Noteszlap IV.

Társadalmunk önszerveződésének folyamatában, mely a reményt és a szkepszist egyformán és egyidőben vetíti az ország panaszfalára – megkülönböztetett jelentősége van az alkalomnak, aktusnak, ami miatt itt összegyűltünk.

Mégis azt gondolom, hogy korszerűtlen és veszélyes bénultság volna, ha csupán megviselt urával panaszkodnánk a Históriára. Mint ahogy megbocsáthatatlanul korszerűtlen volna a puszta ráhagyatkozás is egy olyan betegségre, mely – akár az AIDS – éppen a legközösebb és legfelbonthatatlanabb kötést és misztériumot akarja kikezdeni. Nagyon egyszerűen és banálisan embervoltunk méltóságáról beszélek. És az egymással szemben ki nem játszható értékeink közös megbecsüléséről, ápolásáról. Amit a História a permanens fertőzésnek kitett esetek közt tart számon.

Nekünk valamennyiünknek itt, és külön-külön is, a Terápia szívós és következetes megbízottjainak kellene tekintenünk magunkat.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület megalakulását, célkitűzéseinek gazdagságát e felismerés és elhatározás fontos zálogának érzem. Az eddiginél teljesebb kibontakoztatását annak, hogy szellemi, lelki és kulturális értékeinknek természetes, másrészt historikusan megalapozott pluralizmusát élőbbé tegye. Nemcsak olyan mulasztást pótolunk ezzel, ami korábban a véres barbarizmus, majd a rövidlátó politikai ideológia sandán alkalmazott stratégiája kényszerített ránk – hanem új fejezetet is nyithatunk most, kellene, hogy nyissunk, szellemi és lelki ozmózisunk történetében.

Egy hazában élünk. És a haza alkatrészei – melyeket századok kovácsoltak össze – csak kölcsönös öncsonkítással szakíthatók szét. Az egyesület megalakítását ezért ünneplem. Mint emelkedett felhívást, hogy becsüljük egymást úgy, mint akik egymást tudják gazdagítani olyasmivel, amivel a másik esetleg nem rendelkezik.

Ilyen egyszerű az, amiért örülök annak, hogy meghívtak ide és elmondhattam ezt a pár szót.

Kedves Barátaim! Az a tisztem, hogy egy olyan kiállítást nyissak meg, mely minden vonatkozásában drámaian és fölemelően rendhagyó. Nem is felelhetek meg neki másképp, csak rendhagyóan. Ezért előre is elnézést kérek. Bármennyire indokolt volna is, mégsem művekről és alkotókról kell szó essék itt, hanem a művészek áldozatosságáról és ennek apropójáról. Illetve – még ha kerülgetni akarnám is – történelemről és politikáról.

Kezdeném azzal, hogy biztató változás jelének kell tekinteni a független Menedék Bizottság és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének együttműködését. Pontosabban azt, hogy a Menekült Bizottság kezdeményező munkájában a szövetség immár megrovás nélkül bekapcsolódhatott. Ha mutálva is, de tempora mutantur. Sőt, személyes emléket is idéz bennem ez az alkalom. Pár éve a SZETA aukcióját nyitottam meg, ugyanilyen szomorú és fölemelő kötelességérzéssel. Csupán más körülmények között. Akkor a szegények megsegítéséről volt szó, s az aukciót – a belügyi és művelődési szervek szívósan aktív nemtetszése ellenére – mégiscsak sikerült tető alá hozni. A siker emlékezetes dokumentum maradt: a felajánlást tevő festők és szobrászok elsöprően reprezentatív névsora a bizonyíték. Jó érzéssel teszem hozzá, hogy ennek az első aukciónak a szervezői nagyrészt ugyanazok a fiatalok voltak, akik ma a Menekült Bizottságban dolgoznak. Elgondolkoztató adalék, hogy a hatalom akkoriban olyan külföldnek is szánt hivatalos tájékoztatással szolgált, miszerint a SZETA működése ellenséges és provokatív mivel munkásságával szándékosan kedvezőtlen színben tünteti fel társadalmunk szociális és anyagi helyzetét, hiszen államunk bevált kormányzati eszközeivel is képes tenni azért, hogy a szegénység honunkban ne lehessen probléma. Ez az állítás és jóslat most vizsgázik világnyilvánosság előtt, mikor a hivatalos nyilatkozatokból is kiolvashatóan olyan zsilipszakadék szélén toporgunk, melyet jószerivel nem a tízmillió állampolgár-kubikus ásott meg, a szakadék feltöltését viszont senki más nem végzi el helyette. Nagy mulasztás volna, ha ennek szigorú tanulsága nem fogalmazódna meg az ígéretes új alkotmányban.

Mindezt nem utólagos riposztként említem; annak olcsó. Csupán rosszkedvűen.

Ma újra rendhagyó aukció megnyitóján vagyunk itt. Ezúttal még kevésbé kerülhető meg a történelem és a politika. Erdélyről, Erdélyért szólni ma egyre nehezebb. Tenni viszont annál sürgetőbb. Ami történt és történik folyamatosan a határon túl, a történelmi patológia határát súrolja. Drámai vigasz, hogy a világ figyelme és aggodalma mind fokozottabban fordul a román belpolitika ámokfutása és az ott élők sorsa felé. Sötétedő és vérrel színezett tabló kambodzsai kép: újragerjesztett fanariotizmus a XXI. század küszöbén. Nemcsak számunkra jelent ez bennünket tizedelő szomszédságot, de az európai etosz megtiprását is jelenti. A magyar fájdalom már csak ezért sem választható el a románétől. Menekültjeink és a halottaink egyúttal az övéké is, az ő temetőikben is helyet kérnek és otthon maradnak. E két nép csak a felülemelkedésnek ezzel az érzületével és szemléletével maradhat meg embernek és európainak úgy, hogy a szomszédságuk holnapja végre olyan legyen, amilyenre a legkiválóbbjaik és a rontatlan névtelenjeik mindig is törekedtek. S amit folyamatosan megmérgezett a politika. A mai helyzetben különösen fontos ezt mindig újra világossá tenni. Az ezredév magyarsága így gondol elszakíthatatlanul Erdélyre és nem másképp. És ezért nem tudja, nem fogadhatja el a történelmileg mindig tragédiába, önsorsrombolásba torkolló erőszakos homogenizálás elvét.

Bizonyára nem ez a hely és alkalom az, ahol ezt bővebben elemezni kell és lehet. Csupán hangsúlyozni szeretném: nem csak a hozzánk érkező magyar és román menekülteknek tartozunk őszinte, emberi együttérzéssel, segítőkészséggel. Tanúsítanunk kell ezt azokkal a megbénított milliókkal szemben is, akiknek a nevében, történelmi, politikai és erkölcsi számlájára történik az, amiről a jelentések és megrázó vallomások szólnak.

Annyira friss, hogy említeni kell: pár napja a televízióban egy nálunk is jólismert fiatal román költő közvetlen beszámolóját hallhatta a magyar közönség a menekülése és elfogatása körülményeiről. Torokszorító élménybeszámoló volt. Nyilvános köszönet jár azért a mély együttérzésért és felülemelkedő pártatlanságért, amivel a Magyar Televízióban nemcsak mert és tudott, de kötelességének is érezte az igazságot mondani. Sőt, olyan korrekt észrevétele is volt, ami a hivatalos magyar sajtót és a hivatalos politikai stratégákat is joggal elgondolkoztathatja: történetesen az, hogy a határ menti véres drámák különösebb nehézség nélkül dokumentálható tényei mért olyan hézagosan kerülnek csak bele a hazai és külföldi tájékoztatásainkba. Ez a román költő a közvetlen élmény és értesülés, a határőreikkel való közvetlen beszélgetés alapján mondhatta hiteltérdemlően, hogy ha a határ túlsó oldalán lövések hallatszanak, az mindig emberhalált jelent, ugyanis ha nincs felmutatható áldozat, a mégis hiányzó töltényekért súlyos büntetés jár. De tapasztalta azt is, hogy a született szadistákon kívül az átlag katona ódzkodva, rossz lelkiismerettel vesz részt az állandósult embervadászaton. Mert a barbarizmus és megfélemlítés arányai már ilyenek. Mindez arra figyelmeztet, hogy a bizonyítható tények hivatalos nyilvánossá tétele sürgető kötelesség. A meggondolatlan hírröppentgetés viszont annál károsabb. Olyan nemzeti dráma ez, melynek a dramaturgiája nem tűr indulatot és rögtönzést, köznapi, állampolgári szinten sem. A maihoz hasonló társadalmi együttműködésből azonban a sok is kevés.

Kedves barátaim – ilyen befejezetlenül szeretném mégis nyitottan hagyni ennek a szomorú aukciónak a megnyitóját. Remélem, azt érzik ki belőle, ami a célom volt: lelkiismeretet ébreszteni a fokozottabb segítőkészségre, áldozatosságra a menekültjeink érdekében – származásukra való tekintet nélkül. És köszönetet mondani a Menekült Bizottság és szövetség munkájáért, de mindenekelőtt az alkotó művészeknek, hogy lehetővé tették az aukció megnyitását.

 

Elhangzott 1989. február 10-én, a Munkásmozgalmi Múzeumban.

Faludy György megkért, hogy ne dicsérjem nagyon, mert úgy járhatok, mint a tönkretett tihanyi visszhanggal: esetleg a hang útjába épített villák valamelyikéből érkezik illetéktelen válasz.

De mindjárt le is kell lepleznem magamat, mert egyáltalán nem ezt mondta, csak azt, hogy ne dicsérjem nagyon. Csábított viszont, hogy úgy adjam vissza a szavait, ahogy ő szokott mesélni, felidézni – a kiszínezés többletével, ami mégsem a megmásítás rokona. Arany János óta tudjuk jó lelkiismerettel, hogy a valóság úgy perverz, hogy csak akkor meztelen, ha felöltöztetjük. És költő nem is tehet másképp, így szeli a kenyeret. Persze, kinek-kinek milyen ez a „többlete”. Azt gondolom, Faludy György költészete és prózája maradéktalanul fölmutatja ezt a dúsított meztelenséget. S ezzel talán sikerült is úgy dicsérnem, hogy a dicséret felöltözött legyen. Faludy leghűségesebb intimusának, Villon vagabundusainak kihívó meztelensége ez – amiben a költő nem véletlenül lehetett otthon már indulásakor, és álarcosan később is. Hiszen a villoni akasztófák árnyéka sikeresen átívelt a századokon és nem vesztette el időszerűségét. Ezekhez az akasztófákhoz képest pedig csakugyan szolid ráadás, hogy a vízparti Lilláink nemcsak berekedtek, hanem kihalóban is vannak. Legfrissebben a nagymarosi illetőségű Lilla szívében a kés. A helyzet tehát drámai. Mégsem volna indokolt, hogy ne ünnepeljük, ha van ok rá: honi drámáink dramaturgiája szerint Faludy György ugyanis mindent megkapott a hazájától, amit nem akart, nem kívánt, nem érdemelt meg. Ezért ünnep, hogy most mégis itt ülhet közöttünk, zsebében a sok használattól megkopott, egész világra érvényes útlevelével. Ami azt is jelenti, hogy ha döcögve is, de mi is az érvényes világhoz kezdünk tartozni. Olyan ünnep ez, mely nem piros betűs, amilyenhez az államfelekeztünk eddig hozzászoktatott. Faggathatjuk tehát egymást, hogy mit irigyeljünk egymáson. Megkockáztatnék egy rendhagyó megjegyzést. Ha felemásan is, de van vagy lehetne bennem – bennünk – akár irigység is Faludy György magyar hontalansága miatt. Pontosabban: miért lehetséges azt gondolnom, hogy a kiérdemelt adminisztratív hontalanság szerencsés esetben gazdagabb és kikezdhetetlenebb kötöttséggé, hűséggé tud varázsolódni, mint a helyéről el nem mozdított, sőt, helyéhez bilincselt honosság – együtt a rátelepedő szeméttel. Keserves kérdés, és a válasz csak Ady káromlásainak a szintjén fogalmazható meg. Ha jobban odafigyelek, naponként tud pattogzani rólam még az itthoni honosságom vállalható, szégyennel nem átszövött valósága is: miközben körém keményedik a saját belső emigrációm terhes páncélja. Kérdés, hogy gyakorlatilag melyik emigráció nyűvi el bennünk jobban a magyar honosságunkat. Legnagyobbjaink fáradhatatlanul sejtetik, hogy ez a szerelem túlságosan is sokszor kerül oda, hogy ne ismerjen magára. Mégsem volna helyénvaló hontalanság- és emigráció-ügyben versenyeznünk. Ami remény lehet, hogy közös hontalanságunkból – a kintiből és bentiből – kovácsoljunk új minőségű honosságot, mely az identitásunk biztosítékát nem az ilyen vagy olyan kirekesztésekhez cövekeli hozzá. Ellenkezőleg; a magunkat gazdagító befogadás, otthonbiztosítás Szent István-i eszméjéhez. Nyelvünk csodája, kultúránk és érdemes tetteink a befogadás eszméjének a gyümölcsei. Ezzel a gondolattal üdvözölném most Faludy Györgyöt – aki ugyan mindent megkapott a hazájától, amit nem akart és nem érdemelt meg, mégis új ajándékokkal tért vissza az oszthatatlan magyar irodalomba.

 

Ha csoda nem vet véget az ámokfutásnak vagy a józan belátás nem kerekedik felül: a végleges és soha többé nem helyrehozható pusztulás előestéjén jelenik meg ez a szívszorítóan gazdag és tetemre hívó fotóalbum. Mintha egy gyanútlan kamera utoljára pásztázná végig – maga sem tudván, hogy milyen munkát végez el – egy sokajkú, közös történelemmel, szenvedésben és örömben összebilincselt emberi közösség világát.

Atlantisi filmtekercs a fekete dobozból.

Csak így, ilyen képsorok láttán tudjuk igazán felmérni a fenyegető falurombolási program nagyságát. Egy ilyen program végrehajtását csupán az egyetemes emberi és közösségi értékek iránti közömbösség könyvelheti el egy ország belügyének.

A Históriának mindig is megvoltak – s legyünk realisták: félő, hogy jószerivel meg is maradnak – a jóvátehetetlen háborús merényletei az emberiség tárgy és nem tárgyi értékeivel szemben.

A hidegvérű és programozott náci holocaustot mégsem fogjuk soha összetéveszteni a háborúk tragikusan önkéntes avagy kényszernek engedő áldozataival. S ez jelen esetben is pontos analógia: nemcsak ember lehet a holocaust tárgya. És ami még tovább mélyíti a drámát: a falurombolási terv és előkészületei egyáltalán nem a háborúk jóvátehetetlenségei közé sorolódnak, hanem az Európában mind ez ideig ismeretlen, kivételesen barbár békebeli merényletek közé.

Egy sok százada együttélő s alkotó közösség kulturális és civilizációs tárgyi világának békebeli holocaustjáról van tehát szó.

Nincs aki vitatná, hogy a kultúra és civilizáció tárgyi világa mindig is ki volt téve a természetes alakulás, a természetes múlás-pusztulás törvényének. Ennek formáját, mértékét, ritmusát a homo sapiens döntően befolyásolhatja. Beavatkozását azonban csak az avatja emberszabású fejlődéssé, haladássá, ha az együttlelő s alkotó közösségek igénye és közmegegyezése formálja–motiválja. Különben a História vandál periódusainak adunk újra és újra tápot.

A falurombolási terv nem közösségi óhaj. A fejlődésnek és továbblépésnek pedig nem csak hogy nem előfeltétele; éppen ellenkezőleg. Egy rögeszme elrákosodása. Egy személyesnek mondható rögeszme nemzeti egészségként való törvénybe iktatása.

Lacrima sunt rerum. A tárgyak is sírnak. Mi sírunk bennük. Nincs halott tárgy. Ahol ember él, nem lehet semmilyen tárgy, táj, természet halott. Pusztán a pillantásunk révén is hozzánk tartoznak. Ami annyit is jelent, hogy ítélnek rólunk.

A falurombolási terv személyes rögeszmének veti alá a közösség életformáját, tradícióit, a saját múltjához való organikus kötődést. Következésképp egész gondolkodásmódjának, értékrendszerének, az egyetemesen sem nélkülözhető értékek felismerésének és megítélésének holnapi alakulását.

Tisztában vagyunk a beszűkült hatalmi tudat majdnem parttalan modern lehetőségeivel. A ma színpadra törekvő nemzeti, népi fundamentalizmus és homogenizáció beláthatatlan veszélyével, mely a históriai közelmúlt pusztító kategóriáinak reneszánszával fenyeget.

Ami Erdélyben bekövetkezhet – s ezt a feltételes módot már csak a világ aktív lelkiismeretébe vetett bizalom indokolja – ilyen reneszánsz botrányával sötétítheti be az európai ezredvéget.

Egy kamera valóban keveset tehet hasonló veszélyhelyzetben. De amit tenni tud, mégis pótolhatatlan. Felrázhat, és időtlen figyelmeztetéssé teheti, hogy milyen pusztításnak voltunk ismét tehetetlen tanúi, kortársai.

Mindez pedig olyan pillanatba következhet be Európa közepén, mikor nyomasztó lelkiismerettel próbálunk küzdeni azért, hogy megvédjük földünk maradék faunájának, flórájának, organikus geológiájának mind szegényesebb gazdagságát civilizációnk „ésszerűsítő” furorjától, a homogenizáció lidércesen sivár terveitől.

A sokajkú közösségek kultúrája és alkotásaik világa vajon nem érdemlik meg a hasonló „zöld” figyelmet?!

Sok infámiát törvényesítettünk már.

Ami bűnt a természet ellen elkövettünk – végre talán ráébreszt arra is, mit nem követhetünk el büntetlenül az ember ellen.

Azzal bocsátanám útjára ezt a fotóalbumot, hogy forgassák úgy, mint a különböző kultúrák révén egységessé kovácsolódott Erdély emberfaunájának, emberflórájának, embergeológiájának kivételesen szép kézikönyvét.

Vagy ha a rögeszme mégis győz: mint megrendítően közvetlen palackpostát egy világról, mely nemcsak az erdélyieké volt valamikor, hanem mindenkié.

És maradjon furdaló mementó, hogy hagytuk elpusztulni.