Kambüszész perzsa királyról írja Herodotosz: megvesztegethető főbíráját megnyúzatta, kifeszített bőrével húzatta be utódainak a székét. – Erről gondolataim támadnak. – De azt is olvasom, hogy Arisztotelész szerint a katonás, az elvmerev, a kötelességeket ritualizáló és ideologizáló Spárta vezetői voltak a leginkább megvesztegethetők. – Erről újabb gondolataim támadnak és mélyen átalérzem a mozdíthatatlan történelmi jelenidőt.
*
Hollandia népi-nemzeti felemelkedése idején az a fellegjáró ön-eredeztetés járt az országban, hogy a paradicsomi ősnyelv a flamand volt. Nem ismerhették a későbbi közép-európai kutatások eredményét; és a holnapiakat. És még a jeti sem nyilatkozott.
*
Hallom – „A szocializmust nélkülem fogjátok fölépíteni. Ti arra vagytok büszkék, hogy a Horthy-idő alatt süttettétek a hasatokat, nem engedtétek kizsákmányolni magatokat. Én sem hagyom. Most én süttetem a hasamat.”
*
Szinte mutatvány, ahogy B. szatócs svádával árulja és népszerűsíti a szocializmust a külföldiek előtt. Ahogy pult mögül mondódik a vevőnek, amit éppen annak kell mondani, cinkoskodó szókimondással, nem hallgatva el az áru rejtettebb hibáit sem, hogy annál nagyobb legyen a hitele. Még azt sem átallja (belügyi felhatalmazása van rá), hogy lírai elparentálással ébresszen rokonszenvet és kedvet – „Vegye, becsülje meg, uram, ebből az áruból nem lesz több, se jobb, ha lesz.”
*
A Történelmi Nyelvleckék c. népszerű sorozatból: „A hétköznapok semleges aktái közé iktatott Emberi Szabadságjogok Deklarációjának indigós másolatába csomagolt ebédpótló szalonna avasodó szagától dühbe gurult irodavezető szanálási (likvidálási) javaslata nyomán megrémült dolgozók kollektív felkelése az Emberi Szabadságjogok Deklarációja eredeti példányának haladéktalan megszerzésére, a szóban forgó ebédpótló szalonna átcsomagolása céljából.”
Hol is tartunk pillanatnyilag?
*
A nyomozótiszt azt követeli, írjam le ugyanazt a helyzetet, történést újra meg újra. Derűs magángondolatom, hogy nosza, legyen – ebben aztán profi vagyok! Nyilván a „mű” igazságát, a „konstrukció” hibátlanságát várja tőlem. Mint egyébként én is magamtól. Kedvvel gyürkőzöm neki. Megkapja…
*
Recsegő telefonhívás éjszaka, 56-ban. A hang ismeretlen: „Vernek. Rád köpök, téged legalább nem ismerlek személyesen. Bocsáss meg.” S lihegve letette a kagylót. – Vajon élsz még? Ha túlélted a vallatást (vagy más egyebet) – miért nem jelentkeztél, legalább telefonon? Halálig barátom lennél. Így nekem is muszáj fintorítanom, ha élsz; s akkor ez csakugyan olyan büntetés, amire rászolgáltál, szegény barátom.
*
Hogy szíven ütött a véreres napokban Zelk pár-sorosa! – „Szélfútta levél a világ / De hol az ág, de Ki az ág?”
Mintájára hallhatnám az „Emberke tragédiájában”, két jelenet között, a színfalak mögött: „Hogy vagy?” – „Hát, még eljárok a tengelyemen.”
De hol a tengely? Mi a tengely?
*
Nemzeti libidónk veszített volna erejéből? Árpád-házi Margitot, mikor kiterítve feküdt, megrohanták, lepedőjét szétszaggatták, haját levágták, körmét is, mellbimbóját is – ingyen rajongásból-szeretetből. Milyen állami temetésünk tudna versenyezni a megbecsülésnek ilyen elsöprő megnyilvánulásával? Nyomtatott–fizetett nekrológjaink viszont annál felülmúlhatatlanabbak.
*
Kis rigmusadalék alattvalói lelkesedésünk líratörténetéhez: Sándor volt az atyánk, József van helyette, / Egyet el vett, ismét mást adott érette, / Boldog Királyi Ház, melyben ha esete / Történik egyiknek: van még más tsemete. /……. De tsakugyan él a Magyarok Istene, / És él az ő Józsefe; meg van hát mindene. – Dátum: 1795. Van hát hagyomány, nem kell aggódni, csodálkozni, nem felejtünk, hála a Magyarok Istenének.
*
(Vicc 77-ből) Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev vonaton utaznak Szibériába, vonat minden indok nélkül megáll. Sz.: „Agyonlövetni a személyzetet!” H.: „Ne siessük el, magyarázzuk meg, hogy az esetnek súlyos következményei lehetnek.” Br.: „Húzzuk be a függönyt, tegyünk úgy, mintha menne a vonat.” (Ad notam peresztrojka: Megy a vonat, megy a vonat…)
*
„Ha az ifjak akarnák és az öregek tehetnék, sok lenne, mi nem lészen.” Milyen bölcsen tudjuk ezt! S maradunk ennél.
*
Templomfestő. „Címert angyalokkal? Öt liter.” – „Régi, nemzeti címert eltüntetni? Tíz liter.” (Utóbbit a helybeli párttitkár rendeli nála.)
*
„Most elszárnyalok” – mondja a fiatal gólya (az a jó magyar gólyamotívum!) – aztán… Aztán közbejön egy magasfeszültségű villanyvezeték.
*
A dadogó Sükey Károly 48-ból: „Mmmmmmost… nnnnnnem… ookos emberekre van szszszszsz… szükség…” – Lelkes pátosszal csak-csak kiverekszi a magáét Sükey uram felismerése. Füleljünk hát!
*
A Történelmi Rejtvényújságból: „Mannának deklarált paksi mogyoró majszolása rituálisan, pragmatikusan, cinikusan, reszketve, vallásos révülettel; majd etetése másokkal rituálisan, pragmatikusan stb. – mi az?”
*
Úgy vagyok a hazámmal, mint a mostohámmal. Hinné-e némely népvalló, hogy így nagyobb a felelősség?
*
Modell: a Lánchídon – 1849. november 20-án – Haynau ment át elsőnek.
Elő-modell: Alexander Bach a bécsi diákforradalom kávéházi agitátorából lett Alexander von Bach államminiszter.
Csak ennyi.
*
Sárgult családi levélben olvasom: írja haza az ifjú jurátus (Hermina nagyanyánk egyik őse), hogy milyen heves viták folynak a „parlamentarizmust pótló kávéházakban”. Vajon az előrelátó politika jóvoltából adtunk túl az ötvenes években olyan szorgalmasan a kávéházainkon…? Azóta ülünk egymás hasában a presszókban. És mégsem lehetett eléggé előrelátni. Nehéz szakma a politikai vendéglátóipar.
*
Az ötvenes években cetlit gombostűztem az íróasztalom mellé, magamnak gyártott napi figyelmeztetést: Nagy önuralom kell hozzá, hogy vissza ne éljünk a korlátozások adta végtelen szabadsággal. De idővel ez is kevés lett. Glóbus-méretre kellett átszabni a mottót. A cetlire ez került: Imbécilité superieur. (Magasabb rendű gyengeelméjűség.) Hogy ne mulasszam el felismerni a tüneteket.
*
1860. március 15-én véres harcba keveredtek a diákok von Benedek K. K. Feldzeugmeister által kivezényelt Polizei Gendarmerievel. A diákok bádogszilánkokkal, sulyom módjára felgörbített drótvagdalékkal szórták fel az utcát a lovasok ellen. (Még nem juthatott eszükbe a szappanhab, szappanpép; a koreai vendégdiákok nyíltszívű 56-os újítása.) A tüntetés egyébként a Fillinger, a Kammon és Zrínyi kávéházakból indult el. Megint azok a boszorkányos kávéházak!
*
Metternich már 1840-ben létrehozza titkos császári pénzen a Gyüldét (polgárok klubja) – hogy a spontán magánbeszélgetések jobban kihallgathatók legyenek. De ó, akkor még krampampulit ittak az újságjukba temetkező „poloskák”.
*
Cato többszörös bordélytulajdonos volt. Rákóczi is rákénytelenedett. – Hivatásos, nyugdíjas kurva meséli, hogy hadgyakorlatra szállították ki őket DDR-be, jobbfajta sátrak mellé, de a „hadi események” úgy alakultak, hogy „nem került rájuk sor”. Nem hallhattak „zárlatos” pletykákat, helyette leitták magukat, parlagon heverészve…
Futó lábjegyzet a honvédő anekdótához: politika és lotyók rejtett-nyílt kapcsolatszövevényét, e kapcsolat szerepét a titkos diplomáciában (vagy a vidékies, „gyarmati” politizálgatásban) stb. elhanyagolja a mai vizsgálódás. Holott ez is kiegészítő tárgya lehetne a történészi kutatásnak, mint motiváló, eseményeket, döntéseket, intézkedéseket befolyásoló mellékkörülmény. Talán túl hamar leírtuk és hárítottuk a múlt századokra a nők–lotyók szerepének kérdését – kiegészítve a szintén alig vizsgált családi, személyes és magánéleti determinánsok szerepével. Ha már egyszer nincs jogállam – nem kellene legalább pszichológiai tesztelésben, házassági tanácsadásban részeltetni a Catókban, Rákóczikban szűkölködő, hatalomra ítélt szegény „szószólókat”?
*
Egy magyar forradalom nehézségeinek margójára: Gábor Áron erőfeszítései során az óranehezékek (pondusok) lövedékként nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket – könnyűnek bizonyultak és még a cél előtt leestek… Nem ütötték ki a magyar időt.
*
A Noszlopy-összeesküvés tagjai (kik bitón végzik) a németre keresztelt Pilvaxban ülnek össze, hogy megbeszéljék: milyen legyen Rózsa Sándor ostoros legényeiből toborzandó gerillák egyenruhája, elfogandó az Alföldre látogató fiatal császárt…
*
Örökzöld történet a Bach-korszakból. A Szervita-téren fogják el. Faggatják, zsivány-e? Nem a keresett Czipó Jóska-e? Hát, nem. Bátyját, aki éppen katona, szokták ugyan Czipó Samónak nevezni, de őt csak Szabó Józsefnek. Előrelátásból azért tíznapi közmunkára ítélik.
*
Egy budai lány 1795-ben Őz Pálnak (Martinovics társának) kiszökellő véréből lehörpintett egy findzsányit, hogy a betegségét gyógyítsa. Ha már Martinovicsnak – a százados politikai fontolgatás dicstelen eredményeképpen – nem juthatott szobor és még a szerény emlékkőlap is a föld alá (hová?) kénytelenedett: legalább Őz Pált illenék kitüntetnünk vele, kegyelettel. Hiszen csodát tett. A lány meggyógyult. Ha már a politika nem, legalább az egyház gondolhatna rá.
*
Jegyezzük fel: a nemzeti jurátus-szívünket lelkesítő forradalom előtti időkben a Lotyófertályban, a Bársony Tetű vendégfogadótól egy ugrásra virágzott és lelkesített a Café Favorite cégjelzésű legkívánatosabb diákbordély. Kamarillai bezáratásuk a forradalom leverése után óhatatlanul szimbolikus. Minden abszolutizmus, diktatúra libidó-szegény, boldogság-impotenciában szenved és minden ellenőrizetlen örömforrásban a szabadság rémét szimatolja. Helyette megbízott szajhája celebrál a Nagy Állami Kirakatban: élvezzünk, elvtársak!
*
Nem elandalító, hogy Pest Királyi Város fertály- és csődörös mestere az 1700-as években Siñor Giovanni Conti da Messina detto il Placidia nevezetű úr volt – ki is lehetett volna más Pest Királyi Városában? Hol találunk ma ilyen zengzetes nevű urat? És párját hol az ilyen férfias és tiszteletet keltő titulusnak. Változnak a dallamosságról, titulusokról alkotott fogalmaink és lehetőségeink. História szerzé a zenénket, dúrban–mollban komponálunk: édesmindegy, hullanak a kottafejek, a siker nem marad el, kijár a taps a világhíres vendégkarnagyoknak. Ám legyen vigasz: a zenekar mindig honbéli, hála a nagy múltú Konzervatóriumnak… Meddig?
*
Beérett műfajunk: zenés keserű-játék, sok-sok képben.
*
Gr. Batthyány Tódor ár ellen úszó hajóját – lapátkerekeit körbe taposó lovak forgatták a hajó hasában – Bucen taurus Hurgariae-nak (Magyarország bikájának) nevezték el. – Épülő marosi vízierőművünk méltó elnevezése késik (igaz, el is felejtettünk közben latinul), ésszerű tehát, hogy a vízierőművet felépítsük előbb, hogy unokáink (a lator nyelv oktatásának újra bevezetése után) a legméltóbb kifejezést megtalálják…
*
Ahogy a tízes évek ellenzéki sajtója ironizált: „A Nemzeti Színház elé állított huszárezred bizonyára a műsor nívójára vigyáz.” O, tempora.
*
VII. Gergely Diktátumának főbb pontjai: a Római Egyházat egyedül az Úr alapította; csak a római püspök nevezhető joggal általánosnak; csak neki van joga új törvényeket hozni, közösségeket alapítani, minden zsinati határozat nélkül püspököket elmozdítani; egyedül az ő joga a császári jelvények viselése; csak ő nyújthatja a lábát csókra a fejedelmeknek; egyedül őt illeti meg a pápai név; akarata nélkül egyetlen zsinat sem nevezhető általánosnak; joga van császárokat letenni a trónjukról; igényei sérthetetlenek; őt senki nem ítélheti; minden fontosabb ügyet a Szentszék elé kell tárni; a Római Egyház még sosem tévedett s az egész örökkévalóságon át tévedhetetlen marad, mint ezt a Szentírás igazolja; senki nem tartható katolikusnak, aki a Római Egyházzal nem ért egyet; a pápának joga van az alattvalókat feloldani méltatlan elöljáróiknak tett esküjük alól. – Mindez olvasható úgy is, mint az örök „revizionizmusokat” előkészítő és kiváltó örök „katekizmus”.
*
Először megtanítottak bennünket – ideologice – harcban, ellenségben gondolkodni. Aztán jött a gyakorlati oktatás. Diplomásak vagyunk. S ezt a diplomát már nehéz hivatalosan visszavonni. Miképp a gyakorlat megkapó szenvedélyéről sem könnyű leszokni, arról a narkomán leleményességről, hogy belső nyugtunk érdekében – ha nincs más – valamilyen hirtelenjében kinevezett ellenséggel is beérjük, s lakassuk jól a szenvedélyt. Végső esetben a névtelen Közért-elárusítók is megfelelnek a célnak. Stb. Tömegpszichológiai záróvizsga-eredményről kéne beszélni? Pszichológiai patt. Ha csak nem kezdődik az oktatás új elvek alapján.
*
Párbeszéd egy úrral:
„Nehéz helyzetbe hozol. Most milyen jelentést írjak rólad?”
„Mindenképpen csak az igazat. Így az én lelkiismeretem is tiszta, aki beszéltem. A tiéd is, aki hallgattad és jelented. A hatóságé is, amelyik nyugtázhatja, hogy nem haszontalanul tesz erőfeszítéseket és költ milliókat az államkasszából a lesi-fülelésre.”
*
Nálunk is nagy hagyománya vala annak, hogy a bírói, bírósági munka és ítélkezés helyes irányba befolyásoltassék. Így például: a bírósági asztal lábait körülkötözték, hogy hamis tanúk ne vallhassanak; az elítélés megakadályozására a bíró elé földet szórtak, melyet hajnalban hoztak valamely sírról; vagy gatyamadzagra csomót kötöttek. Mint annyi mást, ezt a nemzeti vonást is sikerült leküzdenünk és koncepciózusabb leleményességgel helyettesítenünk.
*
E. részegen: „Nézd, öregem – ebben a rendszerben, ha nem jön az atom, minimo kalkuló van még harminc év. Hol leszek én már akkor! Meg te! Ott majd cseveghetünk, hogy ki járt jobban. Végre is ölni nem ölök, a Jóistenkének meg az efféle számít.” (Mondatott 1983 nyarán.)
*
Olvasom: 1875-re a „kávéházi ifjak” mind lehiggadtak, kicsit aulikus, ügyes csörtetőkké váltak. És a Nagy Spulni tekeredik tovább. Aztán? Aztán a Spulnira se fér több. Tudunk Thaisz Elek városkapitány „vérdíjáról”, amit a kávéházi kémkedéseiért kapott. Mégis ő volna a „túlélő”? Meddig? A Spulni őt is csak föltekeri. Aztán a Spulni is föltekeri magát. S akkor? Hát, csigavér, jóemberek – testvérek, gyilkosok, hitbuzgók, fantaszták, följelentők, hatalombuzik, esendő barátaim. A záróvizsga közös. Fújdogál a szél a kopár helyen. Csillag-nyugodt figyelmeztetés, ha néha lefordítja magát a mi nyelvünkre.