A decsi sárkány

(Ülök a konferencián. Unom és érdekelne is. Nem a témát unnám, hanem az irodalmi konferenciák tét-hiányát. De a kelletlenségből is kipréselődhet valami jó – nyelvi falon is átszivárgó beszédes pillantás, karszorítás, csend, ami váratlanul súlyt tud adni az érdemes semminek. A szavakon inkább csak az őrangyal segít. A téma egyik panelje: Közép-Európa és irodalma. Van-e ilyen, s ha nincs, miért nincs, mi van helyette, ha meg van, mitől az, ami és miképp. Lehet villogni, újabb meghívásra érdemesnek lenni stb. Mértékkel azért ez is fontos, mert egészében mégis informatív, felfogható névjegycserének is a kishazáról, ami vagy ott marad a borfoltos asztalon; vagy. Tudtam örülni a szép jegyezgetőfüzetnek, golyóstollnak, amit adtak. Bár az ilyen öröm ünnepi zavar is a magamfajtának, aki gonddal szeleteli az elhasznált ívpapírokat, hogy hátlapjukat jegyezgetésre, gyors levelezésre használja. Ne felejtsük, volt háborús papírínség, majd szövetségi párttitkárság kegyétől függő papírkiutalási jegy – így voltak hát s maradtak is következmények. Volna mégis Közép-Európa?! A füzetbe így került néhány gondolatfirka, két szünet között, mikor szükségképpen hullámzik a figyelem, lankadás. Hiányos slágvortok tehát, amiről esetleg beszélni lehetett volna, megkísérelve betájolni legalább a helyét, körülményeit… nos, minek is? A téma itt szokott kiszökni az ilyen konferenciák ajtaján. Bár talán mégsem egészen úgy, ahogy a kitűnő osztrák író mérgesen és exluzívan fogalmazott: egyáltalán nem érti, miről beszélnek itt, mi köze lehetne neki Közép-Európához, mikor ő csak ahhoz tudja tartani magát, hogy „nemzetek fölötti”. Csengett a fülemben a mondandó nemes svungja. A szuggesztív indiai írónő viszont úgy vallott szerényen, hogy soha nem érezte magát íróként másnak, mint szivacsnak, aki felszívja maga körül a világot, mert mást nem tehet, akár fölötti, amit talál, akár alatti. Mintha lényszerű evidencia nevében szólt volna, ami nem is érti, miről beszélnek ott, ahol nem róla is beszélnek. Gondoltam ez az evidencia szerencsés segélyszó. Ha adatik, hogy legyen, akár speciálisak is lehetünk már, hiszen úgyis csak többek között tudunk azok is lenni. De vajon ilyen banális volna a dolog? Kissé bonyolultabban banális, de az. Mert akárhogy forgatjuk is, ha Közép-Európáról beszélünk, nem ragozhatunk melléje hispán, skandináv, balkáni, dél-amerikai, vagy ki tudja milyen evidenciát. Muszáj valami mást. Csupán erről van szó. Közben emlékeztetem magamat, hogy irodalmi konferencián vagyok… így nem az irodalomról kellene meditálni, hanem az időjárásról. Néhány slágvort hozzá, a szép füzetből.)

 

A közép-európai időjárás termésmeghatározó. Vagy másutt tán nem? Az európai nem az? S még azon belül is a még helyibb időjárások…

Sok a színes kolléga itt, volt gyarmatiak, nem gyarmatiak. A meteorológiai beidegzések mássága külön diagramelemzést érdemelne. És az azonosságok is. Hogy milyenek és milyen természetűek. Hogy mi is lehetne a hazai termések meteorológiáktól független közös vonása, amit a nemzetközi (fölötti?) piac, mint ilyet jegyez, sztenderdizál. Komparatisták vadászterülete. Vannak persze naiv-olvasói megfigyelések, megrendülések, ámulatok: fagyban vacogunk, hőségben alélunk valamennyien s csupán a kettő között próbálgatjuk az intimebb törzsi tánclépést, a bantuknál a kakay-át, nálunk például a turáni valcercsárdást.

Ha valóban jól járjuk a táncunkat, járhatunk úgy, mint mi gyerekkorunkban. Úgy döntöttünk, hogy a decsi nagyrétről „végtelen” hosszú láthatatlan szálon sárkányt eresztünk föl jó szélirány idején, és ez lesz a Sárköz-fölötti csillag. S provinciális lesz az (a szót sokáig nem találtuk és annak idején le is tettünk a kereséséről), aki decsinek titulálja, s hiszi el a sárkányunkat. A szomszéd Őcsényig el is vitorláztunk vele és az őcsényiek meghatóan büszkék voltak rá, mint a saját sárkányukra. Míg az esendő hiúság el nem vágatta velünk a fonalat. S persze lezuhant a sárkányunk Sárpilisre – tán azt hitte, hogy fölfelé zuhan majd? – szemétnek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mondván, hogy ilyen sárkányuk nekik is van, sőt jobb s akkor már inkább az.

Közép-Európa? Közép-Európa Európa egyik zugolya. Európa a glóbus még kisebb zugolya. Az évezredet nyitó század feltehetően más szemüveggel méri be az arányokat és fontosságokat, mint eddig.

A holnap tétje gyaníthatóan nem az lesz, amit ma deklarálunk.

Európa? Dinamikus alexandrinizmus? Latium maradék tógásai, szenátorai gőggel dohognak és nem értik igazában, miről beszélnek körülöttük. De azért csak-csak tanulják a nyelvet, fogszorítva. Persze az övék se kerül sutba: értékes préda.

Justitia mérlegét mindig csillagközi szél helyezi egyensúlyba. Ám hogyan is kezdődött az európai mese (Esti mese?) (A finis irodalmához ld. Kavafisz Barbárokra várva c. versét adalékul.) A diadalmas fáklyát éppen Szent Johannának sikerült egy szikrával meggyújtani: „A franciák Franciaországban, az angolok Angliában: ez a béke.” Nem kell lebecsülni ennek a halk mondatnak eszmei és szimbolikus jelentőségét, ha az európai típusú nemzetállamok jellegéről és következményeiről meditálunk.

Ez a típusú nemzetállam diadalmas és nagy terméseredményt biztosító új korszak feltételeit teremtette meg.

Mindenekelőtt a védetten és kodifikáltan elkülönülő nyelvek, kultúrák, irodalmak stb. keretét törvényesítette (consensus gentium szellemében) – másrészt a máig gyakorolt és érvényes politika, politikai gyakorlat és eszköztár gazdája, irányítója lett.

Vagyis először tett kísérletet, hogy a népek amorf és archaikus-familiáris tömbjei helyett – nem véletlen, hanem céltudatos szerveződésként – autonóm molekulák organizmusát próbálja együttműködtetni.

Mai válságtüneteink problémáját aligha választhatjuk el attól a műhelytől, amely ilyen meghatározóan járult hozzá az egyetemes Históriához.

Az infámia be van építve az emberi történésbe. S mindig a jó sikeresség üzemzavara, fáradása (vagy éppen halálugrása) a megrázóbb.

Az európai nemzetállam-típus és eszme komoly üzemzavarral küzd.

Meg sem kísérelve a teljesebb számbavételt, csupán érintve: maradéktalanul homogén nemzetállam – például – nincs. A minoritás politikai és emberjogi problémája – így vagy úgy – a História természetes adottsága. A fajtiszta nemzetállameszmény és az erre való törekvés a történelmi fasizmusok folyamatos újrateremtője és konzerválója. Amennyiben birodalmi méreteket ölt a nemzetállameszmény, már ezzel is szükségképpen kritikussá teszi a minoritás-problémát. A birodalom, mint szerveződési keret: nemzetállam-elefantizmus. De mégis, a történelmi birodalmak fejlődésük során pozitív kultúra és civilizációteremtő szerveződési formák tudtak lenni. Viszont éppen a kulturális és civilizációs öntudatosodás, pluralizálódás fejlődése során el kellett veszítsék pozitív szabályozó és szervező funkciójukat. A minoritások öntudatosodása feloldhatatlan konfliktusba került a hatalmi–politikai eszköztár adott lehetőségeivel. Ilyen egyszerű és mechanikus, szinte az egész glóbuson, az ezredvég drámája. A viszonylag homogén, másrészt a minoritásokat egyesítő (birodalmi) szerveződési formák között helyezkednek el a történelmi föderatív szerkezetek. Ideig-óráig ezek is tudtak pozitív történelmi eredménnyel működni, de ezeknek a hagyományos formái is válságba jutottak. Az egység-közérzetet, még „föderatív” szinten is, az éppenséggel ma középpontba került autonómia-jogosság, emberjogi normák modern eszméje kezdi ki – olyan mértékben s formában, ahogy azt az adott föderáció vagy az ilyen jellegű szerveződés gyakorlata elkerülhetetlenné teszi. A skála persze eddig is nagy volt s a mai válsággócok se kevésbé széles skálán jelentkeznek. Ugyanígy a helyesbítés, továbbá a hagyományosan föderatív jellegű szerveződéseket meghaladó új formák, kapcsolódások és ozmózisok tervei, kísérletei is.

Van hát bőven Nyugat és Kelet.

Hogy még-e csupán? S mi a kifejlet? Eszmetörténeti futurológia témája.

Amit én gondolok, talán rokon a kemény, de korántsem kétségbeesett tacitusi spleennel. A halál mindig csak a saját kertben következhet be. Másképp miképp is volna értelme? Csak a saját halálnak van. (Rilke)

Hogy mit gondolok? Aki meghalad bennünket: vér és lélek szerint mesztic-ember lesz. Tudatosabban, mint eddig. Mesztic a morálja, képzelete, filozófiája, irodalma. És a szépsége. S marad mégis hazája.

De egyelőre konzervatív „fehér-európaian” tudunk csak még a sakktábla fölé hajolni, hogy megtegyük és kalkuláljuk a hátralevő lépéseket. Kívánatos azonban, hogy a rendíthetetlen kíváncsiságú, tárgyilagosságú és felelősséget ismerő Tacitus módjára; akinek már volt, s lehetett némi előképe a meszticesedés valójában isteni játszmájáról.

Sakktáblánk adott; a figyelmező óra sem hiányzik a terepasztalról.

Közép-Európa?

A játszma állása röviden az, hogy három birodalmi gondolat és vállalkozás határozza meg számunkra az újkori politikai örökséget. Lépés-alternatívánk: mit kezdjünk a Habsburg Monarchia dagálya után visszamaradt apályos partjaink lopvatúlélő csigáival-bigáival? Mit a fasizmusba, holocaustba torkollott német birodalmi gondolat máig nem rendezett utóhatásaival? Mit a világpolitikai tragédiába is átbillenhető orosz-szovjet birodalmi gondolat politikai és emberjogi anakronizmusával?

Az utóbbi a legdöntőbb dilemma, függ a többi is tőle. S legfőképp és csak tautológiával jellemezhetően; változatlanul a legnyitottabb dilemmája térségünk prózára fogott válságának.

A Római Birodalom térképén nyilván már sokkal korábban is ki lehetett volna mutatni a repedésvonalakat, melyek hivatottak lesznek kirajzolni Galliát, Hispániát stb. – csupán a kortárs általában nem siet ilyesmivel, mivel kénytelen láncoltan benne élni a Históriában, ami pragmatikusan rövidlátóvá teszi s többnyire élesen látja torzítva a távolit. Másrészt fél attól, amit nem tud elképzelni, illetve attól is fél, amit fölismer. A kortárs általában fél, ez a logikája, romantikája, heroizmusának vízjele.

Annyi bizonyosan igaz lehet, hogy új históriai korszakot jelző Nagy Bumm limesén élünk, bomlási zónában.

Azzal a kiegészítéssel, hogy az említett három birodalmi gondolatnak Közép-Európa mindig vesztese, áldozata, kárvallottja volt, illetve lett.

Eléggé nem hangsúlyozható handicap ez a holnapot illetően. Vagy ellenkezőleg? Jó esetben az illúzióvesztés hiperrealizmusba is menekítheti magát és katalizátorrá lehet.

E szerep betöltése azonban eléggé észrevehetően nincs ingyen, éledése és szerveződése csak adott (szabott) feltételek között lehetséges. A világpolitika (a sarkított nagyhatalmi súly és érdek) számára a Nagy Bumm kanalizálása lehet csak kölcsönös cél, s Közép-Európa hibásan gondolhatja csak, hogy a glóbus részproblémájaként érdemes kockázattá válhatna a nagyhatalmi egyensúly játszmájában. Mégha heroizmusa képes is mozgósítani jó szót, imát, dollárt, gyógyszereket.

Ha van vagy lesz: Szarajevó nem Szarajevóban van.

A mi szűkített kérdésünk (jószerivel az irodalmunké is) – hogy hol van és hol lesz Közép-Európa; s hol Szovjetunió?

Ahhoz, hogy a térség ne csak engedményekkel szalonképesített formában, hanem szerves együttműködés keretében találjon újra helyet Európában, aligha képzelhető el anélkül, hogy maga a szovjet is organikusan igényelje Európát. A megoldásoknak szükségképpen különbözniük kell; de akkor is iker-problémáról van szó, belátható ideig. A szovjet kísérlet és válság politikailag korszak-meghatározó; a limesen elhelyezkedők számára pedig reálpolitikai liturgia, akár kedvük van kivárni a szertartás végét, akár nem. Mi sem helyezhetjük át a templomi székhelyünket, ők sem.

Van különbség azonban; s éppen a reálpolitikai decentrálás követeli meg, hogy a szovjet dilemmát is végiggondoljuk. Nem az igazságát – Históriában ez nem tényező –, hanem politikai-pszichológiáját, a kockázat kalkulusait, a félelem döntési szuggesztióit.

Csupán egy példa: a szovjet politika emlékezetes finn megalkuvásának háttérmotivációja megközelítően sem analogonja annak a kényszernek–késztetésnek, ami a mai szovjet politikát a közép-európai térségben változásra, változtatásra ráveszi, illetve a további folytatásra ráveheti – ésszerűen. A tét ugyanis nemcsak az már, hogy az ezredvégre elért hatalmi státusát biztosítsa (a finn megalkuvás ezt egyáltalán nem veszélyeztette; viszont akaratlan jelzést adott a védekezés irracionális erőtartalékairól, amiről a támadónak soha nem lehetnek hiteles fogalmai) a tét ma banálisan az, hogy minőségi, mennyiségi, infrastrukturális felkészültséggel egyáltalán képes lesz-e a következő évezredbe versenyképesen belépni.

S ha nem, mit tesz, mit tehet?

Vállalja Európát – ha alkati messianisztikus tradícióit és az ehhez mért (magas szintű elitjét nem érintő) tömegnevelési visszamaradottságát, tudati–önismereti fóbiáit, korszerűtlen vágyait is célkitűzéseit felszámolva képes lesz az európai belátás normáit és megállapodásait magáévá tenni?

Vagy szorított helyzetében vállalja az irracionális remény-kalkulusokra alapozott katasztrófa-politikát – mint annak idején riválisa–ellenfele (s egyben ahrimáni messianizmusban rokona), akivel lengyel–balti számlára még birodalomgyarapító paktumra is vállalkozott a gyilkos leszámolás előtt?

Vagy vállalja – ezúttal a szlavofil–pravoszláv messianizmus öntudatával humanizált új nemzeti politikát? (Legismertebben a Gulág szerzője hajlik erre.) A politikus-metropolita történelmi küldetését, alternatíváját?

Nyitott dilemma, még. Útközben vagyunk. Az ígéretek, kezdemények még nem azonosak a garantált bankbetéttel. A limesen ezt különösen számításba kell venni. A bálnán utazni kénytelenedő madár helyzete speciálisan martinuzzis, bocskais, bethlen gáboros. Talonban kell tartania a kalkulációt, hogy adott esetben milyen elérhető szárazföldesély adódhat s mit bírnak a szárnyai.

Másképp gondolkodni a limesen lelkesítő elmejáték lehet, választási programok szűkblendés mozija – inkább. Vélem én; mégsem kétségbeesett spleennel. (Pardon, egy illetlenül személyes közbeszúrás: anyám ezt írta halála előtt egy papírra – „Olyan nagy az én magányom, mindent magamból kell kiásnom.” Közel kilencvenéves korában halt meg.)

Úgy tűnik, hogy a Szovjetuniónak – ha távlatilag is kalkulál – nem választási lehetősége van a szó hagyományos értelmében, hanem rábólintása lehet csak ésszerűen az adott történelmi kihívásra.

Tehát Európa?

Európa Oroszország irritáló feletti-alatti énje.

Mintha mazochista módon mindig is el akartak volna siklani a fölött, hogy Európa kezdettől fogva közös mű, közös vállalkozás. Lehet megtagadni, de benne hagyott nyomát senki nem operálhatja ki belőle. Nem vitrin Európa, melynek egy valaki őrzi a kulcsát. Se messianizmussal, se fegyverrel nem igényelhető ez a kulcs. Telhetetlen, de éber emésztő: vészcsengős hidrolízise, fermentumai tették naggyá.

A mai szovjet válság minden korábbinál drámaibbá gerjesztett skizofrén Európa-válság – önmaguk számára szcenírozva.

A történelmi vétek az, hogy nemcsak magukat fosztották meg kíméletlenül attól, amit Európának adtak, s ami nélkül a szellemi Európát nem lehet elképzelni, de bűntárssá próbálták kényszeríteni ebben Közép-Európát is.

Közép-Európa elidegenítése – éppen a tudati hagyományai jóvoltából – nem sikerülhetett olyan szélsőségesen, mint Szovjetunióban. S ha van közép-európai előnytöbblet az új reformérában, kizárólag ennek köszönhető. A szellemi előnytöbblet pedig – ha van szabaddá tett pálya hozzá – már nem szükségképpeni szolgája a mindig tehetetlenségi nyomatékkal mozduló politikának. Csak akkor, ha vívóállásban alszunk el.

E kisnapló elején beszéltünk arról, amiről ezen a konferencián is beszélni lehetett volna, hogy legalább betájoljuk a helyét annak a bizonyos „nos, minek is?” A hely és körülmények slágvortokban ezek. A „nos, minek is?” már körülményesebb téma – ti. az itt kicsírázható irodalom mibenléte, milyensége.

Naiv ítélettel se gondolható más, hogy ami itt csírázhat, legalábbis speciális esete a csírázásnak.

Vagy próbáljuk a nem is hibás közhelyeket teoretizálni, közép-európaizálni?

A lengyel irodalom hallatlanul fontos és úttörő hozzájárulását a modern abszurdhoz, abszurd színházhoz, az abszurd ontológizáláshoz…

A cseh irodalom páratlanul szuggesztív teljesítményét a köznapiság és közvetlenség metafizikájának a megteremtésében…

A horvát és dalmát irodalom nélkülözhetetlenségét – ha szabad így mondanom – a délközép-európai mediterránum kibontakoztatásában…

A szerb irodalom érzékenységét a heroikus történelmi lét kifinomultan barbár poézise és életgazdagsága iránt…

A román irodalom latinos nosztalgiával fegyelmezett, lélegzően televény bizantinizmusát…

A magyar irodalom bujkáló „egzisztencializmusát”, a mellette beszélés anekdotikus furfangosságát, mazochizmusát és öniróniáját…

Más irodalmakban sem ismeretlen mindez, csak másképp hasonlóan. Lévén éppen az a fölötti az irodalmakban, hogy nem tudnak nem hasonlítani. S ezt a legkevésbé sem kell vagy lehet akarni.

Vagyis nemcsak felhasználnunk kell egymást, de tudnunk kell azt is, hogy mit és kitől kapunk. Csak ilyen értelemben lehetünk helyünknek elkötelezett mégis-világpolgárok. Az egyéb nosztalgiák valóban provinciális világ-kékharisnyasággal kokettálnak.

A szűkebben vett európaiságunk pedig?

Európa nem arra való, hogy kisajátítsuk, hanem arra, hogy a szabadság korrekt autonómiájával tartozzunk hozzá.

S a szűkebben vett közép-európaiságunk?

Hasonlóképp, a szabadság korrekt autonómiájával muszáj tartoznunk hozzá, ti. az evidenciájához. Miképp az autonóm szivacs teszi forrásvízben is, mocsárban is.

Egyébként csak ülök a konferencián.