból. Az alma egy főnév volt.

 

*

 

Süt a nap. A kertben ütközik a fű. A csupasz fák ágain fénymáz. Három kék szoknya a kerítésen. Négy madár egy szitakötő körül. A teraszon csonka gumicső, mint egy bélcsatornává rövidített kígyó. Kezdhetjük, tehát –

A leltár nyugalma! És kimeríthetetlensége. Az összefüggések tébolya! És morfiuma.

 

*

 

Hazafelé a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

*

 

Belső teatralitás és felfokozott elveszettség érzés – enélkül semmi lényeges nem megy.

 

*

 

Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új. Csak így.

 

*

 

Szkeptikus vagyok, nem tudok kegyetlen lenni. Bizakodó – csak a könyörtelen művészet vonz.

… a nélkülözhető szépséget felismerni, s makacsul mellőzni, hogy meztelenebbül próbáljunk szemközt maradni a tárggyal –

Valami ilyesmiről lenne szó.

 

*

 

Szelíd kérlelhetetlenség a szépség szolgálatában – ez, ami nincs.

 

*

 

Az utolsó, maradék szótag – az értelem és ösztön biztos tehetetlenségével, biztos bátorságával – hídnak dobja magát, túlsó part nélkül.

 

*

 

Nincsenek szabályok. Ez sem igaz – „nincsenek szabályok” sincsenek.

 

*

 

Sok meddő vitát elkerülhetnénk, ha a művészettől nem „valóságot” követelnénk, hanem hitelességet.

 

*

 

A valóság annyira bonyolult, hogy könnyebb lehetségest mondani róla, mint bármit hazudni ellenében. A „lehetséges” változatai könnyedén túlszárnyalják a hazugság erőlködését.

 

*

 

(Örök remény) Várod, hogy jön egy pillanat, amikor a szavak rést vágnak, s egy olyan térbe zuhansz át, ahol minden fegyelmezetten, véglegesen, tovább nem részletezhető kimeríthetetlenséggel variábilis – és nem olyan kisszerűen mozdíthatatlan, mint ezek az átmeneti hullámok itt.

 

*

 

Jogos megjegyzés (néha): az irodalom, művészet végül is nem találmány-bejelentő hivatal.

 

*

 

Bevezetendő terminus technicus: lökhárítós irodalom.

 

*

 

Volk, ohne Eigenschaften. Musilunk nincs; pedig nagyon kerülgetjük mindennapjainkkal a méltó témát.

 

*

 

Ha nem történik semmi, olyan, mintha illetéktelenül utolérték volna az embert. A mai próza szívesen él ezzel az inzultáló modortalansággal – nem csoda, ha a jómodorúak prüszkölnek.

 

*

 

A szintézis forradalmi keresése népszerűtlenebb, mint a bedobott gyeplő vágtája. Botránkozni szórakoztatóbb, mint érintetten zavarba jönni. Bartók jó példa rá.

 

*

 

Illyés írja a Nyugat Orosz Dekameron-jának az előszavában: egy szemernyi hazugság a műben, s az egész megromlik tőle. – De ez ritka eset. A szemernyi hazugság elhelyezéséhez túl nagy technikai intuíció kell, s komoly érzék a gazdaságossághoz. A hazugság azonkívül narcisztikus is, szereti elhinni magát – s akkor már szaporítani kell a „szemernyi” nem-igazat.

 

*

 

Tisztáztuk már kielégítően, hogy bizonyos pszichózisok mögött nem olyan erőt meghaladó „megismerési szint” rejtőzik-e, amit a legerősebb személyiségek is csak úgy tudnak elviselni, ha művészetté szublimálva megosztják másokkal? S ha ez a képesség nincs meg, a világosságtól lesznek vakká, a tiszta felismeréstől egyensúlytalanná. – Nem az a botrány, ha a művészetet a pszichózis véglete felől is meg lehet közelíteni; botrányt csak a végletek egyensúlytalansága okozhat a művészetben, a jelenlétük soha.

 

*

 

Minden nagy alkotásban van valami determináltan szomorú. Minden nagy jellemben, végletesen kitárulkozó tájban, minden kiemelt, maga létébe elkülönített tárgyban. A magába visszatérni tudó görbe már nem ad fel magának új feladatot. A visszavonulásnak, a be-csavarodásnak ez a mozdulata az utolsó üzenet, ami még értelmezhető.

 

Magukba-idegenített értékek panteonja – platóni ideák kirakata: üveg mögött, dermedt tökélybe zárkózó próbababák. Várják, eltűrik, hogy (így vagy úgy, ahogy lehet) felöltöztessük őket.

 

*

 

Három költő arcképéhez: Nemes Nagy: habzásból fölcsapott arcél. Pilinszky: mosolytalan, derűs megsemmisültség. Weöres: organikus kristály.

 

*

 

Camus ateista? Hogyne. Olyan szenvedéllyel, hogy sikerül megfogalmaznia az ateizmus metafizikáját. A líra ajándékbosszúja.

 

*

 

Megmagyarázták. Megmagyaráztuk. Megmagyaráztam. És? A tárgy már világos, az alany árnyékban. A reflektor nem világíthatja meg önmagát, csak egy másik világíthatja meg, s azt megint egy másik. De ez mégsem elég. Amit én tudhatok magamról, csak a másik tudhatná rólam, ha én tudhatnám róla, amit ő nem tudhat magáról. A tárgy egyre világosabb; az alany még mindig árnyékban. Azért csak rajta! írjunk, költsünk, magyarázzunk; utána, a csend, talán közöl valamit.

 

*

 

(Séma)

Este megjött, megetette a lovat – nem este, éjszaka jött meg, megetette a lovat – reggel jött meg, megetette a lovat – el se ment, nem etette meg a lovat – stb. Illetőleg: ő sincs, ló sincs, etetés és nem-etetés sincs –

Helyes. Most már írhatok arról, ami úgy van, hogy lesz.

 

*

 

Realizmus mint a szabadság luxusa. Realizmus mint a tudatos pontatlan célzás magasiskolája. Mi történik, ha a „pontatlan célzás” reflexe odáig tökéletesedik, hogy már a hamis céltáblát is pontatlanul veszi célba? Az eredmény lehet az is, hogy véletlenül az igazság találtatik „szíven”. De ez már telitalálatnak is hiteltelen. Az így ölbe hullott igazsággal éppúgy nem lehet mit kezdeni, mint a hazugsággal.

 

*

 

Vita helyett: büszkék vagyunk a Zalán futására, de a Csongor és Tündét olvassuk s játsszuk még ma is; a Toldiról elérzékenyedve beszélünk, de este, ágyban, inkább az Őszikéket lapozzuk fel; bátor tettnek érezzük a Civilizátort, de a Tragédia számára sajátítjuk ki évről évre egy város főterét; a Rózsa Sándort elolvassuk egyszer, de a Barbárokban csodáljuk azt a… – Ami, persze, semmit nem bizonyít megnyugtatóan; csak a nyugtalanítás kedvéért jegyzem fel.

 

*

 

X. írásaihoz: még akkor is preparál és prezentál, mikor az anyag már önként, önmaga is elámul.

 

*

 

Az egy szó, amiért az egész íródott – többnyire az marad ki, mint szükségtelen?

 

*

 

Korszerű művészet – amelyik a legtöbb korszerű projekciót képes felvenni. Az izmusok egymásutánja tükre a projekciók megkavarodásának is; értékek, hierarchiák, törvények, formák stb. elbizonytalanodását is jelenti. A „belső kép”, ami kivetül, amorf, egyre kevésbé ellenőrizhető és kézben tartható, s így a hasonlóra tud leginkább ráfonódni. Képzőművészetben a tassizmus a legnyíltabb, a legárulkodóbb ebben a vonatkozásban. Valójában teszt-művészet, Rorschach utóda. Bizonyára nem véletlen, hogy a tesztek közül éppen a Rorschach az egyik leghasználhatóbb.

 

*

 

A költészet nincs kötelezve rá, hogy indokolja magát, tárgyát és érzékenységét az evidenciák közé tudjuk sorolni. Egy jó vers annyira evidens, mint egy fa vagy kődarab. Nem kell hasonlítania semmire. El kell, illetve úgy lehet elfogadni, mint egy fát vagy kődarabot. A próza evidenciája az összehasonlításban valósul meg, az önindoklásban, ahogyan alkalmat és mintát ad a hasonlításra. Nem ő maga a „fa” vagy „kődarab”, hanem a nyújtott élményfolyamat, aminek a révén kapcsolatba kerülünk a „fával” vagy „kődarabbal”. Nem létet kérünk rajta számon, hanem létesülést; nem állapotot, hanem életet.

 

*

 

A kísérletezés mint exhibicionizmus. Fals. Ha már – akkor legyen mazochista.

 

*

 

A Mitológia utolsó toronyszobája: az önirónia.

 

*

 

Nem tudok címet adni. Nem tudok megnevezni. Illetéktelen. Illetlen. Ráfogás. Szűkítés. Tágítás. Félrevezetés. De azon is rajtakapom magamat, hogy mindez: késleltetés. Föl a holtpontig, és a csendnek adni át a helyet. Semminek nincs címe. Mindennek ugyanaz a címe. Nincs „neve”, csak „név” van. Végül is.

 

*

 

S. Gy. érzékenyen nyomoz az életrajzi, intim, alkotás körüli adatmorzsák után. Igaza van. Még egy konkrét, alkotói hasfájás sem ártatlan, s még egy Lucky-monológ struktúráját is tovább árnyalhatja… Nyomoz az „androgin” jegyeim után, a Pontos történetek, útközben kapcsán. De mehetne tovább, s akkor a Saulus vagy az Atléta, a Film, vagy bármelyik írásom kapcsán is. Ti. hogy nem ez és az – hanem sem ez, sem az. Hanem mi? Nyilván harcban a polarizáltsággal, a polarizáltságért. Az anyaméhben is kell egy kis idő, amíg a nemi jelleg nyilvánvalóvá válik. S ki ne emlékezne erre? A lehetőségek kimeríthetetlenek. Egy kő, egy fa hajlásszöge, egy spárgadarab a földön, egy rés a falon, egy mozdulat önmagában, mint lefutás – mindez kihívás is a behelyettesítődésre. S a kihívásoknak ebben a játékában a „polarizált nemi kötöttség” még vízjelként is alig marad meg – de a „nemi kötöttség” (mégis nevezzük valahogy) annál inkább. Felteszem, hogy aki egy kővel nem tud „orgazmusig közösülni”, az igazán ágyban se. Csak milyen ritka! Napokra megvigasztal egy ilyen ki-, vagy inkább belépés emléke.

 

*

 

Sommázva úgy illik tudni, hogy Tolsztoj a realista, övé a hitelesebb társadalom, Dosztojevszkij neurotikus túlzás. Kérdés, hogy a történelem melyikhez utal vissza hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de változatlanul érvényes realizmussal – s melyik utal előre hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, a kiszámítható-várható realizmus nagyobb valószínűségével. – Kérdés. Mindenesetre, ilyen latolgatások közepette vész el az esztétikum iránti elfogulatlan (naiv?) érzékenység.

 

*

 

Rimbaud Le dormeur de val-jának nyitó képe: „C’est un trou verdure où chante une rivière…” Itt fekszik a halott katona. S a záró sor: „Il a deux trous rouges au côté droit.” – Milyen zártra boltozza össze a „trou” szócska a tizennégy sort! Gótikus ablakkivágatba helyezett völgy.

 

*

 

Egy éjszaka a Bolond Istókkal, hosszú évek után – „De, írva, nem majmolja senki olcsó Fogásait, vagy a kor divatát, Csupán a belső ösztönt követi S lesz jó avagy rossz, – de eredeti. Felejti, úgymond, mit annakelőtte Tudott s tanult: nem publikumnak ír; Sajátjából – mint pók a magaszőtte Fonált – ereszti, mit a tolla bír; Tekintély vagy szabály nem lesz előtte, Csak amit gondol, s az üres papír…” – Messze vinne, ha ki akarnánk bogozni, mért megrendítőbb, szeretnivalóbb nekünk ez a hang, itt Hunniában, mint mondjuk a nagy gallé, Stendhalé, aki így keményíti meg a profilját: „Azoknak írok, akik különbek nálam.”

 

*

 

A romantika, mint az újkori organikus szemlélet jelentkezése –

 

*

 

Musil (Mann ohne Eigenschaften): „Minden csendélet a teremtés hatodik napján ábrázolja a világot, amikor Isten és világ még egymás között voltak, ember nélkül.” – Ismer a művészet ilyen csendéletet? Látomásra kénytelenedünk, kiegészítéseink vallomására. Meg vagyunk fosztva az alázattól, hogy a magára maradt létezésre nyissunk rá. Tárgyilagosságunk exhibícióban-mazochizmusban megfogalmazott tárgyilagosság. A hetedik napon ábrázolunk a legjobb esetben, kicsit mindig ünnepélyesen. Művészetünk ezért rituális szembesítés – ahelyett, hogy a kertelés-nélküliségben pusztán csak megjelenne.

 

*

 

(Németh László): „Történelmileg beért feltételek között kell a művészetnek megszólalnia.” – Szívesebben olvasnám azzal a kiegészítéssel, hogy a beért feltételek között kell mindennaposan élnünk (hogyan másképp?) – nem felejtve viszont, hogy a művészet épp azáltal él, hogy szüntelen robbantással biztosítja a holnap művészetét.

 

*

 

Hangsúlyeltolódás az életérzés, a közérzet javára, párhuzamosan a képpel, mint sűrített cselekményszuggesztióval. A klasszikus cselekmény relativizálódik a szüntelen sebesség és változásélményben. S paradox módon, éppen a technizált életforma teremt új érzékenységet, felfedezni az Állóképben a belső dinamikát, a külső sebességnél lényeghordozóbb belső, látens egymásra következést. Mikro- és makroelemek, jelenségek egyidejű figyelembevétele, egybelátása lép előtérbe. Mint aki a sebesség holtpontjához közeledik: már nem az átmenetek nyűgöznek le (nem elsősorban azok), hanem a legyőzött átmenetek által megteremtett új Kép, aminek a „mozdulatlanságában” immanensen benne van a megelőző volt mozgás, és minden elkövetkezőnek sűrített lehetősége.

 

*

 

Az igazi avantgardizmus minden lehet, csak feledékeny nem. Ereje éppen abban van, hogy botrányosan jól, atavisztikusan emlékezik. A konzervativizmus szenved amnéziában.

 

*

 

Szavak hirtelen felbukkanása jelentés-tartalmuk nélkül: csak mint puszta hangzás. Ugyanígy a tárgyaké is: csak mint anyag és forma, a használat és rendeltetés vonatkozásai nélkül. Heurisztikus-banális híradás egy olyan külső „szemszögről”, ami már nélkülöz minden értelemszerűt meghatározó szűkítést.

Némely divatos művészeti irányzat törekvése, hogy csupa ilyen híradásból építkezzen. Téves. Az értelemszerűt meghatározó szűkítéssel és szűkítésből kell ablakot nyitnom, rést. A mű biztosította kilátás lehet csak heurisztikus-banális híradás (ilyen értelemben).

 

*

 

Camus-nál folytonos küzdelemben teremtődik meg újra és újra az abszurd; de végső soron még sincs indokolva, hogy az éremnek mért erre az oldalára helyezi a hangsúlyt. A lét komplementer természetéről nem beszél. Abszolút remény, abszolút reménytelenség egyformán helytelen leírás. A kettő egyidejű bizonyításáról, átéléséről sem lehet szó, csak dinamikus egybejátszásukról. A hitem abszurd; s az abszurd: hit. Hogy az ellentmondás mit fűz össze, arról fogalmam nem lehet; csak közérzetem a folytonos folyamatban-fogalmazódásról.

 

*

 

Minden, ami múltértékű a művészetben, szomorúbban szép.

 

*

 

Gorkij jegyzi fel: az öreg Tolsztoj egy vendégnek váratlanul a nyakába ugrott hátulról, s mint egy szakállas faun, tutulva vitette magát körbe a szobában, a vacsoraasztal körül. – Kellhetett nagyon az a zarándoköv! Csak az a baj, a kár, hogy a mű „köré” is jutott belőle. A honvéri hömpölygés, a nyomasztóan nagyszabású etika stb. mögött a magában elhallgattatott Tolsztoj! – mint a műbe szelídített kompenzálás nyersebb humusza. Nyers – de milyen normához képest, ami megérhetne bármilyen elhallgatást? Keveset (alig) foglalkozunk a megíratlan művek részletes, filológiai pontosságú elemzésével… Már csak ezért is, diagnózisaink féldiagnózisok. – (Friss, magyar vonatkozású példa Móricz szerelmi levelezése. A Barbárok s még néhány írása mellett a legmaibb izgatottságú prózáját – megíratlan művét – adja itt. A veszteség minősége és arányai ezekben a levelekben csakugyan kézzelfoghatóan elemezhető.)

 

*

 

A közelmúlt kor-neurózisra adott irodalmi válaszainak két tipikus véglete: közöny – dühöngés. Figyelemre méltó (s épp ez utal a neurózis-gyökerekre), hogy mindkettő, bizonyos értelemben a saját struktúra ellentéteként, mintegy átcsapásként született meg. A nyugtalan, mindenben és mindig érdekelt-érdeklődő francia géniusz kezdte a közöny sivatagát térképezni; a Cromwellel lehiggadt angol a dühöngés dzsungelét.

 

*

 

Hőség – és egzisztencializmus.

 

*

 

Ami az emlékezetben elhomályosul, elsüllyed: élve hal meg, szervesen; személyesen nincs (és mégis van). – A fotó, a film az élőnek is az élő-halott maradandóságot előlegezi, eleve tárgyiasítva a személyeset. Styron írja a Három lámpa gyullad-ban: „Talán ez az egyetlen tudománya a fényképezőgépnek, de ez megdöbbentő: hogy ami elmúlt, az végleg elmúlt.” – Az elidegenedés pszichológiai motívumai közt ennek a médiumnak a közreműködését is számon kell tartani (az ún. „pozitív-nevelő tematikák” esetében is).

 

*

 

A kritika nélkülözhetetlen; nélküle az író kisebb biztonsággal ismerhetné fel a függetlenségét, szabadságát. A kritikus általában nemcsak az íróból él – cellában is, falak közt, aminek támaszkodhat. Nem fenyegeti a kivételes halálnem, hogy szabadságba gebedjen bele. Ha mégis – már nem kritikus. Illetve, az íróval együtt „áldozata” a műnek.

 

*

 

Ami modern, nem feltétlenül őszinte; de ami őszinte, feltétlenül korszerű. Túl nagy a mesterséges homály a „formabontás” fogalma körül. Pontosabb, ha ezzel helyettesítjük: megfelelő formát kereső. Valéry írja, hogy a remény szkeptikus, mert kételkedik a jelenben. A formabontás is csak ilyenformán hiteles: ha megvan benne a továbblépés reménye, a jövő.

 

*

 

Pessoa: „Mindennapos felfedezésem – minden azonos önmagával.” – Nemcsak felszabadító, heurisztikus közérzet ez Pessoánál. Egyidejűleg a burkolt irónia tér napirendre afölött, hogy belelát ugyan a kártyákba, de ennek semmi következménye nincs, a játék ugyanúgy folyik tovább.

 

*

 

Kerouac Úton-jában határozottan bosszant az a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Rontja az irodalmi hitelességet is. Akkor már inkább Jack London elkeseredettjei és dühösei.

 

*

 

Beckett helyzeteket abszolutizál – élő „halottak szigetébe” keretezve.

 

*

 

Th. Mann: „…a mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság.” Másképp közelítve: a legtágabb értelemben vett mítosz az értelmezett jelképekben felfogott világ, amiből nem léphetünk ki. Tudatunk, érzékszervi adottságaink, képzeletünk, a nyelv: ugyanannak a mítosznak a kiszolgáltatottjai. Egy ilyen általánosítás, persze, minden határt elmos, de arra jó, hogy akkor is emlékeztessen, amikor megfeledkezünk róla: csak mítoszon belül teremthetünk változatokat.

 

*

 

„Ultraparadox konzervativizmus” – leginkább Nemes Nagynál, Rábánál, Pilinszkynél. A tiszta rációval legyűrni próbált homály (bonyolultan még Pilinszkynél is, a tudatos személyesbe koncentrált metafizikum révén) – már valóban helyet ad az egyszerű világosság zavarba hozó másfajta homályosságának; mellőzve az abszurd és szürrealista logikát.

 

*

 

A komolyság, komolytalanság egyformán végső felelőtlenségbe (ábrándba) fut ki? Az irónia alján ez?

 

*

 

Paraesztétika – atmoszféra-elemzés.

 

*

 

Fontos megjegyzés (Antonio Pizzuto): „…személyek, események, pszichológiai adatok megdermednek, ha elmesélik őket.” – „…az ábrázolás nem rogy össze az abszurd kényszer alatt, hogy a cselekményt tudósítássá változtassa, mert tudja, hogy a tény absztrakció. Elbeszélt személyek dokumentummá válnak, az ábrázoltak tanúk maradnak. A tudósítás (jelentés, beszámoló) nem lesz olyan az olvasó számára, mint egy eléje tett geometrikus rajz, hanem az ő aktív részvételével abból fog intuitíve megelevenedni, amit olvas.”

 

*

 

Séma és analogon: nem az energiát értem meg, hanem a hatásait, amire lefordítja magát. Az energia feltételezése („átélése”) teszi lehetővé a képletek, törvények megalkotását (az „ábrázolást”).

 

*

 

Kritikai életünk természetrajzához: gyakran olvasom, hogy valaki (nálunk) Joyce-, Proust-, Hemingway-, Camus- stb. epigon – de ugyanezt még véletlenül se Tolsztojjal, Gorkijjal, Balzackal, Fagyejevvel stb. kapcsolatban. Feltűnő.

 

*

 

Ötven-száz év múlva a legbanálisabb tény is izgalmassá lesz; ami szürkévé teheti őket, a középszerű irodalom. Bármilyen emlékirat, önéletrajz, napló, krónika időállóságával csak a kor néhány remekműve versenyezhet. Szophoklésszal a rabszolga feljegyzései.

 

*

 

Önmagában semmi sem olcsó, banális, ha szerves összefüggésbe hozom azzal, amit éppen elhallgat vagy nem képvisel. Sokat köszönhetek értéktelen olvasmányoknak, melyek épp azzal segítettek hozzá a szűréshez, hogy komolyan tudtam venni őket. A selejtnek komoly információs és tünetértéke van. A dömping-méretek nem tűrik az „ártatlant”, minden formáló tényezővé lehet.

 

*

 

Fleischmann az egyik nyilatkozatában gettó-művészetnek mondja az expresszionizmust, aminek a terhes örökségétől meg kell szabadulnia az új német filmművészetnek. Nekünk (még mindig) az anekdotától.

 

*

 

A tények tisztelete visz el az agnoszticizmusig.

 

*

 

Mindent elhalványító hatást tudnánk elérni, ha a lehető legpontosabban tudnánk leírni, ami történik. Hacsak megközelítőleg is azt, amit az átélésben banálisnak és természetesnek veszünk. Minthogy ez képtelenség, elhitetjük magunkkal, hogy amit átélünk közvetlenül, arról az irodalom tud többet közvetve…

 

*

 

Fikció nélkül nincs objektivitás, objektivitás nélkül nincs fikció.

 

*

 

Sokáig azzal ültem le a papír elé, hogy megpróbáljam tisztázni, mit képzelek, hogy elmondhassam, mi van. Aztán fordítva; és azt is papírra vetve. Keservesen kevés. Ez a pillanat az, amikor rimbaud-i döntést lehet, kell, és mégsem lehet hozni.

 

*

 

Egy új realizmus-modell néhány lehetséges szempontja: a szerkezet alárendelése az életszerű véletleneknek; az előkészítő előreutalások lehető kiküszöbölése; az arányok függetlenítése a végső mondanivaló „logikusnak” látszó arányigényétől; a tárgyi észrevételek és érzékelések életszerűen valós (és kiküszöbölhetetlen) beugrása és rögzítése; a biológiai önérzékelés (szintén valós és kiküszöbölhetetlen) jelzése, a szabvány ízlésbeli és esztétikai normáktól függetlenül; a tudat-folyam beleszövése az ábrázolt külső és belső történés-folyamatba, s nem művi különválasztása; a látószög fluktuálása; tiráda vagy naturalista mindent beleszorítás helyett a párbeszéd „szerkesztetlen”, spontán sűrítése.

 

*

 

Flaubert ajánlja Maupassant-nak, hogy addig nézzen egy fát, míg olyannak nem látja, mint soha azelőtt senki.

Tele vagyok tudati képmással. Van tudati képmásom a fáról, s ennek újra és újra meg kell ütköznie minden alkalmi fával, ami elém kerül. Tapasztalat, begyakorlás, konvenció segít, hogy ez ne történjék mindig katarzisztikusan (ami elviselhetetlen volna). Művészi alkotás viszont megéledni nem tud nélküle. Mégis, áthallást kell biztosítania a konvencionális tudati képmás felé; hogy jelből jelentéssé váljon. Hozzátéve, hogy köznapi szinten is ez a kettősség a „létezési érzékenység” feltétele. Ez biztosítja, hogy ne csak lássunk, hanem viszonylag értsünk is; hogy ne csak érzékeljünk, hanem érezni-megérezni is tudjunk.

 

*

 

Természetellenes helyzet, ha a művek sokkal szélesebb esztétikai, világnézeti spektrumban jelenhetnek meg, mint amilyen spektrumot a kritika engedélyez magának. Különböző hegyeket különböző felszereléssel lehet csak megmászni. Sőt: a Kékes megmászása kétségkívül kollektívebb örömforrás (és lehetőség), mint a Mont Blancé. És?

 

*

 

Olyan alkotói módszerre kellene gondolni, amelyik a valóság összefüggő víziójából indul ki, de aztán már – az íróval együtt, közösen – előttünk létesül a dallam. Elhitetni, hogy az író sem tud többet előre, mint az olvasó.

 

*

 

Ha a valóság pontos, és összefüggésekben gondolkodik, mi csak pontoskodók lehetünk és összefüggésekről gondolkodhatunk.

 

*

 

Az idő-dimenzió végtelen. Az anyag valami módon mégis véges? Ebben lenne az ismétlődés záloga és elkerülhetetlensége?

 

*

 

Pszichológiai teszt: világjáték (x. számú tárgy, melyek a valóságban is adva vannak – illetve lehetnének –, s ezekből kell tetszés szerint felépíteni a „világot”). Az irodalom mint teszt? A művészet, vallás mint ős-teszt? A létezés mint létteszt?

 

*

 

Az idill tragédiája, hogy nélkülöznie kell a tragikus elemet.

 

*

 

W. németül írt verseiből mutat párat, s fel is olvas egyet. Először azt hiszem, hogy magyaros kiejtésétől olyan ismerős a zenéje, de olvasva látom, hogy nem, hogy németben is megtalálta sajátos ritmikájának a lehetőségét, a maga verslevegőjét teremtette meg. Nem nagy versek, de érdekesek, izgalmasak, s az övéi. Szókincse elég kicsi, és a nyelvtanban is elég bizonytalan. Mégiscsak kell legyen egy nyelvréteg, ahol már majdnem mindegy, hogy saját vagy idegen nyelvről van szó; s amiből a kivételes alkotói ösztönösség minimális „eszköz” birtokában is képes – még ha csak néhány kísérleti futamot is – hitelesen és művészien formálni. Lehet, hogy legjobb pillanatainkban az anyanyelvünkkel is így vagyunk? Nem az a birtoklás teljessége, mikor az anyanyelv már annyira a maga jószántából engedelmes (nem mindig az), hogy attól akár idegen is lehetne? Mert már egy egyetemesen érvényes idióma és artikuláció hordozójaként jelentkezik? Bíznunk kell benne, hogy a nyelvek alján valami közérthető van.

 

*

 

Flaubert G. Sandhoz: „A természet nem frissít fel, inkább kimerít. Ha a fűben fekszem, úgy érzem magamat, mintha már a föld alatt volnék, és a saláták gyökerei a hasamon nőnének keresztül… A vidéket csak utazás közben szeretem, mikor a személyiségem függetlensége fölébe helyez a semmiségem tudatának.” – Izgalmas rekeszek, melyeket olyan gondos görccsel igyekeznek eltorlaszolni a művek…

 

*

 

„Van az életnek egy szakasza, amikor feltűnően lelassul, mintha vonakodna továbbmenni, vagy mintha változtatni akarná az irányát. Meglehet, hogy ebben az időszakban könnyebben éri szerencsétlenség az embert.” (Musil, Grigia)

Nietzsche egy sorát kell melléje tenni: „Oh, Lebensmitte! Oh, feierliche Zeit!”

 

*

 

A stílus-szociológiai vizsgálódások margójára – mondat, ami elképzelhetetlen, hogy ma leíródjon: „A szemérem a szerelem poézise; kidomborítja azt, amit eltakar.” (Guyau)

 

*

 

Az „embert” adni, az „emberit” magát. S ehhez nem az egyént, az egyéni történetet stb. általánosítani, hanem megkeresni és megtalálni az egyéni, szétforgácsolt kis-mozaikok összefüggés-rendszerét egy olyan jelen időben, ami az „embert”, az „emberit” egy nem múló lehetőségben ábrázolja, egy mindig érvényes, mindig tovább lépő összességben –

 

*

 

(Alkalmazott strukturalizmus – avagy a módszer csapdái.) Megvizsgálják B. költészetét. B. huszonhárom esetben használja a piros jelzőt (vagy utal rá), míg a zöld közvetlenül és közvetve negyvenhétszer fordul elő. A feltűnő aránykülönbség szükségessé teszi az életmű eddigi ideológiai értelmezésének felülvizsgálását…

 

*

 

Ortega: a valódi élet teljessége, hagy ne lássunk a jövőbe, s olyan horizont álljon előttünk, ami minden lehetőség számára nyitott. – Alkotói tanácsnak is megfelel.

 

*

 

A legrégibb barlangrajzok az állatokat még a mi realizmus-igényünket is kielégítő viszonylagos pontossággal ábrázolják, míg az emberalakokat kivétel nélkül torzítva-stilizálva.

Lehetséges, hogy az alaklátás mindig is függvénye (volt) annak az intuitív tapasztalati szintnek, amit az életkörülmények, az élet fenntartása megkövetelt? A tárgyi és állatvilág – már csak gyakorlati okokból is – előbb igényelt „realista” megragadást? Az emberi lény viszont (önmagunk és mások), az ösztön-tudat-gondolat átélt többletével szükségszerűen sokkal talányosabb és „rejtjelesebb” volt kezdettől fogva, s ez befolyásolta az ember-alak-látást, a közvetlen és pontos ábrázolás későbbi kialakulását? Nem az én, a személyiség racionális megértésének a kezdeteivel esik egybe, hogy az ember-alak-ábrázolás is „reálisabbá” kezd válni? Egy bölényt elejteni – nem kívánt ez „gyakorlatiasabb” realizmust (a megfigyelés terén is), mint egy ellenséges törzsbelit megölni, aki mint lény, mint jelenség – a közvetlen kapcsolat és kommunikáció ellenére is – a talányosságnak ugyanabba a rendjébe tartozott, mint az, aki megölte?

 

*

 

A tenger a legátmenetibb formákat öltő véglegesség; a föld a legtartósabb formákat öltő módosulás. Az volna meglepő, ha a mitológiák és mesék nem személyesítették volna meg őket: így jellemezve, legmélyebb nosztalgiánk két pólusa.

 

*

 

Még ha pozitív is – de pusztán morálisnak lenni (akarni) mégsem elég? Kétely is kell hozzá? Ti. hogy mit pusztítunk ki vele természetes természetünkből; s hogy megéri-e, és milyen határig? Lehetséges pozitív amoralitás, mint alapmagatartás, ha az igazolódott kételyt emberivé tesszük a pillanatra szóló morál tiszta gesztusával? Nem ez a pszichogramja Krúdy Szindbádjának? Az efemer erkölcsi elkötelezettségek mögött rokonságot vállalni a lét, az egzisztencia amoralitásával? A pillanat megaranyozásával menteni a keveset a végső feketeségből?

Nem „moralitásból” táplálkozik a rögeszme? S a vállalt, de emberivé tett amoralitásból a bölcsesség, s valójában a boldogság vállalása is? Aminek nincs kritériuma, törvénykönyve, csak tapintata, hogy a fekete űrön átvezessük egymást?

 

*

 

A pontosság minden esetben hasznára van a szépségnek. (Hume)

 

*

 

Reverdy költői esztétikájából, a prózaíró szemével:

„Egy mű logikája, ez a struktúrája…”

„Erősebb megszokottság az élet, mint a művészet; innét van azoknak a műveknek a sikere, melyek az élet képét, valószínűségét tudják adni…”

„A mint szó segít közelebb hozni két realitást, de mégsem köti a szellemet, amelyik megállapítja ezt a közeledést… A jelzők érzést, érzelmet tesznek hozzá ehhez a közelítéshez, s ez mindig szűkíti a képet, és gátolja az élességet…”

„Szeretném a legközvetlenebbül megközelíteni a különböző elemeket egyszerű viszonylataikon keresztül, és lemondani minden közbeesőről (közvetítőről), hogy elérjem a képet…”

 

*

 

Alternatíva: pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen – pontosan megragadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.

 

*

 

A történés, mint tény, mindig árnyalatlan; bennem árnyalódik. Ez azonban nem változtat azon, hogy a történés, mint tény, mindig árnyalatlan. S valahogy, mégis: nélkülem is történik, ami velem történik. Olyan arche-közérzet ez, ami egyformán tudja indokolni és támogatni a determinizmus, illetve, az indeterminizmus közérzetét.

II/A

 

Dávid és Góliáth

Az óriásokat egyetlen mitológia sem ábrázolja a Titkok tudójának. Eszesnek is ritkán. Rosszindulat, butaság, jámborság, hiszékenység, érzelmesség, makacsság, nyers erő: effélékkel tüntetjük ki őket. A kicsik elégtétele és bosszúja? Rásejtés valami valóságosan is helytállóra?

 

A monstruozitás gyanús minőség, s a nagysággal való takarékoskodás egyúttal átfogóbb áttekintés is? Ami nagy, feltétlenül a koncentráltság hígítása? Ami összehúzódó, feltétlenül tudatosabb is? A pászma, ami mind távolabbi ernyőre vetül, a hódítás illúziója?

 

Rossz hasonlatok: a dió mennyivel koncentráltabb, mint a tök; a cseresznye bakfis önfeledtsége mennyivel megragadhatatlanabb kicsattanás, mint a dinnye látványos magába fordultsága. Jó hasonlat: ha úton megyek, a szememet a látótér egy-egy pontjára szegezem, mikor összegezni próbálok.

 

Az egész keresi a pontot, ha önmagát közölni akarja? Dávid egy parittyával győzött; a ciklopszok dombnyi sziklával. Hol vannak a ciklopszok?

 

A mennyiség, méret, nagyság: hierarchikusan döntő tényezők? A mérték: érték-befolyásoló? A végső koncentráció nem osztható minőség, hanem potenciális neutralitás, ami a létesülések során dob vissza – mint önmaga visszhangfala – megkülönböztethető minőségeket?

 

Góliáth: integrálatlan differenciáltság? Dávid: differenciált integráltság?

Rend, hatalom, szabadság, törvény

Ahol a dolgok egymásért vannak, ott teljes rend nem lehetséges.

 

A rend az egymással szemben álló elemek célszerű struktúrája.

 

A hatalom és szervezés ábrándja pszeudovallásos: „monoteisztikus” séma, a „politeisztikus” elkerülhetetlenségek alá- és fölérendelése.

 

A totális egymásért-lét szakrális ábránd; nincs „politikája”. Totálisan egymásért lenni annyi, mint túllépni a rend kategóriáján, elfogadni az „egyesek” felcserélhetőségét, az egyértékű mellérendeltséget. S ez már nem rend, hanem a rend fokozhatatlan elrendeződése – tehát valami abszurd: az egymástól különböző elemek azonossága; a „monoteisztikus” egybeesése a „politeisztikussal”.

 

A szabadság ebben az esetben lép túl önmagán, önmagába. A hatalom és szervezés szükségszerűen innét van mindig, magán nem léphet túl.

 

A hatalom és szervezés despotikus, ha szakrálisként lép fel, anélkül hogy túl akarna (s tudna) lépni a rend kategóriáján; demokratikus, ha játékteret biztosít az igényelt mellérendeltségnek, és a rend kategóriáját viszonylagosnak veszi. Az előbbi kinevezi a rendet szabadságnak; az utóbbi, közmegegyezéssel, a szabadságot a rend változó függvényének tekinti.

 

A lehetséges politikai optimum: olyan kerettörvények rendszere, ami nem vonja kétségbe az egymástól különböző elemek azonosságának abszurd ideáját, az egy-értékű mellérendeltséget; viszont az alá- és fölérendeltségnek éppen adódó formáit sem tekinti véglegesnek, megtámadhatatlannak, csupán aktuálisan célszerűnek – ha azok. A „célszerű” értékindexét az adja, hogy mennyiben tudja megközelíteni a szakrális abszurd ideáját.

 

A kerettörvények önmagukban nem gyakorlatiak, csupán a gyakorlat „törési” pontjait jelölik ki, amin innét kell keresni az alternatívákat.

Fejlődés, haladás, érték. (Egy lehetséges séma)

Ha a fejlődés adott tények variációinak folyamatos kimerítése, akkor úgy is leírható, mint dinamikus „stagnálás” a lehatárolt keretek között, és miatt. Illetve: változó, de nem feltétlen folyamatossággal emelkedő komplexség-szintek egymásutánja (visszaesés, ismétlés, emelkedés). Elméleti végpont: a kimerített variációk összessége, mint magát meghaladó komplexség, feszültség és energia – készen a kvantáló fordulatra. Amit egy ilyen végpont lezár: nevezzük fejlődésszakasznak, fejlődéskvantumnak. Ezeken belül minden kontinuumban van. A fejlődés: lehatárolt kontinuitás.

A kvantáló fordulat: átugrás a variációs lehetőségek (tények) tágasabban lehatárolt keretei közé; együtt az előző fejlődéskvantum megvalósított variációival, komplexség-szintjeivel. (De nem úgy, hogy azokat feltétlenül újra, illetve, „közvetlen felhasználással” aktivizálja.) Ebben, és így realizálódik a haladás.

 

Egy adott fejlődéskvantumon belül a tényezők csak látensen végtelenek. Potenciális végtelenségük a haladásban, mint a kvantáló fordulatok sorozatában nyílik ki. Ez a totálisan nyitott jövő. Egy fejlődéskvantumban a jövő totalitása szükségszerűen leárnyékolt: benne van, de nem tetszés szerint gondolható és kalkulálható. Ugyanis itt a „kimeríthetetlen végesség” a végtelen. S mindig az éppen adott keretek közt elképzelhető „kimeríthetetlenség” az, ami a variációkat megszabja, s a kiaknázásukra ösztönöz. És e kiaknázás eredményeként: értékek pusztulására.

 

Érték ezek szerint csak az így jellemzett végesség játékterének a kategóriája lehet, csak a végességben lehetséges polarizáltságé. A végtelennek (sémánk szerint: a haladásnak, mint kvantáló fordulatok sorozatának) nincs számunkra felfogható értékindexe. Ontológiai tény-valósága van; nem mond semmit, csak tartalmaz.

 

Mindez szigorúan véve azt jelentené, hogy csak a fejlődésünkről lehet igazán „fogalmunk”, annak is az éppen adott kvantumáról, s csak azt „értékelhetnénk”. Így viszont nem lehetne történelmi tudatunk. Amit tehetünk: a már áttekinthető fejlődéskvantumok összességéből (múlt) kiolvasni értékeket, haladás-koncepciót. Csak éppen: mihez képest? Ugyanis – ismét szigorúan véve –, csupán a fokozódó komplexség irányát, természetét térképezhetjük (érték-szempontok nélkül) – mivel csak erre van kielégítő támpontunk. Ami ezen túlmenő általánosítás, az fikció. A haladás egészének ugyanis – aminek csak parányi részletéből olvasunk ki és állapítunk meg értékeket, haladás-koncepciókat –, éppenúgy nincs felfogható értékindexe, mint a végtelennek; minthogy nincsenek megragadható pólusai. Ha volnának (legalábbis elvileg), a lét totális értelmének lehetnénk a tudatában. Az értelmének – ami az értéket teremtő módon oltja ki: megszüntetve a polarizáltságot, amiben az érték azzá lehetett, ami; s amit a kioltással újra visszavezet a komplexségének abba a fokozhatatlan pártatlanságába, ami maga a végső értelem. Ezzel szemben – és újra szigorúan véve – valójában csak aktuálisan átélt és igazolható történelmi és értéktudatunk lehet, s csupán egy mindig ehhez szabott részleges haladástudatunk. Amihez képest a visszatekintés során kialakított tudat „állapotok” és „minőségek” éppúgy felvettek, feltételesek, mint amelyek az előretekintés során teremtődnek meg s rögzülnek.

 

Egy ilyen státus és távlat azonban elviselhetetlen. Amivel semlegesítődik (s nemcsak személyes-mindennapos szinten, de a történelem, filozófia, értékelmélet, és sommázva a többi ág szintjén is) – a legmélyebben emberi: a folyamatosan alkalmazott önkényes azonosítás. Ti. gyakorlatilag az történik, hogy az éppen adott fejlődéskvantum véges, tehát (elvileg) totálisan feltérképezhető belső polarizáltságai, értékevidenciái stb. másolódnak át a haladás kvantáló fordulatainak végtelen sorozatára, a komplexség végtelenségére, előre – illetve visszafelé, a múltra, noha itt az átmásolás szabadsága kisebb.

Dezorganizációs tendenciák

Doppel-ich. Több-én. Az adottnál több „organizációs lehetőség” hordozva-átélése.

Felbomlás – illetve, mássá is levés.

„Teljes” felbomlás: amiben optimálisan a legtöbb organizációs lehetőség van jelen, rendezetlenül. De nem minden lehetőség – ezért nincs teljes felbomlás?

Van alaprendezettség, ami az organizációs lehetőségek lehetőségét biztosítja?

A maximális „több személyiségre széthullás” – mint éber öntudatlanság?

Személyi jelleg nélküli belebomlás a sokba.

Mystica unio.

Herz-hullámok.

Szeretet-redukció

Egyén-család-törzs-faluközösség-nép-földrész-korszak: mindegyiknek külön és együtt a maga rögeszme és tradíciókötöttsége. Mindegyik mögött a szubjektivitás, az akolmeleg, a hűség és emberség normái, ami kirekeszt, hogy a körön, a saját körén belül viszonylag totális lehessen.

A redukció mint a szervezett létezés feltétele? A logika, célszerűség stb. mint a redukció „ideológiája”? A totális szeretet, mint untergrund vállalása az abszurdnak? A történelem, történelmiség, mint „redukcióval tiltakozás” az abszurd ellen?

 

A szeretet baljós maximalizmusa és illúziója; a barátság egyetemes átélésének történelmileg is tragikus hiánya. Új, szerényebb Jézus a házastárs-törzs-népek-történelem számára: a barátság, mint pragmatizált szeretet. A „szomszédság” újraértelmezése.

Budhizmus, kereszténység

A dialektika mint világi élmény; a szakrális mint dialektikaellenes élmény a történés lehetséges mozgásáról, minden lehetséges bekövetkezőről.

 

A szakrálison belüli döntő különbség buddhizmus és kereszténység között: az út a Nirvánáig kizárólagosan személyes teljesítmény, tehát szükségszerűen dialektikus külső és belső történésfázisok kapcsolódása. A buddhizmus „ateizmusának” (keresztény szempontból) itt a gyökere: a nem-semlegesített dialektikában. A kegyelem lehetősége, működése ugyanis – az utat illetően – csak a látszat érvényét és értékét engedélyezi a dialektikának. A megérkezés szférája viszont már mindkettőnél dialektika nélküli; mint minden szakrális-ontológiai végpont.

Táj Karjalában. (Rögtönzött meditáció)

Kövecses, kopár sziget. Kevés ember. Elszórva nyaralók, tanyaházak, fukar növényzet. A közeli tenger jelenlétét mindenben, mindenütt ott érezni: a katatón partvidéket, a semmit nem ígérő hullámokat. Az ég felhő nélkül is tartózkodó; visszafogottan, bizalmatlanul világítja meg a színteret. Hurokba akadt kóbor kutya, ablaküveghez csapódó madár, inkább istállókban óvott, mint tájban élő haszonállatok. Kisebb birkanyáj – mintha csak véletlenül verődtek volna össze, s mindig ugyanannyian: jelképes maradékaként egy soha kiteljesedni nem tudó tenyészetnek. Már az első benyomásom az, hogy itt még kedvtelésből, hétvégi pihenésként is csak számkivetetten lehet élni; s hogy a táj jellegében, egyhangúságában kell keresni a legközvetlenebb okot. Egy ilyen környezetben – okoskodom – az elemek kiszámíthatatlansága még akkor is kiszolgáltatottá teszi az embert, ha az alig használt utak autóval is könnyen járhatók, ha a telefon, villany hibátlanul működik, ha kompjárásnyira ott a vasút: Egyszóval, ha a jóléti gondoskodás még a perifériát választó kis szórványokról sem feledkezik meg. Ennek ellenére gyanú is marad bennem, hogy egy ilyen tájban csak ideiglenes hobbi lehet a komfort erőlködése, amint az elemek elnéznek, de bármelyik pillanatban fel is boríthatnak. Természetesen mégsem ez a helyzet. A szigeten épp az ellenkezője történik: a természet zabolázottan kénytelen tudomásul venni, hogy többé nem ő okozhat elsősorban tragédiát a komfort élvezőinek, hanem azok egymásnak. Egy kiherélt-kitanított természet a háttér és keret, és ebbe ágyazódhatnak az emberi szenvedély meddő játszmái.

 

Egy kiherélt játéktérről már elmondható, hogy majdnem mindegy, milyen. A vak erők kezesen törnek a kezünk alá; erők, amelyekkel szemben valamikor a létezés kollektív terápiáját biztosító mitológiák születtek. Kiüresedett helyükbe az értelem ígéretei kerülnek. A gyakorlati siker biztos rangot tud adni a lényeget érintő nagyszabású korlátoltságnak; és kielégítő indokot, hogy elutasítsa a nem racionális modelleket. A mitológiát azonban (mint olyat) mégsem szünteti meg, csupán a kollektív, tehermentesítő jellegét. Helyébe a személyes tudatra, pszichikumra atomizált mitológiák magánya lép, mint az értelem ígéreteinek gyakorlati gyümölcse – ami viszont nem versenyezhet az ösztön, az érzelem, az intuíció „mitológiai” állításaival. Pedig csak ilyen „állításban” lehet közösen várakozni. A sziget bennszülött és hétvégi lakói értelemmel garantált várakozásban élnek; tehát egyedül. Külön-külön, személyükben vannak túlterhelve az abszurd átháríthatatlan tartalmaival – s a „saját mitológiák” egymástól elidegenedve élik a kapcsolatok különböző formáit, az intimet éppúgy, mint a közösségit. Summa: kint racionalizálva a vak erőket, bent folyamatosan elhalasztva a humanizálásukat – a végzettől csak úgy és annyiban szabadultunk meg, hogy azonosultunk vele, megszüntetve (csupán) a nevét?

II/B

 

Notesz

Kutyaakt – valami ilyesmit várnék a fenomenológiától.

 

*

 

Személyes nemlét, személyesen nem lenni személyként – ilyen közérzetbe, titkos képzelgésbe kompenzálódik sok naiv-világosfejű tétovázása hit és hitetlenség között.

 

*

 

Mulandóságból táplálkozik, anélkül hogy maga azzá válhatna –

Mulandóság, ami soha nem tudhatja meg, hogy időtlen –

 

*

 

Tárgy és árnyék. A tárgy árnyéka, és az árnyék tárgya. Múlás és állandóság. A múlás állandósága (de az állandóság „múlása” is).

Vetület és nézőszög-különbségek.

 

*

 

Annyira bizonytalan vagyok mindenben – hogyan tudnék hinni a bizonytalanságban?

 

*

 

Megértésből származó tévedés; tévedésből származó megértés. Minden pszichológia.

 

*

 

Túlélni – visszamaradva megelőzni. Ez is az idő-problematikákhoz tartozik.

 

*

 

„Milyen szubjektív!” – Hazárdul objektív?

 

*

 

Az élet és lét normális szituációi, mint csoportdinamikai történések, melyek folyamatosan igénylik a preventív pszichoterápia és munkaterápia tudatos és módszeres alkalmazását. Elhanyagoljuk a történelem pszichológiai-pszichiátriai megközelítését, analízisét, értelmezését. Új szempontokat adhatna, hogy másképp formáljuk.

 

*

 

Lámpám (eszem) a fénykéve területére láttatva levakít: le kell oltanom, hogy újra hozzászokjak a „természetes” homályhoz, s tájékozódhassak. Utána újra haszon, segítség, többlet.

 

*

 

Racionalizmus és kockázathiány: kritikus összefüggés. A földerítésben éppúgy, mint az ábrázolásban.

Szükségszerű kockázat, indeterminisztikus kvantálás az ismerettől a megértésig, ill. megértetésig.

 

*

 

Csend a lármán túl? Milyen lárma a csenden túl? A csend mögött nem csend van? A létezés nem lehet hangtalan? A Lét sem? A „szférák zenéjét” lehetne szó szerint is érteni? Mért lenne egy bétasugár néma? Fukar koncepció, hogy a hang levegőt igényel. És ha a Hang nem? Mit tudunk a „levegőtlenség”, a „semmi” esetleg zsúfolt kitöltöttségéről – „hangosságáról”?

 

*

 

A fejlődés felgyorsulása technikai adottságok révén: az intuitív és tapasztalati felismeréseket közelíti egymáshoz.

A felismerések közelíthetőségének hiánya (vagy nem-tudomásulvétele): dogmák, dogmatikus szemléletmódok rögzülését hozta, ill. hozza.

 

*

 

A. pokolian okos. Ki tud jelölni a semmiben két pontot, s közötte kihúzni egy masszív egyenest, sodronyt, ami csakugyan érvényes a két pont között.

B. gondolkodásában van valami törékenység, ami csak a masszivitáson túlit jellemezheti; ami csak félénken és bizonytalanul igaz, de totálisan.

 

*

 

A látás nem cél; feltétel. A vak a látók jóvoltából vak. Világtalan ég alatt a vakok. A tiszta látás dimenziója.

 

*

 

A tárgy objektivitása önmagában – az objektivitás fogalma bennem – a „bennem” jelentkezése a tudatomban – a tudatom érzékelhetősége a tárgyban – a tárgy múltja a Múltban – a múlt léte a jelenben – a Jelen léte a lehetőségben – a Lét lehetősége a Lehetőség lehetőségében – stb.

 

*

 

(Véletlenül egymás mellé került kijegyzések) „Senki sem uralkodhat ártatlanul.” (Saint-Juste)

„…egy iszonyú optimizmus születése…” (Feuerbach)

„A németek lázba jönnek a gondolkodástól, ahelyett hogy megvilágosodnának tőle.” (Stendhal)

 

*

 

Áhítat – kulturált félelem. Alain: „Formázunk, hogy megpillantsuk és megérintsük Istent.” A munka, mint félelemszublimálás. A munka fejlettsége és természete, párhuzamban a vallásos képzetek fejlettségével és természetével. A félelem adott természetrajzából kutatni és következtetni a munka és vallásos képzetek adott természetrajzára.

 

*

 

Ne egyensúlyt; folyamatot. A viszonyítás rögeszméje keresi az Alfa- és Ómega-pontokat; a kételkedés kiváltsága az abszolút dinamizmus. – Bruno reménytelenül meg nem érthető, vonzó és komplett víziója: a mozdulatlan mozgás.

 

*

 

Az etikának nem érvei vannak, csupán képessége, hogy kötelezést ismerjek fel benne. Ezért nem mondható ki. Ami kimondható belőle, az én pszichológiai viszonyom a kimondhatatlanhoz.

 

*

 

(Herakleitoszi apokrif) Az egyensúly, amit az igazság kedvel, megalkuvássá lesz beavatkozás nélkül.

 

*

 

Az áttekintéshez elfogultság kell, kitüntetett pont. Képesség, hogy oda rögzítsük a figyelmünket. Nem fontos ilyenkor, hogy „jelentős” részletet tüntessünk ki. A következetes elfogultság megteszi a magáét, s megkeresi az éppen lehetséges ideális pontot, ami annyira „elfogult” már, hogy az összes többi pontot a leghitelesebben képviselheti. Mintha ez sokkal bonyolultabb következmény volna, mint az az állítás, hogy „minden összefügg”.

 

*

 

Példaszerű patthelyzet: egyrészt, a tapasztalat logikus következményeire támaszkodni – másrészt, nem ismerni magát a tapasztalást, mint olyat, legbelső jelenség mivoltában. A tapasztalat a legnagyobb kísértőnk; ti. hogy ne csupán korrekt „leltári számot” adjunk neki, hanem kiemelt magyarázat lenyomataként kezeljük, axiómaként. Az axióma az értelem agnosztikus önvallomása. A tapasztalat szolid, verejtékes, mindennapos gnózisában élünk.

 

*

 

Úgy is, mint logikai provokáció: a kivonatolás, mint kiterjesztés; vagy: a humanizálás mint csonkítás.

 

*

 

Machizmus, sommázva: kiszámítható ismétlődések története. – Segít megfogalmazni, hogy mivel is foglalkozom: a kiszámíthatatlan ismétlődések történetével.

 

*

 

(Nietzsche) „Minden élet alapja a látszat… a perspektíva, a tévedés szüksége.” – A perspektíva kihelyezett minőség és viszonylat; a tévedés szembenállásában mutatja az eltérést. De ha van dionüszoszi állapot, annak az alapja éppen a látszat, a tévedés, a perspektíva hiánya; az egybeesés dimenziója.

 

*

 

A személyi reakciók inkább rendhagyóak, véletlenszerűek, ellentmondóak. A tömegé már kevésbé. Népé, emberiségé nagy távlatokban már majdnem törvényszerűt mutat. Vagyis az egyes fokozatok reflexjellemzői: különböző törvényességszintek.

A fizikai természetben analóg fokozatok, analóg jellemzőkkel, a makrótól a mikróig. – A pszichológia, mint kvantum-pszichológia?

 

*

 

Az abszolút csak az ellentmondásban lehet önmaga? A trinitásban benne van az ördög is?

 

*

 

Az értelmi szféra – végül is – függetlensége igazolásaként foghatja fel az ontológiai magárahagyottságát?

 

*

 

A tiszta értelem – akaratlan öniróniával – éppen a legfeszítettebb működése révén képes utalni a megváltás nélküli valóban-értelmetlenre.

 

*

 

Nádas felett elhúzó szalonkák, melyek sosem érik el az aranyozott képkeretet; árnyékcsík, mely mindig megtorpan a mennyezet közepén –

A képzeltben és reálisban adott valós akadályozottság minőség-különbsége. Séma a fenomenológiai és ontológiai megközelítés buktatóihoz.

 

*

 

Eltökélem magamat a független gondolkodásra; és mindjárt szakadékok vesznek körül: az ajánlkozó, kényszerítő fogódzók szakadéka.

 

*

 

Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk –

 

*

 

Az abszurd az abszolút legreálisabb jelzője.

 

*

 

Szuperstruktúra. Az amorfitás rendje.

 

*

 

A független, mint a függő különös esete.

 

*

 

Az abszolút legjellemzőbb vonása az öncáfolat? A totális öncáfolat? Ami viszont épp a totalitásával úgy oltja ki magát, hogy kénytelen visszautalni arra, amit megcáfolt?

 

*

 

A természettudományban elfogadhatónak találjuk a statisztikai jellegű, illetve a modellen keresztül való megközelítést és bizonyítást – spirituális élmény-evidenciákkal kapcsolatban viszont döntő ellenérv az egzakt-tapasztalati bizonyítás hiánya. – Értem is meg nem is.

A metafizikai kivetítés se nem igazolható, se nem cáfolható kielégítően. Ha operálok vele – ti. kvázi hiszem –, végül is valószínűséggel dolgozom (mint a természettudomány); ha nem operálok vele – ti. kvázi tagadom –, végül is elégtelen logikai döntéssel dolgozom (mint a teológia).

 

*

 

Csak az érzékelés ártatlansága, ami ehhez a világhoz, földhöz köt, csak az tud igazán eljutni a reális abszurdig. Ez az ő becsületessége. Az ész jobban találhat kibúvót.

 

*

 

Az egyre többrétű logikai megértés egyúttal nehezíti is a múlt, a történelmiség közérzetének hiteles átélését – ti. kötelezővé tesz számunkra olyan felismeréseket, melyeket a szóban forgó kor nem ismert vagy nem logikai megértéssel ismert. Nekünk viszont már kevésbé van „jogunk” a ráérzésünkre hagyatkozni. Szempontjaink így egyre átfogóbbak és tárgyszerűbben igazak lehetnek – a múlt felidézett közérzete pedig egyre stilizáltabb. Mindez nem szabály. Veszély. A történelemírás buktatója.

 

*

 

Információ, értesülés stb. tekintetében viszonylagos a szinkron a világon (vagy legalábbis a lehetősége) – a történelmi, társadalmi, szellemi fejlettség szempontjából korántsem. A feszültségek oka nem kis részben ez: a tények elaborálásának különbözőségét élezte kritikussá az információ-dömping. Tehát nemcsak gazdasági, ideológiai stb. motívumokról van szó – „egyszerű” neurózisproblémákról is. Többnyire úgy tűnik, a politikusok képesítés nélküli orvosként diagnosztizálnak, operálnak.

 

*

 

Új viszony Istennel: miután kiélte magát, kiherélhetnénk, megszüntethetnénk, önmaga felszámolására kényszeríthetnénk – és maradunk ennél.

 

*

 

Minden egyes darabot nem lehet kézbe fogni. (Broch)

Wittgenstein lényegében ugyanerre utal, mikor a logikai elgondolhatóság határán felméri a filozófia helyzetét, és megszünteti. Illetve, annak a helyét is átadja a művészetnek. – Mégsem valószínű, hogy bármilyen megszüntetésre szükség volna. A logikai elgondolhatóságnak nem adhat újabb játékteret a közvetlen megvalósulásokban és realitásokban adott helyzetek új vonatkoztatási komplexsége? A logika nem „járhat” úgy, mint a geometria Bolyai után? Bizonyos, hogy a logikai abszurd nem de-abszurdizálható? Következetessége nem rejthet egy, a klasszikus logika következetességével egyenértékű ellen-logikát?

III

 

Naplójegyzetek

Nem győzelem; hódító kiegyezés.

 

*

 

Szeretem a töredékeket, viszolygok tőlük. Majdnem megütve nem ütötték meg a hallgatás mértékét.

 

*

 

Bergson: „Az élet hajlam, s minden hajlam lényege kéveformán bontakozni, növekedésének puszta tényével széttartó irányokat teremteni, melyek közt megoszlik a lendülete. Ha visszanézünk saját történetünkre, mindegyikünk láthatja, hogy gyermekkori egyéniségünk, bár oszthatatlanul, mégis különféle személyeket egyesített magában, melyek – mert születőben voltak – együtt maradhattak. Ez az ígéretekkel teli határozatlanság a gyermekkor legbűvösebb varázsa.”

Még diákként H. B. tanáromat kérdeztem, hogy az ember mikor kezd öregedni. „Abban a pillanatban, mikor célt kezd találni”, mondta; mintegy folytatva Bergsont. Vagyis képzeljem úgy, hogy a belém írt, belém épített skizofréniától igyekszem szabadulni a céljaimmal. Tagadással, elválasztással, redukcióval kezdődöm. Mint „én”: öregséggel, halállal. Csak halálom kedvéért élhetek.

 

*

 

„Elvesztettem életem tanúját, ezentúl hanyagabbul fogok élni.” (Plinius) – Vagy: magamat elveszítve, koncentráltabban fogok élni.

 

*

 

(Rögeszme) Csak egyszer álmodni, a valóság támogatása nélkül!

 

*

 

Bármennyire gondos is az Isten, mégis teremtett olyan bogarakat, melyek ha a hátukra esnek, nem tudnak visszafordulni.

 

*

 

A döntő pillanatok mindig hasonlítanak valami eredendően távolira?

 

*

 

Elfelejteni a múltat, benne élni: egy csőd két pólusa.

 

*

 

Z.-ben nincs humor; nem lehet igazságos.

 

*

 

Nélkülözhetetlen felismerés: csak arról érdemes, ami hallgat.

 

*

 

Mozdulatlan fák, csak a koronájukon rezzen egy-két levél. Egy négyéves kislány: „Imádkoznak!”

 

*

 

Ártatlanul szidolozzuk a kilincseket, lornyonnal nézzük a fekélyt, csipkezsebkendő mögül szagoljuk a dögöt, elegáns mozdulattal méricskéljük az eldöntött aljasságot. S az ajtó előtt az alligátor.

 

*

 

Barátom emberbarát – jobban gyűlöli magát, mint az embertársait.

 

*

 

Többek között, a pásztorórán se gerinccel győzünk –

 

*

 

Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást – még nem elég felnőtt ehhez a mi kis erkölcsünk.

 

*

 

Gyűlöletem tárgyára is féltékeny vagyok. Mulatságos, mikor ezt a jellemességembe is belekalkulálják.

 

*

 

Félkezű. Ravasznak kell lennie?

 

*

 

Nem az a meglepő, hogy a terror iszonyú; az a megalázó, hogy túl sok élvezetet nyújt.

 

*

 

Praktikus kérdés: egy beíratlan papírlap veszélyesebb vagy egy teleírt papírlap?

 

*

 

Egy idegen előttem csodálkozik el történelmünk visszatérő tragédiáin. Egyszerű: vívóállásban alszunk el.

 

*

 

„Lobogsz a hazafiságtól, de ha benzint öntenek rád, kialszol.” (D. L. valakire, 1939. május 14-én a Hamistanú sörözőben, hajnali ötkor. Mindketten az elsők között voltak, akik hősi halált haltak az osztályunkból.)

 

*

 

Nos, igen. A hősök mindig elbuknak. És mégis. S persze, hiába.

 

*

 

Az öngyilkosok a másvilág stréberei? (Kivéve, ha nem azok.)

 

*

 

Egy ember mindig maradni fog a földön, aki azonos lesz a jajgatással.

 

*

 

(Vízügyi Közlemény) Ha véletlenül nem tűnt volna fel: Magyarországon, ha lefelé fúrunk, 18 méterenként egy fokkal emelkedik a hőmérséklet; Európa más részein általában 35 méterenként.

 

*

 

Nincs közömbös mozzanat, csak helytelen szempont. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.

 

*

 

Couéval szólva – kitűnően érzem magamat. Az akadályfutás több izmot mozgat, mint az egyszerű síkfutás.

 

*

 

V. megállít az egyik kiadói szobában: „Nem nagyon látom írói működésed nyomát a folyóiratokban. Mit csinálsz?” – „Vízjeleket írok” – mondom zavaromban.

 

*

 

Ma a Lóvizeletgyűjtő Vállalat titkárnőjével vacsoráztam. Csinos.

 

*

 

Egy szentet elképzelni majdnem annyi, mint jobbá lenni egy pillanatra. Egy bűnöst, minden összetevőjével, és elfogultság nélkül – több.

 

*

 

A következetes emberek gyanúsabbak vagy a következetlenek? Biztatóbb, ha valaki váltogatja a bűneit, s nem köt ki egynél? A tévelygések, elvakultságok elsősorban az időben mérődnek, s csak másodsorban a pillanatnyi indulat mélységén? A rabszolgaságban mi iszonyúbb: a bánásmód, vagy hogy annyi ideig fentmaradt?

Helytelen kérdésfeltevések; csupán hasznosak, ha meditációs anyagként kezeljük.

 

*

 

Következetes tagadó nem lehet forradalmár.

 

*

 

Hálátlan voltam, nem hoztam helyre a hibát, tartozáslerovásként virágokat öntözök. A tárgyak, a természet tele elvetélt vallomással.

 

*

 

Fél a szemébe nézni; beköti a halálraítélt szemét.

 

*

 

Tisztázzuk: nem célba helyezett találat. Gellert kapott golyó. Erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.

 

*

 

A vadásznaplóból:

Előzd meg a golyót, ha kilőtted. És tartsd az irányt.

A vad megcélozza a puska csövét, sokallja, hogy annyit tétovázz, és előjátékként ártatlansággal lakjál jól. Leterít. Győztesként észre se veszed.

Utolért a szárnytoll, amit a madárból kilőttem.

Már reszket – a diadal utolérte magát.

Csak a vadászhoz van szavam. Gyűlölöm a vadhúsárusokat.

Az áldozatból kell kivésni a legendát.

 

*

 

(Mila) Illettek hozzá az apró nyílások, kanalak, edények. Még a levesestálban is úgy kavart egyet-kettőt, mintha gyűszűnyi nyílása lett volna. Ezekben a mozdulataiban több erotika volt, mint más szerelmeskedésében.

 

*

 

Sokszor hallom: „Hozzászoktak, mert be kellett látniuk, hogy ésszerű. S ami ésszerű, már megköveteli a belátást.” Itt kezdődik a Nagy Megcsalatás.

Ami logikus, már igazolva van?

 

*

 

Terminus technicus: kritikátlan létfenntartási ösztön.

 

*

 

Mármint, a kitűzött cél természete nem ellenkezhet a hozzá vezető út természetével? Amiről szó lehet (inkább) – a karambol etikája; a karambol stratégiája.

 

*

 

Nem jelkép – tény, a konzervált középkorból: bajvívás négy páncélba öltözött vak között, egy malacért.

 

*

 

(Modell) Gyufaskatulya aljával leütni a bogarat, hamutartóba kotorni, rágyújtani, szórakozottan gyufacsikkel pörzsölgetni a potrohot, lábakat, a szárnyat. Hallgatni a halk, sercegő hangot. Nézni: a forróságtól az ízelt testszerkezet pontos összjátékkal milyen finom mozgásokat végez. Újraéled, meghal. Végül is így kezdődik. Ilyen kicsiben.

 

*

 

Gericault: „Emberbe kezdek, oroszlánná lesz.”

 

*

 

Jámbor kép? Őrangyal vezet át két kisgyereket egy patak fölött; őrangyal középütt, jobbján és balján a két gyerek az egyszemélyes palló szélére szorul, hajszálra.

 

*

 

1945-ben az „Optimista Ön vagy pesszimista?” c. rovatot vezeti a Tolnaiban; 1950-ben harcos filmforgatókat ír, klasszikus librettókat „vonalasít”. Döntött.

 

*

 

Csillag-morajlás? Hangya-sírás? Két egynemű csend között, mi, a zaj pionírjai, előre, tovább –

 

*

 

Szobák, melyekben mintha éppen meghalt volna valaki; és mégis várjuk, hogy belép –

 

*

 

Minél világosabb az erdő, annál hidegebb.

 

*

 

(Helyzetjelentés) Már-már kézzelfogható láncaim sincsenek. Bonyolultan aggasztó.

 

*

 

Apránként arról is leszokom, amivel sosem ismerkedtem meg. Így merítem ki totálisan a lehetőségeimet.

 

*

 

Minden istennek jobb, ha mellette maradok.

 

*

 

„Mély tanulságokkal berendezett világban éltem” – mondta valaki a halála előtt, a jégkorszakban, mikor már kezdett fölengedni, kásásodni a jég.

 

*

 

A szerelemről szólva: „Szia, én! Hogy vagyok, te?”

 

*

 

Társaságban K. csókolja a lány kezét. Rájön, hogy túl érzelmes így. Továbbcsúsztatja a száját, csókolja a saját kezét. Nyert. Megoldotta.

 

*

 

Semmi sem annyira nevetséges. Többek között csak olyan.

 

*

 

A gyermek nevet; mi nevetünk valamin.

 

*

 

Jules Renard idézi Sarah Bernhardt-ot: „Legyenek a keresztények jobbak, mint mi.” (Kiindulásul egy takaréklángon tartott dialógushoz.)

 

*

 

(Régi kép) A lány homlokán kiszakadt a papír. Ezzel az ütött sebével is véglegesebben mosolyog, mint mi valamennyien. Elpusztíthatatlan jelen időből néz vissza a mi mai meg holnapi múlt időnkbe.

 

*

 

D. mondja: „Idegenben, külföldön szívesen laknék temető mellett. Nem zavarna. Itthon valahogy más.”

 

*

 

Tegnap azt mondtam – ma ezt csinálom. Nem olyan egyszerű dolog ez, mint az értéktöbblet-elmélet.

 

*

 

Bölcs – már nincs módja eredetit mondani.

 

*

 

„Az én erőm az, hogy Ön azt csinálhat velem, amit akar…” – Milyen képtelenül hangzott volna egy ilyen kijelentés, mondjuk, a reneszánszban!

 

*

 

(Nagyjában) mindenre tudtam válaszolni életemben, csak Jézusra nem. Végül is az fogadtatná el velem, hogy maradéknak marad?

 

*

 

Mondjuk így: kimondható szavak keresztjére feszített mondanivaló. Sokat mondunk vele.

 

*

 

(Ellentmondó hírek) Beszélik, hogy újra felfedezték a romokat. Mások szerint romokat építünk.

 

*

 

Nem hitegetem magamat az őszinteség képességével (már ahogy érteni szeretném). Mindennapos küzdelem, ha egy újabb rétegszilánkot le akarok fejteni magamról. Természetes és ártatlan hazugságra vagyok berendezkedve. S az sem igaz, hogy a konvenciók késztetnek jobban a hazugságra. A szeretet.

 

*

 

Irigység, mint a szeretet dekadenciája; szeretet, mint finomult irigység.

 

*

 

Az érzés van legalul – ki ismeri? A gondolatok fölötte – ki lakik jól vele? Nem az illesztgető közelítésük, az abszolút távolodásuk ígér tiszta szintézist. Nem európaiul: a Taó-t.

 

*

 

Missale szerint úrfelmutatáskor a hívek föltekintenek, A gyakorlat, inkább: még arra az egy pillanatra is lesütik a szemüket. De ez nem bűn. Biztosítva a félelem, a borzongás szabadsága is.

 

*

 

Csak aki előre megy, az meri megengedni magának, hogy hálás is legyen annak, aki megelőzi.

 

*

 

Csomagolok. A csomagolás mint tapintatos végrendelkezés. Fogkefére stb. a koporsóban is szükség lehet. A többi maradhat.

 

*

 

Szociabilizált magány – ezt megoldani!

 

*

 

(Lépcsők) Vérmérsékletünk szerint – vérmérsékletünktől függetlenül a tények – tényektől függetlenül a céljaink – céljainktól függetlenül a szenvedések – szenvedésektől függetlenül a beígért jövő – stb.

 

*

 

Magvas hülyeség: Timon keserűsége vászonra vetítve méz.

 

*

 

Nem találok emberszabásúbb fogalmat az ellentmondásnál – holtversenyben a következetességgel.

 

*

 

Emberszeretete alján az elégedettség, hogy – „meghalnak ők is”.

 

*

 

Nárcizmussal gondol a saját halálára –

 

*

 

Áldozatosan gonosz, mint némely szent –

 

*

 

Tegnap temettük, szegényt; belegebedt a konklúzió szabadságába. Kárörömmel sírunk. Örülünk, hogy még van mit morzsolgatnunk, a zablát.

 

*

 

Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat – nincs rá paragrafus.

 

*

 

Tegnap meg fogunk születni, holnap meghaltunk – nem kevésbé igaz ez sem, mintha pl. tízes helyett négyes számrendszerben számolunk.

 

*

 

Szemfényvesztő függetlenek, akik az ürességben eveznek szabadon; az ingyeneshez úgy nyúlnak hozzá, mintha ők szereznék meg; akik az árnyékukba takaróznak, s még ideájuk sincs a napról, aminek az árnyékukat köszönhetik.

 

*

 

Christoph éjszaka vécére kérezkedik, alig lát az álmosságtól, utána kezet akar mosni, megengedi a csapot, felkiált: „A víz geometriája!” Hatéves.

 

*

 

A szomszéd megvette a kis házat, és kivágta a jegenyéket. Negyedik napja nedveznek a rönkök. „Meghagytam volna őket, ha ötven centivel kijjebb dugja le őket P. bácsi”, mondja a szomszéd. „Így muszáj volt, a szél nekinyomta őket az eresznek.” P. rabja, értője volt a fáknak, növényeknek; ha élne, nem bocsátaná meg magának ezt az ötvencentis tévedést. A mértékegységek predesztinációja –

 

*

 

Az ablakommal szemben óriás kőrisfa. Nézem; a sok millió éves fejlődés vívódásáról tudok. De ez tudás, nem átélés. A hajszálra-ugyanúgy-ismétlődés levelei zöldellnek előttem. A forma-vívódás hiánya nyugtat meg a természetben; és űz vissza átélhető önmagamba.

 

*

 

Tanzing, a nepali serpa, az új-zélandi Hillaryval éri el elsőnek a Mount Everest csúcsát. Így ír a csúcsra érkezésről: „Zsebemből elővettem a cukorkáscsomagot meg azt a kék-piros ceruzavéget, amelyet Nima, a kislányom adott nekem. Gödröt kapartam, s beletemettem ezeket. Amikor Hillary látta, hogy mit csinálok, odaadott nekem egy fehér szemű, fekete kis posztómacskát, amelyet Hunttól kapott szerencsehozó talizmán gyanánt; ezt is odatettem a gödörbe. Könyvében Hillary úgy mondja, hogy Hunt egy feszületet adott neki, s azt hagyta ott a csúcson; hát ha így volt is, én nem láttam. Nekem csak a posztócicát adta oda. Ott feküdt a hóban a macska, a ceruza meg az édesség.” – Ez van a „világ tetején”, mégis. Nem lehet elégszer idézni.

 

*

 

Beethoven, egy emlékkönyvbe:

 

Wohltuen, wo man kann, Freiheit liber alles lieben, Wahrheit nie, auch sogar am Throne nicht verleugnen.*

 

*

 

(Apolitikus megjegyzések)

Ha nagyon erőszakolom a pokoli gondolatot, még Nérónak, Hitlernek stb. is lehetett valami funkciója? Ti. hogy siettesse az emberszabású kibontakozást, lehetővé tegye a továbblépést? A hatás-ellenhatás dialektikájában, a történelem szenvtelen áttekintésében iszonyú renddé, érthető indokoltságok sorozatává tud higgadni minden képtelenség, aljasság? Kivéve, ha nem?

 

Elképesztő érvelés: ha a pápa „jobban kiáll” a zsidóság mellé, talán még sokkal több hivő nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett gyilkolás veszélyének. Választani kellett, s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta – ugyanis a kereszténység cél-világa magasabb rendű… Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét, minden területen, minden vonatkozásban. – Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik?) ilyen logikával, kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot, szembehunyást valamilyen távoli cél érdekében.

 

A politikának, legalábbis a klasszikus politikának a durva beavatkozás, hazugság, szembehunyás, elhallgatás, megtévesztés stb. általában sikerre vezető motorja tud lenni. – A művészet mindenesetre mindig belerokkan. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán szigorúan körülhatárolt (vagy éppen ad hoc is változtatható) elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az írói magatartás is nem fog újra és újra változni, egy újabb politikai igény szabványai szerint?

 

Utópia-törmelék

Elképzelhető volna az organizátorok, szakemberek mellett az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, hogy a hivatásukat éltető őszinteségből és morálból a magas (és középszintű) politikát gyakorlatilag is részeltessék – vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust, úgy értelmezve a „természettudományok korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére?

 

*

 

A jövő tojásai nem a gonddal ellenőrzött fészkekbe tojatnak. Nem rántotta (gyorsétel) akarnak lenni – igazi szárnyasok.

 

*

 

Türelem. Az Andeseknek négyszer kellett lekopniuk, hogy újra Andesek lehessenek.

 

*

 

Beszélgetés N.-nel. Ismét az örök vitatémánk – abszolút morál, méltó küzdelem hiánya stb. „Nem kicsik között akarok kivételes lenni, hanem óriások között utolsó.” Rendben, legyünk feddhetetlenül szerény-gőgösek. (Mi az?) De mond ilyet is: „Részvét, az nincs bennem.” Ez fukarság. Sose fogunk megegyezni.

 

*

 

Ártatlanul képzeljük el az egyszerűséget. Csak az egyszerűség „értelmetlen”.

 

*

 

A teraszról leolvadt a hó, a sarokba kotort levelek még napokig lucskosak. Kiszáradtak, a színük is visszatért. Mint ősszel. Ezekre az apró metamorfózisokra nem figyelünk eléggé. Most ez a tavasz.

 

*

 

Jó dzsessz a rádióban. Érintésközelben az izzadt hónaljak félholdja, cipőkön a hamvas porréteg. Hosszan kitartott, törés nélküli hang a felső regiszterben. (Ansermet: a szaxofon hangja „phallikus”.)

 

*

 

Elkezdtem a Saulus-t. Úgy írom, ahogy a gyerek fütyül az erdőn, hogy ne féljen. Nem tudom, írnám-e, ha már kívül volnék az erdőn. Csak Damaszkuszig tudom kísérni. (1962. aug. 8. Porkoláb-völgy.)

 

*

 

(Dátumok) Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Tizenöt éves leveleket égetek. (1955) – Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Leveleket írok. (1970)

 

*

 

Morálgörcsök – nem kevésbé tragikomikus, mintha egy napraforgó hátat fordítana a napnak.

 

*

 

(Életrajz)

Még kislány, mikor azt álmodja, hogy egy állat eszi a napot.

Már kamasz, mikor háborúsdit játszik a társaival a réten, s egy közeledő kutya láttán felkiált: „Istenemre! Fojtsátok meg! Csöndben!” Ruhát dobnak a kutyára, hogy ne tudjon ugatni közben.

Már elindul a pályáján, mikor megkérdik tőle: „Miért sírsz, Jeanne?” – „Mert szeretem a királyt!”, válaszolja.

Az első vesztes csata után napról napra civódóbb, kegyetlen, öldöklésre biztatja katonáit, nem csupán harcra. Szerelmeskedő párokat ver szét. „Mint egy halálra ítélt tehén”, írják róla.

A bíróságon megkérdik: „Mit mondtak a Hangok?” – „Hogy vidám legyek és merész”, feleli.

A bíró, hogy ne kelljen igazságtalan ítéletet hoznia, mérgezett halat küld neki a börtönbe. Nem gyanakszik; egyszerűen nem szereti a halat, visszaküldi.

A máglyán felkiált: „A harangok! A harangok!” A rőzse közt észrevesz egy szál virágot. Lehajol, megcsókolja, odanyújtja a máglyagyújtónak: „Mentsd meg!”

 

*

 

Okosan élni – mielőtt kipróbálhatnánk, milyen okosan meghalni.

 

*

 

N. okos ateista, egyéniek, bizarrak az érvei; szenvedéllyel, egyre ingerültebben érvel. Halkan figyelmeztetem, hogy „De hiszen nincs isten!” Még ingerültebben kiált: „Akkor is!”

 

*

 

Elfelejtett évforduló: 1939 tavaszán Knauer párttag levélben jelenti Hitlernek, hogy van egy fia, nyolchónapos, vak, nyomorék, s elpusztítását kéri a fajtisztaság érdekében. Hitler Karl Brandt orvost küldi ki, aki megvizsgálja a gyermeket, s utasítást ad a likvidálásra. Az első „adminisztratív” gyilkosság.

 

*

 

Napi ige: bizonyosságaink, mint használható tévedések.

 

*

 

Elégedettség –

Ki nem nyílt értelem.

 

*

 

Nem kitölteni magunkat; rendet teremteni. Ahogy egy fiókban, asztalon. A végén mindig kiderül, mennyi hely marad. Elfelejteni a végleges szavainkat, hogy helyet adjunk a félszavainknak, hogy kiegészülhessenek mások fél szavaival. Így megneveződni. Minden ön-megneveződés hatálytalan.

 

*

 

Köd, mégis száraz hideg. Kárminpiros nap a Déli-pályaudvar fölött. A köd és a vöröslő nap mindig megejt. De most valami más is: apró, nyárias bogarak a levegőben. Szúnyogok? Képtelenség. Mégis hiteles. Mint a gyerekkor, az éles, elfelejtett látványok, a fölidézhetetlen, újra belém ivódó mozdulat. Apró koromszemcsék a vörössel átvilágított ködben. Szúnyogok.

 

*

 

Idős anyának, nagyanyának meghal a lánya. Nem töri le, sőt, megnövekszik az életereje, csökken a halálfélelme. Az ésszerű esélyesség cáfolódik meg, hogy ő megy el hamarább. Kikerül a reflektorfényből, s most majdnem olyan, mint a többiek; nem kiszemelt, „csupán halandó”.

 

*

 

Angol barátom az írekhez hasonlít bennünket. Végletesség, következetlenség; költészetbe, érzelmi és politikai fantazmagóriákba stb. menekített nyugtalanság – százados nosztalgiák ellensúlyozására, hogy történelmileg is „hassunk”, ha másképp nem, önpusztító forradalmak, lázadások árán. – Magyar józanság? Nem tudom, az írek áltatják-e magukat ilyen önportréval.

 

*

 

Ostoba szóváltás a lépcsőházban. Az ajtó véletlenül nyitva, s így kénytelen meghallani, hogy róla beszélnek kint. „Az? Az összevissza hazudik…” Önfeledten piszkolják, szembe soha. Ha dicsérnék, már szeméremből se hallgatózna tovább; így viszont hidegvérrel, kijátszott erkölcsi pátosszal szól ki, hogy mindent hall. S előre élvezi, mikor majd először néznek a szemébe az eset után. Különben az ügyben igaza van; de ezért is megbocsáthatatlan az egész.

 

*

 

Renan, Marcus Aureliusról: „Elérte a megbocsátásnak, a közönynek azt a magaslatát, amit a megvetés, a részvét csak enyhíteni tudott.”

 

*

 

Nehezen vesszük tudomásul, hogy főfoglalkozásunk nem az adásvevés, hanem a kimondhatatlan dolgokkal való bíbelődés.

 

*

 

Földrengés, szökőár, fagyhullámok, Társasági téma. Külön-külön értelmes emberek így együtt, társaságban, kritikai feszegetés nélkül kevernek babonát, látomást, tudományos hipotézist, tudományos tényeket. Az ilyen „keverés” izgalma mindig vonzó lehetett; korunkban mégis van valami többlete. Az ömlesztett hírek, tények, eredmények fantomizálják is az összefüggéseket. A statisztikai szemlélet vulgáris, gépies, megtévesztő gyakorlatával éppen az relativizálódik az átlag számára – a folyamatok mögött álló elv mibenléte –, amit a statisztikai szemlélet, eredetileg és ideálisan – rögzíteni akart. A túlbizonyítottság is gyanús. Igazán a megfejtés tesz éhessé.

 

*

 

Passzív irgalom. Keresztény nirvána. – Rilke: „Ha a szegény emberek gondolkodnak, nem szabad zavarni őket. Talán mégis eszükbe jut.”

 

*

 

(Variációk) Cselekedj, ne imádkozz – imádkozz, ne cselekedj – cselekedj és imádkozz – ha cselekszel, imádkozol – ha imádkozol, cselekszel – azért cselekszel, hogy imádkozhass – azért imádkozol, hogy cselekedhess – cselekedve imádkozz – imádkozva cselekedj – stb.

 

*

 

Elképzelt napi edzés: nézni egy haldokló szemébe, aki megbocsátotta magának, hogy élt –

 

*

 

Az ítélkezés hol keressen kapaszkodót – a méretekben? vagy a minőségben? a tett puszta tényszerűségében? vagy csupán a kodifikált motívumokban? Addig is, míg eldöntjük: leülöm a lopott tyúkért az egy hónapot, és nem ülöm le a likvidált városért az ötszáz évet.

 

*

 

Ismert típus; ínyenc, aki variál: élőt boncol, halottat koncol. Ha nem véres a keze, akkor tintás.

 

*

 

Ha csak azt az iszonyú erőfeszítést, heroizmust, hitet vesszük, amivel az ember esendőségét, végső gyengeségét igyekeztek ábrázolni, bizonyítani…!

 

*

 

Gyorsabbnak lenni a természetnél – a pusztításban a szaporodásnál.

 

*

 

Akivel nem értek egyet, azt mért furdalóbb dolog becsapni?

 

*

 

Egy szú életkora. Egy tölgyfa asztal életkora. És a végeredmény. És a végeredmény szújának életkora.

 

*

 

„Tehát értjük akkor – minden világos, megfogható, mint a hiányzó ablaküveg helyére lehelt párafolt…”

 

*

 

Ha csakugyan van „gondolkodási akauzalitása” az elemi részecskéknek – mért lenne képtelen gondolat a levelek, szirmok vonalaira kidolgozott grafológia?

 

*

 

(Közérzet) Növekvő távolság mindenütt, mindenben. Kritikus saját-jelenlét. Műsoron kívüli. Üzemzavar közelléte. Egyre anyagszerűbb csend. Kifelé marionett-közvetlenség, mégis valami tél kezdete. De kitől, mitől búcsúzni? Helytelen időfogalmak, térfogalmak. Félelmek megalkuvása ez is. S talán nem is tél, hanem ontológiai nyár. Tények, helyzetek, megéltségek sugárzó temetője – az ablak ide nyílik. Ettől félni kell? Fáraszt a szem tárgyias élessége. Lassan becsukódni, mielőtt becsukódnék – legalább a saját szabadságom nyitottságával. Edződni az „irreverzibilis variánshoz”.

 

*

 

Ha az illúziók terhét veszem, egy háborúval lettem fiatalabb.

 

*

 

Munch félőrült periódusa után, 1910-ben írja az Alfa és Ómegá-t: egy asszony állatokkal hál, állatokat szül, azok a férjét apjuknak szólítják. Férj iszonyodva megöli az asszonyt. A szörnyivadékok széttépik „apjukat”. – Megéri még a fasizmust, 44-ben hal meg.

 

*

 

Metraux dél-amerikai indiánok kannibalizmusáról közöl adatokat. Nem azonnal eszik meg a foglyot, többnyire tizenöt-húsz év múlva. Addig úgy él, mint a többi törzsbeli, sőt a legjobb falat az övé, asszonyt kap, szórakozhat. – A pszichológiai viszony az elgondolkoztató itt, ami gazda és foglya között kialakul; abban van az iszonyat feloldása, illetve, megoldása. Nem gyűlölet, ami azonnali kielégülést keres; a bizonytalan időre elhalasztott rítus szinte a kegyetlenség metafizikus poézise, a halál kiszámíthatatlanságának utánzása. Olyan átélést szuggerál tartósan, ami a természet mintája is: a nem elsietett pusztulás és pusztítás szükségét. Mindennek megvan a maga ideje. De ehhez már kevés az érzékünk. Minden törekvésünk, hogy meghaladjuk a természet mintáját.

 

*

 

Csukott ablakon legfeljebb kő repülhet be, madár nem.

 

*

 

Beszélgetés szovjet költőkkel. Az egyik: „A hallgató költő eltört barométer.”

 

*

 

(Régi, új)

Amire nincs már példa: valaki azt hiszi, hogy pápának van kiszemelve, de rájön, hogy ő az Antikrisztus, mire megöli magát, hogy megmentse a kereszténységet.

 

A rituálisba elhajló hatalom sokszor kedveli a főnevesített, ködösítő, fogalmi általánosítást: a konkrét szenvedés és ostobaság fölött a rangosító „nyelvi kupolát”. Nemcsak „szájtátiság” stb. – egy 1400-as szövegben, például, ez: az „Uralkodás Magasztossága” kiűzetett a Birodalomból, először Franciaországba menekült, aztán a burgundi udvarba, de ott is vigasztalan, mert ott a „Fejedelmi Gondatlanság, Tanácsnoki Gyengeség, Szolgai Irigység, Alattvalói Követelődzés” üldözi.

 

Tortúrát csak egyszer lett volna szabad végrehajtani a vádlotton; crimen exceptum esetében azonban többször is. Mégis, az aktákban nem ismétlésként jelölték ezeket, hanem diszkréten „folytatásként”. Általában, bizonyos elegancia, ésszerű egyszerűsítésre törekvés figyelhető meg az aktaszövegekben, keveredve a görcsös jogi pontoskodással. Nyelvünk érzékletes közvetlenséggel még ki is emeli ezt a stílusjelleget: „Tetszik a törvénynek…” stb.

 

Az ünnepségek, a be- és felvonulások történetéhez: bajor Gizella Párizsba érkezésekor (1839) a főlátványosság egy fehér szarvas volt, aranyozott aganccsal, koronával. „Lit de justice”-en feküdt, mozgatta a szemét, agancsát, lábát, végül fölemelt egy kardot. Mikor a királynő átment a hídon, egy toronyból angyal ereszkedett alá, átsuhant a hidat fedő kék színű, arany liliomokkal díszített tafota kárpit nyílásán, koronát tett a királynő fejére, „visszaszállt” a toronyba. (Csupán a játék kedvéért: a dátum anagrammja 1938, Anschluss.)

 

Örökifjú téma: Claus de Werve, kora legfényesebb szobrásztehetségeként indul. A burgundi herceg évről évre visszatartja Dijonban, az udvarában, hogy vele fejeztesse be Félelemnélküli János síremlékét. A szükséges pénz soha nem érkezik meg. De ugyanakkor más munkát sem engedélyez a művésznek. Negyven évet él tétlen várakozásban, bőséges kegydíjon, elhízva. Aztán meghal.

 

Misszionárius rájön, hogy a maori főnök háborúra készül. Lebeszéli. Főnök belemegy, de eszébe jut, hogy az egyik puskaporos hordó rossz, hamarosan szétesik. Muszáj mégis megindítani a háborút, hogy a puskapor kárba ne vesszen. – Bennszülöttek a lövészárkokat válaszfalakkal látják el, hogy ha lelőnek valakit, a szomszéd ne lássa. (Darwin)

 

Új-Guinea szigetén, a japánok elleni harcban elesett amerikai néger katona utolsó szavai: „Fejfámra ezt írják: Itt nyugszik egy fekete, aki harcolt a sárgák ellen, hogy a fehérek szabadok lehessenek.” (Harmincöt éves újsághír)

 

*

 

Realista drámákban ritkán fordul elő, hogy a hóhér mondja a gyászbeszédet is. Az élet találékonyabb.

 

*

 

Csak a homok tartós; mert nem akarja.

 

*

 

Elemi részegség. A fák, tavalyi füvek lakatlansága most kezd megtelni hivalkodással, önteltséggel, nárcizmussal. A növekedés végletesen autonóm elfoglaltság. A halál az igazi kollektív téma-fölvetés.

 

*

 

Látnivaló, hogy a keménység megbukik. Látnivaló, hogy megbukik a szeretet is, olyan rettenetesen kizárólagos.

 

*

 

Vezérhangya; fej vagyok a témában: agykapitalista; agykombájn stb. – jók. De a kupoladuma verhetetlen. Látomás.

 

*

 

Morálgörcsök, pózok. Igazat mondás fontoskodása, mikor csak pusztít. Végül is gyávaság. Morális önzés. Morális hipochondria.

 

*

 

Az öngyilkosságok típusa, stílusa, a kor életstílusa, mindennapos atmoszférája. A választott halál, mint önjellemzés. Pszicho-szociológiai összefüggések. (Ma egy Petronius?)

 

*

 

Az öregeket vigasztalja, ha én is emlékezem?

 

*

 

Ha volna a pillanatnak billiomod része, ami vegytiszta idill – lehetne belőle milliárd évnyi is.

 

*

 

Esküszik a dialektikára – miután kiiktatta belőle az antitézist.

 

*

 

Eszmék, világnézetek mérkőzésében megőrizni a méltóságunkat, ami ugyanabban elveszik.

 

*

 

Üres szoba. Néhány ferdén lógó kép. Mintha nem volnék igazán egyedül.

 

*

 

Harmatos öl – a novella a cím kettős értelmére épült volna. Tulajdonképpen elkedvetlenít, hogy valamikor ilyesmiken törtem a fejemet.

 

*

 

Dilemma: a stafétabot fontosabb vagy a futó?

 

*

 

„Otro toro, otro toro, que es muy manso!” (Másik bikát, másik bikát, ez nagyon jámbor!) Vagy: az angolnát erős sós vízben tartják, míg elpusztul. – Értjük a szakmát.

 

*

 

Mottó, télire: „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások-adta végtelen lehetőségekkel.”

 

*

 

Milyen vigasztaló: a fák számlálatlanok! – Egy álló délelőtt görcsösen újra és újra ezt a transzparenst látom magam előtt: MAINAPIPARANCS.

 

*

 

Martin du Gard naplója Gide utolsó napjairól. Gide szenvedélyesen kel ki a hierarchikus egyház ellen. Akkoriban járta be a sajtót a Mindszenty-per. Gide így emlékezik meg róla: „Az a prágai Mindszenty-ügy.” – Nehezteljünk? Köszönjük meg?

 

*

 

Valahányszor a magammal való elégedetlenség ingerültté tesz, ostoba kerülőket teszek az érvelésemben, melyekben magam se hiszek. Mint a zöldár; bár sejti, hogy a lejtés hová viszi, ideiglenes medreket tör. Képtelen vagyok egyértelműen állást foglalni azonnal, s a legegyszerűbb állításig folytonos hintázással jutok el. Nincsenek axiomatikus fogódzóim, csak mindig újra megszerzettek. Amit megszerzek estig, valami lebontja reggelig. Alapvetően olyan a közérzetem, hogy semmi sem lehet alapvetően végérvényes.

 

*

 

Néha csak napok, hetek múlva tisztul ki előttem, hogy reálisan (konvencionális tárgyszerűséggel) mi történt egy bizonyos időpontban. Atmoszféraburkokon kell áttörnöm magamat, aurával közelednek felém a dolgok; pedig egyetlen törekvésem, hogy csontvázra vetkőztessek mindent.

 

*

 

Délután ébredek, köd, sötétség kint. A citromfánk valószínűtlen ajándék a szobában, kint már megfagyott volna. Még ez is! Ez a törékenység a dolgokban; s hogy még mindig nem törtek el, csak masszívan törékenyek –

 

*

 

Hogy a tárgyakból ne legyen elég, kimentem az Ipari Vásárra. Semmit se lehet olyan hamar elunni, mint a technikai frincfrancok csodálatosságát. Kiábrándítóan hamar evidensek. S marad a célszerűség, a hasznosság fölötti öröm – csak az egész valahogy kétes. Egy fa lehet kétes?

 

*

 

G. vádol, hogy engem a „rejtélyes” önmagáért érdekel. Két vállon vagyok. Mondjam azt, hogy minden igazi irodalom „okkult” kutatást folytat? Ha nem ezt teszi, smirgli lesz; a felület esetleg még csillog is, de különben –

 

*

 

Iszonyú érezni, hogy az ember minőségileg, gyakorlatilag rosszabb lett, mint volt, de ugyanakkor a fölismert és kitisztázott eszményvilága magasabb rendű. Ez a pokol.

 

*

 

Renannál olvasom: „…erkölcsi haladás, s egyszersmind az ízlés gyógyíthatatlan romlottsága.”

 

*

 

Jól működik az esze, nagy önelégültséggel a „racionális” természet mértékegységei szerint gondolkodik. Eszébe se jut, hogy esetleg botcsinálta irracionalista.

 

*

 

Volt kor, amelyik rosszabb lelkiismerettel több gonosztettet hajtott volna végre?

 

*

 

(Beszélgetés, fiatalokkal; 1958) Kifejtik, hogy túl vannak a mi felelősség-problémáinkon, ez a mi generációnk „motosza”. Újfajta érzékenységről beszélnek, ami most alakul; de hogy mi lenne az, pontosan nem fogalmazódik meg. Mindenesetre sokkal több az öröm a létezésben, mint ahogy a mi írásaink tükrözik. Kifeküdni a napra – öröm. Kimenni egy Botafogo meccsre – öröm. Egy piros ing – öröm. S ezt nem rontják meg olyan tépelődésekkel, amikkel úgyse tudnak semmin segíteni. Nincs szükségük filozófiákra. „Ma már ott tartunk”, hogy mindenki magának is meg tudja teremteni azt a világképet, ami elrendezi a dolgokat. Nincs, és nem is szükséges, hogy folyton valami aggályosan kiválasztott cél legyen előttünk. Ők egy „folyamatot” élnek át állandóan, egy éppen adott folyamatot, s azt minden alkalommal kiélvezik, „megnézik maguknak”. Az se fontos egyelőre, hogy a folyamat mi felé irányul; a folyamat maga a fontos. S hogy általában reálisabbak, egészségesebbek, mint mi. Kelet–Nyugat polarizálás is mondvacsinált; lényegében az egész világ olyanná kezd vagy akar lenni, amilyennek ők mondják.

 

*

 

Csakugyan: nem papi mesterség a miénk, inkább „mérnöki” (Sztálin). – Mesterségünkben az egyéni moralitás és felelősség: minden. Nincs, aki feloldjon, megbocsásson; magunknak kell lennünk teremtőnek (tervezőnek) és a bírálónak (statikusnak) is.

 

*

 

Nem elég elítélni a bűnt; bizonyos értelemben szeretni is kell. Organikus funkciójában megérteni: ez a részvét többlete.

 

*

 

Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és a haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán meg is értenénk valamit abból, amit szüntelenül és okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.

 

*

 

Egy hangyát nyomtam el este az ujjammal. Reflexmozdulat, kávéfőzés közben. Egy óra kellett, mire a szégyen előhívódott: olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon.

 

*

 

A szerelem cinkossá tesz a létezők minden rendjével szemben; és szükségtelenné minden magyarázatot a közvetlenül nem érzékelhető grádusokkal kapcsolatban.

 

*

 

D. panaszkodik, hogy valahányszor támadják, Z. mindig ott van a támadók között. „Ez is olyan, mint Cauchon; szeret minden máglyára ítélésnél tanácsadó lenni, igaz, Jeanne d’Arc, Husz nem jut neki – de ő is csak cochon de lait.”

 

*

 

A siker, mint a kötelesség bosszúja.

 

*

 

Aki az első szót kitalálta – megnémult?

 

*

 

Egyensúlyozó polgár – megviselt kummunista.

 

*

 

E. egyre rosszabb szobrokat csinál. Az arca közben egyre jobban érik, egyre elmélyültebb. Nincs szabály. Arcok vannak; szobrok vannak.

 

*

 

Logika: hideg földre nem szabad köpni, kicserepesedik a szád.

 

*

 

A legrosszabb nem mindig biztos. (Kínai közmondás)

 

*

 

Kazantzakisz: „Az isten szívében van egy kukac; azt álmodja egyszer, hogy megeszi isten szívét.”

 

*

 

Csőd. Vizuális alkat vagyok, nem látom a szenvedések végét. Meg kell szabadulnom a szememtől.

 

*

 

Felbomló gondolkodás: a részek, a részletek felfokozott élessége, koncentráltsága. Illetéktelen be- és mögé pillantás.

 

*

 

Több napi átlag kiértékelése: tehetséges, mocskos nép vagyunk.

 

*

 

Típus: kultúr-ejtőernyős.

 

*

 

Ökonomikus udvariatlanság, ökonomikus udvariasság.

 

*

 

Politika. Mesterséges altatás.

 

*

 

Semmi hűség. Mindent megértek. Önterápiából írtam a Saulus-t?

 

*

 

Mennyi lelkes, gyanútlan, gyanút keltő mini-Széchenyi! De sehol (vagy alig) egy másik Kölcsey, még törpeként se.

 

*

 

(Darwin, Utazás) Tüskés helyen az indián felgyűri a nadrágját; az a drágább. – Törzsfőnök inge fekete a piszoktól. Válasz: „Nem látod, hogy régi?” – Két válasz, hogy mért nem dolgoznak: „Nagyon hosszúak a napok.” „Nagyon szegény vagyok.” – Kérdés: „Sok a rabló?” Válasz: „Még nem. A bogáncs nem elég magas.” – A postafőnök hamisított bélyeget árul. – Végül, így összegez: „Nagy ott a vétek, ahol a nyomorúság nem a természet törvényeiből, hanem az intézményekből fakad.” – (Mindez mégis idilli egy mai utazáshoz képest.)

 

*

 

(1952-ből) Valaki, egy barát, vidéki elvonultságába befülledve fölrobban Pestre, s kifejti: elhatározta, hogy írni fog, olyat, amilyet kívánnak; s szégyellje magát a kor, ha megalkuvót csinál belőle. – Kamasz mutálás, felelős kor? Az én lábamon még a paradicsomban sem áll meg helyettem senki. Igaz – fakírság dolga lesz őszinte művet hagyni hátra. Bár az se kis teljesítmény, ha igazul megszenvedett teóriákat gyártunk magunk megcsonkolására. Vigasz lehet, hogy az elődök sora nem is akármilyen…

 

*

 

Tibeti katona mindkét lábát elveszti a harcban. „Muszáj hősnek lennem, nem futhatok el.”

 

*

 

A birkák még akkor is hozzátartoznak a természethez, és kikezdhetetlenek, ha a farkasok megeszik őket, és egy se marad.

 

*

 

Vannak események, amelyeknek már a születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg a tényeknek.

 

*

 

Gyorsriport a körúton: „Bocsánat… reggel óta hányszor nézett a háztetők fölé, az égre?”

 

*

 

Szemem gömbjét hány érintő meríti ki? S ha kimerítenék: meghatározódna, ami belül, kívül és túl kezdettől fogva volt – a pusztán magát érintő én?

 

*

 

A divat, mint anonym önvallomás, ami a régi módon már nem mondható el. Mint kollektív exhibíció.

 

*

 

N. körmönfontan udvarias. Nem állja sokáig a szembenézést. Negyedszavakkal, udvarias hümmentésekkel nyugtázza, amit mondanak neki, szellemes stiláris fordulattal tér vissza a magáéra. Pengeéles terve van, hogy mit nem fog mondani. A diplomatakészségek olyan tökéletességével rendelkezik, hogy már haszontalan: épp ez teszi átlátszóvá. Semmi természetesség, hökkentő őszinteség, ami álcázni tudná a szándékát. A takarás csődje. Felöltözött király, aki csakugyan pucér. Önmagát triblizi ki.

 

*

 

Nálunk ez is elmondható: nehezen bocsátják meg, ha valaki kívül marad a tojáson…

 

*

 

Holtpont: az értelem szomorúsága, hogy nem tudhat kevesebbet –

 

*

 

Játék ad absurdum: mindent komolyan venni; a komolytalant is komolyan komolytalanul –

 

*

 

Stréber stratégia: liheg a távoli ideák, célok mákonya után, közben az élhető közelit detronizálja.

 

*

 

…ami még nehezíti a helyzetet, hogy olyan nép fiai vagyunk, amelyiket két itatóspapír közé dugtak; s talán a nyelvünket is azért nem felejtettük még el, mert a nyelvünk kilóg az itatós szélén –

 

*

 

Vidám történet – mert nem ismerjük a szomorú történeteket, melyeknek az árán-révén létrejött.

 

*

 

Szívesen tanulok a fiataloktól, hogy világosabb legyen, mit tanulhatok még magamtól.

 

*

 

Hátborzongató dráma. – Mellborzongató idill? (Biofiziológiai lingvisztika?)

 

*

 

(Kis Réka) „Meg kell néznem a tükörben, hogy hol viszket a fejem.” – „Falun jobbak az emberek. Városon beszívják a rossz levegőt, attól visszafelé forog az észkerék, és rosszak lesznek tőle.”

 

*

 

Amióta az eszemet tudom, otthon mindig kiscicák voltak. Otthon sose nőttek meg.

 

*

 

Már a tárgyak tanítanak ki. Elöregszik az emberi szó; ahogy öregszünk.

 

*

 

„Komor”, mondja a kritikusom. „A metafora jobban eteti magát.”

 

*

 

(Fal-költészet. Nyugat-Berlin, U-Bahn állomás)

 

Alle Menschen sind gleich ein paar werden davon reich Kamerad und Kamerädchen, ich Tabak, du Blättchen Mit zwölf dafür noch zu jung? Im Gegenteil Wer wie ich um Kunden wirbt, muss damit rechnen, dass er stirbt

 

*

 

Talán csak annyi a különbség, hogy ha az igazság közelébe sikerül férkőznünk, már választékosabban hazudunk?

 

*

 

W. 1963-ban Kínából jön haza. Vonaton utaztak; a vonat minden indok nélkül nyílt pályán megállt, két napig ott vesztegelt. Később tudták meg, hogy a közelben egy falut öntött el az árvíz, s a lakosság egy dombra menekült fel; meg se kísérelték a mentést. Ők már csak a vízborította völgyet látták.

 

*

 

Szombatista bejárónő kerül hozzánk. Ősz haj, telivér-rusztikus madonnaarc, világító szemek, akaratos szelídség. Józan elragadtatás sugárzik róla. Univerzál nyomdász, de szombaton nem dolgozik, inkább ott hagyta. Férje súlyos beteg (gerinc-tbc); a párt ki akarta emelni, hogy tovább tanuljon, de nem vállalkozott rá. „Nem értünk egyet az evolúcióval.”

 

*

 

Egy nap rájössz, hogy nem hasonlíthatsz. Fölismernek.

 

*

 

Öregség. Begyűjtött célok totalitása. Begyűjtött céltalanság totalitása.

 

*

 

P.-től kérdezem (aki francia, s akit csakugyan őszinte érdeklődés és rokonszenv hozott közénk) – hogy milyennek találja a nyelvünket. „Nagyon tetszik”, mondja. „Nagyon szép, erőteljes és lágy… Csak tudja, valahogy nem hasonlít semmilyen más nyelvhez. Egyáltalán semmihez. Az ember hallgatja, s egy idő múlva arra gondol, hogy a magyarok talán csak tréfálnak, és egy szép napon ők is úgy fognak beszélni, mint a többi ember.”

 

*

 

A makacsság megéli magát –

 

*

 

A nem emberszabásúban is magunkat, egymást kell felismernünk –

 

*

 

Emberi szemétdomb fölé kupolát –

 

*

 

Minden „én” potenciális „vakerő”.

 

*

 

Ugyanazoknak az erőknek vagyunk kiszolgáltatva – kövek, fák, állatok, mi is. Nemcsak mi kínlódunk, örülünk, másfajta létezők is. Hogy mások a reakcióink? Nem a lényeget érinti. A lényeg, hogy nem függetleníthetjük magunkat egymástól. A primitívek nem azért személyesítettek meg tárgyakat, állatokat, mert szórakozni akartak; én se szórakozásból próbálom belehelyezni magamat abba a létállapotba, ami egy kőé, állaté, növényé, hanem azért, mert bizonyosan hatunk egymásra. A magam teljesebb megismerése érdekében kell számításba vennem minden hatást, amit az élő és élettelen természet produkál.

 

*

 

A metszően okos Renan, plébánosi minőségben: „A vereség bűnhődés a múlt dicsőségéért, de gyakran a jövendő győzelem biztosítéka.” (La reforme intellectuelle et morale.)

 

*

 

Depressziós beteg mondja:

Az óra megállt. Csend van bennem. A szívem ver, de nem értem, hogy lehet ez. A nap átsüt a bőrömön. Mintha az egész testemet átsütné, mint valami űrt. Belül nincs semmi. Minden vér elfolyt belőlem, azóta gyengülök. Sírni kezd. Adjanak valamit, amitől elalszom. Vagy boncoljanak fel, tudják meg, mi van bennem. Csak az agyam működik, de napról napra kevesebbet érzek. Elhallgat, körülnéz. Sírni se tudok már. Csak nagyon ritkán. Akkor sem úgy, mint egy ember. Beszélni se úgy, csak suttogni. Olyan furcsa, hogy süt a nap.

 

*

 

(Biedermeier.) A szív nem az igazság kelyhe, de minden benne van, ami megérdemelné, hogy igazság legyen.

 

*

 

Camus: „…olyan biztonsággal beszélt a szerelemről, mint egy értelmiségi az osztály nélküli társadalom eljöveteléről.”

 

*

 

Csak a következetes elfogultság teszi meg a magáét – s bizony, a tárgyilagosságig.

 

*

 

A családi levéltárból: „…ilyen is előfordul, hogy van egy tagja a rokonságnak, amilyen soha nem volt! Szívet cseréljen, aki hazát cserél! A hazát nem lehet csereberélni! Csak a czoczilisták, kozmopoliták, anarchisták, nihilisták, matérialisták azok, akik előtt nincs haza, akik szerint ubi bene ibi patria… mink magyarok, magyar elem, nem tudnánk megélni saját hazánk és nemzetünk kebelén, saját otthonunkban?! Szégyen, gyalázat!” – Békén nyugodhattak, külön elkerített Mészöly-temetőjük volt. Bár a jó üzlet alkalmasint korrumpál is – ti. másutt: „…ugyanez a Károly a sárbogárdi nemesi birtokát 1873. március 5-én Tanz Pálnak eladta 12 250 frtért, kit mint vevőt a Mészöly-temetőbe temettek 1899-ben 71 éves korában.”

 

*

 

Az egyik (vagy valamennyi?) Jancsó-film után: kivételesen ért hozzá, hogy alkati (?), ösztönös (?), koncepciózus (?) következetességgel az erotikának még a vízjelét is kilúgozza minden meztelenségből, és egy női mell vagy has ívét egy pisztolycső történelmi komorságával tegye egyenrangúvá.

 

*

 

(A szerelem és a ló)

A költő – Mentem volna szódáskocsisnak, / ki a nagy szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag – elhiteti velünk (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan lét-állapot, ami látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus átvilágítódásához, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendeléseket irányítjuk. – Az igazi szerelmesek is többnyire nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag. Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai! Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk, ami egy gyűszűben elfér. Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel. A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi, a kinyilatkoztatás kizárólag neki szól – ugyanis szóba sem kerül. A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze. A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet. A szerelmesek egymás közti értő-süketségét ilyen értelemben napoleóninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság. Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amit nyalogatnia lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt, kiemelt alkalom, hogy még elhivatottabban próbálja mosni hallgatag a nagy, szőke lovat.

 

*

 

Az egyszerű igazság: madárszárny-villanás. Rajban-csapatban csak az okosság röpköd.

 

*

 

Aki közülünk emelkedik fölénk, még fokozottabban ki van téve, hogy saját korlátainkat is belelássuk, és azok közé préselve viselje el a tiszteletünket, ellenszenvünket.

 

*

 

Író vagyok – nem az ideológia érdekel, hanem az a másik, a szubjektív, amit X. kialakít magában, s amivel indokolja, hogy miért hisz vagy próbál hinni valamilyen ideológiában.

 

*

 

Egy út áll előttem, amit meg kell tennem; egy ember áll előttem, akit meg kell értenem; egy tárgy van előttem, amelynek meg kell találnom a megfelelő helyét; egy gondolat tart fogva, amit ki kell fejeznem; egy érzés ostromol, ami magáénak követel. Megteszem, megértem, megtalálom, kifejezem, átadom magamat. S maradok ugyanott – másutt.

 

*

 

„Állapotbeli”, közös penzum – bordélyban szűznek, börtönben szabadnak maradni.

 

*

 

A férfialkat genealógiája. Az ügy, az ürügy, a keret fontossága; a „bekeretezett” áldozat stb.; s az ezzel rímelő történelem, történelemcsinálás –

Illetve: a „férfimatatások” hatalma: barkácsolva hozza össze a személyes és nem-személyes történelmet, halált stb. –

 

*

 

Csak azoknak hazudhatok, akiket szeretek. Csak azok érdemlik meg az áldozatot.

 

*

 

Félek a félelemtől, hogy megalapozatlan hitet épít belém. Ha észrevétlen természetességgel tudnék félni –

 

*

 

Horror vacui – csak a túl érett kultúrák ismerik. Aki kezd, mindent csordultig telinek lát, és csordultig tölt.

 

*

 

Korszerű Szókratész: tanítványok nélkül; a kérdéseket magának teszi fel –

 

*

 

Az ÉLET elemzésének csak az adhat értelmet, ha az elemzés újra rátalál az életre.

 

*