Mottó:

messianisztikus demokrácia elképzelhetetlen.

létezési konzervativizmus, mely aggályosan iktatja ki a létezési forradalmiságot;

a realizmus mai napra szóló normáinak jövőbe-mitologizálása;

folyamatosan elmulasztott felismerés: forradalom nemcsak a barikádokon lehet időszerű, hanem a külső determinánsok belső feldolgozását illetően is.

 

*

 

Mindenre lehet garancia, csak a történelemre nem.

 

*

 

Más dolog önerő híján történelmileg tévedni, mint annak birtokában. Más minőségű felelősség.

 

*

 

Persze – lehetünk még görög rétorok Rómában. Csak tudják-e majd, kik voltunk?

 

*

 

A nemzettudatok történetében (pszichológiájában) bizonyára döntő lesz egy következő nagy háború; lehetőségét nincs okunk kizárni. Ha mégis elkerülődik, az kizárólag azért lesz lehetséges, mert olyan felismerésekre jutunk, amilyenre egy „nagy háború” után amúgy is kénytelenek lennénk jutni. Pusztán arról van hát szó, hogy el tudjuk-e képzelni egy következő „nagy háború” utáni eszünket, szívünket, érzelmeinket.

 

*

 

A politika szükségképpen nem megértése az emberi történésnek, csupán helyzeteket teremt. A megértésre csak a politika teodiceája volna képes; aminek viszont nem lehet praxisa. Ahogy a szűznemzésnek sem. Ha mégis praxisra tesz kísérletet, teokráciába torkollik s még kirívóbb lesz az öncáfolat, a hamisjáték. Legálisnak tekinthető politika nincs. Csak annyiban – mondjuk –, ahogy a karambolnak is lehet adott esetben „etikája”. Így a szellemi–erkölcsi tervezésnek sem lehet politikától független hatályos autonómiája; csupán nélkülözhetetlen és érdemi jelenléte.

 

*

 

Bevált manipulálási eszköz: a következmények szférájában keresni és megtalálni az okokat. Így sikkad és ködösítődik el mindennemű politikai felelősség.

 

*

 

Végső soron: a szabadon gondolt gondolatok (és néma magatartás-vetületeik) összessége – vagy a leírt–olvasott gondolatok összessége formálja valóságosabban a történelmet? Lehet tűnődni, találgatni, statisztikázni. Lehet kísérletezni – ha lehet.

 

*

 

Norbert Wiener diagnózisa koráról: „…olyan körülmények között (élünk), mikor a »tömegek statisztikai boldogsága« úgy reklámozódik és sulykoltatik az agyakba, hogy ennek »egyetlen lehetséges feltétele« a megfontolt és öntudatos igazságtalanság…”

Kölcsey diagnózisa koráról: „Az emberek kalaplevéve és hátgörbítve állani többé nem tudnak. Vannak most is, akik csúsznak, de most már a férgek is elevenebb és bátrabb mozgást tanultak.” (Napló)

(Két illusztráció a peresztrojkák történelmi libikókájához. A világóra jár. Ülünk az ingán. Legalább állna meg időnként az a világóra… Persze, akkor meg miért itt – és mért nem ott? Lét és történelem-filozófiai dilemma. Végszükségre talonban a teológiai ígéret. Ülünk az ingán.)

 

*

 

Részletes tervezet még nem gyújt forradalmi lángot? Igaz. De a hiánya meg kioltja. Köztes határsáv a játéktere, se több, se kevesebb. Ha ezen átcsap, közeli-távoli restaurációt is előkészít – a saját kiindulópontjához képest. A forradalomnak nem igaza van, hanem szerepe. A „forradalom pártját” pedig csak „nyugdíjkorhatárig” tűri meg és viseli el a történelem; s csak így biztosít neki tisztes emlékezetet – ha valóban tisztes érdemei voltak. A História horizontján nem mutatkozik ellenpélda. A Történelem úgy szerves, ahogy a Természet: úgy van szüksége az avarra, hogy el- és magába-tünteti. Szétrohasztja. Mi lenne, ha a Természet elfeledkezne az őszről? Folyandárba béklyózott „Paradicsom” – vagy sivatagi tompaság: ez az alternatíva. Mire viszont mutatkozik példa a Históriában; bonctani leletük tanulmányozható.

 

*

 

Olyan történelemre várni gyorssegélyként, melyet nem befolyásolhatunk döntően – ködkonzerválás.

 

*

 

Az emigráció pszichológiájához: folyamatos torzulás forrása, ha az eltávozás időpontjának érzelmi–politikai motívumai rögzülnek s ahhoz illeszkedik minden későbbi. Így születnek a képzelt valóságra épített irreális stratégiák. Aminek ugyanakkor természetes táplálója a honi regnálás hasonló görcse: a hatalommegszerzés miliőjéhez, motívumaihoz való kétségbeesett és merev ragaszkodás. Circulus vitiosus. Két „irrealitás” tetszeleg a saját realitás-érzékében. Nincs ennél nagy múltúbb „magyar felállás”.

 

*

 

Közép-európai lidércálom (valós): mindenki csak az Amo szappantól lehet előírásosan tiszta.

 

*

 

Bocsánat – személyes én vagyok, (sőt, citoyen) – nem nagyvonalú fraternitással te vagy ő is. Ha egybeesnek – rendben. Létrejön a mi. Más út nincs hozzá. Minden egyéb csak a policáj-úthenger jóvoltából taposódik „úttá”.

 

*

 

Az ún. kisnépek „acta criminalisa” többnyire barbárságként, demokráciahiányként stb. könyvelődik el – az ún. nagynépeké „történelemformáló” faktumként. Peresíteni ezt naiv ábránd volna. De gondolkodásunk, önértékelésünk higiéniájához kellene hozzátartoznia, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg róla.

 

*

 

Mordet ut sanet (harap, hogy gyógyítson). De hol a mérce? Mértéktartó korok igazsága lehetne ez – ha volnának ilyen korok. Fáradhatatlanul harapunk, hogy „gyógyszerként” tetszeleghessünk.

 

*

 

Némely történelemírás margójára: veszélyes, ha a maguk idejében vitathatatlan determinánsokat olyan mai mérlegre teszünk, mely az akkori időkre nem hitelesíthető. Így lesz szükségképpen hamis a jelen mérlegelése is.

 

*

 

A munkáshatalom politikai érveléseinek egyik lengyel remeke: „De hiszen a tervezett korlátozás nem az értelmiség ellen irányulna, hanem a munkásság magatartása és munkamorálja tenné szükségessé.”

 

*

 

Kényszerű optimista jegyzet némely forradalmak margójára: (talán) kisebb aktuális tragédia, hogy elfojtották, leverték őket, mint amekkora távlati győzelem az, hogy voltak s lehettek.

Kambüszész perzsa királyról írja Herodotosz: megvesztegethető főbíráját megnyúzatta, kifeszített bőrével húzatta be utódainak a székét. – Erről gondolataim támadnak. – De azt is olvasom, hogy Arisztotelész szerint a katonás, az elvmerev, a kötelességeket ritualizáló és ideologizáló Spárta vezetői voltak a leginkább megvesztegethetők. – Erről újabb gondolataim támadnak és mélyen átalérzem a mozdíthatatlan történelmi jelenidőt.

 

*

 

Hollandia népi-nemzeti felemelkedése idején az a fellegjáró ön-eredeztetés járt az országban, hogy a paradicsomi ősnyelv a flamand volt. Nem ismerhették a későbbi közép-európai kutatások eredményét; és a holnapiakat. És még a jeti sem nyilatkozott.

 

*

 

Hallom – „A szocializmust nélkülem fogjátok fölépíteni. Ti arra vagytok büszkék, hogy a Horthy-idő alatt süttettétek a hasatokat, nem engedtétek kizsákmányolni magatokat. Én sem hagyom. Most én süttetem a hasamat.”

 

*

 

Szinte mutatvány, ahogy B. szatócs svádával árulja és népszerűsíti a szocializmust a külföldiek előtt. Ahogy pult mögül mondódik a vevőnek, amit éppen annak kell mondani, cinkoskodó szókimondással, nem hallgatva el az áru rejtettebb hibáit sem, hogy annál nagyobb legyen a hitele. Még azt sem átallja (belügyi felhatalmazása van rá), hogy lírai elparentálással ébresszen rokonszenvet és kedvet – „Vegye, becsülje meg, uram, ebből az áruból nem lesz több, se jobb, ha lesz.”

 

*

 

A Történelmi Nyelvleckék c. népszerű sorozatból: „A hétköznapok semleges aktái közé iktatott Emberi Szabadságjogok Deklarációjának indigós másolatába csomagolt ebédpótló szalonna avasodó szagától dühbe gurult irodavezető szanálási (likvidálási) javaslata nyomán megrémült dolgozók kollektív felkelése az Emberi Szabadságjogok Deklarációja eredeti példányának haladéktalan megszerzésére, a szóban forgó ebédpótló szalonna átcsomagolása céljából.”

Hol is tartunk pillanatnyilag?

 

*

 

A nyomozótiszt azt követeli, írjam le ugyanazt a helyzetet, történést újra meg újra. Derűs magángondolatom, hogy nosza, legyen – ebben aztán profi vagyok! Nyilván a „mű” igazságát, a „konstrukció” hibátlanságát várja tőlem. Mint egyébként én is magamtól. Kedvvel gyürkőzöm neki. Megkapja…

 

*

 

Recsegő telefonhívás éjszaka, 56-ban. A hang ismeretlen: „Vernek. Rád köpök, téged legalább nem ismerlek személyesen. Bocsáss meg.” S lihegve letette a kagylót. – Vajon élsz még? Ha túlélted a vallatást (vagy más egyebet) – miért nem jelentkeztél, legalább telefonon? Halálig barátom lennél. Így nekem is muszáj fintorítanom, ha élsz; s akkor ez csakugyan olyan büntetés, amire rászolgáltál, szegény barátom.

 

*

 

Hogy szíven ütött a véreres napokban Zelk pár-sorosa! – „Szélfútta levél a világ / De hol az ág, de Ki az ág?”

Mintájára hallhatnám az „Emberke tragédiájában”, két jelenet között, a színfalak mögött: „Hogy vagy?” – „Hát, még eljárok a tengelyemen.”

De hol a tengely? Mi a tengely?

 

*

 

Nemzeti libidónk veszített volna erejéből? Árpád-házi Margitot, mikor kiterítve feküdt, megrohanták, lepedőjét szétszaggatták, haját levágták, körmét is, mellbimbóját is – ingyen rajongásból-szeretetből. Milyen állami temetésünk tudna versenyezni a megbecsülésnek ilyen elsöprő megnyilvánulásával? Nyomtatott–fizetett nekrológjaink viszont annál felülmúlhatatlanabbak.

 

*

 

Kis rigmusadalék alattvalói lelkesedésünk líratörténetéhez: Sándor volt az atyánk, József van helyette, / Egyet el vett, ismét mást adott érette, / Boldog Királyi Ház, melyben ha esete / Történik egyiknek: van még más tsemete. /……. De tsakugyan él a Magyarok Istene, / És él az ő Józsefe; meg van hát mindene. – Dátum: 1795. Van hát hagyomány, nem kell aggódni, csodálkozni, nem felejtünk, hála a Magyarok Istenének.

 

*

 

(Vicc 77-ből) Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev vonaton utaznak Szibériába, vonat minden indok nélkül megáll. Sz.: „Agyonlövetni a személyzetet!” H.: „Ne siessük el, magyarázzuk meg, hogy az esetnek súlyos következményei lehetnek.” Br.: „Húzzuk be a függönyt, tegyünk úgy, mintha menne a vonat.” (Ad notam peresztrojka: Megy a vonat, megy a vonat…)

 

*

 

„Ha az ifjak akarnák és az öregek tehetnék, sok lenne, mi nem lészen.” Milyen bölcsen tudjuk ezt! S maradunk ennél.

 

*

 

Templomfestő. „Címert angyalokkal? Öt liter.” – „Régi, nemzeti címert eltüntetni? Tíz liter.” (Utóbbit a helybeli párttitkár rendeli nála.)

 

*

 

„Most elszárnyalok” – mondja a fiatal gólya (az a jó magyar gólyamotívum!) – aztán… Aztán közbejön egy magasfeszültségű villanyvezeték.

 

*

 

A dadogó Sükey Károly 48-ból: „Mmmmmmost… nnnnnnem… ookos emberekre van szszszszsz… szükség…” – Lelkes pátosszal csak-csak kiverekszi a magáét Sükey uram felismerése. Füleljünk hát!

 

*

 

A Történelmi Rejtvényújságból: „Mannának deklarált paksi mogyoró majszolása rituálisan, pragmatikusan, cinikusan, reszketve, vallásos révülettel; majd etetése másokkal rituálisan, pragmatikusan stb. – mi az?”

 

*

 

Úgy vagyok a hazámmal, mint a mostohámmal. Hinné-e némely népvalló, hogy így nagyobb a felelősség?

 

*

 

Modell: a Lánchídon – 1849. november 20-án – Haynau ment át elsőnek.

Elő-modell: Alexander Bach a bécsi diákforradalom kávéházi agitátorából lett Alexander von Bach államminiszter.

Csak ennyi.

 

*

 

Sárgult családi levélben olvasom: írja haza az ifjú jurátus (Hermina nagyanyánk egyik őse), hogy milyen heves viták folynak a „parlamentarizmust pótló kávéházakban”. Vajon az előrelátó politika jóvoltából adtunk túl az ötvenes években olyan szorgalmasan a kávéházainkon…? Azóta ülünk egymás hasában a presszókban. És mégsem lehetett eléggé előrelátni. Nehéz szakma a politikai vendéglátóipar.

 

*

 

Az ötvenes években cetlit gombostűztem az íróasztalom mellé, magamnak gyártott napi figyelmeztetést: Nagy önuralom kell hozzá, hogy vissza ne éljünk a korlátozások adta végtelen szabadsággal. De idővel ez is kevés lett. Glóbus-méretre kellett átszabni a mottót. A cetlire ez került: Imbécilité superieur. (Magasabb rendű gyengeelméjűség.) Hogy ne mulasszam el felismerni a tüneteket.

 

*

 

1860. március 15-én véres harcba keveredtek a diákok von Benedek K. K. Feldzeugmeister által kivezényelt Polizei Gendarmerievel. A diákok bádogszilánkokkal, sulyom módjára felgörbített drótvagdalékkal szórták fel az utcát a lovasok ellen. (Még nem juthatott eszükbe a szappanhab, szappanpép; a koreai vendégdiákok nyíltszívű 56-os újítása.) A tüntetés egyébként a Fillinger, a Kammon és Zrínyi kávéházakból indult el. Megint azok a boszorkányos kávéházak!

 

*

 

Metternich már 1840-ben létrehozza titkos császári pénzen a Gyüldét (polgárok klubja) – hogy a spontán magánbeszélgetések jobban kihallgathatók legyenek. De ó, akkor még krampampulit ittak az újságjukba temetkező „poloskák”.

 

*

 

Cato többszörös bordélytulajdonos volt. Rákóczi is rákénytelenedett. – Hivatásos, nyugdíjas kurva meséli, hogy hadgyakorlatra szállították ki őket DDR-be, jobbfajta sátrak mellé, de a „hadi események” úgy alakultak, hogy „nem került rájuk sor”. Nem hallhattak „zárlatos” pletykákat, helyette leitták magukat, parlagon heverészve…

Futó lábjegyzet a honvédő anekdótához: politika és lotyók rejtett-nyílt kapcsolatszövevényét, e kapcsolat szerepét a titkos diplomáciában (vagy a vidékies, „gyarmati” politizálgatásban) stb. elhanyagolja a mai vizsgálódás. Holott ez is kiegészítő tárgya lehetne a történészi kutatásnak, mint motiváló, eseményeket, döntéseket, intézkedéseket befolyásoló mellékkörülmény. Talán túl hamar leírtuk és hárítottuk a múlt századokra a nők–lotyók szerepének kérdését – kiegészítve a szintén alig vizsgált családi, személyes és magánéleti determinánsok szerepével. Ha már egyszer nincs jogállam – nem kellene legalább pszichológiai tesztelésben, házassági tanácsadásban részeltetni a Catókban, Rákóczikban szűkölködő, hatalomra ítélt szegény „szószólókat”?

 

*

 

Egy magyar forradalom nehézségeinek margójára: Gábor Áron erőfeszítései során az óranehezékek (pondusok) lövedékként nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket – könnyűnek bizonyultak és még a cél előtt leestek… Nem ütötték ki a magyar időt.

 

*

 

A Noszlopy-összeesküvés tagjai (kik bitón végzik) a németre keresztelt Pilvaxban ülnek össze, hogy megbeszéljék: milyen legyen Rózsa Sándor ostoros legényeiből toborzandó gerillák egyenruhája, elfogandó az Alföldre látogató fiatal császárt…

 

*

 

Örökzöld történet a Bach-korszakból. A Szervita-téren fogják el. Faggatják, zsivány-e? Nem a keresett Czipó Jóska-e? Hát, nem. Bátyját, aki éppen katona, szokták ugyan Czipó Samónak nevezni, de őt csak Szabó Józsefnek. Előrelátásból azért tíznapi közmunkára ítélik.

 

*

 

Egy budai lány 1795-ben Őz Pálnak (Martinovics társának) kiszökellő véréből lehörpintett egy findzsányit, hogy a betegségét gyógyítsa. Ha már Martinovicsnak – a százados politikai fontolgatás dicstelen eredményeképpen – nem juthatott szobor és még a szerény emlékkőlap is a föld alá (hová?) kénytelenedett: legalább Őz Pált illenék kitüntetnünk vele, kegyelettel. Hiszen csodát tett. A lány meggyógyult. Ha már a politika nem, legalább az egyház gondolhatna rá.

 

*

 

Jegyezzük fel: a nemzeti jurátus-szívünket lelkesítő forradalom előtti időkben a Lotyófertályban, a Bársony Tetű vendégfogadótól egy ugrásra virágzott és lelkesített a Café Favorite cégjelzésű legkívánatosabb diákbordély. Kamarillai bezáratásuk a forradalom leverése után óhatatlanul szimbolikus. Minden abszolutizmus, diktatúra libidó-szegény, boldogság-impotenciában szenved és minden ellenőrizetlen örömforrásban a szabadság rémét szimatolja. Helyette megbízott szajhája celebrál a Nagy Állami Kirakatban: élvezzünk, elvtársak!

 

*

 

Nem elandalító, hogy Pest Királyi Város fertály- és csődörös mestere az 1700-as években Siñor Giovanni Conti da Messina detto il Placidia nevezetű úr volt – ki is lehetett volna más Pest Királyi Városában? Hol találunk ma ilyen zengzetes nevű urat? És párját hol az ilyen férfias és tiszteletet keltő titulusnak. Változnak a dallamosságról, titulusokról alkotott fogalmaink és lehetőségeink. História szerzé a zenénket, dúrban–mollban komponálunk: édesmindegy, hullanak a kottafejek, a siker nem marad el, kijár a taps a világhíres vendégkarnagyoknak. Ám legyen vigasz: a zenekar mindig honbéli, hála a nagy múltú Konzervatóriumnak… Meddig?

 

*

 

Beérett műfajunk: zenés keserű-játék, sok-sok képben.

 

*

 

Gr. Batthyány Tódor ár ellen úszó hajóját – lapátkerekeit körbe taposó lovak forgatták a hajó hasában – Bucen taurus Hurgariae-nak (Magyarország bikájának) nevezték el. – Épülő marosi vízierőművünk méltó elnevezése késik (igaz, el is felejtettünk közben latinul), ésszerű tehát, hogy a vízierőművet felépítsük előbb, hogy unokáink (a lator nyelv oktatásának újra bevezetése után) a legméltóbb kifejezést megtalálják…

 

*

 

Ahogy a tízes évek ellenzéki sajtója ironizált: „A Nemzeti Színház elé állított huszárezred bizonyára a műsor nívójára vigyáz.” O, tempora.

 

*

 

VII. Gergely Diktátumának főbb pontjai: a Római Egyházat egyedül az Úr alapította; csak a római püspök nevezhető joggal általánosnak; csak neki van joga új törvényeket hozni, közösségeket alapítani, minden zsinati határozat nélkül püspököket elmozdítani; egyedül az ő joga a császári jelvények viselése; csak ő nyújthatja a lábát csókra a fejedelmeknek; egyedül őt illeti meg a pápai név; akarata nélkül egyetlen zsinat sem nevezhető általánosnak; joga van császárokat letenni a trónjukról; igényei sérthetetlenek; őt senki nem ítélheti; minden fontosabb ügyet a Szentszék elé kell tárni; a Római Egyház még sosem tévedett s az egész örökkévalóságon át tévedhetetlen marad, mint ezt a Szentírás igazolja; senki nem tartható katolikusnak, aki a Római Egyházzal nem ért egyet; a pápának joga van az alattvalókat feloldani méltatlan elöljáróiknak tett esküjük alól. – Mindez olvasható úgy is, mint az örök „revizionizmusokat” előkészítő és kiváltó örök „katekizmus”.

 

*

 

Először megtanítottak bennünket – ideologice – harcban, ellenségben gondolkodni. Aztán jött a gyakorlati oktatás. Diplomásak vagyunk. S ezt a diplomát már nehéz hivatalosan visszavonni. Miképp a gyakorlat megkapó szenvedélyéről sem könnyű leszokni, arról a narkomán leleményességről, hogy belső nyugtunk érdekében – ha nincs más – valamilyen hirtelenjében kinevezett ellenséggel is beérjük, s lakassuk jól a szenvedélyt. Végső esetben a névtelen Közért-elárusítók is megfelelnek a célnak. Stb. Tömegpszichológiai záróvizsga-eredményről kéne beszélni? Pszichológiai patt. Ha csak nem kezdődik az oktatás új elvek alapján.

 

*

 

Párbeszéd egy úrral:

„Nehéz helyzetbe hozol. Most milyen jelentést írjak rólad?”

„Mindenképpen csak az igazat. Így az én lelkiismeretem is tiszta, aki beszéltem. A tiéd is, aki hallgattad és jelented. A hatóságé is, amelyik nyugtázhatja, hogy nem haszontalanul tesz erőfeszítéseket és költ milliókat az államkasszából a lesi-fülelésre.”

 

*

 

Nálunk is nagy hagyománya vala annak, hogy a bírói, bírósági munka és ítélkezés helyes irányba befolyásoltassék. Így például: a bírósági asztal lábait körülkötözték, hogy hamis tanúk ne vallhassanak; az elítélés megakadályozására a bíró elé földet szórtak, melyet hajnalban hoztak valamely sírról; vagy gatyamadzagra csomót kötöttek. Mint annyi mást, ezt a nemzeti vonást is sikerült leküzdenünk és koncepciózusabb leleményességgel helyettesítenünk.

 

*

 

E. részegen: „Nézd, öregem – ebben a rendszerben, ha nem jön az atom, minimo kalkuló van még harminc év. Hol leszek én már akkor! Meg te! Ott majd cseveghetünk, hogy ki járt jobban. Végre is ölni nem ölök, a Jóistenkének meg az efféle számít.” (Mondatott 1983 nyarán.)

 

*

 

Olvasom: 1875-re a „kávéházi ifjak” mind lehiggadtak, kicsit aulikus, ügyes csörtetőkké váltak. És a Nagy Spulni tekeredik tovább. Aztán? Aztán a Spulnira se fér több. Tudunk Thaisz Elek városkapitány „vérdíjáról”, amit a kávéházi kémkedéseiért kapott. Mégis ő volna a „túlélő”? Meddig? A Spulni őt is csak föltekeri. Aztán a Spulni is föltekeri magát. S akkor? Hát, csigavér, jóemberek – testvérek, gyilkosok, hitbuzgók, fantaszták, följelentők, hatalombuzik, esendő barátaim. A záróvizsga közös. Fújdogál a szél a kopár helyen. Csillag-nyugodt figyelmeztetés, ha néha lefordítja magát a mi nyelvünkre.

Örkényiáda; Jereváni apróhirdetés: „Márványlépcsős székházakat, vízi és egyéb erőműveket, kiöregedett konstrukciókat, rendszereket: előre nem látható természeti katasztrófák bekövetkezte előtt is garanciával lebontok, planírozok, parkosítok, megrendelésre gyümölcsfákkal beültetek, madarakkal benépesítek, vizekbe halakat telepítek. Vili Vili, nyugdíjas kisiparos.”

 

*

 

Nem győzelem, hódító kiegyezés – pusmogják bajusz alatt a kis alamuszi restaurátorok (ld. restauráció), kezükben a tépett zászlóval.

 

*

 

Középkori rémálom a mából: páncélba öltözött vak honatyák bajvívása – egy malacért.

 

*

 

Visszatérőben Damaszkuszból: „Tegnap azt mondtam – ma ezt csinálom.” „Nem olyan egyszerű dolog ez, elvtársak, mint az értéktöbblet-elmélet.”

 

*

 

Realista drámákban ritkán fordul elő, hogy a hóhér mondja a gyászbeszédet is. A szocialista szürrealizmus hajlékonyabb, képzeletdúsabb.

 

*

 

Aranycirádás albumkép az ezredvégi évekből: gumibot végén egyensúlyozó polgár – reform-békától megviselt kommunista.

 

*

 

Vigyázat feleim: jönnek, jönnek a kultúr-ejtőernyősök. Híg vagy mély – egyremegy.

 

*

 

Csak azoknak hazudhatok, akiket szeretek, csak ők érdemlik meg az áldozatot. Kiváló alanya vagyok a fő és mellékutcai kihallgatásoknak. Kivéve, ha hallgatok.

 

*

 

In nomine glasnosty: A villamos kerekei alól felhangzó cinikus röhej nem mindig őszinte.

 

*

 

In nomine revolúció: Felmondom az emberi szerződést, máskor röhögök, mint ti.

 

*

 

Helyzet: elfekvő osztályon két egykori (politikai) ellenfél–potentát. Egymással szemben az ágyon. Egymásra meredő vizenyős szemek. Erőtlen ujjak. Citromban a fele lé benne marad. Izmos takarítólány húzza ki alóluk a vizeletfoltos lepedőt. A két ágy közé dobja. Egymásra.

 

*

 

Mit is csinálunk, polgártársak? Csúf módi ugyan, de zsebre dugjuk a taknyunkat. Kompromisszum, ha egymásét?

 

*

 

Le a menstruációval! – kiáltozták a női aktivisták az utcán Rómában. Igazuk van – az a modern bravúr egy forradalomban, ha nem folyik a vér. A pézsmabűvölet az ancien régime tévedése. Feminin férfiak ópiuma. (Ld.: Marx Károlyné, Titkos Napló.) Küzdjünk a szerelmi kábulat-kereskedelem ellen!

Mottó: Mi is lesz veled, legényke?

Ah, történelem! – mondja a préssziőz. – Csak ne kellene mindig az ablakkal szemben ülni, ah!

 

*

 

Megfontolandó, polgártársak: korhadt fát tanácsos részletekben megcsonkolni, kivágni. Különben a régi nyűvek egyszerre özönlenek elő és egy-kettőre kitúrják a mi nyűveinket új fácskáink luxus-üregeiből.

 

*

 

Barátom okos és megnyerő, olvasottabb és tájékozottabb, mint én. Szomorú história. Évek óta a Lipótmezőn vett magának végleges szállást és nem kíván változtatni rajta. Lehet vele beszélgetni, lehet vele hallgatni. Sok mindent lehet vele, amit mással nem lehet. És amit nem lehet, azt Epiktétosz óta tudjuk, hogy nem lehet. Barátom még emlékezik rá, hogy az Intézet bejáratával szemben hatalmas felírás fogadta egykor az érkezőt: Arccal a termelés felé. Derűs mosollyal jegyzi meg, hogy ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az arisztokratikus kiválasztódásnak megvannak a vastörvényei. A selejt kívül reked. Így az ő históriája korántsem szomorú, inkább szerencsés. S meséli, hogy tegnap éjfél volt a Parlamentben. A setét és kongó folyosókon szárnysuhogás hallatszott és ez: „És szólt a holló: Soha már!” A titkos lehallgatók rögzítették a megnyilatkozást. A Politikai Bizottság ma megvitatja az esetet és titkos szavazásra bocsátja: Keletről, Nyugatról vagy Felülről jött-e a Hang. A tervezett új bizottsági tagok kinevezését bizonytalan időre elhalasztják. A Panoráma, a Hírháttér, a Hírek és Ablak műsorideje alatt a tévében szórakoztató zenét és cigánymuzsikát sugároznak. Parlamenti küldöttség sötétedés beállta után diszkréten megkoszorúzza Münnich Ferenc, majd Nagy Imre újra előkerült sírját. A Munkásőrség és a budapesti Forradalmi Ezred tetszetősebb, a lakosság igényeinek megfelelőbb egyenruhát, muníciót kap, éles helyett nemzetiszínű dumdumot – nemzeti közadakozásból. A Felszabadulás téren még március idusa előtt megtartják a 15-ei szabad ünnepségek összehangolt főpróbáját. S javaslat tétetik, hogy a Holló – legalábbis átmenetileg – első helyre kerüljön a címerjavaslatok sorában. Aztán majd meglátjuk. Nem én, te vagy ő, hanem ezúttal csakugyan disszonáns mellékzönge nélkül: mi. A nemzet. A nép. A büszke és felülmúlhatatlan magyar.

Barátom nem szkeptikus, nem optimista. Majd meglátjuk – mondja rejtélyesen. Mint aki tud valamit. Hazafelé fürkészem az arcokat a villamoson. Megrettenek: mintha ők is tudnának valamit. Csak én nem? Dilemma: vonuljak be Lipótra? Rekedjek kint?

 

*

 

Egykori vízió: május elsejei díszfelvonuláson óriási muskátlibokrok sorakoznak a díszemelvényen, mint az Andrássy út 60. lefüggönyzött ablakaiban. És integetnek.

 

*

 

Megvitatták a Parlamentben az elvtárs megszólítás célirányos használatának mikéntjét. Többségi szavazattal úgy döntöttek, hogy ez a megszólítás legyen a jövőben kiváltság, illesse meg a kormányzat felelősséget vállaló gréniumát. Az állampolgár pedig elégedjék meg a mind közönséges uram (Monsieur, Mister, Herr) megszólítással. Indokolt esetben külön kérés nélkül is szabadon lehet élni az elvtárs megszólítás kiváltságával – feltéve, ha a megszólított személyes ízlésével, elveivel ez nem áll ellentétben, nem sérti azt és nem kelt hamis és megtévesztő látszatot. A parlament úgy ítélte meg, hogy népszavazás elrendelése ebben a kérdésben mellőzhető. S ez a döntés még abban az esetben is hatályos volna, ha az alkotmányban biztosított népszavazás feltételéül szabott végrehajtási utasítás valami okból valóban létezne. (Magyar Távirati Iroda jelentése.)

 

*

 

Nem jöhet rendszer, mely kiábrándít a hovatartozásból. Ha tartoztunk valahová.

 

*

 

Másképp gondolkodni? Fontos, de kevés. Tessék jobban.

 

*

 

Európát bevezetni itthon – vagy Európába kivezetni az országot: ilyen dilemmák közt vánszorog a kocsink. És még mindig nem világos, hogy az ötcsillagos ostorral a kézben távirányításos szerkentyű ül-e a bakon – vagy ugyan kimicsoda?

 

*

 

A demokrácia önmegszólítás: lenni önmagunk ellenzéke is.

 

*

 

Barátunk családi-baráti körben szenvedélyesen nem rejti véka alá meggyőződését, hogy „hát azért csak fasiszta nép ez a magyar a szíve mélyen”. Ám szívós ragaszkodással hárítja el a mindenki rendelkezésére álló következést – és „misszionáriusként” kitart. Nem irigylésre méltó lelkiállapot, sorsvállalás. Minden részvétet és csodálatot megérdemel, istenemre!

Elöljáróban: egycéhrendszer? – nos, megnézhetjük azt az ipart.

Az egypárt vöröset (mondjunk más színt, mindegy) színez vörössel. Ez az ő Szivárványa.

A többpárt alternatívája csak annak jelent zavart, anarchiát, aki eltökélte, hogy az élet üvegház, ahol csak esély van, kockázat nincs. Bosszantó, de a kaktusznak más képzetei vannak az esélyről, mint a havasi gyopárnak.

Már az antikok megfigyelték, hogy az élet fölött nem üvegtető van, hanem ég.

 

*

 

Mielőtt bizalmat ajándékozol, számításba kell venned, hogy (mondjuk) egy ló vagy sakál sosem fog kötélen mászni.

 

*

 

Ha felelősséggel szavazol, eleve nem magadra gondolsz (sőt, magadra egyáltalán nem), hanem a gyerekedre, unokádra.

 

*

 

Reményeid, bizakodásaid nem homályosíthatják el sokszorosan megszenvedett tapasztalataidat. Sem az ígéretek a tapasztalati kalkulust. Sem a felkínált tetszetős kompromisszum saját értékrended esélyeinek távlati biztosítékát. Mai napod mindig holnapra ébred. Választásod mindig holnapra lesz sorsvonallá. Mit megteszel ma, holnaptól az tesz téged.

 

*

 

Kálvin, Luther nem az Isten kegyelméből lehetővé vált XXIII. János pápát vétózta meg, hanem a mimikrisen is mindegyre visszaesőnek bizonyuló egyházat. Csak Istenre lehet mérget venni, nem a kádereire, a néki emelt lobogós Házra. Istened lábát ne ereszd el s a magadét ne dugd olyan cipőbe, amelyik a sántaságig sebesre tört.

 

*

 

Ha kinőttünk a gyermekkorból, már nem személyre szavazunk (mégha népszerűnek, hitelesnek tűnnek is a szavai), hanem egy adott párt eszmeiségének, bizonyított gyakorlatának múltbeli és jelenbeli hitelére, eredményeire, garanciaszintjére, programjának a „stratégia mimikriken” is áthatolni tudó őszinteségére. Röviden: arra, hogy a kollektív jó politikai teológiáját nemcsak meghirdetni, de alkalmazni és szolgálni is képes. Mégis komoly dilemma lehet, ha pl. egy párt egésze a fenti értelemben nem – néhány fontos képviselője viszont az adott körülmények között valóban hitelt és esélyt érdemel. A pártok politikatörténete azt mutatja, hogy a szembesülés elkerülhetetlenül beérik ilyenkor. Előbb vagy utóbb. Általában az következik be, hogy a „rendhagyó” politikus visszakénytelenedik a pártfegyelembe (ahogy a más méretű fogaskerék kopik hozzá az óra mechanizmusához) – vagy valamelyik más ellenzéki vagy nem ellenzéki párt gazdagszik a talentumával, hitelével. Ritka s inkább elméleti eset, mikor egy párt egésze (különösen, ha hit-axiómákra és nem az élet tapasztalati törvényeire támaszkodó monolitikus pártról van szó) – pusztán egy-egy „rendhagyó” képviselője révén képes garantálni a „visszaesés” kizárását és olyan hitelességet megalapozni, amilyennel korábban mindvégig nem rendelkezett. Inkább az a tapasztalat, hogy a politikai hit-axiómáknak szükségképpen megvan a maguk szívós és kormányozhatatlan „visszajáró lelke” – még új köntösben vagy egyenruhában is. Amit nem lehet elmondani, ha már kiindulásként az élettel vagyunk szolidárisak. Igaz, az élet törvényei sem majálissal kecsegtetnek; de mindenképpen élettel. Más jellegű speciális eset, mikor a rendelkezésre álló egyik párt sem kielégítő egy nemzet többsége számára megfelelő politikus számárai – aki viszont, ha kell, önmaga is képes külön párt lenni. Ám Deák ritka. Ezért ésszerű, hogy míg egy új Erzsébet Királyné Szálló előtt újra megemelhetjük a kalapunkat – kissé körözzünk előbb az urnák körül.

 

*

 

Olvassuk gonddal a pártprogramokat, még a sorok között is. Olvassuk olyan aggályossággal, amilyenre például a mai idők papja kénytelenedik, mikor tudatják vele, hogy egy bizonyos időn belül mindig csak tíz abortuszra adhat bűnbocsánatot – csak hát mi lesz a többivel? Tisztázzuk hát mi is, van-e szó egyáltalán a programokban a tizenegyedik és utána következő esetekről. Tudnunk kell, hogy az ajánlott paradicsomban mi minősül kárhozatnak.

 

*

 

Kicsi párt leszünk – hallottuk Kádár Jánostól a forradalom alatt. Ne mondjunk ilyet. Még ilyet se mondjunk ki a nép helyett.

 

*

 

Túl sok lesz a párt? Csigavér. Aki soká éhezett, szereti az egész menüajánlatot megrendelni. S majd csak a negyedét eszi meg. Ő tudja, mikor pukkad ki. Ne a vendég, a kedves konyhafőnök aggodalmaskodjon a maga túlsúlya miatt.

 

*

 

Meg-tor-lás, elégtétel szerzés! – némelyek vére csak ettől melegszik. Hidegen hagyja őket az idő hangyamunkája, mely a méltó delikvensek szobrát örökös díszhelyre állítja a nemzet Fekete Márvány Panteonjában. Pedig hát oda bejutni – istenemre…! „Véresebb” büntetés miért is jutna eszembe? Erre szavaznék. Adakozzunk a Fekete Panteon megépítésére.

 

*

 

Csak nemzeti közmegegyezés teheti kulturáltan világossá: miben nem egyezünk vagy nem egyezhetünk meg soha. Ilyen kategorikus az optimális harmónia.

 

*

 

Hiszek több anyaszentegyházban, következésképp Magyarország feltámadásában.

 

*

 

Üres hordóról az akusztika is kongani fog. A teli veszélye az, hogy csak annyi locsoghat ki belőle, amennyi belefér. Az élet, a föld gazdagabb. Maradjunk a kisajátíthatatlanul közös anyaföldön. Ha szólunk.

 

*

 

Egy nemzetben mindig több van, mint a legreklámozottabb politikai komputerben, melyet csurdig betápláltak. Ezt a többet faggassuk, mielőtt – szükségképpen fenntartással és megalkuvással – de voksolunk.

 

*

 

A Párttörténeti Múzeumban nincs üveg alatt kiállítva egyetlen kékcédula sem. Legalább megismertetni kellene a fiatalokkal, mint a máig ható legalitás kézzel is fogható dokumentumainak egyikét. Nevelési higiénia okából. Még nincs késő a választásokig, a mulasztás pótolható.

 

*

 

Nagytakarításra természetesen szükség van; de tudni kell, hogy patinás, értékes, családi bútorokra rakódott rá a por, mocsok, idegen maszat. Legyen határa a lúgos súrolásnak.

 

*

 

Tűz nem emészti el a közvéleményt. Hinni jogos, hogy sortűz sem.

 

*

 

Vitatkozunk, meggyőzni akarunk, rossz és hamis gondolkodási beidegzéseket próbálunk leleplezni, félelmeket eloszlatni, szentnek tartott kategóriákat meztelenné tenni stb. Ne becsüljük le a humor, az irónia, a derű, a nevetés, a célba talált illetlenség, a pezsdítő pikantéria és fintor légtisztító sprayjét. Haladó hagyományaink támogatnak ebben. Már-már nemzeti valőr. Katasztrófa-humor, reform-humor? Keserűmindegy. Hisz kolosszális vicc is, ami történni tud velünk. Miközben friss zászlólobogás is és jóvátehetetlen sírkeresztek erdeje. Haha! – kér szót a szívós keserűmindegy a temetőből visszatérve. – Biztosítva az ártatlanságunk! Nem elvették a szüzességünket, odaajándékoztuk.

Hát így valahogy, Pannóniában.

 

*

 

(Ps. Földrengés idején minden hatalom örök érve, hogy ő tudja a dörgést, neki van az ügyekben jártassága, nélkülözhetetlen. Van ebben terhes igazság is. Bár a földrengés nagy tanítómester. Lát, olvas, ki eddig nem. Jártasabb utánpótlás miatt végre is ne legyen gond. Azaz, végre csakugyan legyen gond rá.)

 

Új időszámítás: Nicsevo, minden reményünk megvan, hogy lekörözzük a Világórát, holnap érjük el a tegnapot, elsőként!

 

Pszt! Más névre kereszteljük a bűnt!

 

Kéjt, oh spectáculumot a népnek, igen! – De az evő közepette van ám egy munkás ország is, ki őrzi magát oly megejtő elszántsággal… – Hm. Fejeiket le.

 

*

 

Három piros rózsaszál:

Egy Wladimir mondja társának a magyar Godot-ból: „Tudom, nem könyörülsz, én sem tettem soha.”

Faust inasa (Gáspárka) mondja a Soroksári Faust bábelőadása után a sajtónak, miután helikopterrel hazatér: „Soha nem mondtam igazat a Nagyérdemű Közönségnek, csak ha csalni akartam általa.”

Barátunk kifejti, hogy nem hátra kell nézni mostan, hanem előre. Ah, de pislogni csak szabad hátra, vajon milyen lelkiismeret árnyéka követ bennünket útban a jövő felé?

 

*

 

Recski sóhaj az esti tábortűz mellett: „Vigaszút a tömlöc a szabadsághoz, és minden kedves nékem, mi ahhoz elvezet…”

 

*

 

Miképp lehet, hogy amott rózsa illatoz, emitt bürök mérget húzat ki a földből a politika? A beste föld lehet csak az ok!

 

*

 

Holt oroszlánból sok féreg nől ki. Hát nem siker, hogy nem oroszlán?

 

*

 

Mikor a szabadság ellen is már csak a szabadság zászlóival vívhatni… – Az árgyélusát, ez ismerős!

 

*

 

Öreg kirurgus a fiának: Tanulj szem-fül orvoslást, honod nem látja, mit hall.

 

*

 

Lipták gácsi esperes tiltá kocsisát a káromkodástól. Egyszer fertelmes sárgödörbe dől s kocsisa szól, csak káromkodva indulhat. Pap enged, előbb kicsinyt, majd mind jobban é.u.t. Így leszen a nép szava nem vezekelni való bűn. Sőt, tetszik Istennek.

 

*

 

Jaj a történetét nem becsülőnek, ki Szigetvár sáncait, Dunának határát, habját, medrét elkótyavetyélte!

 

*

 

Ha már kelletik választani, nézetem democratia, de despótiában arisztokrata vagyok. Bergengóciában szelíd anarchista.

 

*

 

Demosthenes ily kavicsot tett nyelve alá, hogy a demokrácia ne dadogjon: Jólét és önszeretet lehet csak hazafiság és mindenek alapja, ezért nem kívánhatunk feláldozást.

 

*

 

Bizonyos időben bizonyos kinézésű emberek jelennek meg, kiket azelőtt soha nem láttunk.

Bizonyos időkben bizonyos kinézésű embereknek nem akaródzik eltűnni, kiket már csömörig láttunk.

Mit is csináljunk, mit is csináljunk?

Talán kezdjük elölről az állampolgár szaporodást?

 

*

 

Deák vásznánál nincs jobb: olyan az alkotmány, mint a huszármente, ha egy gombot kihagysz, mind rosszul gombolódik végig.

 

*

 

Tunguz vezért rá akarták venni a kereszténységre. Így válaszolt: „Látom, e vallásnál fő dolog a kenyér s bor. Egyik sincs hazámban, más néptől kellene megszereznünk.” Így maradt pogány a selma. Bár a Metropolita utóbb úgy nyilatkozott, az új teológiai megítélés szerint mégsem lesz kizárva a Paradicsomból. Kérdés, vaj’ mi találkozunk-e vele ott?

 

*

 

Spártaiak válasza egy segélykérő külhoni küldöttség cirkalmas beszédére: „Az elejét elfelejtettük, a végét nem értjük.” – A spártai valutaalap sem volt éppen lágyszívű…

 

*

 

Gömböst figyelmeztette annak idején a pesti száj; illendő szolidaritás hát, hogy a netáni újakat is figyelmeztesse előre: nem szabad babot enniük, mert mögöttük áll a nemzet.

 

*

 

Finnyás főorvos elvtársak panasza az első, kissé nyilvánosabb nemzeti nagyvizit után: Elkedvetlenítő, hogy amit felköhög a nemzet, nem esztétikus, nem csemegézhető! (Ad notam: Eszi, nem eszi…)

 

*

 

Hiába, ez már így van: a nép csak jóval nem számolva tehet nagyot. Emlékezzünk! Avagy szégyenkezve: inkább mégse emlékezzünk mindenre…

 

*

 

A vértelen forradalom sincs ingyen: eszünk és morálunk minden tartalékát követeli.

 

*

 

Olvashatni, hogy Házunk netán „két-táblás” lesz. Egyiken az ó-egyhitű Tanári Kar koptatja majd a krétát, másikon a reform-felekezetű nebulók vegyesen. Hogy kiké csikorog majd döntőleg: fedi atyai homály. Megejtő gondoskodás: ne terheljük idő előtt a nebulókat szükségtelenül túl nagy fénnyel! Úgy járhatnak, mint esendő bogarak setétben a lánggal. S az időt majd kiméri Isten – vagy az Ő Élcsapata. Legyünk jó keresztények, bízzunk gyermeki odaadással a feltámadásban. Hisz eljön az; vagy nem elég, ha a temetőkapu reklámozza?!

 

*

 

Csak az képes belátásból lemondani a hatalomról, aki jószerivel mindig tudta becsülettel, hogy sosem is birtokolta azt, csupán gyakorolhatta. Ha meg tudta ezt – ugyan mért akarjam, hogy lemondjon a hatalomról? Amíg nem szólok, tegye a dolgát.

 

*

 

A Furkó-pusztai uradalomban nagy tűzvész volt. Harmincas évek. Hajtották a csendőrök a parasztokat tűzoltani. Egyik béres így: Én hagyom a részemet veszni. Tacitusi sziklamondat. Úgy becsüljük meg. Nem évül.

 

*

 

Öreg foltozó varga összegezte minap élete tapasztalatát: Van, amit lehet foltozni, van amit szemétre kell dobni. Sírassuk, mert egy fontos régi szakma és hivatás mohikánja ment el. Addig is, míg nem kerül piacra szemfényvesztés nélküli új anyag, figyelmezzünk: hol seggünk nem látszik ki, végre is annak köszönhető, hogy a maradék régiből fércelünk oda foltot. Legalább annyit tegyünk hát: kövessük meg – becsületben, párnák közt, tömlöcben, bitón megőszült – jó öreg foltozó vargáinkat.

 

*

 

Reform-dilemma: miben is különbözhetnénk önmagunktól – végre?

Korszerűsíteni kell a munkásőrséget – olvasom. Ezzel nyilván az állampolgár is lelkesen egyetért. S bizonyára lelkesen szavazna is arról, hogy milyen korhoz szerűsítsük. Meggyőződésem, hogy az állampolgár tele van tippel. Például: miképp lehetne munkaszerűsíteni a kort, ahelyett hogy őrségszerűsítenénk.

 

Egy orosz lazacfaj olyan tömegekben tódul fölfelé az ígéretesebb patakokig, hogy végül vízhiányban pusztul el.

 

*

 

Ha a kakukkot megakadályozzák a szabad költözésben, rövidesen kimúlik.

 

*

 

Zebrát csak úgy lehet keresztezni szamárral – fuzionáltatni őket –, ha a szamarat zebraszínűre festjük.

 

*

 

Kínában a kutyát vágó hatósági mészárost a kutyák előbb-utóbb szétmarcangolják.

 

*

 

A hangyáknál „Ház-szabály”, hogy az iniciátor tervét mindig heves vitával fogadják, de azonnal megvalósítják, ha helyesnek találják (Forel, Hubert).

 

*

 

Az állat a helyet, ahol született, igyekszik megtartani. Ok nélkül nem hagyja el. Ha el is hagyja, minden erővel megpróbál visszatérni.

 

*

 

Cukrászboltok, cukorgyárak mellékéről vett méhekből sosem lesz jó dolgozó méh.

Büchner szerint a méhek alkotmányos monarchiában (felvilágosultabb diktatúrában; amilyen mondjuk Nagy Péteré, II. Frigyesé) – élnek. Vagyis ha kikiáltanák a köztársaságot, a méh kétszer kettő öt lenne.

 

*

 

A hangya szocialista, anarchista, republikánus állat, egyszerre. Nincs monolit, sem alternatív rögeszméjük. A bolyban, a közös otthonban mindenki dolgozik, pedig senki sem parancsol.

 

*

 

Sok százezer termesz felett „legitimista királyi pár” uralkodik. Csak nekik van nemük. A katonák fejletlen hímek. A munkások fejletlen nőstények. Száz munkásra jut egy katona, mely felügyel. Munkások többnyire vakok, csak dolgoznak, élvezetben nem lehet részük. Béke van.

 

*

 

Képtelenek vagyunk a kutya-macska, ló-rénszarvas, elefánt-egér, fehér-fekete hattyú, ló-teve, ló-szamár egymás iránti kiirthatatlan ellenszenvét megmagyarázni (Perty).

 

*

 

Bolhacirkuszok titka: a „tagságot” alacsony üvegdobozban tartják, így leszoknak a cirkuszi normákat meghaladó ugrásról, ugyanis fejüket, hátukat erősen beverik. És kezesek lesznek.

 

*

 

Az állatok erkölcsi ösztönéhez tartozik a barátkozás. Barátság alapja az együttélés vagy az együttes rablás.

 

*

 

A kutya szégyenli, ha lop.

 

*

 

Táncol a medve, ha a ketrec vaslemez padlója alatt tüzet raknak. Ha közben dobolnak is, később már a dobolás is elég, tűz nélkül.

 

*

 

Ember képes csak az állatban olyan változást teremteni, mely annak természetéből nem következik, sőt azzal ellentétben áll.

 

*

 

A szerény levelibéka csupán háromhetenként változtatja a színét.

 

*

 

A brazíliai bennszülöttek a majmot füstre akasztva szelídítik, oktatják.

 

*

 

Egy pincsi, ha elgurult pénzt talált, pékhez ment vele süteményt „venni”. Egyszer égett süteményt kapott, rögtön változtatott, más pékhez kezdett járni.

 

*

 

Espinas szerint veszedelmes, ha az állatvilág tényeit az ember s az emberi társadalom tényeivel hasonlítjuk össze. Borniot is hajlik arra, hogy sokszor nagy baj, ha az ember az állat helyébe képzeli magát és azonosítja magát vele. Brehm, Székely és Hartmann ezt illusztrálják is. A hím madár hűtlensége pl. igen ritka, míg a nőstény igen csapodár. Özvegy sas élete végéig társ nélkül marad, özvegy sasné viszont már a következő szezonban örömmel kínálja magát a legelső „udvarlónak”. Másképpen van tehát az állatoknál; jegyzik fel a szakértők.

 

Írók és tehenek

Írószövetségünk közgyűlésén – Kr. u. 1982-ben – egy felszólaló állattenyésztési jártasságról tett tanúságot. Úgy vélte, az írók szívesebben verődnek kisebb önkéntes csoportokba, mint egy-egy figyelmükbe ajánlott nagyba. S miként bármeny csordában megfigyelhető, kérődzni is szívesebben kérődznek ilyen kis csoportokban; s ilyenkor a tejhozam minősége, mennyisége is javul.

Alwih Seifert professzor írja: Régi tanmesék szerint a gyomok igazi jótékony házimanók. Aki gyűlöli őket, azt nagyon megtréfálják. Aki a vegyészek tantételeire és drága gyógyszereikre azonnal mérget vesz – könnyen szó szerint is azt teszi. A paraszt szívesebben veszi, ha állatai az orvosságot már a takarmánnyal együtt kapják. Ezért szükséges, hogy a kömény, a zsálya és egyéb gyógyhatású gyom a réten maradjon. Így dől halomra a gépesített ideológia, ideál. Az állatok csak akkor tudják a proteinokat és szénhidrátokat jól hasznosítani, ha bendőjükbe bizonyos vad élesztőgombák is kerülnek. Ezek többnyire a virágzó növények nektárjában, vagyis a virágzó gyomokban és nem a nektár nélküli füvekben vannak.

Vad élesztőgombák. Igen! Mi írók tehát – a T. állampolgárok helyett és nevében is – úttörőként és büszkén vállaljuk, hogy állatok vagyunk! Ha a hatalom exkluzív elkötelezettjeit ez netán méltóságukban zavarná, természetesen demokratikus jogukban áll továbbra is embernek nevezni magukat.

1988 őszén az alábbi levelet kaptam a Világ KILENCEDIK Centrumából. Express adták fel, igyekszem én is minél előbb eljuttatni az üzenetet az Olvasóhoz. Kiegészítést nem igényel. Nyelvezete, tartalma, programja ismerős: a Világ Kilencedik Centrumából is tudnak szólni hozzánk küldetéses nemzeti nyelvünkön. Nincs ok hisztériára; tudnak rólunk a Centrumban.

 

Tehát:

MAGYARI

 

MAGYARI NAGY KÁNON

 

I. A meggyőződés:

1. Szent meggyőződésem, hogy a Magyar Népnek az Ég–Föld–Ember hármas harmonikus viszonyának megteremtésében küldetéses szerepe van!

 

III. A három visszautasttás:

1. JOG minden gyarmati, vazallusi állapot, idegen szellemi fölényeskedés, a megalkuvó béke visszautasításához!

2. JOG minden történelmünket, tetteinket, eredményeinket kisajátító, kirabló és meghamisító, külső-belső züllesztő törekvés visszautasításához!

3. JOG minden alkotó erőnket, belső értékeinket, önarculatunk, önbecsületünk megőrzését és sajátos formálását veszélyeztető külső-belső ellenerők visszautasításához!

 

V. Az öt létfeltétel (őselv)

1. JOG a tiszta oxigénhez!

2. JOG a tiszta vízhez!

3. JOG a megelégítő élelemhez!

4. JOG az emberséges lakhatáshoz!

5. JOG a reményteljes utódláshoz!

 

VII. A hét alapvetés:

1. JOG a világegyetemről vallott legmélyebben fekvő hitemhez, mely a hagyományokra s a legkorszerűbb tényismeretekre épül!

2. JOG magyar őseim élő tiszteletéhez, az ősi, bevált szokások gyakorlásához!

3. JOG magyar nyelvem evidens gyakorlásához, műveléséhez, épségének őrzéséhez! Eredete s szelleme titkának feltárásához!

4. JOG ősi, évezredes nemzeti műveltségem ismeretéhez, ápolásához, alkalmazásához, időszerűsítéséhez, kiteljesítéséhez, tudatosításához, rangjának elnyeréséhez!

5. JOG a Nemzetemhez, Népemhez, a világ bármely sarkán élő magyarsághoz, kiváltképp a Kárpát-medence magyarságához való elemi közösséghez, közösségvállaláshoz! Nemzetem területi s szellemi épségének s függetlenségének megőrzéséhez!

6. JOG az ellenszenves szigor visszautasításához s a „Három visszautasításhoz”!

7. JOG a Hazámnak szolgáló, becsületes, alkotó munkához s annak hiteles ellenértékéhez! A demokratikus megnyilatkozáshoz s a „Létfeltételekhez”!

 

IX. A kilenc megvalósítás (kötelesség)

1. Kötelességem a szeretet, a megértésre törekvés, a mérték érvényesítése! A család szentségének szigorú megőrzése, vitalitásának, virágzásának, reményeinek táplálása!

2. Kötelességem Nemzetem szellemi, lelki s testi épségének, életerejének, alkotó kedvének, jobbító képzeletének minden erőmből való táplálása! Minden pozitívumnak szabad utat!

3. Kötelességem a magyar entitás legteljesebb kikutatása, megismerése s megvalósító kiteljesítése eszmei, tudományos s gyakorlati szinten egyaránt! A hamisítások gyökeres kiirtása!

4. Kötelességem a Földünk szellemi, lelki s anyagi nyomorúságában és zűrzavarában a dharmatikus szimmetria, a valódi léttörvények s minőségi arányok teljességre törekvő felmutatása, érvényesítése, lehető működtetése! A hamis tanok elvetése!

5. Kötelességem a földi Természet teljes s zavartalan Rendjének minden erővel való óvása, táplálása, megtartása! A Romlás helyreállítása, Nemzetünk természeti kincseinek, vizeink, termőföldünk gátlástalan kirablásának szigorú megakadályozása! A Kozmosz szennyeinktől való megmentése!

6. Kötelességem a Világ népeivel való kiegyensúlyozott, alkotó béke, globális szellemi s kreatív összedolgozás, a kánoni összhangzat megteremtése, egyenlőségi alapon, a felfokozott (ostoba, önmagunkat pusztító) „jószándék” túlzásaitól mentesen!

7. Kötelességem a tiszta, egyenes, alkotó szellem szabadságának mindenkori, minden retrográd erővel, diktatórikus perverzióval szembeni érvényesítése! Az erőviszonyok s távlatok figyelembevétele.

8. Kötelességem a felnőtt, mértéket ismerő, érett emberi tudat legteljesebb kimunkálása, boldogító s méltóságos uralmának s rendjének megvalósítása!

9. Kötelességem a Magyari Nagy Kánon rám eső résznek betartása, a teljes feladat megértésére s megvalósítására való törekvés!

 

Üzenet a Világ KILENCEDIK Centrumából

Keserű piruláink választéka túl keserű? De hiszen tudjuk: az egészség az, hogy addig tisztogatjuk a szánkat, sőt elnézést kérve köpködünk, míg… Bár az is lehet, az volna célirányosabb, ha egy napra időzítve országos ébredés utáni hangköszörülést, harákolást tartanánk a temérdek csip-csup aprózgatás helyett – egyszerre és végképp szabadulva meg a terhes fölöslegtől – s utána csakugyan együtt zendítenénk rá ércesen a Hazatérő földműves-re. Csak ez, ami nincs. Sajnos, a gyógycukor, gyógypirula a legritkább esetben édes. És sajnos, egy ideig még indokolt úgy tennünk, mintha betegek volnánk. A hajdanvaló cigány Sárközi néni otthon úgy gyógyított ki a mandulagyulladásból, hogy hígított petróleumot gargalizáltatott velem. Nem szórakozva esküszöm az ilyen medicinára; de az biztos, hogy nem árt. Az ember jobban megemlegeti a gyógyulást. Ami végre is haszon; éberebben ügyelünk tán a prevencióra.

 

*

 

Felelős posztról süvítették: „Van nekem egy rögeszmém!” Volt. Millió állampolgárnak eszméje szeretne lenni. Ha lehetne. A rulett forog. Lessük, hogy az eszme bejön-e. De akkor is legalább – egy játékkaszinó végre, ahová mi is beléphetünk deviza nélkül. Kiharcolt szabadságunk mégsem volt eredménytelen.

 

*

 

A legromlottabb közmondás: Addig nyújtózzál, ameddig a politika takarója ér.

Üres dobozok a Szabadság téren felállított karácsonyfán – mi az?

 

*

 

Ismerjük a majmok reakcióját, mikor lukas diót dobálunk be nekik. A rács botcsinálta reálpolitikussá tesz. Így csak magtalan maszturbálás a nemzeti állatkertben. Szerelemre érett makik, csimpánzok, páviánok – herélt őrök nézik irigyen. Helyzet.

 

*

 

Megkésett, de talonba tett terminus technicus: bolsevik-ajatollah.

 

*

 

Elrendelték a politikusok szakmai, alkalmassági tesztelését, az alkalmasság felülvizsgálatát. Tanultak a Beszkárttól. Nincs vigasz-, nyug- és kegyelemdíj, sem tövises, tövis nélküli koszorú. Csak babér a krumplilevesbe. Csak-csak elrendeződünk lassan.

 

*

 

Titkos vízügyi adat: túltermelés vízfejben víz nélkül. További állami tározók építését revízió alá veszik.

 

*

 

Kata néni, falunk legtájékozottabb asszonya mondja: „Jaj, lelkem, az még ötvennyolcban volt, a Rákosi korszakban, akkor vittek kórházba szívizomszakadással.”

 

*

 

Idézek egy MSZMP-gyűlésen elhangzott referátumból: „Igenis elvtársak, mi igenis mindent megtettünk; ami csak mitőlünk elvárható.” (Nagy taps.)

 

*

 

Sürgős kerekasztal vitatéma: dilemma-e a dilemma?

 

*

 

Vigasz, finnyásoknak: a gennytisztogatás nem orchidealocsolás.

 

*

 

Hallom, hogy megfáradt politikusaink gyakorta ültek a gemenci rezervátum mélyén, ölükben hűséges gondolat-vadászó puskájukkal, várva a kapitális megvilágosodást. S közérdekből (állami spórolás) még éjszaka is diétáztak, legfeljebb banánt, fügét, ananászt hozattak fel maguknak a vadászház hűtőjéből, ha országos gondjaiktól nem tudtak elaludni. S az álmatlan koncentrálástól még a felcsöngetett szolgálónak is elfelejtettek visszaköszönni. S mindezt acélos kitartással. Nagy a felelősség. Sokszor rágondolok erre, hiszen ez az erdő volt az otthonom, gyerekkorom, álmok paradicsoma, ahol a szomszéd gátőrház gyümölcsösében minden termő fa még ma is apám gondoskodó és tervező keze nyomát őrzi. Ha tudtam volna, hogy ilyen közérdekű megvilágosodások színtere lesz, talán csakugyan elgyengülök egy nagylelkű pillanatomban, s elárulom néhány kapitális szokott rejtekhelyét. De mondják, legújabban már szögesdrót kerítéssel vették körül a rezervátumot s még betanított kutyákkal is védik. Szegény kapitálisok – hogyan fognak rájuk akadni?! Esik-e érdemes lövés végre? Vagy csak belepörkölnek az erdészbe s majd kifejti az ügyvéd, hogy kapitális tévedés volt-e? Pedig – valamikor – a legutolsó kerülő is tudta, hogy az igazi kapitálisok milyen dagonyában hűtőznek, fetrengőben fertőznek, hol türückölődnek, gallyaznak, rezgetnek… Lehet drukkolni, kinek?

 

*

 

Pártvagyon. Hát istenem, ami valahogy meglett s volt eddig, az vagyon. Másnak is majd meglesz valahogy s majd az vagyon. Mi nem világos ezen? – kérdi a pártmagyar…

 

*

 

A párt gyóntatófülkéjében: „Atyám, mea culpa, igazam volt.” Tíz Miatyánk, öt Üdvözlégy.

 

*

 

Jelenünk? Múltunk? A tükrözési elmélet diadala.

 

*

 

Már Rilke adta a tanácsot: „Változtasd meg neved, megváltozik élted.” Aki nem hiszi, nem üdvözül.

 

*

 

Dioptriaproblémák. Aki soká ül trónuson, egyre közelebbre lát. Csupán a Rövidlátók Szakszervezete nem lát problémát, üdvözli a jelenséget, mondván, hogy a holnap legalább nem vonja el figyelmünket a máról.

 

*

 

Nyugati logika: mentőövet kell megszavazni, nem bárkát, amire aztán bármilyen kormánylapátot lehet stikában rászerelni. A mentőöv kisebb befektetés, nagyobb s kifizetődőbb távlati haszon. A még-még elviselhető „keleti 0-pont” nagyobb garancia. – Keleti logika: logika nincs, de beszélni kell róla, hátha lesz. Amivel azt is igazolni lehet, hogy ami vergődve mégis lenni tud, csoda. És ezért is kijárhat valami vigaszdíj.

 

*

 

Néhány pirula az édeséből:

Óvodai politikai oktatásunk egyik emlékezetes gyöngyszeme: a kis Évi szüleinek kezdett feltűnni, hogy a gyermek – mindenre, ami jó, kellemes és kívánatos – kezdte azt mondani, hogy „olyan lenin”. Jelző lett a kis drága számára a drága kopasz bácsi.

Szomszéd falunkban a párttitkárnak mondja valaki, akit a titkár arról győzöget, hogy csak a becsületes munka ránt ki bennünket a bajból, ahogy azt a miniszterelnök elvtárs is kifejezésre juttatta: „Téged jól kirántott, míg a hasadat süttetted, most megpróbálom én is, beválik-e.”

Kórház, súlyosak osztálya. Főnővér pátosszal betámolyog: „Sztálin meghalt.” Öreg, süket néni: „Kicsoda?” Főnővér emeltebben: „Sztálin!” Kis csönd. „Már azt hittem, a szomszéd szobából valaki.” Kicsit később: „Ő is csak ember volt” s veszi a rózsafüzért.

 

*

 

Csak visszajár ez a pártvagyon-disputa – mint a fullánkos bogár. Legfrissebben bizonyos Hován úr nyilatkozik felelősen a NEXT 2000 Kft. botrányáról: „az MSZMP választási kampányra készül s ehhez pénzre van szüksége.” Szavain átsüt az érvelés enyhe bája: nagy pártnak nagy pénz, kis pártnak kis pénz. Szinte látom, ahogy kopasztott nemzeti turulmadarunk saját tollszőnyegén lépked alélt boldogsággal az urna felé, hogy voksával köszönje meg a kopasztást.

 

*

 

Egy nem-közmondás: Könnyebb egy tízgyermekes családot huszonnégy óra alatt a lakásából kiköltöztetni, mint egy üzemi párttitkárt az irodájából a szavazásokig.

 

*

 

Brezsnyev-doktrína nincs, csak doktrína van. A választási eredmény lélektelen statisztika csak, amibe utólag lelket kell önteni. A lélek pedig nem mennyiségen múlik. Így a kisebbség többletjoga sem holmi erőszak vadvirága, hanem a nemes lelkű demokrácia ajándéka az arra rászorulónak. Következésképp csigavér, pórok. Még nincs vége a történelmi nyelvleckének.

 

*

 

Tudjuk azt, mit nem akarunk. Homályos, mit akarunk. Nem tőlünk függ, mit szabad. Tőlünk függ, mi lehetünk. A lehetünkből születik a zabigyerek, aki már szabad lehet. Íme, ennyi. Egy szóval se több.

 

*

 

Hol nemzet süllyed el? Míg kérdezzük, sosem a szomszédban.

 

*

 

Az igazi forradalmat nem vér szenteli meg, hanem a jó forrasztás. A vér csak mínium rajta, ami a gyors rozsdásodást késlelteti.

Albumkép, videohanggal: roggyant veteránok a Balaton-parti lelakatolt strandon, Coca-Colás napernyő alatt, hétvégi kártyázgatás közben. „Igen, igen Kaganovics is él még!” – „És Malenkov is!” – „Ezért mondom én! Nincs veszve még semmi.” – „A fundamentalizmus jól konzervál.” – „Pagát ultimo, négy király.”

 

*

 

Látom, hogy röplapszerű nyomtatványon árusítják Nagymagyarország térképét, a megyék címerével. Természetesen nem jutna eszembe a tiltás eszközéhez nyúlni. A megnyilatkozás jogának áldásos előnye, hogy nyilvánosan jelzi, milyen szag kallódik még a szőnyeg alatt. A megnyilatkozás joga: a nemzeti tudatállapot legolcsóbb tesztelési formája. Milliókat emésztő apparátusokat tehet munkanélkülivé, illetve visszairányíthatja őket a valóban nélkülözhetetlen munkájukhoz. Vannak rendszerek, melyek nem hívei ennek az olcsó tesztelésnek. Ami persze szintén tesztértékű. Viszont a mi tesztünknek is megvannak a kötelező következményei. Fogalmazzunk hát ezúttal pedagógus módján; még rászorulunk. Ahol szaglik valami a szőnyeg alatt, azt hivatalos és nem-hivatalos megnyilatkozással legelőbb is helyére kell tenni a nemzeti tudatban. Az árusított nyomtatvány nem hazug, nem hamisítványnépszerűsítés, történelmi faktum képi megfogalmazása – önmagában. Eligazító indoklás és szövegkörnyezet nélkül viszont hangulati és tudati manipulálás eszközévé tehető, kintről-bentről egyaránt. Az említett nyomtatvány alkalmas erre, különösen ma, s a mi helyzetünkben. Ezért mulasztás, ha elmegyünk mellette; ahogy történt. A jó magyar is felkapná a fejét, ha Bukarest utcáin például – indoklás, szöveg nélkül – egykorú fotónyomtatványt árusítanának a román-megszállta valamelyik budapesti utcáról, térről. Holott egy illusztrált történelemkönyvben nélkülözhetetlenül ott a helye. S higgadt történészek dolga, hogy mit lehet s kell hozzáfűzni a képpel is dokumentálható faktumhoz. Persze, apróság. Mégis figyelmeztetés, hogy verejtékesebb felelősség a szabadság, mint szájzáras állampolgárnak lenni. Felelősség a kölcsönös érzékenység is, aminek a figyelembevétele nélkül nincs reálpolitika s hiányával csak mélyülhet a szakadék, melyet nem lehet halottakkal betemetni. Értsük ezt egészen iskolásan. Rászorulunk.

 

*

 

Ül a karzaton a História ellenzéke és tökmagot eszik. (Jó a gyomorégésnek.)

 

*

 

A dolgot őt magát nézzük, s aztán nyúljunk körmösen a magunk dolgához – mondja Bocskai. De kinek, azóta?!

 

*

 

A háború kívül esik a feloldozás, illetve önfeloldozás kategóriáján. Sajnos, belül van.

 

*

 

Húszezren megtértünk. Éljen a Show-Christiana. Éljen a Sztár. Éljen a baldachinos Párt. Éljen a Hercegprímás. Éljen az elégedett Ceausescu. Szuper-keresztények, szuper-európaiak, szuper-diplomaták voltunk. Pragmatikusan feledékenyek. Észre se vettük szinte, hogy halkan közben itt járt Teréz anya. Spóroltunk a szóval, betűvel, kamerával, mikrofonnal, műsoridővel – ahogy a szegénység és szeretet misszionáriusa jelenlétében illik is.

 

*

 

Már nem kell súgva beszélni róla; mégis kikívánkozik valami summázó magán-szó.

A háborúban való részvétel belső-személyes élményét – ha már meg kellett történnie – nem lehet másképp feldolgozni, csak katartikusan. Felteszem, hogy az érintettek legtöbbje így van ezzel, a nemzedékem, katonák, nem katonák, akik élünk még, itt vagyunk. Akik évtizedeken át morális sztoicizmussal vállalták, hogy kiosztott történelmi sorsuk és közösségi drámájuk csonkított híradással, tanulsággal és mementóként maradjon meg a nemzet emlékezetében, mintegy elfogadva, hogy kényszerű szenvedésük és hősiességük értékben, rangban, etoszban alacsonyabb rendű és kétesebb, takargatnivaló, még akkor is, ha számonkérhetetlenül igaz és hiteles sötét lap. Azaz feledésre és feledtetésre méltó. Szobor, emlékmű, oknyomozó tiszteletadás csak a győztesnek jár ki, aki eleve és kikezdhetetlenül a jogosság trónusán ül. A mítosz- és legendateremtés az ő előjoga, szenvedése, hősiessége azonosul a folttalan erkölcsi normákkal, igazsággal. Persze kényes gondolatsor ez számunkra, a fasizmus és holocaust után. Pszichológiai dilemma, hogy miképp tehető tisztába, ami az ártatlan százmilliókat is elsodró históriai ámokfutásból tisztán tud kikerülni. A kérdést nem fölvetni s nem szembenézni vele: a győzelem hipokrita értelmezésének struccmódszere. A betemetett kérdések temetőjében azonban a „halottak” nem kérnek eltávozási engedélyt. S a történelmi idő meg is teszi a magáét. A győzelem és vereség körülményeit az okok, indokok, kényszerek, rögeszmék olyan perspektívájába képes helyezni, ami nem a mechanikus megítélhetőséget és elítélhetőséget könnyíti meg, hanem a belátás magasabb rendű keresztjére szögez rá. Mindig ma élünk, s az igazság mindig az élők nyelvére fordítódik le. Az élők aktuális világnyelvére – ami örök szakadék is egyben. Vagyis de profundis szólva: létezése milyen számvetésével haljon meg az infámiába kényszerített egyén, létezésének milyen számvetésével éljen tovább egy nép, egy nemzet, mely szükségképpen (amiben mindig ott lappang a „szükség” irracionalitása is), infámiából kovácsol történelmet – avagy önerő híján az infámia adott feltételeihez alkalmazkodik? Mit tagadjon meg önmagából, mit vegyen revízió alá, mihez ragaszkodjon? Egyénnek, népnek egyformán fel van adva a lecke. Az identitás egészséges megóvása ezen a leckén múlik. S ez érthető módon másképp értelmeződik gyakorlatilag egy nagyhatalom és egy kisnép számára. A történelemcsináló hatalmak magukról alkotott szerepmítoszai, tetteik legendáriuma a jogosság és erkölcsi felmentés mindenkori mankóira tudnak támaszkodni: identitásuk legföljebb meginghat, de önsorvasztóan nem roggyan meg. Kisnépnek ilyen értelemben nincs mankója, mítoszai és legendáriumai bármikor kétségbevonhatók, némaságra ítélhetők – az éppen adott függőség sugalmazott vagy diktált konvenciója, avagy a politikai-ideológiai szájzár hipokrita tiltása folytán. Bármikor olyan helyzetbe kerülhet (hozható), hogy a jogosság és erkölcsi felmentés szempontjait mérhetetlenül nagyobb handicappel tudják sorsértelmezésük során „hitelesíteni”. Holott épp a jogosság és erkölcsi felmentés kategóriáival sokkal mélyebb és vitathatatlanabb a helyzeti összefonódottságuk, mint az „irányító” és „rendező” hatalmaknak. Így viszont mégsem szükségszerű, hogy a handicap az egyéni-személyes élményben, átélésben önsorvasztássá hatalmasodjon. Épp hogy egyénként tehetünk ellene. Az egyén valaki; a nép-nemzet elvontság. A vergődésben keveredik a győztes, vesztes, a nagy és kicsi vére. Volna hát egyensúly? Kétértelműen. A Históriában az a kés sem tiszta, amelyik – történetesen – a valóban tisztát próbálja a nem tisztától elválasztani. A harmónia is gyalázatból születik. Ezért gondolom, hogy nem hagyhatjuk temetetlenül a halottainkat, bajtársainkat, halottá nyilvánított emlékeinket, élményeinket, felismeréseinket. Velünk történtek, hát a miénk. S rajtunk keresztül a nemzeté. Semmilyen hipokrita ítélkezés, megítélés, hetedíziglen felrovás nem foszthat meg tőle. Ránk kell bízni, hogyan gazdálkodunk vele, a menthetetlennel. Személy szerint magunkban kell megölnünk a háborút, az infámiát. S ettől még valamennyien messze vagyunk. Csupán váltogatjuk a stafétabotot.

 

*

 

Sok vitába, fontolgatásba került annak eldöntése is, hogy a Föld kering-e, a Nap kering-e, miképp kering, hogyan kering; s még azt is meg kellett érnünk, hogy valaki feje tetejére állította az ádáz vitát, miszerint attól függ, honnét nézzük, melyik hit toronyablakából, milyen Galaktikáról a sok közül – s közben népek pusztultak el, nemzedékek rokkantak meg, bankházak mentek tönkre a napi milliós kiadásoktól, hogy zavartalanul folytathassuk a kutatást, latolgatást… – Akár el is veszíthetnénk a türelmünket, hiszen olyan egy kaptafára megy minden. Nap–Föld, Párt–Föld – avagy egyik se? Hanem valami Harmadik, amitől minden kering, meg forog? Ti. ha úgy tetszik, ha úgy nézzük. De hagyjuk a tudományt, filozófiát, maradjunk lukas gatyás állampolgárok. Kéne nekünk is már radikálisan, sumákolás nélkül döntenünk, hogy végre hogyan is nézzük, hogyan tetszik nekünk? Heliocentristaként voksolni Kopernicusra, geocentristaként Ptolemaiosra? Azaz, milyen garancia alapján bízzunk a heliocentristákban, akik verő nap helyett oly egyszeribe damaszkuszi kenőcsöt ígérnek a fájdalmas vörösre sülés ellen? Avagy: a tegnap még hámló bőrű, sebhelyes geocentristák vajh lábadoznak-e már annyira, hogy képesek lesznek defacto szavatolni a visszaszínesülést európai-fehérre? Vagy bízzunk a hallgatag többségben, akik a suba alatt nem sültek ugyan, csak áporodtak eddig: hogy netán odalent ők fabrikálják meg az országosan sürgető mindennapos magukét? Mindenesetre döntsünk, és idején. Mielőtt nép pusztul, nemzedék rokkan és üres bankházak mennek tönkre a napi milliós kiadásoktól.

 

*

 

Olvasom, hogy a rákosmezei őszi seregleten törzsfőnök-választással kívánnak kedveskedni Makucska népének – de kicsodák is?! Nagy eseménye lenne a nemzeti kerektábortűznek. Már most lebilincsel a hír páratlansága. Hét törzs közül egynek viszket – a többi meg vakarózik helyette? Demokratikus világspektákulum. Bort, búzát, békességet hozzá.

Társadalmunk önszerveződésének folyamatában, mely a reményt és a szkepszist egyformán és egyidőben vetíti az ország panaszfalára – megkülönböztetett jelentősége van az alkalomnak, aktusnak, ami miatt itt összegyűltünk.

Mégis azt gondolom, hogy korszerűtlen és veszélyes bénultság volna, ha csupán megviselt urával panaszkodnánk a Históriára. Mint ahogy megbocsáthatatlanul korszerűtlen volna a puszta ráhagyatkozás is egy olyan betegségre, mely – akár az AIDS – éppen a legközösebb és legfelbonthatatlanabb kötést és misztériumot akarja kikezdeni. Nagyon egyszerűen és banálisan embervoltunk méltóságáról beszélek. És az egymással szemben ki nem játszható értékeink közös megbecsüléséről, ápolásáról. Amit a História a permanens fertőzésnek kitett esetek közt tart számon.

Nekünk valamennyiünknek itt, és külön-külön is, a Terápia szívós és következetes megbízottjainak kellene tekintenünk magunkat.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület megalakulását, célkitűzéseinek gazdagságát e felismerés és elhatározás fontos zálogának érzem. Az eddiginél teljesebb kibontakoztatását annak, hogy szellemi, lelki és kulturális értékeinknek természetes, másrészt historikusan megalapozott pluralizmusát élőbbé tegye. Nemcsak olyan mulasztást pótolunk ezzel, ami korábban a véres barbarizmus, majd a rövidlátó politikai ideológia sandán alkalmazott stratégiája kényszerített ránk – hanem új fejezetet is nyithatunk most, kellene, hogy nyissunk, szellemi és lelki ozmózisunk történetében.

Egy hazában élünk. És a haza alkatrészei – melyeket századok kovácsoltak össze – csak kölcsönös öncsonkítással szakíthatók szét. Az egyesület megalakítását ezért ünneplem. Mint emelkedett felhívást, hogy becsüljük egymást úgy, mint akik egymást tudják gazdagítani olyasmivel, amivel a másik esetleg nem rendelkezik.

Ilyen egyszerű az, amiért örülök annak, hogy meghívtak ide és elmondhattam ezt a pár szót.

Kedves Barátaim! Az a tisztem, hogy egy olyan kiállítást nyissak meg, mely minden vonatkozásában drámaian és fölemelően rendhagyó. Nem is felelhetek meg neki másképp, csak rendhagyóan. Ezért előre is elnézést kérek. Bármennyire indokolt volna is, mégsem művekről és alkotókról kell szó essék itt, hanem a művészek áldozatosságáról és ennek apropójáról. Illetve – még ha kerülgetni akarnám is – történelemről és politikáról.

Kezdeném azzal, hogy biztató változás jelének kell tekinteni a független Menedék Bizottság és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének együttműködését. Pontosabban azt, hogy a Menekült Bizottság kezdeményező munkájában a szövetség immár megrovás nélkül bekapcsolódhatott. Ha mutálva is, de tempora mutantur. Sőt, személyes emléket is idéz bennem ez az alkalom. Pár éve a SZETA aukcióját nyitottam meg, ugyanilyen szomorú és fölemelő kötelességérzéssel. Csupán más körülmények között. Akkor a szegények megsegítéséről volt szó, s az aukciót – a belügyi és művelődési szervek szívósan aktív nemtetszése ellenére – mégiscsak sikerült tető alá hozni. A siker emlékezetes dokumentum maradt: a felajánlást tevő festők és szobrászok elsöprően reprezentatív névsora a bizonyíték. Jó érzéssel teszem hozzá, hogy ennek az első aukciónak a szervezői nagyrészt ugyanazok a fiatalok voltak, akik ma a Menekült Bizottságban dolgoznak. Elgondolkoztató adalék, hogy a hatalom akkoriban olyan külföldnek is szánt hivatalos tájékoztatással szolgált, miszerint a SZETA működése ellenséges és provokatív mivel munkásságával szándékosan kedvezőtlen színben tünteti fel társadalmunk szociális és anyagi helyzetét, hiszen államunk bevált kormányzati eszközeivel is képes tenni azért, hogy a szegénység honunkban ne lehessen probléma. Ez az állítás és jóslat most vizsgázik világnyilvánosság előtt, mikor a hivatalos nyilatkozatokból is kiolvashatóan olyan zsilipszakadék szélén toporgunk, melyet jószerivel nem a tízmillió állampolgár-kubikus ásott meg, a szakadék feltöltését viszont senki más nem végzi el helyette. Nagy mulasztás volna, ha ennek szigorú tanulsága nem fogalmazódna meg az ígéretes új alkotmányban.

Mindezt nem utólagos riposztként említem; annak olcsó. Csupán rosszkedvűen.

Ma újra rendhagyó aukció megnyitóján vagyunk itt. Ezúttal még kevésbé kerülhető meg a történelem és a politika. Erdélyről, Erdélyért szólni ma egyre nehezebb. Tenni viszont annál sürgetőbb. Ami történt és történik folyamatosan a határon túl, a történelmi patológia határát súrolja. Drámai vigasz, hogy a világ figyelme és aggodalma mind fokozottabban fordul a román belpolitika ámokfutása és az ott élők sorsa felé. Sötétedő és vérrel színezett tabló kambodzsai kép: újragerjesztett fanariotizmus a XXI. század küszöbén. Nemcsak számunkra jelent ez bennünket tizedelő szomszédságot, de az európai etosz megtiprását is jelenti. A magyar fájdalom már csak ezért sem választható el a románétől. Menekültjeink és a halottaink egyúttal az övéké is, az ő temetőikben is helyet kérnek és otthon maradnak. E két nép csak a felülemelkedésnek ezzel az érzületével és szemléletével maradhat meg embernek és európainak úgy, hogy a szomszédságuk holnapja végre olyan legyen, amilyenre a legkiválóbbjaik és a rontatlan névtelenjeik mindig is törekedtek. S amit folyamatosan megmérgezett a politika. A mai helyzetben különösen fontos ezt mindig újra világossá tenni. Az ezredév magyarsága így gondol elszakíthatatlanul Erdélyre és nem másképp. És ezért nem tudja, nem fogadhatja el a történelmileg mindig tragédiába, önsorsrombolásba torkolló erőszakos homogenizálás elvét.

Bizonyára nem ez a hely és alkalom az, ahol ezt bővebben elemezni kell és lehet. Csupán hangsúlyozni szeretném: nem csak a hozzánk érkező magyar és román menekülteknek tartozunk őszinte, emberi együttérzéssel, segítőkészséggel. Tanúsítanunk kell ezt azokkal a megbénított milliókkal szemben is, akiknek a nevében, történelmi, politikai és erkölcsi számlájára történik az, amiről a jelentések és megrázó vallomások szólnak.

Annyira friss, hogy említeni kell: pár napja a televízióban egy nálunk is jólismert fiatal román költő közvetlen beszámolóját hallhatta a magyar közönség a menekülése és elfogatása körülményeiről. Torokszorító élménybeszámoló volt. Nyilvános köszönet jár azért a mély együttérzésért és felülemelkedő pártatlanságért, amivel a Magyar Televízióban nemcsak mert és tudott, de kötelességének is érezte az igazságot mondani. Sőt, olyan korrekt észrevétele is volt, ami a hivatalos magyar sajtót és a hivatalos politikai stratégákat is joggal elgondolkoztathatja: történetesen az, hogy a határ menti véres drámák különösebb nehézség nélkül dokumentálható tényei mért olyan hézagosan kerülnek csak bele a hazai és külföldi tájékoztatásainkba. Ez a román költő a közvetlen élmény és értesülés, a határőreikkel való közvetlen beszélgetés alapján mondhatta hiteltérdemlően, hogy ha a határ túlsó oldalán lövések hallatszanak, az mindig emberhalált jelent, ugyanis ha nincs felmutatható áldozat, a mégis hiányzó töltényekért súlyos büntetés jár. De tapasztalta azt is, hogy a született szadistákon kívül az átlag katona ódzkodva, rossz lelkiismerettel vesz részt az állandósult embervadászaton. Mert a barbarizmus és megfélemlítés arányai már ilyenek. Mindez arra figyelmeztet, hogy a bizonyítható tények hivatalos nyilvánossá tétele sürgető kötelesség. A meggondolatlan hírröppentgetés viszont annál károsabb. Olyan nemzeti dráma ez, melynek a dramaturgiája nem tűr indulatot és rögtönzést, köznapi, állampolgári szinten sem. A maihoz hasonló társadalmi együttműködésből azonban a sok is kevés.

Kedves barátaim – ilyen befejezetlenül szeretném mégis nyitottan hagyni ennek a szomorú aukciónak a megnyitóját. Remélem, azt érzik ki belőle, ami a célom volt: lelkiismeretet ébreszteni a fokozottabb segítőkészségre, áldozatosságra a menekültjeink érdekében – származásukra való tekintet nélkül. És köszönetet mondani a Menekült Bizottság és szövetség munkájáért, de mindenekelőtt az alkotó művészeknek, hogy lehetővé tették az aukció megnyitását.

 

Elhangzott 1989. február 10-én, a Munkásmozgalmi Múzeumban.

Faludy György megkért, hogy ne dicsérjem nagyon, mert úgy járhatok, mint a tönkretett tihanyi visszhanggal: esetleg a hang útjába épített villák valamelyikéből érkezik illetéktelen válasz.

De mindjárt le is kell lepleznem magamat, mert egyáltalán nem ezt mondta, csak azt, hogy ne dicsérjem nagyon. Csábított viszont, hogy úgy adjam vissza a szavait, ahogy ő szokott mesélni, felidézni – a kiszínezés többletével, ami mégsem a megmásítás rokona. Arany János óta tudjuk jó lelkiismerettel, hogy a valóság úgy perverz, hogy csak akkor meztelen, ha felöltöztetjük. És költő nem is tehet másképp, így szeli a kenyeret. Persze, kinek-kinek milyen ez a „többlete”. Azt gondolom, Faludy György költészete és prózája maradéktalanul fölmutatja ezt a dúsított meztelenséget. S ezzel talán sikerült is úgy dicsérnem, hogy a dicséret felöltözött legyen. Faludy leghűségesebb intimusának, Villon vagabundusainak kihívó meztelensége ez – amiben a költő nem véletlenül lehetett otthon már indulásakor, és álarcosan később is. Hiszen a villoni akasztófák árnyéka sikeresen átívelt a századokon és nem vesztette el időszerűségét. Ezekhez az akasztófákhoz képest pedig csakugyan szolid ráadás, hogy a vízparti Lilláink nemcsak berekedtek, hanem kihalóban is vannak. Legfrissebben a nagymarosi illetőségű Lilla szívében a kés. A helyzet tehát drámai. Mégsem volna indokolt, hogy ne ünnepeljük, ha van ok rá: honi drámáink dramaturgiája szerint Faludy György ugyanis mindent megkapott a hazájától, amit nem akart, nem kívánt, nem érdemelt meg. Ezért ünnep, hogy most mégis itt ülhet közöttünk, zsebében a sok használattól megkopott, egész világra érvényes útlevelével. Ami azt is jelenti, hogy ha döcögve is, de mi is az érvényes világhoz kezdünk tartozni. Olyan ünnep ez, mely nem piros betűs, amilyenhez az államfelekeztünk eddig hozzászoktatott. Faggathatjuk tehát egymást, hogy mit irigyeljünk egymáson. Megkockáztatnék egy rendhagyó megjegyzést. Ha felemásan is, de van vagy lehetne bennem – bennünk – akár irigység is Faludy György magyar hontalansága miatt. Pontosabban: miért lehetséges azt gondolnom, hogy a kiérdemelt adminisztratív hontalanság szerencsés esetben gazdagabb és kikezdhetetlenebb kötöttséggé, hűséggé tud varázsolódni, mint a helyéről el nem mozdított, sőt, helyéhez bilincselt honosság – együtt a rátelepedő szeméttel. Keserves kérdés, és a válasz csak Ady káromlásainak a szintjén fogalmazható meg. Ha jobban odafigyelek, naponként tud pattogzani rólam még az itthoni honosságom vállalható, szégyennel nem átszövött valósága is: miközben körém keményedik a saját belső emigrációm terhes páncélja. Kérdés, hogy gyakorlatilag melyik emigráció nyűvi el bennünk jobban a magyar honosságunkat. Legnagyobbjaink fáradhatatlanul sejtetik, hogy ez a szerelem túlságosan is sokszor kerül oda, hogy ne ismerjen magára. Mégsem volna helyénvaló hontalanság- és emigráció-ügyben versenyeznünk. Ami remény lehet, hogy közös hontalanságunkból – a kintiből és bentiből – kovácsoljunk új minőségű honosságot, mely az identitásunk biztosítékát nem az ilyen vagy olyan kirekesztésekhez cövekeli hozzá. Ellenkezőleg; a magunkat gazdagító befogadás, otthonbiztosítás Szent István-i eszméjéhez. Nyelvünk csodája, kultúránk és érdemes tetteink a befogadás eszméjének a gyümölcsei. Ezzel a gondolattal üdvözölném most Faludy Györgyöt – aki ugyan mindent megkapott a hazájától, amit nem akart és nem érdemelt meg, mégis új ajándékokkal tért vissza az oszthatatlan magyar irodalomba.

 

Ha csoda nem vet véget az ámokfutásnak vagy a józan belátás nem kerekedik felül: a végleges és soha többé nem helyrehozható pusztulás előestéjén jelenik meg ez a szívszorítóan gazdag és tetemre hívó fotóalbum. Mintha egy gyanútlan kamera utoljára pásztázná végig – maga sem tudván, hogy milyen munkát végez el – egy sokajkú, közös történelemmel, szenvedésben és örömben összebilincselt emberi közösség világát.

Atlantisi filmtekercs a fekete dobozból.

Csak így, ilyen képsorok láttán tudjuk igazán felmérni a fenyegető falurombolási program nagyságát. Egy ilyen program végrehajtását csupán az egyetemes emberi és közösségi értékek iránti közömbösség könyvelheti el egy ország belügyének.

A Históriának mindig is megvoltak – s legyünk realisták: félő, hogy jószerivel meg is maradnak – a jóvátehetetlen háborús merényletei az emberiség tárgy és nem tárgyi értékeivel szemben.

A hidegvérű és programozott náci holocaustot mégsem fogjuk soha összetéveszteni a háborúk tragikusan önkéntes avagy kényszernek engedő áldozataival. S ez jelen esetben is pontos analógia: nemcsak ember lehet a holocaust tárgya. És ami még tovább mélyíti a drámát: a falurombolási terv és előkészületei egyáltalán nem a háborúk jóvátehetetlenségei közé sorolódnak, hanem az Európában mind ez ideig ismeretlen, kivételesen barbár békebeli merényletek közé.

Egy sok százada együttélő s alkotó közösség kulturális és civilizációs tárgyi világának békebeli holocaustjáról van tehát szó.

Nincs aki vitatná, hogy a kultúra és civilizáció tárgyi világa mindig is ki volt téve a természetes alakulás, a természetes múlás-pusztulás törvényének. Ennek formáját, mértékét, ritmusát a homo sapiens döntően befolyásolhatja. Beavatkozását azonban csak az avatja emberszabású fejlődéssé, haladássá, ha az együttlelő s alkotó közösségek igénye és közmegegyezése formálja–motiválja. Különben a História vandál periódusainak adunk újra és újra tápot.

A falurombolási terv nem közösségi óhaj. A fejlődésnek és továbblépésnek pedig nem csak hogy nem előfeltétele; éppen ellenkezőleg. Egy rögeszme elrákosodása. Egy személyesnek mondható rögeszme nemzeti egészségként való törvénybe iktatása.

Lacrima sunt rerum. A tárgyak is sírnak. Mi sírunk bennük. Nincs halott tárgy. Ahol ember él, nem lehet semmilyen tárgy, táj, természet halott. Pusztán a pillantásunk révén is hozzánk tartoznak. Ami annyit is jelent, hogy ítélnek rólunk.

A falurombolási terv személyes rögeszmének veti alá a közösség életformáját, tradícióit, a saját múltjához való organikus kötődést. Következésképp egész gondolkodásmódjának, értékrendszerének, az egyetemesen sem nélkülözhető értékek felismerésének és megítélésének holnapi alakulását.

Tisztában vagyunk a beszűkült hatalmi tudat majdnem parttalan modern lehetőségeivel. A ma színpadra törekvő nemzeti, népi fundamentalizmus és homogenizáció beláthatatlan veszélyével, mely a históriai közelmúlt pusztító kategóriáinak reneszánszával fenyeget.

Ami Erdélyben bekövetkezhet – s ezt a feltételes módot már csak a világ aktív lelkiismeretébe vetett bizalom indokolja – ilyen reneszánsz botrányával sötétítheti be az európai ezredvéget.

Egy kamera valóban keveset tehet hasonló veszélyhelyzetben. De amit tenni tud, mégis pótolhatatlan. Felrázhat, és időtlen figyelmeztetéssé teheti, hogy milyen pusztításnak voltunk ismét tehetetlen tanúi, kortársai.

Mindez pedig olyan pillanatba következhet be Európa közepén, mikor nyomasztó lelkiismerettel próbálunk küzdeni azért, hogy megvédjük földünk maradék faunájának, flórájának, organikus geológiájának mind szegényesebb gazdagságát civilizációnk „ésszerűsítő” furorjától, a homogenizáció lidércesen sivár terveitől.

A sokajkú közösségek kultúrája és alkotásaik világa vajon nem érdemlik meg a hasonló „zöld” figyelmet?!

Sok infámiát törvényesítettünk már.

Ami bűnt a természet ellen elkövettünk – végre talán ráébreszt arra is, mit nem követhetünk el büntetlenül az ember ellen.

Azzal bocsátanám útjára ezt a fotóalbumot, hogy forgassák úgy, mint a különböző kultúrák révén egységessé kovácsolódott Erdély emberfaunájának, emberflórájának, embergeológiájának kivételesen szép kézikönyvét.

Vagy ha a rögeszme mégis győz: mint megrendítően közvetlen palackpostát egy világról, mely nemcsak az erdélyieké volt valamikor, hanem mindenkié.

És maradjon furdaló mementó, hogy hagytuk elpusztulni.