Főhajtás a nemzet előtt

 

1989. március 15.

1989. március 15-ről még sokat fognak írni: a nemzet ismét tett egy rovást a maga kőtábláján, melyet semmilyen csizmasarok nem koptathat le többé.

Nemcsak a megilletődöttség, az összetevők bonyolultsága is rövidségre csábít, ha frissiben akarjuk értékelni ennek a napnak politikai és társadalomlélektani hozadékát.

Megéltük, s mi idősebbek szó szerint elfogódottan tehetjük hozzá: megélhettük még, hogy a hatalom a maga kitörölhetetlen múltjával a forradalom óta először került olyan rókarántóba, hogy súlyba eresztett kézzel, demokratikus korrektséggel féljen; s a megviselt állampolgár olyan helyzetbe, hogy ismét bensőségesen lehessen higgadt és ünnepélyes, egyúttal felszabadultan izgatott és várakozó.

Sem az előzmények, sem a változatlanul kétértelmű körülmények nem biztosíthatták, hogy mindez feltétlenül így legyen.

A nemzet ennek ellenére – Budapesten és szerte az országban – egy mindent átjáró, végső próbára kényszerítő válsághelyzetben mutatkozott fölemelően érettnek.

Pedig tudjuk, az igazságtudat, az erkölcsi fölény, a szenvedés sebhelyei és a kényszernémaság megalázó éveinek emléke adott esetben baljós kísértéssé duzzadhatnak: megérthetően és mégsem megbocsáthatóan.

A nemzet méltóan vizsgázott. S csak sajnálhatjuk azokat, akik nem érezhették ezen a napon, hogy őszinte s kitartóan cselekvő részük volt az eljövetelében.

Nem ünneprontás ezt leszögezni; ellenkezőleg. A nemzeti közmegegyezésre való törekvésnek éppen csak bontakozó időszakában inkább a terápia követelménye ez.

Nemzeti közmegegyezésnek akkor lehet csak eredményt is felmutató esélye, ha együttesen és külön-külön is képesek leszünk szembenézni azzal, hogy mihez, milyen múlthoz és jelenhez, milyen lehetséges jövőhöz járultunk hozzá eddigi meggyőződésünkkel, erőfeszítéseinkkel. S ha képesek leszünk ezt úgy tenni mérlegre nyilvánosan, hogy nem feledkezünk meg a gyakorlati és lelkiismereti konzekvenciákról sem.

Fontos hivatalos szó is elhangzott e tárgyban, Pozsgay Imréé: nem leszámolásra van szükség, hanem elszámolásra. De legalább annyira fontos, amit ehhez hozzátenni kell: önmagunkban igenis szükség van tisztító leszámolásra – másokkal szemben azonban csak elszámolni valónk lehet.

E gondolat jegyében gondolom, hogy 1989. március 15-ének legmaradandóbb hozadéka, hogy félreérthetetlenül bebizonyította: társadalmunk – higgadtan felismerve az 1956-tól merőben különböző nemzeti és világpolitikai szükségszerűségeket, további magatartásának ezzel járó nagy felelősségét – még a mai kivételes válsághelyzetben is képes volt és lesz demokratikus fair play-ből minőségi oktatást adni a politikának – „incidens” nélkül. S még halvány jelét sem lehetett tapasztalni, hogy vissza szándékozna élni a szabadság szabadságával.

Az állampolgárok elsöprő többsége büszkén könyvelheti el, hogy az önmagunkban elvégzendő „belső leszámolás” terápiájára nem ők szorulnak rá. Amire szükségük van, hogy ezt folyamatosan bebizonyíthassák, felelősséggel élhessenek, a maguk testére szabott kockázat és esély kihívásait elfogadva.

Ma ismét felbátorodva gondolhatjuk, hogy társadalmunk – legalábbis a sorsdöntő gesztusait tekintve – végérvényesen más már, mint ötven éve, mikor a kollektív önterápia, a „belső leszámolás” hiánya olyan tragikusan sodort valamennyiünket bukásba; a még mindig nem kellőképpen ki- és bevallott mocsokba.

A mostani március 15. hangulata, fegyelmezett és emelkedett radikalizmusa, a megtisztított szavaknak, fogalmaknak ez a maradandó parádéja – erősen hiszem – a lelkiismereti öntisztulás elmaradt gesztusainak megtételéhez is közelebb vitt bennünket.

S közelebb a hagyományainkhoz, történelmi teljesítményeinkhez, melyek az esendő nemzeti napfogyatkozás esetén is képesek világítani. Jóllehet tartósan elkövetődött minden, hogy egy egész nemzedék – a gyermekeink – gyökereikben elbizonytalanodva, hamis és idegen értékrendek világába masíroztatva, már-már öngyilkos módon veszítsék el hitüket és bizalmukat nemzeti örökségünkben, a magyarul és magyarként megfogalmazott progresszióban.

Ékes bizonyíték volt ez a szerdai nap, hogy miképp és mennyire nem sikerülhetett ez.

1989. március 15-e még kiérdemeltebben volt az ifjúság ünnepe, mint eddig bármikor: a nevelés és vétkes elvakítás de profundis-ából emelték fel fiataljaink az arcukat sértetlenül.

Az Ünnepek útja azonban tovább kanyarog; mint ahogy a mindennapoké is, melyeknek sorsa és alakulása nem elválasztható az ünnepeink sorsától és alakulásától. Útjuk elkerülhetetlenül közös és elkerülhetetlenül érinteni fogja október 23-át is. S mindazt, amit ez elodázhatatlanul jelent a nemzeti megbékélés és közmegegyezés szempontjából.

Mert ez a holnap.

Viszont játék a tűzzel az olyan fundamentalista elrugaszkodás, mely időszerűnek és megengedhetőnek érzi, hogy hangot adjon egyik legnépszerűbb vezető politikusunk pártból való kizárása vagy felakasztása alternatívájának. Vagy azt, hogy az immár alkotmányosan működő egyik alternatív csoport (SZDSZ) negyven vezető tagját levélben életveszélyesen megfenyegessék. S még hivatalos dorgálásról sem tudhatunk.

Mégis bizonyosra vesszük, hogy a nemzet vizsgázott nyugalmát még az ilyen barbár elrugaszkodások sem ingathatják meg. A nemzet változatlanul higgadt és a megbékélés, közmegegyezés igényével várakozó. Mint ahogy arra is a demokratikus játékszabályoknak megfelelően emlékeztet – noha hangsúlyosan –, hogy márciusunk ünnepén is messze hallatszottak a Duna medréből a temetői robbantások dörejei, meghazudtolva a felelős kormányfő e tárgyban tett felelős kijelentését. Ami ha jószerivel szimbolikusnak is vélhető – nem az állampolgár hibája.

Mondhatjuk hát, hogy a bizalom még mindig indokoltan kevés és törékeny – a remény mégis több, mint tegnap vagy tegnapelőtt.

Ezt a reményt illessük főhajtással; és a kisajátítás kockázatos hátsógondolata nélkül osztozzunk meg rajta.

Mert csak ez lehet a holnap.