Számvetés/1988

A szólás nyilvánosságának bármilyen szintű megvitatása honunkban alig megkerülhető módon arra csábít, hogy a betiltások, szilenciumok, elutasítások vagy az éppenséggel még radikálisabb megtorlások gazdag példatárával hozakodjunk elő, és belevesszünk a speciális ideológiai mechanizmusok képtelen fegyvertényeinek számbavételébe. Mégis szeretném ezt ehelyütt és ebben a formában elkerülni. Túlságosan is személyes a „betekintésem”, hiszen írói pályám majd háromnegyedét tüntette ki effélékkel az illetékesek gondoskodása. És a sérelem még tárgyilagos érvként sem lehet jó tanácsadó. Különösen, ha a pálya végén szán rá időt az ember, hogy pillantást vessen arra, amit leromboltak, és ami nem visszahozható. A személyes sérelmet – mégha keserves dolog is ezt tudomásul venni – csak a kollektív érvényesség teheti közérdekűvé. És ennek még tetemrehívó bukfencei is vannak. Fanyar iróniája például a mi kis tartományi Históriánknak, hogy ezekről a kérdésekről még azokkal a mai barátainkkal is kölcsönös rezignációval tudunk társalogni, akik annak idején – történetesen – más szórásba estek, vagyis a tribün bársonyosabb padsorain jutott nekik hely. Ma viszont nekik is csak a fapadoson.

Van azonban, ami megóv a meddő felhánytorgatás nemzeti pszichét pusztító gyakorlatától – és ez az idő szenvtelen taktikussága. Az idő előre kalauzol és nem visszafelé. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a felelősséget és vétkességet ne ott és ne azokkal a következményekkel állapítsuk meg, ahogy azt a társadalmi lét higiéniája megköveteli. Mindennél fontosabb azonban, hogy a tél kiöregedésével mindig aktuálissá válnak a barna földszigetek, ahol újra kísérletezni lehet az élettel. A tavasz reformját, peresztrojkáját ugyanis a természet élő szövete ütemezi be – és nem az életről alkotott kérészéletű ideológiák. Ritmus ez, melyről a tél diktátorai és munkatársai szívesen megfeledkeznek.

Kérdezhetjük: miképp állunk mi a magunk tavasz-reformjával, peresztrojkájával? Tudunk-e felzárkózni a dolgok és események elkerülhetetlen ritmusához – vagy továbbra is kísérletezni kívánunk az évszakváltás halogatásával? A közvélemény ma időszerűbbnek, sürgetőbbnek érzi a jogi–alkotmányjogi problémák elemzését, a korszerű reform-radikalizmus minden területre kiterjedő megfogalmazását – mint az e kérdések és háttérdilemmák fölötti eszmei eszmélődést. Nem szorul magyarázatra, miért. Az aligátor az előszobában. Mégsem gondolom, hogy az eszmei eszmélődés másodrangú lett. Csupán másképp kezeli a kést, mellyel a sebhez nyúl.

Erre vállalkoznék. Ha úgy tetszik, néhány zöld gondolatot szeretnék emlékezetbe idézni, melyekről a divatossá terebélyesedő skolasztikus vitákban egyre inkább megfeledkezünk. Azzal a tudatos naivsággal, ami iránt a gondolkodás ideológiai tolvajnyelvének szüntelen fertőzése miatt már-már kezdjük elveszíteni az érzékünket. És itt a tolvajnyelv szó szerint értendő: az igazság és a tények lopatnak meg a mindennapos és törvényesített nyelvi, szóhasználatbéli tolvajkodás során.

Abból indulnék ki, hogy a szólás nyilvánossága jóval több, mint jogi, alkotmányjogi stb. probléma. Így mindenekelőtt: a tiltás rabulisztikájának cáfolata már csak azért sem érdemel különösebb érvelést, mert a szólás evidencia. Az ember nyilvánosnak születik. És bár a szólás jogától megfosztható, a beszédes hallgatás autonómiájától még akkor sem, ha a hallgatást egyetértéssé akarják manipulálni, ködösíteni. Röviden: a szólás nyilvánossága létezésünk etikai szintjének, az emberi beszéd tiszteletének és méltóságának a kérdése. Így a hatalmi szisztémák gyakorlatának étoszát és normáit is minősíti.

Ugyanis annak a megóvásáról van itt szó, ami legdöntőbben különböztet meg bennünket az állattól – például a hangyák, termeszek joggal csodált társadalmától. E társadalmak éppenséggel nem a szólás, hanem a hallgatás kitüntetettjei. Pontosabban, a természettől rendelt szájkosár apoteózisai. Olyan szájkosáré, mely nem valamiféle központi bizottság találmánya és drillje, hanem egy adott létezési forma elidegeníthetetlen sajátja. Ahogy a miénk is az. Biztosra vehetjük, hogy ezek a társadalmak az adottságaik tiszteletben tartásának köszönhetik, hogy funkcionálásuk, teljesítményük és termelékenységük – mutatis mutandis – a fejlett nyugati, ázsiai országok normái szerint is bámulatosak… De ugyanakkor olyan modell is, melyhez ha az emberi utópiák és hatalmi rögeszmék közeledni próbálnak – ami visszatérő csábítás – vállalkozásukat előbb vagy utóbb az az emberi természet roppantja össze, mely archaikus ösztönzéseivel mindig az élet beszédes nyilvánosságának és pluralista formáinak a pártján van. És a szabadsággal szolidáris.

De ha már idáig szaladtunk, rugaszkodjunk tovább: ha az ideidézett termeszeket történetesen egy diktátorunk tűzzel-vassal beszédre akarná rávenni, drámájuk sokban hasonlítana ahhoz a drámához, amit a szájzáras társadalmak élnek át és szenvednek végig. Csak az előjel más. És egy termeszforradalom – mondjuk, egy termesz 1956 vagy 1968 – szükségképpen a hallgatás kiharcolásában fogja megtalálni a maga optimális közösségi egyensúlyának és jólétének biztosítékát. Vajon ki értené meg jobban ezt a forradalmi döntést, mint egy szájzáras társadalom állampolgára?! Lévén routinier abban, hogy mit jelent az, ha a sejtjeibe kódolt természetéből kigumibotozzák.

Lehet, hogy ez az analógia frivol, groteszk, de sajnos pontos. Ez a Helsinki-típusú, leverő hitviták nélkül is belátható.

Persze kérdés, hogy a szólás korlátozása, tiltása esetén mit tehet az állampolgár. Szerintem sokat, ha szívós és következetes. Azt gondolom, eljutottunk oda, hogy fel kell hagyni az ideológiai rabulisztikával való meddő ideológiai hadakozással. Helyette hagyni kell, hogy ez a rabulisztika maga tegye még meztelenebbé kivételes abszurditását. Egyszer és mindenkorra kell elfelejteni és kilúgozni magunkból az óvatoskodó–érvelgető társadalmi magatartást. Végre is elsöprő a többsége azoknak, akik a szólásra, beleszólásra jogot formálnak – megfellebbezhetetlen jogosultsággal. És ennek a súlyát kell szüntelenül és nyomasztóan érzékelhetővé tenni. Azaz, megszólalni mindenütt és mindannyiszor, ahol és ahányszor szájnyitásnyi rés adódik. Azaz, eltökélten az emberjogi evidencia álláspontjára helyezkedni és a szabadság mindennapos evidenciájával viselkedni. Azaz, így tenni világossá, hogy az emberi jog nem ismer privilégiumot. Vagyis azok az emberjogi sérelmek, melyek például azokat sújtották, akiket annak idején szorítottak az illegalitás némaságába és szamizdatjaiba (ma viszont a legkevésbé sem) – az ő egykori sérelmeiknél a mai sérelmek semmivel sem alábbvalóak. És ez holnap is így lesz érvényes és holnapután is. Az igazság ilyen „naivan”, ilyen „zölden” egyszerű, ha lehántjuk a jelenségekről és tényekről az ideológiai vakolatot.

Fontos tehát annak belátása, hogy az ideológiai skolasztika éppen hogy a végtelenségig forgatott érvelések kikényszerítésével éri el a célját: kifáraszt, mielőtt a térdenállásból az állampolgár fölemelkedhetne.

Mindettől függetlenül természetesen van helyzet, amit históriainak, geográfiainak stb. szoktunk nevezni. És kétségkívül vannak hívei a faltörő kosnak is, mondván, hogy holdvilágon úgysem sül cipó. Nem mindegy azonban, hogy egy nép, egy társadalom a rámért helyzetet hogyan és milyen öntudattal, méltósággal, a saját távlati érdekeinek megfelelően milyen ésszerű kompromisszummal tervezi és építi meg. És ebben minden állampolgárnak személyesen is felelőssége van: a mindennapos személyes viselkedésével. Például úgy, hogy nem feledkezik meg róla: ismeretes Liliput létezési stratégiája is. Kis tömlőből nem lehet gyakran vért kiönteni. Viszont szívós esőcsepp is lyukaszt követ. Kalapácsot csak bibliai időpont indokolhat: mikor már nincs egyéb a nemzeti szerszámosládában. Közép-Európa különösen tapasztalt ebben.

Azt gondolom, hogy történelmi fordulópontot jelző – és a tragédia fenyegetését sem nélkülöző – komplex bel- és nemzetpolitikai válsághelyzetünkben az volna ma a legfontosabb feladat, hogy amikor szemügyre vesszük társadalmi, gazdasági és nemzetpolitikai létünk tényeit: a lehető legszigorúbb pontossággal nevezzük nevén a gyermeket. Állami és társadalmi létünk abszurd tényeinek egyike-másika – ha nagyon botladozva is – valóban a közelmúlté már. Vagy pontosabban, csupán a legközvetlenebb közelmúlté. Java részük azonban, és fertőző következményeik nagyon is jelenvalóak. A következmény: gyermek. Reformjához csak úgy foghatunk hozzá, ha az apa és a családi útravaló karakterisztikumával tisztában vagyunk. Ha a képtelenségeket következetesen szóvá tesszük, s a tanulságot a legszemélyesebb magatartásunkba és állásfoglalásainkba is beépítjük. Vagyis, ha záróvizsgai számvetést készítünk. Reformunknak elodázhatatlan feltétele a kíméletlen és higgadt számvetés, másrészt a demokratikus párbeszéd.

Politikai–társadalmi tény, hogy a mi állampolgárunk még mindig ideológiai megfontolás alapján megkérdezetlen – és a hal ettől illatos. Illetve, pontosan kidolgozott szisztéma gondoskodik róla, hogy a megkérdezettség látszata meglegyen. És ez a látszat nyilváníttatik valóságnak, melynek kétségbevonása ellenséges vagy legalábbis megbízhatatlanságról árulkodó cselekedet. Így eleve lehetetlenné van téve, hogy bármilyen össztársadalmi állásfoglalás, vélemény statisztikusan kirajzolódjék. Statisztikai Hivatalunk nem kevés munkaórával nyomozza ki és tartja számon, hogy évenként hány embert üt agyon a gömbvillám, hányat roncsol halálra a felrobbant kávéfőző. Államunk kíváncsisága azonban profilírozott. Mert ugyanakkor nincs érdemben működni tudó parlament, manipulálatlan és több irányzatot képviselő választás, közakarattal szükségesnek ítélt népszavazás sorsdöntő ügyekben (mint pl. a bős–nagymarosi vízi erőmű esetében) – és még annyi más nincs. Így a vélemények és álláspontok országos megoszlásának törvényes próbája nélkül eleve csak arról lehet szó, hogy egy-egy deklarált államvezetési döntés félrevezető plakátképet rajzoljon a nemzeti akaratról, társadalmi valóságról. Továbbá ez biztosítja, hogy bármilyen ellenvéleményt, megmozdulást bármikor és tetszés szerint – így a maihoz hasonló fórumokat, megnyilatkozásokat is – állam- és közösségellenesnek, kalandorságnak, hisztériának, egyebeknek, s főképp elenyésző jelentőségűnek lehessen feltüntetni, aminek nincs számba vehető társadalmi háttere. Ha pedig mindehhez egy világi értelemben teokratikus rendiség új formációja kapcsolódhat (aminek baljós következményeivel éppen a peresztrojka próbál szembenézni) – akkor törvényszerűnek kell vennünk, hogy egy ilyen szisztéma nem is kerülheti el az inkvizíciót és az autodafékat helyettesítő konstrukciós pereket, s más rokon módszerek alkalmazását. Így teremtődhetett olyan helyzet, melyben a politika teológiává torzul (összefüggésben az egyház és párt szerkezeti, szervezeti és módszer-analógiáival) – melyben a hatalmi vágyból vagy félelemből táplálkozó vakhit, illetve ennek mímelése társadalmi létfeltétellé válik – melyben a jogrend a jog elkendőzését, semlegesítését tekinti feladatának, s ami biztosítékot mégis kodifikál, azt egyúttal feltételessé is teszi – ahol a jog helyett az engedélyezés, a kegy, a juttatás mitizálódik és szakralizálódik – aminek kiérdemlése viszont megvásárolhatóvá zülleszti a véleményt és lelkiismeretet, a vállalt munka morálját.

S ezzel be is zárul a kör az emberi beszéd nyilvánosságának ábrándja körül. De egyúttal a sokak által – lelkes ifjúkorukban talán…? – őszinte hittel remélt „új embertípus” ábrándja körül is. Mármint egy ilyen politikai keretben és szisztémában. Az ábránd másba költözött és szükségképpen új kilátópontokat igényel és kíván kiharcolni magának.

Éles kontúrokkal ilyen az örökségünk, amit le kell vedlenünk. Pillanatnyilag a veszélyes kétértelműség állapotában leledzünk. S ennek van reális oka. A párt és államvezetés a maga belső önkritikájával, a párt reformjával van elfoglalva; s csupán ennek függvényében a társadalom, a gazdaság, a nemzetpolitika reformjával. Közben magasabb és alacsonyabb szinten spanyol szenvedéllyel vívja a hadüzenet nélküli örökösödési háborúját. S ebbe érthető módon be van kalkulálva a várakozás júliusig előirányzott stratégiája – a moszkvai szemafor lámpajelzése. De ettől függetlenül is: válsághelyzetünket továbbra is az teszi még kétértelműbbé, hogy a hatalom változatlanul osztatlan és a társadalom változatlanul megkérdezetlen. Az állampolgár Rákos mezején ácsorog és próbál belesni a kastély ablakán. Kafkai kép.

Bizonyos, hogy egy pártot – bármilyen pártot – sürgető belső reform és önkritika a legkevésbé sem megosztható, áthárítható kemény feladat. Különösen akkor nem, ha az állampolgár – épp a törvényesített megkérdezetlenség miatt – már csak társadalomlélektanilag sem lehet abban a helyzetben, hogy a párt – a Párt – belső gondját a sajátjaként élje meg. Csupán skizofrén módon, úgy, hogy puszta léte mégis a Párt döntésétől függ. Ám az állampolgár még ebben a skizofrén, kiszolgáltatott helyzetében is alapvető emberjogi, államjogi evidenciának tekinti – kell, hogy tekintse –, hogy egy nemzet életének, drámaian sürgető életreformjának gondja és felelőssége sem ilyen, sem olyan pártra nem testálható a nemzet statisztikusan ellenőrzött megkérdezése nélkül.

Mindebből az is következik, hogy szükségképpen hatástalan retorika a bizalom kérdésének hivatalos túlpörgetése, pátoszos dramatizálása. A kérdés egyszerűbb. Egyszerű, mint a zöld igazságok általában. Amíg az említett emberjogi alaptények nem változnak meg, az állampolgári bizalom továbbra sem fog különbözni a rossz legelőre ostorozott tehénétől: kizárólag a személyes megmaradására összpontosítja az erejét, figyelmét, talentumát – és rosszul tejel a gazdának. Ódon közhely. A bizalomra, többlet-áldozatra gerjesztő füvek a szabad rétek flórájához tartoznak.

Tárgyilagos helyzetképünkhöz végezetül hozzátartozik, hogy a szólás lehetőségei az utóbbi időben – valamelyest – valóban javultak, részlegesen. Anélkül azonban, hogy bármely fontos döntést ez a változás átfogóbb értelemben befolyásolhatna. A szólásnak változatlanul csak az „önképzőköri” mozgástere lett nagyobb. De még ezen belül is cseppfolyós és ellentmondásosan szabályzott, privilegizált és kielégítő alkotmányjogi biztosítékok nélküli ez a pillanatnyilag engedélyezett szólásjog. S ami még sajátosabb, még a szovjetunióbelit sem közelíti meg, aminek eredményeit gondosan megszűri a hírszolgálatunk, a sajtónk. Afféle tántorgó szólás-jogosultság ez az állami kegy és elnézés, valamint a törvénytelenség között, amit bármelyik pillanatban meg lehet torolni. Olyan benyomást keltünk, mint akik csak fogszorítva mímelik a demokráciát s csupán foltozgatni próbálnak kényszeredetten, miután megszokták, hogy postán várják a szabásmintát. S ráadásul most még a posta is zavarba hozó. Kiút alig lehet más, mint az, hogy mielőbb felbontsuk a saját állampolgáraink postáját – hiszen egyre gyűlik – és annak a statisztikai mutatóit tekintsük hatályos érvényűnek.

A pápai tévedhetetlenség és az exkluzív választással kinevezett augurok mindentudásának és döntési szakértelmének dogmája az egyházat is recsegteti, béklyózza. Rokon gond. Pedig távlatilag épp abban van a kockázatnál is nagyobb és beláthatatlanabb veszély, amit az egyház is, a párt is, pillanatnyilag biztosítéknak vél.

Azzal az utolsó zöld gondolattal tennék ide pontot, hogy csak az a hit bizonyulhat végezetül is túlélőnek, amelyik az élettel szolidáris. Vagy – az érdemes megmaradásunk végére teszünk pontot.

 

Három hónap múlt el a Jurta Színház-beli felszólalásom óta. És korántsem további ígéretek, program-bejelentések és némely változás nélkül. Az Életünk szerkesztősége megkért, hogy három hónap távlatából fűzzek néhány sort a májusban elmondottakhoz – mit látok másképp, mit nem? Az alapproblémát – sajnos –, ép logikával és ítélőképességgel változatlanul ugyanannak kell éreznem. Ami nem jelenti azt, hogy nincs módosulás. De ennek a módosulásnak a moccanása saját keserű levében forog. Gondosan féligfűtött mozdonyon imitáljuk a gőzadást; a reform-retorika egyre jobban tornyosuló gőzfelhője viszont kevés, hogy a kerekek meginduljanak. Helyzet, mely nem veszélytelen. Változatlanul hatalmi eldöntetlenségre utal. Holott a tét nem pillanatnyi és ilyen-olyan személyekhez kötött, hanem nemzeti és történelmi. Az eddig használt politikai szemüvegek pedig nem elegendőek, hogy a felelősség a maga valóságában megmutatkozzék – legalábbis sokaknak. Viszont biztató, hogy a szemüveges sokak mellett már ép szemű kevesebbek is vannak és lehetnek. Magas, közép és alsó szinten egyaránt. E keveseknek a felelőssége, feladata, kötelessége mérhetetlenül nagy. És örvendetesen növekszik az öntudatosodó, szerveződő fiatalok száma, immár távol a janicsárdák kiképző akoljaitól. Én feléjük nézek. Amit eddig megmutattak magukból, biztat. Ha nem is az átlag még, ők a lehetséges remény. Legyünk önkritikusak: mi öregebbek túl sokat foglalkozunk a tragédia változataival, a patthelyzet sorompóival. Csodálni nem lehet, túl sok a tapasztalatunk. Túl sok karón láttunk varjút. Az ő szárnyuk a kockázat, ami nélkül nincs holnap. Nélkülük nincs holnapig elvergődni tudó politikánk. Reformunknak egyetlen esélye van: a független ítéletű, felnőttségét és alkotóképességét szabadon bizonyítani tudó állampolgárok iránti bizalomnak – ha úgy tetszik – kockázata. S belátni, hogy hiba kell legyen egy olyan struktúrában, mely olyan meggyőződést tesz általánossá az országos közérzületben (ki nem tapasztalja nap mint nap?), hogy a kormányzat a szükséges változtatások idején való felismerésében és a tanulságok levonásában sokkal gyengébb helyzetmegítélő képességgel rendelkezik, mint az állampolgárok statisztikai átlaga – hiszen mit nem jósolt meg évekkel korábban a szerencsétlen jó magyar állampolgár?! Mely jóslatok (egy részének) igazságát aztán hivatalos kürtőkön hallhatta vissza – savanyú vigaszként. Vagy pedig egyáltalán nem a helyzetmegítélő képességgel van baj, hanem másról van szó. Ez viszont már a személyes és struktúra-felelősség aligha megkerülhető tisztázásának és az egypártszisztéma kritikai megmérettetésének történelmi fejezetéhez tartozik. Korántsem illetékes politikai jósként, csupán átlag-állampolgárként gondolom, hogy az év hátralevő négy hónapja sorsdöntő periódusa lehet reformpolitikánk további alakulásának. Az ép szemű kevesekben bízom. Ennyi az optimizmusom.