létezési konzervativizmus, mely aggályosan iktatja ki a létezési forradalmiságot;
a realizmus mai napra szóló normáinak jövőbe-mitologizálása;
folyamatosan elmulasztott felismerés: forradalom nemcsak a barikádokon lehet időszerű, hanem a külső determinánsok belső feldolgozását illetően is.
*
Mindenre lehet garancia, csak a történelemre nem.
*
Más dolog önerő híján történelmileg tévedni, mint annak birtokában. Más minőségű felelősség.
*
Persze – lehetünk még görög rétorok Rómában. Csak tudják-e majd, kik voltunk?
*
A nemzettudatok történetében (pszichológiájában) bizonyára döntő lesz egy következő nagy háború; lehetőségét nincs okunk kizárni. Ha mégis elkerülődik, az kizárólag azért lesz lehetséges, mert olyan felismerésekre jutunk, amilyenre egy „nagy háború” után amúgy is kénytelenek lennénk jutni. Pusztán arról van hát szó, hogy el tudjuk-e képzelni egy következő „nagy háború” utáni eszünket, szívünket, érzelmeinket.
*
A politika szükségképpen nem megértése az emberi történésnek, csupán helyzeteket teremt. A megértésre csak a politika teodiceája volna képes; aminek viszont nem lehet praxisa. Ahogy a szűznemzésnek sem. Ha mégis praxisra tesz kísérletet, teokráciába torkollik s még kirívóbb lesz az öncáfolat, a hamisjáték. Legálisnak tekinthető politika nincs. Csak annyiban – mondjuk –, ahogy a karambolnak is lehet adott esetben „etikája”. Így a szellemi–erkölcsi tervezésnek sem lehet politikától független hatályos autonómiája; csupán nélkülözhetetlen és érdemi jelenléte.
*
Bevált manipulálási eszköz: a következmények szférájában keresni és megtalálni az okokat. Így sikkad és ködösítődik el mindennemű politikai felelősség.
*
Végső soron: a szabadon gondolt gondolatok (és néma magatartás-vetületeik) összessége – vagy a leírt–olvasott gondolatok összessége formálja valóságosabban a történelmet? Lehet tűnődni, találgatni, statisztikázni. Lehet kísérletezni – ha lehet.
*
Norbert Wiener diagnózisa koráról: „…olyan körülmények között (élünk), mikor a »tömegek statisztikai boldogsága« úgy reklámozódik és sulykoltatik az agyakba, hogy ennek »egyetlen lehetséges feltétele« a megfontolt és öntudatos igazságtalanság…”
Kölcsey diagnózisa koráról: „Az emberek kalaplevéve és hátgörbítve állani többé nem tudnak. Vannak most is, akik csúsznak, de most már a férgek is elevenebb és bátrabb mozgást tanultak.” (Napló)
(Két illusztráció a peresztrojkák történelmi libikókájához. A világóra jár. Ülünk az ingán. Legalább állna meg időnként az a világóra… Persze, akkor meg miért itt – és mért nem ott? Lét és történelem-filozófiai dilemma. Végszükségre talonban a teológiai ígéret. Ülünk az ingán.)
*
Részletes tervezet még nem gyújt forradalmi lángot? Igaz. De a hiánya meg kioltja. Köztes határsáv a játéktere, se több, se kevesebb. Ha ezen átcsap, közeli-távoli restaurációt is előkészít – a saját kiindulópontjához képest. A forradalomnak nem igaza van, hanem szerepe. A „forradalom pártját” pedig csak „nyugdíjkorhatárig” tűri meg és viseli el a történelem; s csak így biztosít neki tisztes emlékezetet – ha valóban tisztes érdemei voltak. A História horizontján nem mutatkozik ellenpélda. A Történelem úgy szerves, ahogy a Természet: úgy van szüksége az avarra, hogy el- és magába-tünteti. Szétrohasztja. Mi lenne, ha a Természet elfeledkezne az őszről? Folyandárba béklyózott „Paradicsom” – vagy sivatagi tompaság: ez az alternatíva. Mire viszont mutatkozik példa a Históriában; bonctani leletük tanulmányozható.
*
Olyan történelemre várni gyorssegélyként, melyet nem befolyásolhatunk döntően – ködkonzerválás.
*
Az emigráció pszichológiájához: folyamatos torzulás forrása, ha az eltávozás időpontjának érzelmi–politikai motívumai rögzülnek s ahhoz illeszkedik minden későbbi. Így születnek a képzelt valóságra épített irreális stratégiák. Aminek ugyanakkor természetes táplálója a honi regnálás hasonló görcse: a hatalommegszerzés miliőjéhez, motívumaihoz való kétségbeesett és merev ragaszkodás. Circulus vitiosus. Két „irrealitás” tetszeleg a saját realitás-érzékében. Nincs ennél nagy múltúbb „magyar felállás”.
*
Közép-európai lidércálom (valós): mindenki csak az Amo szappantól lehet előírásosan tiszta.
*
Bocsánat – személyes én vagyok, (sőt, citoyen) – nem nagyvonalú fraternitással te vagy ő is. Ha egybeesnek – rendben. Létrejön a mi. Más út nincs hozzá. Minden egyéb csak a policáj-úthenger jóvoltából taposódik „úttá”.
*
Az ún. kisnépek „acta criminalisa” többnyire barbárságként, demokráciahiányként stb. könyvelődik el – az ún. nagynépeké „történelemformáló” faktumként. Peresíteni ezt naiv ábránd volna. De gondolkodásunk, önértékelésünk higiéniájához kellene hozzátartoznia, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg róla.
*
Mordet ut sanet (harap, hogy gyógyítson). De hol a mérce? Mértéktartó korok igazsága lehetne ez – ha volnának ilyen korok. Fáradhatatlanul harapunk, hogy „gyógyszerként” tetszeleghessünk.
*
Némely történelemírás margójára: veszélyes, ha a maguk idejében vitathatatlan determinánsokat olyan mai mérlegre teszünk, mely az akkori időkre nem hitelesíthető. Így lesz szükségképpen hamis a jelen mérlegelése is.
*
A munkáshatalom politikai érveléseinek egyik lengyel remeke: „De hiszen a tervezett korlátozás nem az értelmiség ellen irányulna, hanem a munkásság magatartása és munkamorálja tenné szükségessé.”
*
Kényszerű optimista jegyzet némely forradalmak margójára: (talán) kisebb aktuális tragédia, hogy elfojtották, leverték őket, mint amekkora távlati győzelem az, hogy voltak s lehettek.