Magyar válság, erdélyi válság

Nemzeti, társadalmi és gazdasági válságproblémáink egyidejű besűrűsödését nem tekinthetjük véletlennek. Olyan záróvizsga résztvevői vagyunk, mikor a kormányzat utolsó pillanatig halogatott politikai önvizsgálata már drámaian elkerülhetetlen. Másképp elsüllyedünk a jövőt nem kalkuláló hibaismétlések mocsarában. Ez olyan következményekkel járhat, melyek racionális logikával már nem megjósolhatók. És még kevésbé előzhetők meg kemény hatalmi eszközökkel. A társadalmi bizalomnak még a haszonra spekuláló készsége is megingott, miután az állam ezt a kétes bizalmat sem tudja gazdaságilag viszonozni. Legfeljebb a kivételezett hívei, funkcionáriusai számára. A politika ugyanakkor le is becsülte a bizalom erkölcsi megalapozottságának fontosságát, mivel a megléte vagy hiánya nem befolyásolta hatalmát. Működése – egyéb háttérgaranciák jóvoltából – így is, úgy is biztosítva volt. Szélsőséges válsághelyzetben a bizalomhiány fenyegetően tud jelentkezni, s a politika olyan helyzetbe kerülhet, hogy éppenséggel a korlátlan hatalma lesz a csapdája – ha a holnapban is gondolkodni próbál. Erre a felismerésre utal a hivatalosan is jelzett álláspont, hogy „nem annyira gazdasági válság van Magyarországon, inkább erkölcsi”. Ez pedig olyan tény, amiről senki nem gondolhatja, hogy gombnyomásra orvosolható, mégha hirtelenjében – lelkes hivatalos buzgalommal – konferenciatémává is avatjuk. Ám a társadalmunk sem gondolhatja, hogy politikai struktúránk földrajzi determinánsaitól függetlenedve gombnyomásra kibontakozást érhetünk el. Ez naivság és minden reálpolitikai meggondolást nélkülöz. Mélyponton vagyunk, de mélyítjük a szakadékot, ha érzelmi fűtöttséggel tragizáljuk a helyzetet. Pillanatnyilag semmi nem lehet fontosabb, mint a megingathatatlan fenntartásokat érvényesítő együttmunkálkodás. Ami nem jelenti azt, hogy a „szeplőszámolást” nagyvonalúan félre kell, illetve, félre lehet tenni. Pontosabban: éppen a helyzet erkölcsi tisztázódása követeli, hogy minden nyilvánosan neveződjék meg, ami a szükséges változást, változtatást radikálisan elősegíti. Egyebekben a zátonyra futás felelősség-lajstromát valóban nem a mentés közben célszerű a hajónaplóba bevezetni, hanem – ha még idő és mód lesz rá – a hajótöröttek szigetén, a hajó újrabarkácsolása során. Az együttmunkálkodásnak azonban lélektani előfeltételei vannak. A dollár önmagában már kevés; csupán díszesebb magyarba tudja öltöztetni a megromlott testet. A politikának meg kell barátkoznia az erkölcsi, a személyes, az emberi motivációk mindent eldöntő fontosságával. Növekvő társadalmi meggyőződés, hogy pusztán papíron, számítógépen megtervezett kibontakozási tervek csak ólomkatonák számára programozhatók. És még azokról is kiderülhet, hogy nem csak ólomkatonák. Bizalom-vákuumban kívánni a társadalomtól rendkívüli teljesítményt: már önmagában is va banque elképzelés. Hogy egyáltalán remény legyen társadalmi együttmunkálkodásra – a kormányzatnak az eddiginél sokkal radikálisabb struktúra- és intézményreformmal kell feltételeket teremteni, melyek a társadalom készségességét újra életre galvanizálják. Más kivezető utat a legtárgyilagosabb töprengéssel sem lehet elképzelni.

A kivételes válsághelyzetet súlyosbítja az egyidőben kiélesedett magyar–román viszony, a világ közvéleményét is foglalkoztató Erdély-probléma, a falurombolás programja. Mindez együtt még kritikusabb pszichológiai megterhelése társadalmunknak. Viszont a politika, a kormányzat (nem kis részben a saját nemzetpolitikai mulasztásai miatt) maga is olyan helyzetbe került, hogy jelen pillanatban – felkészületlenségről árulkodó jogi és gazdasági döntéseivel – szükségképpen csak félmunkát végezhet a társadalom önkéntes segítsége nélkül. Éppen ezért nem a kisebbségi kérdés eszmei megvitatását tartanám most fontosnak – megtettük már számtalanszor. Néhány gyakorlati megfontolással szeretnék hozzájárulni a kérdés megvitatásához.

Ide sorolható a pillanatnyilag egyáltalán lehetséges külpolitikánk kereteinek a mérlegelése. (Anélkül, hogy a konkrét mulasztások listáját nemzeti felelősséggel ad acta tehetnénk.) Erdély ennek ellenére olyan problémagóc, melyet még egy speciálisan mai determinánsoktól független kormányzat is csak a világpolitika függvényében orvosolhatna. Nem igazságos tehát, ha gyakorlatilag még mindig nem teljesíthető lépéseket, tárgyalási eredményeket kérünk számon. Másrészt, korszakot lezáró egyértelműséggel kell hangot adni annak, hogy politikai eszmerendszerünk ígérete – mely szerint a „testvéri államok” mitikus nemzetközisége képes lesz felszámolni a nemzeti ellentéteket – vaskos ábránd. Olyan ábránd, mely gyakorlatilag annak lett inkább eszközévé, hogy a nyílt és egyenjogú problémafelvetések elodázódjanak és a tárgyalások érdemi része folyamatosan alárendelődjék a „testvériség” üres kinyilvánításának. Vagyis változatlanul arról van szó, hogy még a „testvéri körön” belül is a primátusság-megszabta erőviszonyok, érdekek jelölik ki a lehetséges megvitatást. Keserves tény ez a „szent-családon” belül – de aligha cáfolható. Kérdés, miképp lehetséges ez ügyben Biblia-kritika. Bár a változó idők sok új jelzést is adnak. A jelen helyzet mégis arra figyelmeztet, hogy a magyar kisebbségek kérdésében – s kiváltképp ott, mert a minoritásprobléma, ha más előjellel is, a Szovjetuniónak is súlyos gondja – belátható ideig aligha remélhetünk támogatást eszmerendszerünk politikai keretei között. Legalábbis az eddigi gyakorlat normáira hagyatkozva nem. Mégsem látom irreálisnak, hogy az eddiginél komplexebb politikai–külpolitikai válságmegoldó módozatok, technikák kimunkálására vállalkozzunk. Mindenekelőtt a saját szövetségi kereteinken belül; másrészt a nemzetközi fórumok lehető igénybevételével. További kiegészítő lépésünk lehetne, hogy kisebbségvédelmi világszervezet létrehozását javasoljuk az ENSZ-ben. Ami első hallásra sem tűnhet keményebb diónak, mint az „általános leszerelés” gondolata. És nem kevésbé egyetemes érdekű gondolat – noha a speciális nehézségei nyilvánvalóak. Mégis azt gondolom, hogy a puszta javaslattevés, kezdeményezés is fontos politikatörténeti tette lehetne a magyar külpolitikának. Kockázata józan ésszel beláthatóan nincs; s még a teljes sikertelenség esetén is megmaradna az a pozitívum, hogy egy eddig messze ívben elkerült eszmét és javaslatot a magyar külpolitika vetett fel. Mindez azonban messze túltekint a pillanatnyi gondokon. Jóllehet épp ezek a gondok kell megteremtsék a holnap új kezdeményezéseit a külpolitikánkban is.

Befejezésül néhány pontban sűríteném, hogy legközvetlenebbül mit tehetnénk, mit kellene tennünk ma és holnap a hozzánk érkező romániai menekültekkel – társadalmi szinten, illetve a kormányzati szervekkel együttműködve:

– a szociális segítség önkéntes társadalmi szerveződésének minden formáját személyesen is támogatnunk kell, és a kormányzatnak is gondoskodnia kell, hogy a bürokratikus akadályok felszámolódjanak;

– a társadalmi közhangulat hiszterizálódását – bárhol, bármiben jelentkezik – igyekeznünk kell leszerelni. Bármennyire is tragikus az erdélyi magyarság helyzete, mégsem „hangszerelheti” túl a maga érzelmi és egyéb hangsúlyaival az egyidejű hazai válsághelyzetet. A két válság szükségképpen egy a társadalmi közérzetben, mégis megvan a veszedelme, ha mindent halinába kötünk;

– beláthatatlan hangulati torzulásokhoz vezetne, ha az egyre inkább terjedő rémkép a kétmillió magyarról – akik előbb-utóbb batyut kénytelenek kötni a hátukra – általánossá fantomizálódna. Ez csak azt eredményezhetné, hogy érzelmi pánikba esve még a lehetségeset se tegyük meg. S bár biztonsággal nem gondolhatjuk, hogy a tragédia méretei nem fognak növekedni, akár a közeljövőben, akár később. Higgadt pesszimizmussal mérlegelve mégis az látszik valószínűnek, hogy a román kisebbségpolitika végül konfrontációra kényszerül mind az európai, mind a világpolitikával. Súlyos veszteségben kell gondolkodnunk, ezzel szembe kell nézni. De az inaktív kétségbeesés, érzelmi végletesség helyett mégiscsak az a kisebbik rossz, ha ahhoz igazítjuk nemzetpolitikánkat, hogy csak az tehető meg felelősséggel, ami megtehető; s ami nem vezet visszafordíthatatlan katasztrófához. Erdély lavina-effektussá is lehet – erről nem feledkezhetünk meg, ha a lépéseinket mérlegeljük. Külpolitikánk és diplomáciánk feladata, felelőssége, hogy a román politika konfrontációját megfelelő dokumentumokkal, Fehér Könyvvel, javaslatokkal, ad acta nem tehető bejelentésekkel, állásfoglalásokkal, továbbá a titkos diplomácia eszközeivel – aminek éppen a román politika volt a történelme során mindig nagymestere – előkészítse, siettesse és elkerülhetetlenné tegye;

– mivel Erdély nem Kambodzsa, s már csak európai-politikai okból sem lehet azzá;

– és kétmillió erdélyi sem kel útra;

– sokkal inkább azzal kell számolni, hogy az erdélyiek továbbra is erdélyiek maradnak. Bár a menekültek számának növekedésével továbbra is számolni kell mégha – keservesen igaz is Sütő András szép mondata: „Valakinek otthon kell maradnia, hogy leoltsa a villanyt és betegye az ajtót.” Ebben nemcsak az van benne, hogy a személyes döntéseket nem lehet kívülről megítélni – de benne van az öneszméltető figyelmeztetés is;

– végül helyes volna, ha jogi intézkedéseink a menedékjogot egyértelműen kiterjesztenék minden magyar származású egyénre, bárhonnan érkezzen is – amennyiben az érkezés és befogadás a nemzetközi jog normáiba nem ütközik. Mindezt kiegészítve azzal, hogy azokat a nem magyar származású egyéneket, akik azokból az országokból kérnek befogadást, illetve keresnek menedéket, ahol a mi kisebbségeink is élnek: a hozzánk érkező magyarok jogaival megegyező módon fogadjuk be arra az időre, míg sorsuk további alakulását rendezni tudják. Minthogy várhatóan románokról lehet szó, az ilyen egyenrangúsítás erkölcsi, nemzetpolitikai gesztus is, illetve lélektani – túl az emberiesség szempontjain. Ez és hasonló más intézkedések, megfontolások szervesen tartoznának bele államunk további Duna-medence politikájába.

 

(Az MDF Jurta Színházban megtartott Erdély-vitájához készített felszólalás; 1988.)