Két emlék

K. Zs.-t tizennyolc évesen deportálták a vidéki kisvárosból. Járulékos körülmény, hogy érdekesen, „kiválasztottan” csúnya lány volt, s éppen az erős sémi vonások diszharmóniája tette széppé. Reformátusként nőtt fel. A kisváros légköre olyan volt, hogy semmilyen lelki sérülésben nem kellett része legyen. Ilyesmit még a vidéki magyar kálvinizmus erősen Ószövetségre hangolt vallásoktatási témalégköre sem élezhetett ki közte s a társai között. Például, a bibliai történetek „világi-aktuális” lefordítása és szembesítése a mindennaposan tapasztalt életkörülményekkel, társadalmi megnyilvánulásokkal: az ősatyák példázatai és jeremidái a szószékről – majd kilépve az utcára a fel-feltünedező uszító jelszavak a falakon. Ami mindig megvolt Zs.-ben: egy alkati kívülállónak tartózkodása, lappangó megvertségének öntudatos hunyászkodása. Viszont ez nem is mondott ellent rendhagyó fiziognómiai komplexusának. (Akkoriban egyébként nem egy drámai vagy éppen tragikus psziché- és sorsalakulásnak lehetett tanúja valaki, akit a megfigyelés és tettenérés ösztöne mániákusan nem hagyott nyugodni. F. B. a főtéri fűszeres fia volt, az egész családját elhurcolták, noha egy környékbeli dzsentri földbirtokos mindent megtett a megmentésük érdekében. B. a földbirtokos törvénytelen fia volt, s ő ezt a stigmát a lehető legdiszharmonikusabb formában örökölte: fiziognómiája akár a legklasszikusabb Stürmer karikatúrarajz – törékeny alkata, mozgásának, gesztusainak enervált eleganciája, ösztönös kedvtelései s még hanghordozása, beszédstílusa is klasszikus pontossággal feleltek meg a dzsentri-dzsentroid viselkedés arisztokratizmust erőltető jellemzőinek. A lágerből csak ő tért vissza, a Párt már győzött, az ország a sztalini sínen: választhatta volna a kárpótlóan rózsás jövőt. Galambszürke nadrágban, fekete-fehér kockás kabátban, ezüstgombos sétapálcára támaszkodva nézelődött a főtéren, mikor utoljára találkoztam vele. A lágerről, családjáról még érintőlegesen sem volt hajlandó szót ejteni. S hogy az új világ milyen s milyen lesz? Csupán a száját húzta el kis mosollyal: „Nem felel meg az ízlésemnek.” Másfél év múlva tudtam meg, hogy még azon a nyáron meghalt. Régi házukban kapott egy udvari hátsó szobát; ott zárta magára az ajtót, ételt nem vett magához, ott aludt el a falnak fordulva, ugyanabban az öltönyben, melyben utoljára találkoztunk. Mellette volt az ezüstgombos sétapálca – vajon a törvénytelen apa ajándéka? – és egyetlen sor írás sem. Huszonhárom éves volt.)

K. Zs. esete nagyon más, s számomra különösképpen és feldolgozhatatlanul személyes. A deportálás előtti nyáron váratlan megjegyzést tett, ami túlmutatott megszokott beszélgetéseink megtévesztő látszatán. „Mi azért gazdagabbak vagyunk” – mondta egyszer. Nem nehéz fölfejteni ebben a kibuggyant megjegyzésben a bekövetkezett belső áthangolódást és annak indítékait. A szó legtisztább értelmében katartikus visszatalálásról volt szó. A tragikus veszélyeztetettség és határhelyzet közeledése – melyet mindennaposan tapasztalhatott – arra az irracionális középpontra irányította a figyelmét, mely a legbarbárabbul támadva volt, s így – puszta lelki védekezésként is – kivételes értékközponttá formálódott. Amire eddig, ilyen formában, a pszichének nem volt szüksége. Másrészt általában is úgy van, hogy irracionálisan is megemeli a teherbíró képességet, ha az kollektív sorsra fűződhet rá (megjegyzésében a mi-ti sarkítás) – bármilyen legyen is az a sors. S ez már önmagában valamilyen hit, hitigazolás, illetve hagyomány és mítosz határára sodródást jelent. Sőt, szinte elkerülhetetlenül csaphat át a szakralizálódásba – az ott várható felismerésekkel és irracionális vigaszokkal együtt. Egy ilyen belső áthangolódás olyan kategóriákkal szembesít, melyek a személyes és kollektív pusztulás küszöbén értelemmel még kevésbé haladhatók meg. És mindennek ebben az esetben egyáltalán nem kellett határozatlannak, társtalannak maradnia Zs.-ben: volt szegletköve a Templomnak (virulens zsidó vallásosság a kisvárosban), melyhez ő is odatámaszkodhatott. Ahová visszatalálhatott. A család elhurcolása előtt egyik barátnőjének átadott egy uszodai csoportképből kivágott fejet, a sajátját – hogy ha nem térne vissza, adja át nekem. Érzelmi titkát búcsúzóul fedte fel előttem, addig semmit sem sejtettem róla. Én akkor már a frontra kerültem, s a századból a túlélő egynéhány közé „választódtam”. (Sötét irónia, hogy egy kolerajárvány áldozatainak emlékére épített kápolna szomszédságában…) Mikor megkaptam a kivágatot, csak másnap tűnt fel a hátlapján egy elmosódó G betű. Nem Zs-t, a neve kezdőbetűjét írta oda, ami logikus lett volna; s nem M-et, az én nevem kezdőbetűjét. S még csak nem is a Zs-t és M-et együtt. Annyira zavarba hozó volt ez a G., hogy hetekig nem tudtam napirendre térni fölötte. Szisztematikusan végiggondoltam minden rejtjelezhető lehetőséget, megoldást, amit közös gyermekkorunk, barátságunk valószínűsíthetett. Ma is bizonytalan vagyok. S még most, itt is bizonytalanul írom le – tartva tőle, hogy akaratlanul is a mindenáron tisztázás csábításának engedek –, hogy vajon nem a gazdagság, mint kulcsszó (G.) rejtjeleződött-e itt… Mert ez volt az egyetlen olyan beszélgetésünk, amire abban a pillanatban nem volt megfelelő válaszom. Csak hosszabb hallgatás után kérdeztem vissza ezt a kulcsszót és ő sem mondott többet. Mindkettőnket lebénított a saját hirtelen felnőttségbe kényszerített saját csendünk. Akárhogy történt is, bennem a fölismert gazdagság emblémájaként véglegesedett a G betűs kivágat. Zs. a tragikusan megoszthatatlan kiváltság-kiválasztottság jelképével búcsúzott. Ma sem tudok elképzelni személytelenebbül személyes, kiszolgáltatottabb büszkeséget.

 

Másképp tragikus a másik emlék. A Balkánon végigvert német hadsereg több ezer foglyával kerültem rövid időre egy táborba, Jugoszláviában. A partizántechnika lelkileg is végsőkig elcsigázta őket. (Tömeges patológiás viselkedési zavarok, exhibiciós és autisztikus tünetek stb.) A fogolytáborok hangulata, körülményei egyébként is gyengítik az önellenőrzést és megkönnyítik a végletesen szókimondó megnyilatkozásokat. Egy szászországi SS-altiszt haldoklott mellettem, több napon keresztül. Nem engedte, hogy állapotát jelentsük a parancsnokságon. Rideg autonómiával döntött, s bizonyára érezte is, hogy csak meghosszabbítanák az agóniáját. Nagyon éles emlékem, hogy majdnem fölöttesi fölény, nehezen meghatározható távolságtartás volt a nyugalmában. Majdnem jelzés, hogy különbözik tőlem. Bár egy ilyen benyomással óvatosan kell bánni, mert ugyanez a halálelfogadásnak, a távolodás nem megosztható élményének is tünete tud lenni. Jóllehet utolsó óráit mégis meglágyította az élőbe kapaszkodás, a testi érintés igénylése, a görcsösebb bensőségesség stb. – mint általában. Sőt, várta néhányszor a szavamat is, és nem lehetett elkerülni a botcsinálta pap szerepét sem. Ügyetlen pátosszal – végre is huszonhárom éves voltam – arról próbáltam beszélni, hogy ha levegőbe zuhanok, másképp kell úszni, mint a vízben. (A hitet, Istent, túlvilágot kerülgető szavaknak már pár nappal korábbi beszélgetésünkben is volt előzménye köztünk.) Mostohaapja evangélikus lelkész volt. Amennyit korábbi beosztásáról megtudtam, múltja tele lehetett fantomokkal. De már nem volt esélye, hogy eszmebálványaitól megszabaduljon; sőt, az maradt az egyetlen önigazolása. Mikor vizesronggyal a száját töröltem, egy alkalommal olyasmit motyogott, hogy mi tudjuk a jövőt, mi, most csak nem sikerült.

 

Két emlék, két ti és mi. Megbocsáthatatlan szóegybecsengés. Éjszaka, nappal. Csak a szemponttalan História bilincselheti össze őket. S milyen vezérlésű História bennem?