Két levél

(1)

Kedves…

 

azt hiszem, hasznos és kusza beszélgetés volt, figyelmeztető törésvonalak mutatkoztak meg benne, de nem szakadékok (utóbbiakat csak hisztériás vagy tudatos-tudattalan problémaélezés láthat bele az ilyen összetett sok eredőjű törésvonalakba). Mégis megerősített, hogy mennyire időszerű a kölcsönös tudattisztázás a különböző irracionális ellenszenvek, előítéletek, antiszemitizmus, minoritás-probléma tekintetében. Ez a politikától nem várható; hiszen bármikor stratégiai, manipulációs eszköznek tekintheti a témát, mikor szüksége van a divide-re. Aztán, hogy a teória szintjén is mennyivel megtévesztőbben félrecsúsztathatók a dolgok, mutatta, hogy cseppet kilépve belőle, mindjárt a gyakorlati-érzelmi előítéletek, téves eszmék foszlány-gubancai mutatkoztak meg. Vagyis, hogy a kérdés „mindennapos pszichológiája” mennyire fontos, s hogy mennyire a háttérben megbújó félreértések stb. az igazán élő motivációk. Így – ha lesz könyv – még inkább úgy érzem, hogy indokolt, ha a „szakvizsgálódás” is megpróbál tekintettel lenni a terápiás célzatra, azaz, mindarra, amit rációval csakugyan le lehet árnyékolni (teóriákkal frakkba öltöztetni a testi hibát). Még a racionális hibátlanság és korrektség sem lehet gyógyító-terápiás, ha érzelmi-irracionális kuszaságot hagy megoldatlanul. Élő húsról van itt szó s nem ideológiai agytekervény-játszmáról. (Marx korai tanulmánya nolens volens – ez ügyben vajon nem ártott-e többet, mint használt? Kérdezi a naiv olvasói aggodalom, nem az író… Végre is, egyúttal, az antiszemitizmus számára „kapóra jött” kis-katekizmust is összeállított.)

L. szerintem igen nagy tisztességgel törekszik objektiválni olyasmit, ami sokakban kavarog érzelmi kuszasággal. S egy ilyen folyamat – hiszen maga is kavarog vele – nincs haszon nélkül. Kell és jogos végére járni, akár viviszekciós alapon, hogy mért zörög az érzelmi haraszt. Z. tudományos vizsgálódási iránya tudatosan is ezt célozná meg – ha jól értettem – ti. kutatni, hogy mi az, ami historikus szívóssággal feszültséget teremt, illetve, ellenérzést vált ki.

Kód-értékű, például, aminek L. hangot adott. Úgy érzi, hogy nem mindig írhatja Némethről azt, amit akar; és mintegy rákényszerítődik, hogy ezt kapcsolatba hozza egy látens „zsidóvonal” érvényesülésével. Mindennaposan táplált elmebaj, kölcsönös készenléti gyanakvás. Példa: valakit csupán a keresztény „arányszámjavítás” végett vesznek fel valahová állásba – súgják a fülbe bizalmasan. Mire a másik oldal is azonnal „népi erővonalakat” mutat ki a „magyar” térképen. A statisztikázás, tudjuk, mindent igazolhat, néha még az igazat is. S hogy van védekezési, félelmi stb. fóbia, az is közhely. Másrészt, a reflexeknek nálunk történelme van, s nem is akármilyen… De ha ilyesmibe kezdünk belelábalni, csak szakadékot mélyítünk. Vajon nem napnál világosabb – illusztrációként maradjunk L. példájánál –, hogy Németh egészében lenyelhetetlen a pártideológia számára, s egyszerűen ezért nem engedélyeztetik több árnyalat, szabad vita, pluralizmus bizonyos Németh-koncepciók értelmezésénél. S egy ilyen ukázt lehet haptákban fogadni vagy megrágva –, mindenesetre sokféleképpen. Azonkívül jól jelzi a bujkáló irracionalizmust is. Korvin Ottó, Gerő már egyszemélyűleg is elfogadottabban indukálhat – szinte reflexszerűen – zsidóellenességet; míg mondjuk Héjjas vagy Szálasi nem mozdít meg rögtöni általánosítást, azonnal korrektnek látszik az elhatárolás. Vagyis a zsidó még személyes felelősségében sem maradhat sokak számára ugyanúgy független – az antiszemita kutya itt van elásva. A fenti példa, sajnos, ennek az uszályában van; noha biztos vagyok benne, hogy ártatlanul. Bár mindenki olyan tisztességgel próbálná kiobjektiválni magában a jelenségeket, mint L. – ezért örültem, hogy a dolog szóba került. Ilyen nyíltságban látom a terápia aprómunkáját. Fölfedni a törésvonalat, hiszen betemetni csak úgy lehet, hogy tudjuk, hol húzódnak.

Viszont: amiben annyira egyetértesz K.-val – a kisebbségi többletjog kérdésében – azzal változatlanul hadilábon állok. Vagy nem értem világosan az indoklást. Ahogyan én értem, ellentmondás is van benne, veszély is. Én mániákusan a demokratikus alapérzésből és konvencióból tudok csak kiindulni. Az nem tűr semmilyen többletjogot, csupán tökéletesen egyenlő egymást elismerést. Azért, mert kevesebben vagyok, még nem jogosíthat többre. Ahogy az sem, ha többen vagyok. Ahol nincs demokratikus alapérzés, ott a kisebbség a helyzetből adódóan a többségi érzés-körök és konvenciók árnyékában érezheti magát. De éppen ez a heti az, amit a lelki–társadalmi demokratizmusra törekvéssel fel kellene számolni – s nem ebből csinálni valamilyen alapelvet. Az ilyesmi irritációs góc marad, és lesz a továbbiakban is. Tapasz a seben, nem megoldás. Ezt ideologizálni veszélyes. Ti. ha van lelki demokratizmus, a kisebbség nemzeti kompetencia-közérzete szabad és felszabadult lesz – és a bicsaklást éppúgy számon kérheti a többségen, mint a többség a bicsaklást a kisebbségen. Hogy ez nehéz út? Még nehezebbet készít elő, ha a többletjog elvet bármilyen formában ideologizáljuk. Egy ilyen elv sorsa az, hogy – egyszer, valamikor – megkérdőjeleződik. Egy ilyen elvet, mint természeteset kalkulálni bele a társadalmi konvencióba s a tolerancia elemévé tenni: késleltetett karambol.

De meg kell mondjam, más is zavar K. gondolkodásában, logikájában. S mintha a kisebbségi többletjog elvének megfogalmazása is ezzel volna társítható nála. Lélektanilag. Vélem én. Mintha egy sérelmi–érzelmi–gondolkodási rámenősség munkálna benne – a teljes demokratizmus igazságossága, tiszta lapja helyett. Elmélete nemcsak a gyengébbnek, kisebbnek, a kevesebbnek, a támadhatóbbnak emberi felzárkózását, e felzárkózás egyenrangú jogát igényli, hanem olyan deklarált lehetőséget, ami adott esetben – s éppen ez az ördöge minden többletjognak – negatívan is kijátszható és érvényesíthető – ezúttal értelemszerűen a többséggel szemben. Ez pedig nemcsak circulus vitiosus, de a rossz emlékű „élcsapat” bolsevik reflexe is ott lappang benne (pardon) – vagyis mutatis mutandis: a kivételezett kisebbség legalizálása. Ami – ha egészen a mélyére nézünk – olyan zsákutca igénylése, amilyenbe teljesen hasonló módon és szükségszerűen vezet el a megromlott többség potenciálissá legalizálódó többlet joga is. Itt valóban nem valamilyen harmadik, hanem a negyedik út a távlatos (s felel meg a társadalmi erkölcsösségnek): a lelki–társadalmi demokratizmus felé való szüntelen irányultság – mégha reménytelennek tűnik is a megérkezés…

M.

(2)

Kedves…

 

kuszább volt a beszélgetés, mint ahogy ideális lett volna, de maga a kérdés is mélybeveszően kusza. Mégis: tán nem volna szabad a „nemzeti-érzelmi” logikát mindenképp elválasztani bizonyos általános erkölcsi–eszmei evidenciáktól a politikai gondolkodásunkban; mégha falhoz is állítódunk sokszor. Nem hiszem pl., hogy a létbizonytalanság érzése és az önvédelem reflexe a mi kiváltságunk volna. De ha ezekbe – valamilyen nehezen meghatározható határon túl – belemerülünk, ellenérzést is kiválthatunk. Engem ennek a veszély-zónának a tünetei foglalkoztatnak. A kutyánk itt van elásva, sok szempontból. Hiába magyarázzuk magunknak, hogy ilyen vagy olyan reflexre, magatartásra ilyen meg olyan okból szükségünk van. A világ, a szomszédaink ezt tartósan félreértik, másképp és másra magyarázzák, így nem csodálkozhatunk, ha a létezési csőd közérzete vesz erőt rajtunk. S minthogy nagyon is végesek a független cselekvési lehetőségeink, létezésünk szuperokos ügyvédeivé kellene kiképezni magunkat, nem szuronyos, indulatos, lármásan követelő vagy szenvedéseinket fitogtató, balsorsunkkal a világ szimpátiájára pályázó valakikké. Tudomásul kell vennünk, hogy (mindegy most, miért fontos, hogy a mi kezünk is benne van a dologban) – nem szívelnek bennünket a szomszédaink. (Zsidó egy közérzet ez is!) Adott helyzetünkben különösen szuperokosoknak kéne lennünk, mert ez a helyzet meglehetősen tartósnak ígérkezik. Nem azzal fogunk „nyerni”, ha igényeket feszesre fogalmazunk (miket nem jegyez a világpolitika), hanem azzal, ha emberi szabadságjogokat, demokratikus értékeket hordunk ki, s a nyitottság, a befogadás, a mások iránti érdeklődés és kiállás erényeiben elöl járunk (Bartók). Ez nem mond ellene annak, hogy közben egy pillanatra se feledkezzünk meg értékeinkről, érdekeinkről. Túlhajtott „védelmükben” többet veszíthetünk el belőlük, mint akkor, ha nem „védjük” őket, hanem a normáinkat fejlesztjük, magasabb szintre emeljük. És nem hiszek a végletes szerep-skatulyákban sem. A mindenkori belső rezsimekkel való disputa terén persze, hogy elkülönülnek bizonyos magatartás-változatok. De ez nem jelentheti, hogy a közös, döntő kérdésekben az egyik skatulya a nemzeti-érzelmi trendet szorgalmazza majdnem kizárólagosan, a másik a progresszív-általánosat – a maguk természetes, kiegészítő háttere nélkül. Azaz: hathatósan, távlatosan egyik se lehet meg a másik nélkül. A merev szerep-skatulya dualizmusa végül is folytonos skizofrén közérzethez vezet a társadalmi és személyes tudatban, és szétroncsolja az egymás közti disputát. (Vagy annyira példás dolog – szerepmegosztás – például, hogy a Charta óta egyik kiváló szellemünkkel emberileg lehetetlenné vált a „közlekedésem” – pusztán azért, mert megkérdeztem-megkerestem aláírás ügyben? Jó, legyen szerepmegosztás – de ilyen következményekkel?!)

A „harmadik út” pedig nehéz dió, mert mákony is. Szerintem ez a „mákony” tétetett Németh Lászlóval némiképp egyenlőségjelet az adott szupremációk lehetőségei közé. Holott világos, hogy egy demokratikus alapokkal, háttérrel rendelkező nyugati függőség (mégha netán erőszakos (?) szellemi, lelki, jogrendi stb. befolyásolásra szánná is el magát) – mégiscsak sokszorosan jobb történelmi sansz, mint az olyané, mely fejlődése és mentalitása okán soha ilyen háttérrel, alappal nem rendelkezett, ilyen iskolára még nem fogta magát. Parasztos egyszerűséggel: Németország bukásának biztos tudatában (illetve, ezzel számolva, mint ahogy Szárszó egészében ezzel számolt) az adott vészhelyzetben egyenlőségjelet sejtetni s a nem-kívánatosság közös padjára ültetni a keleti és nyugati szupremáció alternatíváját; (jóllehet a magyar „különút” lehetősége már eleve is csak reálpolitikai függésben volt ködvárak nélkül megfogalmazható) – mindez nem vall nagy előrelátásra, objektív mérlegelésre. A teológiába oltott és internacionálisra színezett orosz nacionalizmust némiképp is hasonló lehetőségnek érezni, mint egy demokratikus hátterű és alapzatú szupremációt… hát, hát. Nézem a térképet: hányfajta változat fér el a kapitalista szupremáció börtönében!… A bizantin-sztalinista formáció viszont alternatíva nélkül a lelkünket, gondolatainkat követelte, vagy azt, hogy tegyünk úgy, mintha adnánk – és nem csak a zsírunkat. Amivel még a török is megelégedett (bár Recsk, Gulág, Hét Torony náluk sem hiányzott). Dehát vajon nem éppen a lelkünkben, gondolatainkban van a magyarságunk? A zsírunk csak verejtékes ráadás hozzá. Ki fenyeget hát akkor mit – és mit jobban? Íme, a nagy „kérdések”. Németh sok mindent tisztán látott, jósolt, de itt a tapintói nagyon megbicsaklottak – mégpedig a harmadik út bűvöletében. Egyrészt azért, mert még egy demokratikus hátterű fennhatóságot (befolyás-alternatívát) is veszélyesnek ítélt egy születni remélt magyar demokrácia számára. Másrészt (némi paradox logikával) bármilyen „fennhatóság” mellett is elképzelhetőnek sejtett valamilyen független magyar utat. Ami fontos is, ha nem túlozzuk el a politikai függetlenség ábrándlistáját. Szárszó azonban fontos fogalmakat nem tisztázott ehhez. S az adott végveszély-helyzetben, például, nem arra tette radikálisan a hangsúlyt, hogy éppen a magyar társadalmi átalakulás számára mennyivel kívánatosabb, természetesebb egy európai tradíciójú menetrend és irány (mind agrár és egyéb vonatkozásban); s hogy ehhez éppenséggel a „nyugati fennhatóság” adhat tágabb játékteret és ösztönzést, mint a keleti. Sem Németh, sem Szárszó nem meditált érdemben azon, hogy vajon az annyira áhított és agyonérvelt dán, svájci vagy holland modell szerinti átalakulást vajon a „keleti fennhatóság” tapssal fogadta volna-e? Vagy a „minőség forradalmát”…?

Persze, hiszem én is, hogy lehetséges valamilyen „igazibb” (negyedik) magyar út; de ha az adott lehetőségeket, politikai játékteret számításba veszem, saját utunk erkölcsi-szellemi kikövezésére tenném a hangsúlyt, ami végül is a nekünk fontos módon fogja minőséggé magyarítani azt, amit az óhatatlan valamilyen függőség mégiscsak befolyásol, motivál majd. Ez az út a lelki-társadalmi demokratizmus felé mutat, amelyik azzal „nyer”, hogy vonzóvá fejleszti s műveli magát. Nem csupán vagány-élelmes, vállalkozói-hongkongi svungjával, hanem a kihordott szabadságeszményével, jogérzékével és nyitottságával. És éppen ezért: a kifoszthatatlanságával. Svájcnak szerencsésebb a fekvése, mint a miénk. Mégis gyanakszom, hogy a mi érdemes megmaradásunk, az egyetemeshez való hozzájárulásunk jócskán függ attól, hogy mennyit tudunk megvalósítani egy olyan típusú létezési stratégiából, mint amilyet ők kihordtak. Bizonyos határok között (és sokkal szerényebben) erre még gyarmati státusban is van lehetőség. A lengyel példa – nagyon megértem T.-t, hogy olyan elemien hatott rá – észben és szemmel tartandó, nagyon is. Mégis egészen mások az ő előzményeik és motiváltságuk. Ha Amalrik nem jósol rosszul, nekik valóban központi szerepük lehet s lesz még Kelet–Nyugat játszmájában éppen a fekvésük, tömegük miatt. Amivel mi nem, illetve más sanszokkal rendelkezünk. A rendhagyó szerep azonban számunkra is a talonban hever. Polónia közel 40 milliója még politikát is fog csinálni Kelet–Nyugat között, ha maximálisan szerencsésen alakul a helyzetük távlatilag. Mi távlatilag sem a politikai súly szempontjából lehetünk adu, példa, modell, katalizátor (hangsúlyozom a politikai súlyt), hanem annál inkább a térség létezési adottságainak finomításában és demokratizálásában. Ezt értse meg egy pici nép, ha törpévé öregedett az idők folyamán; s kéne már, hogy szert tegyen a törpe bölcsességére a tagbaszakadtabb, a szerencsésebb geográfiával rendelkező társak között.

Mindehhez – sok egyéb mellett – kiváló demokratizálódási Schulung a zsidókérdésben és antiszemitizmusban való világosan látás s az erre való törekvés. Nem szabad fantomizálni pl. egy olyan objektív tényt, hogy Némethről történetesen X. valóban írhat valamit, de Y. már nem. Mivel X. zsidó, Y. pedig nem az? (És ha éppenséggel fordítva van…?) Ez így veszedelmes mocsárba visz. A helyzet az, hogy Németh majdnem egészében lenyelhetetlen a pártideológia számára, így csak bizonyos keretek között engedélyeztetik a ki-értelmezése. Ezt elfogult zsidóvonal érvényesülésének érezni és tekinteni félrevezető, veszedelmes általánosítás.

Ilyenkor kell mélyebbre ásni, pl. – mi oka lehet annak, hogy a pártideológia védelmezői és gyakorlói között – viszonylag – valóban sok zsidó származású akad? (Bár mind kevesebb, ellátja a magyar ugar is.) S akkor máris ott vagyunk a valóban elemzést igénylő és érdemlő kérdésnél, hogy az ún. progresszív-általános, a nem nemzetállam-központú katekizmusok mellé (ilyen a marxizmus) – miért tudtak viszonylag jobban fölzárkózni historikusan a saját nemzetállammal nem rendelkező, az üldöztetések révén sajátos identitás-konfliktusokra kényszerülő zsidók, mint az érzelmi-nemzeti trend vonalában otthonosabb magyar politikai gondolkodók, politikusok, írók stb.? (Nem a fontos kivételekről feledkezem meg, csak egy ellentmondásosan körvonalazható jelenséget érintek.) A jelenség egyébként másutt is megtalálható. Részletes elemzés bizonyára ki tudná mutatni, hogy mélyebb fekvésben történelmi, társadalmi, pszichológiai szükségszerűség motiválja a jelenséget. Szoros összefüggésben a „történelmi hontalanság” és a „nemzetállam eszme” elkerülhetetlen konfliktusával, ami kivédhetetlenül kihat a gondolkodásra, szemléletre, a lehetséges idea-választásra is (Izrael dilemma). Nem szeretnék itt ebbe belemélyedni – tanulmány témája. Csupán néhány megjegyzést teszek még. Ha egészséges honpolgárok vagyunk, természetesnek vesszük, hogy különböző lehetséges trendek közül választunk. S ez bizonyára kifejezésre fog juttatni minden területen sajátos statisztikai eloszlást a teljesítmények, döntések, szimpátiák korrekt versenyében. Számos nem zsidó pl. szintén elítéli Némethnek ilyen vagy olyan állásfoglalását, míg számos zsidó közömbösséget mutat iránta. S inkább azon sóhajtozik, hogy – marxista progresszió vagy Szárszó, mindegy – mért nem Nyugat szállt meg bennünket, mennyire másképp néznének ki a dolgaink. Ahogyan az ország többsége is gondolkodik, ha megvakarjuk, telítve a szovjet barátság, fennhatóság élményeivel. Mindez nem zavarja az előítéletes-trendben gondolkodás logikáját sőt, további „árukapcsolással” érvel, így: a „zsidótrend” egyúttal kommunista elkötelezettségű. S meg sem kísérli, hogy az adott történelmi helyzet pszichológiai összetevőibe belegondoljon, eltűnődjön az átlagzsidóról, mint emberről a maga dilemmái között, a holocaust után. Pl. arról, hogy hová húzódhatott, csapódott volna hazatértekor, félelmi reflexekkel nyomorítva, megingott hovatartozása traumájával? Milyen trendhez, milyen Párthoz? Milyen Párt ernyője alá? Reális azt gondolni az átlagról, hogy mindent félretéve eszmei–ideológiai meggyőződés motiválta az életdöntéseiben akkor? Túl sok a tapasztalatom, megfigyelésem ahhoz, hogy másképp higgyem. Akik úgy jöttek haza, ahogy ők, első jelzőrendszerükkel egyszerűen és mind közönségesen féltek, nem akartak félni többet, s keresték a védettség akármilyen kapaszkodóit. Az átlag-közérzetet pedig szükségképpen befolyásolta akkor – kiét így, kiét úgy, zsidóét, nem zsidóét –, hogy a Párt az egyetlen, ami garantáltan védett, s aminek távlatilag (miután az első választások pünkösdi eufóriáját helyére lehetett tenni) garantáltan nincs oka félni. Mire hamar rájöhetett válogatás nélkül mindenki.

Statisztikázzunk hát? Trendben gondolkozzunk eleve? Állítsunk? Elővéleményt, előítéletet betonozzunk? Milyen jog és jogosultság-érzéssel? Hogyan? Nem analógia, csak spontán emlékeztető: az erdélyi magyarság jelentős része hosszabb ideig nagyobb biztonságot vélt találni közvetlenül a háború után a Kommunista Pártban, mint a pártonkívüliségben. A traumatizált kisebbségek, veszélyeztetettek történelmi reflexei mintha nem kerülhetnék el, hogy ebben-abban hasonlítsanak, függetlenül a háttérmotivációktól. Mint ahogy az is biztos, hogy ha a zsidókérdésben nem tudunk demokratikus alapérzésből kiinduló társadalmi egyensúlyhoz jutni, kétséges, hogy határon túli kisebbségeink problémáinak vitatásánál kellően megszolgált erkölcsi hitelre tehetünk-e szert. Ha igénylem, hogy a mi kisebbségeink ne legyenek hátrányos megkülönböztetésnek kitéve (vagy csupán az éreztetés különböző nüanszainak, amihez hasonlót egy zsidó számtalanszor tehet még ma is zsebre) – elvárható, hogy ugyanezt biztosítsam a hazai portánkon. Az emberi jog az jog, nem kaméleon. Jog az, hogy valaki magyarnak és zsidónak is érezhesse magát, ha akarja, s ne kelljen ezt kendőznie. Jog az, hogy valaki különösebb érzelmi elkötelezettség nélkül jogrendet, alkotmányt tiszteletben tartó, korrekt és értéktermelő állampolgár legyen, ha történetesen csak ezt és így akarja. Nem helyesebb, ha mindezt gazdagodásnak fogom fel, a nemzettest szerves rétegeződésének? Amilyen gazdagodásnak szeretném elfogadtatni a románokkal, szlovákokkal, szerbekkel is az ott élő magyarok természetes másságát. Ahogy minden valóban demokratikus államban így is történik ez – mint például velünk is a nagyvilágban; mikor lelkesen tovább fújjuk ott is a saját himnuszunkat, s tesszük, amit éppen magyarul van kedvünk tenni.

Keserves banalitások ezek. S csak egy szó még: zsidótrend? Kommunista trend? Későbbi dráma a dologban az, hogy elég hamar elkövetkezett 1956, mikor éppenséggel számosan nem keresték a védettség kapaszkodóit, hanem – ha jobban hangzik így – magyar forradalomban találták meg a maguk második megpróbáltatását, nem kevesen a mártíriumot.

Nem hiszem, hogy másképp gondoljátok, csak az esti beszélgetés buktatói néha kétértelművé tettek bizonyos evidenciákat. Ezért róttam ide ezeket a sorokat.

M.