Huszonhárom év

Kedves Péter bácsi,

 

Bevallom, nemigen kaptam még annyi emberséggel s megértő érdeklődéssel teli levelet, mint amilyennel a Hídban megjelent írásomat kitüntetted. S ha ráadásul egy ilyen levél a nemzedék sorompókon és más sorsadta distanciákon túlról jön, az is kiderül – számomra legalábbis –, hogy csak a különböző megközelítési módok tudják olyan frissességgel ösztönözni egymást, amire igazán rá lehet mondani, hogy természetes. Hiszen az egyformaság a természet mintájában sincs benne.

De mintha a hierarchia se volna olyan formán a természet sajátja, ahogy szeretjük elképzelni. Kitalálunk s erőszakolunk hierarchiákat, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban a természettel. De erről a törekvésünkről végül is le kell szoknunk, ha nem csak meghódítani akarunk, hanem elsősorban megismerni és megérteni. Meghódítani – univerzális bűvszó. Még a szerelem se kivétel. Szinte nincs is kivétel. Meghódítani a természetet, a világűrt – vagy egy népet: végső elemzésben ugyanaz. Mindegyikben a tragikus feladat-félreismerés dolgozik. Talán szokatlan szóhasználat itt, de mégis: az imperializmus, mint ösztöni, lelki magatartás nemcsak társadalmi vonatkozásban nyilvánulhat meg, de a természettel szemben is. A természet persze némább – s még beláthatatlanabbul hosszabb távon –, mint amennyire egy nép tud az lenni. Ennek megfelelően a „tiltakozása” is burkoltabb és áttételesebb a mi imperialisztikus megközelítési módjainkkal szemben. A természet nem forradalommal válaszol, mint a nép: saját magunkkal teperteti le saját magunkat. Ha a civilizáció valóban fenyeget bennünket, a hódítás póza üt vissza ebben. Csak a megismerés és megértés tud ablakot nyitni az ésszerű felhasználás harmonikus tájaira. S vajon hol lehetne másutt keresni az egymásból táplálkozás, a szociális alkalmazkodni tudás biztosítékait, ha nem itt?

Bocsáss meg ezért a bevezető kacskaringóért. Csupán a fölvetett problémákhoz kapcsolódva szerettem volna megfogalmazni, hogy miért okozott olyan örömet a leveled. Mert hogy nincsenek sorompók a vívódás cella-ringjei között, csak különböző megközelítési módok vannak.

Leveled hangja jó apropó is a hasonló őszinteség írásbeli gyakorlására… Felhasználom. Kicsit hosszú leszek – de ebből nem húz lektor.

Van egy közhely rögeszmém: a valóság mindig bonyolultabb, mint a mi tételeink; könnyebb lehetségeset mondani róla, mint hazudni valamit ellenében; a „lehetséges” változatai könnyedén túlszárnyalják a hazugság erőlködését. Eklektikus-relativista elkötelezettség? Nem hiszem. Az emberszabású cselekedetekkel és eszmékkel szemben szabadna csak elkötelezettséget érezni. S ha az egyik a másikat cáfolja, vállalni a hűtlenséget. Ezért nehéz „praktikusnak”, „politikusnak”, tételes világnézethez kötődőnek lenni. Persze, a történelem durva beavatkozásokkal operál. Mit is tehetne? Nem vagyunk angyalok. Félő, hogy nem is leszünk. S az is igaz, hogy a durva beavatkozásokat folyamatosan menti (fölmenti) – vagy legalábbis „semlegesíti” idővel valamiféle távlati-történelmi erkölcs. Kivéve, ha mégse. De ha nagyon erőszakolom ezt a pokoli gondolatot, még Nérónak, Hitlernek is lehetett valami funkciója… – hogy csak kettőt említsek. Ha más nem, az emberszabású kibontakozás és továbblépés siettetése. A hatás–ellenhatás dialektikájában, a történész szenvtelen áttekintésében iszonyú renddé, érthető indokoltságok sorozatává tud higgadni minden káosz és minden képtelenség.

Ha isteni történelmet mondok? Akkor csak Jóbként élhetek a legteljesebben. Az analógiát folytatva: az íróság, hitem szerint, mindenképpen Jób-hivatás. Arra van kötelezve, hogy vállalt skizofréniában éljen. Szüntelenül tiltakoznia kell a nem emberszabású elkerülhetetlenségek és szükségszerűségek ellen. Noha ugyanakkor kénytelen józanul tudomásul venni őket, sőt, adott esetben belátni és megérteni. Ez a bibliai Jób lelki grafikonja is. A dialektikát említetted a leveledben; hogy megítélésed szerint nem veszem elég komolyan. Engem ez a „skizofrén” formája vonz és tart egyensúlyban. Ez adja lelki–szellemi higiéniámat. Belátással kiegészülő szüntelen lázadásnak is nevezhetném ezt a dialektikát – s ezzel újra csak Jóbot fogalmaztam meg.

Mindig lesznek, akik hivatásszerűen irányítják, organizálják a világot – ha nem is a lassanként anakronisztikussá váló politikusok, hanem tudósok mondjuk (kibernetikusok, endokrinológusok…) –, lehet még találgatni, kik. Hogy mi lesz s lehet az írók szerepe – s általában a művészeké – ilyen vonatkozásban? Szerintem az, ami mindig is volt, a legnagyobbak példáját véve: kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül. S örökké „hűtlenségre” készen, hogy dialektikus ellensúly lehessenek; ha kell. Nem pontos, de a lényeget mégis érzékeltető analógia az egyház világi szerepe: elkerülhetetlenül megvesztegetődött és önellentmondásba került. Karamazov Iván poémájára nemigen van hiteles és meggyőző anti-strófa. Hochhuth darabja a legfrissebb illusztráció ehhez.

Elképesztő érvelést hallottam nemrég: ha a pápa „jobban” kiáll a zsidóság mellé, talán még sokkal több hívő nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett pusztítás veszélyének. Választania kellett s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta – ugyanis a kereszténység célvilága magasabb rendű… Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét – minden területen, minden vonatkozásban. Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik) ilyen logikával és kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot vagy a szembehunyást, valami távoli cél érdekében!

Ismét csak a skizofrén dialektikát veszem elő. Szívesen hinnék benne, hogy egyszer majd egyetemesen kiderül: nem emberhez méltó, ha az eszköz természete különbözik a kitűzött cél természetétől. De azért mégsem vagyok annyira romantikus és naiv, hogy föl ne mérjem, ami az eszményeken innen, bizonyos mértékig (de csak úgy!) – levetkezhetetlen adottság. A politikának, legalábbis a klasszikus politikának eddig (s van-e már új?), a durva beavatkozás, a hazugság, a szembehunyás stb. – általában sikerre vezető motorja tudott lenni. S hogy ezután is…? A művészet mindenesetre bele fog rokkanni, mindig. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán szigorúan körülhatárolt politikai elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az említett írói „hozzáállás” nem fog újra s újra megismétlődni, egy újabb politikai igény szabványai szerint?

Vagy mégis elképzelhető volna – egyik neves írónk meglehetősen rokon utópia-elgondolása jut eszembe hirtelen, bár csak félfüllel hallottam róla^* –, hogy az organizátorok, szakemberek mellett, a képviselőség csökkent jelentőségű funkcióján túl (bocsánat, ezzel egyetlen képviselőt sem akartam sérteni, s szívesen hagyom magamat meggyőzni az ellenkezőjéről) – elképzelhető volna az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, hogy a hivatásukat éltető őszinteségből és morálból a magas politikát gyakorlatilag is részeltessék…? (Vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust – úgy értelmezve a „természettudomány korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére…?)

Persze, gyönyörű. Valami mégis távol tart tőle, mint írót: egy másik ábránd. Hogy az a bizonyos kívül, de szenvedélyesen a körön belül maradás, talán mégis jobban biztosítaná – elsősorban a saját hivatásra támaszkodva – azt a dialektikus ellensúlyt, amit a művészetnek még a paradicsomban is képviselnie kell. Mert szintézis csak a koporsóban van. Nem közömbös hát, hogy van-e, s milyen minőségű a független ellensúly, a koporsón innen. S a másik: az íróság ilyen szerepe mellett nem válna a művészet csakhamar merevvé, akadémikussá? (Ismét a pontatlan analógia: mint a hierarchikus egyház annyiszor.) Nem lenne nagyobb a művészet biztos vesztesége a bizonytalan politikai-közéleti eredménynél, amit egy ilyen utópiától józanul várni lehet…? De ez túlságosan is messze visz. Kivételek persze mindig lehetnek, s azok számára nyilván ésszerű nyitva tartani az ajtót.

Bergson egy sajátos dialektikát fejt ki a társadalmi hajlamok fejlődésével kapcsolatban. Szerinte az uralkodó hajlam, miközben egyszerre minden következményét kifejleszti, ugyanakkor a maga árnyoldalaira és hibáira is éles fényt vet. Ezenfelül az uralkodó hajlam unalmat, csüggedést és megszokást kelt az emberekben. Ennek következtében lassan, de biztosan erősödik a vele szemben álló hajlam ereje, növekedik híveinek száma és javul azok minősége. Mert ez a hajlam elnyomottsága idején tartalomban gazdagodott, minőségében megújult és megtisztult. „Az elvek mindig az ellenzékben találhatók” – írja. Így tehát a fejlődést mindig ingamozgásra emlékeztető változások és az emberi tapasztalatok fokozatos gazdagodása jellemzik; az emberi tapasztalatot pedig az ingamozgásszerű változások gazdagítják. Ezáltal az emberiség hozzáidomul önmagához, ismereteihez és környezetéhez.

A mi társadalmi rendszerünkben nincs intézményesített ellenzék. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek ellenzékiek. Bár a politikai párt-ellenzék hiánya miatt még nem kellene búskomorságba esnünk… Ahogy fungáltak, és sok helyen fungálnak, nem mindig nyújt vigasztaló látványt. De az eszményi értelemben vett funkciójuk végső soron mégis csak nélkülözhetetlen. Az pedig a szabad kritika és a szabad problémafölvetés állandó gyakorlása. Nem különös, hogy ebben nem az egypártrendszerek járnak élen? Engedd meg, hogy ezzel kapcsolatban egy rögtönzött utópia-forgácsot ragasszak a nagy utópiák legvégéhez – apokrif függelékként…

Ha ugyanis: nincs kiosztva s ráhagyva a termékenyítő, független kritika, a kételkedés és tiltakozás joga egy-egy ellenzéki pártra (melyek úgyis hajlamosak a gyakorlatban kopni, csorbulni, kiindulópontjuktól eltávolodni a különböző harcok és helyezkedések során; s melyeknek működésére hagyatkozva a tömegek maguk is szívesen veszik úgy, hogy majd „ágálnak” helyettük – s közben a közügyekben elközömbösödnek) – de ahol mindez nincs, mert csak egy párt van: vajon ott eszményi értelemben nem lehetnének a lehetőségek is nagyobbak? Ha… Ha a párt elsősorban visszhanggyűjtő, -feldolgozó és -alkalmazó szervnek tudná tekinteni magát. Ha a társadalom egészét együttműködő ellenzéknek merné venni, olyan állampolgárok összességének, akiknek módjukban van függetlennek lenni a párthoz kötöttség elfogultságaitól. De ugyanakkor attól az elközömbösödéstől is mentesek, amire az egyszerű ráhagyatkozás csábít. Olyan egypárt, amihez nem tartozni kell, vagy tanácsos, vagy illő. Amelyik nem tagságra tart igényt, hanem az együttműködő, ellenzéki éberségre. Amelyek bizonyos meghatározott eszméknek, keret-törvényeknek inkább valami dialektikusan rugalmas kodifikációja, mint bürokratikusan is érvényesülő építménye. Egy láthatatlan párt, ami a sokféleség gerincét adja… S aminek elvi–eszményi tanácsait – a független ellenzékként érdekelt társadalom állandó szembesítése mellett – arra hivatott, szakszerűség szempontjából függetlenített organizátorok, ügyintézők fordítanák le a gyakorlat nyelvére. Hogy a párt fogalma így átcsúszik kissé az alkotmány fogalmába? Bizonyos értelemben igen. De mégsem: ahogy egy bank sem azonos a banktörvényekkel – hanem corpusa azoknak. Utópiám pártja olyan bank, mely az állampolgári vágyaknak és hiteknek minden „betétjét”, minden „valutáját” elfogadja s arra a „pénznemre” váltja át folyamatosan, amelyik a kodifikált keretek között túlsúlyban van. De azért mégsem parlamentarizmus, mert mindehhez nem lenne szüksége több pártra; de nem is konzervatív értelemben vett egypártrendszer, mert a párt fogalma túlnőne a régin, szublimálódna, „mobilizált szimbólummá” válna (mint amilyen egy bank is végső soron: jelzések és jelképek koordinált működtetésében van a jelentősége). Vajon nem egy ilyen láthatatlanná nemesített párt tudna igazán közkinccsé lenni? – éppen azért, mert nem a hódítás vagy hódítani akarás, nem a kizárólagosságra törő hierarchikus öntudat erőszakos érzelmeivel lehetne tartozni hozzá (ami a különböző eszmék, elméletek dialógusát éppúgy megfertőzi, mint az osztályokét, hivatásrendekét, egyénekét) – nem erőszakos érzelemmel, hanem a függetlenség szimpátia-fölöslegével és bizalmával.

Hogy mindezt hogyan? Fogalmam sincs. Bár izgalmas volna a részleteket is megálmodni hozzá…, de nincsenek morusi vagy campanellai ambícióim. Amiért rögtönözve mégis töprengtem rajta – s a magva, azt hiszem, azért világos –, hogy újra oda lyukadjak ki: az írót, művészt ilyen értelemben vett ellenzékként hiszem leginkább a maga helyén; az emberi közügyek körén belül, de mégis kívül, sajátos művészi intuíciói és látomásai világában.

A művészet mindig akkor ragad el, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni. Hogy unpraktikusan? De minden körülmények között morálisan. Hogy skatulyázható elkötelezettség nélkül? De amennyire emberileg lehetséges, őszintén és elfogulatlanul. (Az őszinteség különben még az elfogultságot is hitelesíti a művészetben.) Mindez így van, ha az író jól súg. A súgása persze össze is eshet a pillanat praktikus elkerülhetetlenségével. S ez az egybeesés – ha az íróság szerepe nem férgesedett meg – ideális esetben folyamatos próbája, igazolása is lehetne annak, hogy amiről szó van, nem a hazugságot szolgálja. Ha pedig a szóbanforgó praktikus elkerülhetetlenség olyan természetű – durva beavatkozás és különböző fokozatai –, amit valóban csak bizonyos távlati-történelmi erkölcs szentesíthet, az író felelőssége felmérhetetlenül nagy. Nemcsak pillanatnyi, de még inkább későbbi hatásában. Semmivel sem történik annyi bűnös visszaélés, mint erre az erkölcsre hivatkozással: legtöbbször az ésszerűen elkerülhető rosszat akarjuk vele rangosítani. Író – ha adja is – csak Jób-lelkülettel adhatja szavát a kikerülhetetlen szenvedéshez: ha nincs más kiút. Mert, ha nem hangsúlyozza ki, hogy amire ilyenkor igent mond a jövő érdekében, az egyúttal a végső eszmények emberszabásúan értelmes és fájdalmas cáfolata is, – olyan felelősséget vesz magára, aminek a terhét senkivel sem oszthatja meg. Annál inkább a hozzájárulása következményeit: segít elaltatni az átlagemberi közérzetben a „skizofrén dialektika” kettős ösztökét, a lázadás és a kimért kötelesség egyidejű feszültségét. Aminek az elaltatására úgyse kell sok biztatás. S ha még a művészet, a maga szuggeráló eszközeivel is segít… A művészet sokat tehet azért, hogy pl. jó lelkiismerettel öljünk. De teheti az ellenkezőjét is: ha fékező bűntudatot és a „soha többé!” igényét szuggerálja abba az örömbe, ami minden erőszak-kiélésnek úgy ad zamatot, hogy még erénnyé is átlényegíti. Petőfi Jób-lelkülettel súgott 48-ban vért. De mit súgott volna Világosnál? – Más példa: a francia forradalmat lehetett súgni, – de már a rémuralmat? Az orosz fogadalmat igen – de a személyi kultuszt s ami vele járt? Úgy volna jó, ha biztosra vehetnénk, hogy ahol az író megáll, egyúttal döntő útmutatás is: itt kezdődik az elkerülhető, itt meg az elkerülhetetlen rossz.

Hirtelenjében ennyi kívánkozott ki belőlem az „apolitikus” és „depolitikus” lelkület kérdésével kapcsolatban, amit olyan érzékeny realizmussal fölvetettél. De mindez az „indefferentizmus” problémájához is kapcsolódik, amire ugyancsak kitérsz. A kettő valóban mélyen összefügg – bár az indefferentizmusnak más gyökerei is vannak. S a társadalmak típusa szerint más-más árnyalatot mutat. Bizonyos azonban, hogy hiába a „külső nivellálódás és társadalmi demokratizmus” – ahogy írod –, ha mögötte közöny lappang. A probléma odáig érett, hogy már nálunk is vitatéma. S ha azzá lett – a gyógyulás jele is lehetne.

A sok ok közül, melyek az indefferentizmust korjelenséggé tették, egy olyat emelnék ki (hogy hű legyek önmagamhoz), amit az apolitikus szem vesz észre jobban. Azt az egyszerű tényt, hogy nem mindegy, milyen formában, milyen eszközökkel valósul meg akár a külső nivellálódás, akár a társadalmi demokratizmus; s még sok más. Előbb már szóba került az eszköz és cél természetének ellentmondása. Megpróbálok kicsit mélyebbre menni. Ma ez a kérdés bonyolultabb, mint valaha. Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sokkal magasabb rendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek: akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet vagy csupán elméletalkalmazási módszer következményeként. És éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtelenségeket és igazságtalanságokat (Luther, Melanchton, Erasmus kora is idetartozik – akiket említesz) – addig az ellentmondás sem lehetett annyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan – nem is kevés –, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt… Korunk szenvedéllyel tépte és tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, elsősorban az eszmék síkján. Csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga – de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot: mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megszédül tőle, akit illet…

Ugyanígy: ha a gyakorlat, az eszköz és a cél között nagy a szakadék, ez nem kismértékben táplálni fogja a rossz közérzetet, s egyik oka lesz az elidegenedésnek, a közömbösségbe menekülésnek. Vagy esetleg a sztoikus hátterű passzivitásnak, – aminek modern változata azonban inkább kiégettség, mint epiktétoszi bensőségesség és alázat.

Hogy mindez végül is mit károsít? A Te szóhasználatoddal élve: nemcsak az „atom-értelmiség”, hanem a „közönséges dolgozó emberek” számára is elsősorban erkölcsi megrendülés, és pusztító iskola, ha az ésszerűen elkerülhető rossz – úgy címkézve, mint szükségszerűség – nem kerülődik el. Nálunk se kerülődött el mindig, sajnos. S az erkölcsi megrendülés, akár a szú; vagy modernebbül: akár a stroncium. A külső tartás talán még nem is árulkodik, csupán egy adott pillanatban a reflex, amit azonban már a roncsolás kondicionált.

A polgárság reflexeit jobban ismerem, mint a parasztságét; s a parasztságét közelebbről, mint a munkásságét. Így inkább az első kettőt veszem párba, példának. Olyan szempontból, amin elég sokat töprengtem pár hónapja, újra. Éppen Csoóri Tudósítását olvastam. Nagyon becsülöm az írót s ezt a könyvét is – külön izgalom volt számomra, hogy arról a faluról is ír, ahol kamaszkoromig majd minden nyaramat töltöttem, s ahová ma is gyakran visszajárok. Könyve egy sereg kérdést mozgatott meg bennem. Többek közt a Tudósításhoz hasonló kor- és kórképek, helyzetfelmérések igazságáról – hogy mennyire lehetnek igazak? (Csák Mélytengeri áramlására gondolok még, a legfrissebbek közül.) Mit kendőz el a ma tablóján – esetleg akaratlanul is – az író jövőt kereső önfeledtsége? Vagy az alkati bizalmatlanság? Vagy a lektori óvatosság…? Sok a buktató.

Bennem summaképpen az szűrődött le (közhely), hogy a parasztkérdés pszicho-szociológiája – éppen a soron következő akciók ésszerűsítése és erkölcse érdekében – csak a megtörténtek alapos és független kritikájából építhető fel. De amiről kevéssé esik szó, illetőleg a következményeiről: hogy az elmélet elsősorban a kapitalista magántulajdonból kiindulva számoltatta fel – bár csak részlegesen, de mégis döntően – a magántulajdont. Ahogy én láttam és tapasztaltam, az értelmiség számára ez – a sok egyéni tragédia és megkeseredés ellenre is – nagy általánosságban múló megrendülés volt. És nem végzetes veszteség. Amit tudott, általában az volt a fontos magántulajdona. S az a jég hátán is tudás; és előbb vagy utóbb, de hasznosítható. Valahogy csak lesz; s lett is. A szellemi-lelki magántulajdon megóvására pedig – főképp, ha igény is van rá – mindig marad lehetőség. Gedanken sind zollfrei. Hogy ugyanez elmondható-e az egész polgárságról? Annyi biztos, hogy a gazdasági és egyéb intézkedések általában olyan edzettségre szorították rá, ami a veszteségek ellenére is jót tett neki. Főképp abban a vonatkozásban, hogy korszerűbb öntudatú polgársággá tette: a társadalmi egyenlőség gondolatát, ha megkésve is, de magába szívta. Más kérdés, hogy pl. a munkaerkölcse fejlődött-e – vagy éppen leromlott? S kérdezhetjük ugyanezt az iparossággal kapcsolatban is – és tovább. S már nem lesz olyan egyértelmű a válasz sem itt, sem ott. Az általános összkép az, ami nem túlságosan megnyugtató, sem a téeszekben, sem a gyárakban, sem a hivatalokban. Az okok? Oda térnek vissza, ahonnét kiindultam: a magántulajdonhoz és a parasztsághoz. Egy olyan pszicho-szociológiai motívumot lehet itt tetten érni, ami azt hiszem, az egész társadalmat közérzeti–erkölcsi válságon vitte keresztül. S aminek a feloldása nemcsak az időn múlik – hanem a helyesbítésen. (Torzult a nemzeti jellem és karakter, mondjuk a reformkorihoz képest? Ritka és kivételes nekirugaszkodásainkról sem feledkezve meg – igennel szavaznék. De ennek nem utolsósorban az az oka, hogy 67-től kezdve a „pszeudo-konszolidáció” langyosvizében ringatóztunk: az időben bíztunk és nem a cselekvő helyesbítésben. Mért lenne ennek más a lélektani következménye tegnap, mint ma?)

Röviden összefogva a fenti bonyolult kérdést: a földtulajdon felszámolása – különösen a lebonyolításnak pszichológiai motívumokat elhanyagoló és sértő; az új státusba való beleszokáshoz, örömhöz időt alig hagyó merev és elméleti menetelessége (az egyén állami megajándékozásától a föld közösségi kisajátításáig) – éppen azt a szám szerint is legnagyobb tömeget rázkódtatta meg érzékenyen, amelyik a földért a legtöbbet szenvedett. Mert ha nem a mai gazda gürcölte meg, amije volt, akkor az apja, a nagyapja vagy a dédapja. A kulákkérdésnek van olyan oldala is, ami a paraszti családközösségek pozitív hagyományaira, a tervezés fegyelmére és tapasztaltságára, a nemzedékek során belső kötelességgé vált erkölcsre, munkaerkölcsre hívhatta volna fel joggal a figyelmet. (A nincstelenek pszicho-szociológiája ennél sokkal szomorúbb – és egyszerűbb.) Egy biztos: parasztok viszonylag ritkán kaptak érdemeik jutalmául Bécsből földet… Azonkívül a parasztság viszonya a földhöz sokkal inkább „biológiai” és „organikus” volt, mint mondjuk jogi. És csak egyedül az ő számára lehetett a föld döntően ilyen: valóban „lélek és kenyér”. Illyés lírát írt erről; Te vonzóan józan ábrándot szűrtél ki belőle a Paraszti Jövendőben.

Lényeges azonban az is, hogy ennek a viszonynak a pszichológiája különbözik minden más hasonló viszony pszichológiájától. S ennek a ténynek – a mi történelmi adottságaink mellett – sokkal nagyobb volt, s talán még ma is nagyobb a realizmusa, mint a fejlett nyugati országokban. Bár a fokozódó gépesítéssel ez a sajátos pszichológia szükségszerűen módosulni fog, mégis valószínű, hogy ha változott formában is, de megkülönböztető jegyeiből mindig megőriz valamit. Egy növekvő állat vagy gabonafaj „gondozói” pszichológiája sosem lesz azonos egy gép kezelésének és irányításának a pszichológiájával. Legalábbis remélhetőleg. S hogy a kettő különbsége megmaradjon – nem a dialektika követelné ezt is: az egészség dialektikája?

De ha ennek a két viszonynak a pszichológiája alapvetően más, egyáltalán nem meglepő, ha ez a „másság” a magántulajdon–nem magántulajdon kérdésében is megmutatkozik. Mindenesetre: föld-, műhely-, üzem- és gyártulajdon olyan lépcsőfokok, melyek egyúttal jelzik is a megfelelő pszichológiai viszonnyal együttjáró biológiai–organikus motívum fokozatos csökkenését, és fokozatos áthelyeződését a „személytelenbe” és a „művibe”. Minden, ami „biológiai–organikus”, nehezebben és traumatikusabban szakad el a „személyestől”; s minden, ami „személytelen” és „művi”, hamarább képes előnyt találni és érezni, akár a nagyobb arányú autonóm szerveződésben, akár a megfelelő lebonyolítású állami–közösségivé válásban. Hogy a jövő mit fog ésszerűnek találni – a világ melyik részén mit, milyen formát, metódust – nemcsak hit és elszánás eredménye lesz bizonyára. Ha hinni akarok a fejlődésben, hinnem kell azt is, hogy az emberszabású eredményesség végső soron mindig döntőbb lesz, mint a hitek konzerválása.

A nálunk végbement változás során a parasztságot ezekben a mélyebb régiókban érte olyan sérelem, aminek a közérzeti következményeivel akkor is szembe kell nézni, ha a történteket nem vitatható történelmi szükségszerűségként fogjuk fel. A „műhelytől a gyárig” lépcsősor sérelme se elhanyagolható, de már a számaránynál fogva se lehet olyan jelentős, mint a parasztságé – amelyikből végül is feltöltődtek az új műhelyek, üzemek, gyárak. A mai munkásság erkölcsi–lelki tartalmainak és beidegzéseinek pszicho-szociológiáját a közelmúlt parasztságának élményeiből lehet nem kis részben kibontani. Hogy a parasztság elfelejtette a sérelmet? Sok tünet azt mutatja, hogy a földet – a friss ajándékot és a régtől birtokoltat egyformán – jobban elfelejtette, mint az elsajátítás módját. Azt tudja nehezebben megbocsátani, – ha nem az eszével, hát az idegeivel. Hogy a fiatalok majd végleg elfelejtik? Nagy történelmi távlatban, persze. De azért akad bőven olyan motívum, amit a jelen pszicho-szociológusai nem hagyhatnának figyelmen kívül. S legalább a kimondással és tudatosítással kellene annyit semlegesíteni belőle, amennyit lehet.

Egy csecsemőt egész életére traumatizálni lehet, noha a körülötte történtekből semmit sem ért, egy kamaszt a körülötte felborult családi élettel – s még lehetne sorolni a példákat. Naivság volna azt hinni, hogy a gyermekek, fiatalok semmit sem láttak–értettek abból, ami a váltás éveiben – nem mindig idillien és emberségesen – körülöttük történt. Az ilyesminek nyoma marad. S lehet, hogy már rég nem a saját föld után fognak nosztalgiázni (hiszen a bérmunkás státusnak is megvannak a csábító távlatai – vagy lehetnek idővel) – mégis, az átélt erkölcsi megrendülés, trauma – ha burkoltan és áttételesen is –, de valószínűleg sokáig kísérteni fog. S esetleg egészen más vonatkozásban és munkaterületen üt vissza az erkölcsi–történelmi csalódás. Mit jelentsen például, hogy 56–57 év a téesztagok átlagos életkora? – csupán az ipar munkaerőhiányát? A civilizáltabb életforma vonzását? Pszichológiai motívumokra – a fenti vonatkozásban – egyáltalán ne is gondoljunk?

Sokat mondjuk, hogy az új morál nehezen születik. De a munkához (általában), a tartósabb és hosszabb lejáratú egyéni tervekhez, az állami érdekhez stb. való viszony megbillentségének talán itt is kereshetnénk az okait. S akik ma ilyen megbillentség áldozatai, egész lelki magatartásukkal – akarva-akaratlan – traumatizálnak a családjukon, a szűkebb társadalmi körükön belül. S végül is: ilyen kis mozaiktényekből és mechanizmusokból tevődik össze és alakul ki egy nép jellemének, karakterének lassú, de folyamatos torzulása, – ha nincs helyesbítés, ami fogódzót ad a következő korosztálynak, nemzedéknek. A pszicho-szociológiai kutatás és igazmondás előfeltétele a helyesbítésnek; de ugyanakkkor a sérelmekbe való önpusztító elmerülésből is segít kilépni.

Csóti Külüs bácsi egyszer így fakadt ki előttem: „A sárig megaláztak, fiam, hogy fölemeljenek.” Nem mertem közbevágni a feldúlt udvaron, hogy a „jövő számára”. Valószínűtlenül „kicsi” kulák volt, de egy razzia szalmát talált a padlásán, ahol légvédelmi szempontból nem lett volna szabad tartani – s elítélték, bezárták. Mikor a szekszárdi fogházból a piacon vitték őket keresztül, az emberek sírtak, s ők összebilincselt kezüket föltartva köszöntek vissza, hogy „Szabadság!” – meséli.

Ha a polgárság arra kényszerült, hogy hibákat lásson be, melyeket a múlt, az öröklés kondicionált benne – ugyanígy, nagy általánosságban: a parasztságnak, a hierarchia legalsó pontján, mit kellett volna belátnia?

A sérelem mélyebb gyökerű, mint amilyen a tévé, a mosógép stb. öröme lehet. Ami persze szintén nagyon fontos. Mégis, annak az életérzésnek és erkölcsnek a minősége múlik az ilyen emlékeken, amivel s ahogyan átlép majd a parasztság egy új típusú polgáriasodás (értelmiséggé válás) fázisába. Nem tudom, csupán korlátozott egyéni tapasztalataim alapján nyugtalanít – és sokszor olvasom, hogy Téged is, sokkal gazdagabb tapasztalataid alapján –, hogy vajon nem billentett-e meg sok olyan erkölcsi értéket a parasztságban is a durva beavatkozás, amire éppen most volna szüksége az átalakuló társadalomnak. S nem hívott-e elő benne olyanokat, amelyek sok szempontból csak rusztikusabb ismétlései (és nem pozitív továbbfejlesztése) a polgárság történelmileg kicsiszolt, olajozottabb reflexeinek – és főképp retrográd beidegzéseinek.

Elméletnek és az alkalmazási mód kihatásának mindenesetre keservesen helyesbíthető, feledtethető hibája, hogy módot, lehetőséget nem adott a tulajdonhoz való viszony történelmi, erkölcsi, szocio-pszichológiai különbségeinek a figyelembevételére. A teljes kártalanításhoz valóban szegény ország voltunk – és vagyunk. De hogy a váltásnak – ha már az adatott a történelemtől nekünk, hogy ne fejlődve lépjünk túl a régin, hanem egy éles fait accompli után igyekezzünk úgy csinálni s rendet teremteni, mintha organikus fejlődés során jutottunk volna idáig –, hogy ehhez más stratégiát ne lehetett volna kitalálni, nem hiszem. A kérdés pszicho-szociológiája – ha csakugyan volna már ilyen – valószínűleg alaposabban tudná igazolni, hogy olyan átalakulási sémával küszködtünk és küszködünk, ami kevéssé egyezik történelmileg kialakult struktúránkkal. S nyilván ehhez kapcsolódik az is, hogy az egész átalakulási folyamat alatt hiányzott a viszonyainknak megfelelő elméleti és kísérletezési szabadság. S ezért feneklett meg minden távolabbra tekintő terv és elképzelés a saját struktúra kialakítására. Ami persze szintén rögös út s nem hoz azonnal rekord termést… A lengyel és jugoszláv példa mutatja. De talán több „elkerülhető rosszat” kerültek el? Ha igen – legalábbis töprenghetünk. Mert az indefferentizmus gyökerei ide is lenyúlnak.

De most már csakugyan nem akarom tovább igénybe venni olvasói türelmedet. Az eddigit is köszönöm! Különben pokoli lusta és nehézkes levélíró vagyok. De ez az eset más volt – olyan zsiliphez nyúltál hozzá akaratlanul, ami, úgy látszik, nagyon is nyílni akart.

Lehet, hogy ezek után még jobban megerősödött az érzésed „pszichikailag is urbánus értelmiségi” mivoltomról, – ahogy meditálok pl. néhány nem „urbánus” dologról. De szeretném is, ha így lenne. A bőrünkből nem tudunk kibújni. És ez a jó. De a bőrünket tágítani, az még jobb. Mint szépíró, látszólag talán más tájékon veszkődöm, mint ami a fenti töprengések után várható volna. De ez csak látszat, remélem. Nincs két táj, csak emberi táj van. S hál’ isten, sok ablak. Terézt valóan más ablakból nézve értelmeztem, mint ahogy most néhány „rázós” kérdést. A napi, a politikai, a kézzelfogható aspektus mellett azonban mindig nyugtalanít a másik – az ellenkező. S a kettő egymásba játszik. Montaigne-nek igaza van: ha a hasfájásomról vagy egy sötét sarok még sötétebb érdektelenségéről, vagy a legforróbban időszerű közérdekről írok és adok hírt teljes odaadással és elmerültséggel: mindegyikből ki fog ütközni az egyetemes igazság.

Terézt misztifikáltam? Vajon nem lehetséges, hogy talán mégsem én, hanem ő saját magát, abban a másik jelentésében, ami csak azért tűnik fel misztifikáltnak, mert nem annyira kézzel is fogható…? De ez már új passzus lenne.

Csak még egyet. Egyszer azt olvastam Pascalról, hogy többek között szenvedélyesen foglalkoztatta Párizs közlekedésének a megoldása, megjavítása – s talán tervezetet is készített hozzá. Én ezt gyönyörűnek találom. Minden mást megelőzve megírni a Gondolatokat, a Provinciales-t (ki-ki a magáét) – és ugyanakkor a jó közlekedés problémájával is foglalkozni… A fölös energiából.

Az eddiginél jobb „közlekedés” reményét adta nekem a leveled; s arra bízom rá a sajátomat is.

 

Tisztelő barátsággal sokszor üdvözöl

Mészöly Miklós