Lábjegyzet a dialógushoz

Az Írószövetség áprilisi elnökségi ülésén – ahol a szövetség lehetséges jövőjének kérdése került megvitatásra – nem lehettem jelen. Levélben küldtem el a hozzászólásomat. Az Életünk Szerkesztősége azzal keresett meg, hogy az ősszel újrakezdődő megbeszélések előtt szívesen közölnék a rövid szöveget. S hogy fűzzem hozzá azt, amit öt hónap után jónak látok. Ha csakugyan úgy vélhető, hogy ez hozzájárul a nyílt, kertelés nélküli beszédhez, nem tettem rosszul, hogy a levélmásolatot előkotortam. Mert valóban kotorni kellett – lévén az írónak nem elsődleges dolga, hogy efféle fogalmazványokon törje a fejét. Csupán köteles penzuma lehet, ha az ég borult.

Hozzászólásom az áprilisban még friss dilemmák gyakorlati gondjára, nehézségre keresett megoldást. Nem volt több, mint megvitatásra szánt néhány szempont, meggondolás. Az elmúlt öt hónap szélcsendben telt el. Ami bizonyára jó is; csak a vitorlásnak nem. Az őszi megbeszélésen igen sok múlhat; nem hagyva figyelmen kívül az országos válsághelyzetet. Ami bekövetkezett, sokéves előzmények aligha piacképes gyümölcse – társadalmi, gazdasági és állami életünk majd minden területén. És egyiket sem lehet elválasztani a másiktól. Így az írók, az irodalom, irodalmi élet problémáinak új típusú kiéleződése is szerves tünete az általános válsághelyzetnek. Ez még fokozottabb higgadtságra és előrelátásra int – mindkét oldalon. S egyben az alapok felülvizsgálására. Ahogy ez más területeken – ahol a kényszer szorítóbb és közvetlenül valutára számítódik át – történni is igyekszik. Ha másképp nem, az elvi megvitatás és mérlegelés szintjén.

Ilyen szándékkal említem meg itt – az őszi megbeszélések előtt – az „irodalompolitika” elvi problémáját. Ugyanis az írók – efelől nem lehet kétség – ebben látják minden baj és feszültség forrását. Mit jelent ez az önmagában abszurd szópárosítás? Nyilván sűrítmény-fogalomról van szó, miután ki-ki a maga mestersége, hivatása, munkája nyomán válogat a kínálatból s bök rá valamire, amiről úgy véli és tapasztalja, hogy a hal attól illatozik. Csepelen, Borsodban, az Alföldön más fogalmazás járja.

Úgy gondolom tehát, hogy a közgyűlés és az azt követő intézkedések az eddiginél élesebb megvilágításba helyezték azt a dilemmát, hogy valójában milyen gyakorlatilag lemérhető és értékelhető, irodalomfejlődést elősegítő szerepet tölthet be egy központilag függetlenített, többségi véleményalkotással nem befolyásolható, jogi–politikai hatáskörrel rendelkező irodalompolitika a társadalmunkban. Például, melyek azok az irodalmi értékek nálunk, melyek a gyakorolt irodalompolitika nélkül, minden kétséget kizáró módon és bizonyíthatóan nem születtek, illetve, nem születhettek volna meg? Vette már ezt számba valaki?

Sommázva három szempontot mérlegelhetünk.

Ha úgy véljük, hogy az irodalompolitika feladata az irodalom alakulását direktívaszerűen meghatározni, az épp taktikusnak ítélt eszközökkel befolyásolni – akkor ennek sikertelenségét és kilátástalanságát irodalmunk tárgyszerűen igazolja. Öregedő tapasztalat, hogy időtálló formában és szinten a politikának még soha nem sikerült az irodalmat irányítania, mivel az lényegénél fogva nem ismerheti a zsoldosságot s mindazt, ami vele jár. Az irodalom közege csak a manipulálatlan őszinteség lehet. S ha történetesen az ilyen feddhetetlen őszinteség tud találkozni a politika (irodalompolitika) szemléleti–művészeti követelményeivel, másról akkor sincs szó, mint arról, hogy ezúttal így valósult meg egy talentumáért valóban következetesen felelős író személyes szabadsága. S ha a mű ráadásul még értékes is, semmi indokoltsága nem lehet, hogy csodálatunkat megvonjuk tőle: hozzátartozik ez is a demokratikus pártatlanság etoszához. Ám még az ilyen szórványosabb jelenségek sem az irodalompolitika jogosságát és elvi szükségességét igazolják, hanem kizárólag és egyedül az őszinteség teremtő öntörvényűségének igazát. Ha nem ismernénk Gorkij vagy Majakovszkij mélységes meghasonlottságát és konfliktusát az „irodalompolitikával” (pedig annak éppen ők a máig idézett klasszikus „igazolói”), – legalább két jelentős példával gyengíthetnénk a fenti megállapítás érvényét. De nem tehetjük. Mint ahogy az albán Ismail Kadaré sem attól sorolható a legjelentősebb élő prózaírók közé, mert a műveit is átható elkötelezettség nem szakítható el az Enver Hodzsa nevével jelzett politikai érzülettől, szemléleti kalodától – hanem attól, hogy önmagát igazolja az őszinteség teremtő öntörvényűségével és nem egy ilyen vagy olyan „irodalompolitikát”. Az utóbbi csak csatlakozhat hozzá. Valamely más hangszerelésű irodalompolitika persze megteheti, hogy indexre tesz egy-egy Kadaré jelenséget – mint ahogy tesszük is –, de kultúrlény minőségünkben milyen indokoltsággal tehetnénk ugyanezt?!

Lépjünk azonban tovább: ha az ilyen vagy olyan szempontú ellenőrzést, mitizált éberséget és az ahhoz kapcsolódó döntést, adminisztratív végrehajtást gondoljuk az irodalompolitika speciális feladatának: az érvelés ismét bicsaklik. Az állam és a társadalom érdekeit védő ellenőrzésnek ugyanis – a világon mindenütt, ahol demokrácia van – maradéktalanul eleget tudnak tenni a törvényes és alkotmányos szabályozás arra hivatott szervei. Az ilyen célzatú szervek és szabályozók nálunk is rendelkezésre állnak az állampolgárok mindennemű tevékenységével kapcsolatban, a társadalmi lét minden területén. Ésszerűnek látszana, hogy többek közt ez is szükségtelenné tegye az irodalompolitika fantomszerű intézményszerűségét, kafkai közvetítő szerepét, az irodalomértés állami kinevezéssel megbízott hivatalnokait és e hivatalnokok személytelen bürokráciába vesző, alig áttekinthető, folytonos felelősség- és illetékesség-áthárítással működő apparátusát. Vízió, melyben az irodalom nem érezheti magát otthon, s amelytől – hogy ne fulladjon meg – szükségképpen függetlenedni akar. Ahogy lehet, és amikor csak lehet. S persze, marad a kérdés újra, hogy ilyen körülmények között az irodalompolitika hol és milyen értelemben fejthet ki egy maga számára is eredményesnek elkönyvelhető, irodalomérdekű működést?

Végül, ha bizonyos eszmei nevelés és meggyőzés folyamatos szorgalmazását, népszerűsítését tekintjük az irodalompolitika feladatának – ahhoz korlátlan lehetőséget nyújt a sajtó nyilvánossága és minden media. S majd az állampolgár eldönti, mit olvas és mit hogyan értékel. Az irodalompolitika fantomszerűen intézményszerűsített létét tehát ez sem igazolja meggyőzően.

Ez utóbbihoz azonban hozzá kell tenni, hogy a sajtó és media csak úgy válhat mindennemű párbeszéd eszközévé is, ha azok a demokratikus egyenlőség szellemében működnek. Ez nálunk nincs így. És ez nem csupán az eluralkodott és nagyon is kritikus rendeleti kormányzás gyakorlatának a következménye, hanem számos alkotmányos és törvényes kritérium „gumi” jellegének is köszönhető. A kritériumok egy része ugyanis kőtáblás véglegességűnek van nyilvánítva, viszont más „gumi” jellegű kritériumok a véglegeset is feltételessé teszik számos vonatkozásban, a rendeleti kormányzás révén. És ez kétségkívül olyan érzést tartósít és nevel ki az állampolgárban, hogy nincs „alkotmányos és törvényes” biztonságérzete. Ez az „alapokat” is érintő probléma az állami és társadalmi élet több területén – éppen a válsághelyzet kapcsán – már a hivatalos és félhivatalos mérlegelések közt is fel-felbukkant; legalábbis elvi szinten. Konkrétabban úgy, hogy bizonyos alkotmányos és törvényességi, másrészt kormányrendeleti kritériumok vajon nem túlhaladottak-e a változott és változó viszonyaink között; s vajon távlati kihatásukban nem fatálisan kényszerítenek-e már arra, hogy csupán elodázzunk, foltozgassunk (gyermekeinkre testálva a megoldás és elviselés idővel mind súlyosbodó terhét) – ahelyett, hogy lényeg szerint reformáljunk. Ez azonban már más téma; és a szakszerű kompetenciát tekintve más asztal is.

Annyi bizonyos, hogy az írók, az irodalom, az irodalmi élet, az Írószövetség külső tényezőkhöz is kapcsolódó kérdésgubancai szükségképpen nem lehetnek mások, mint az országé. A demokrácia megemésztésén múlik minden. S a rossz emésztés következményei – bocsánat – közismertek. Magam részéről az elmondottak ellenére is azt hiszem, hogy az „irodalompolitika” még sokáig speciális és káros kísérőjelensége lesz irodalmunknak. Mint ahogy a lényeget érintő reformok elkerülhetetlenségét is további súlyos, eszme- és módszer-pórázokért hozott áldozatok után leszünk csak képesek politikailag belátni. Mikor majd az élet hajtja be az elveken az adósságot. Ez az én reálpolitikus pesszimizmusom.

Tehát semmit se tegyünk? Ez a gyermek igazságtudatának daclogikája volna. Meg kell kísérelni azt lakályosítani, ami van; s világossá tenni, hogy éppen a nemzeti politika érdekeit is szem előtt tartva, miben nem tehet engedményt az irodalom, az írói etosz.

Az Írószövetség kapcsán felmerült problémagóc törpének tűnhet az ország mai válsághelyzetében. Ennek ellenére kockázatos hiba volna lebecsülni a fontosságát. És hogy maga a politika is mennyire érzi az írók és irodalom nélkülözhetetlenségét, éppen az mutatja, milyen szívós erőfeszítéseket igyekszik tenni adott esetben (históriai példatár igazolja), hogy az üresedő, népszerűtlenedő, szabotált pályán „csapatot és játékot” galvanizáljon. S mivel ez nem vált be eddig sem, valószínű, hogy a jövőben sem lesz más a helyzet. Közös érdek tehát, hogy olyan párbeszéd, beszélgetés kezdeményeződjék, amely nem a „galvanizációs” megoldásba torkollik szükségképpen. Igazság szerint párbeszédről még nem beszélhetünk, mert a nélkülözhetetlen feltételek változatlanul nincsenek meg hozzá. A párbeszéd felé mégis úgy lehetne megtenni az első lépést, és az előkészítő beszélgetések szellemi szintjét méltóbbá tenni a tárgyhoz, ha a politika képes volna reálpolitikusan felülemelkedni a maga hatalmi, ideológiai monopolhelyzetén (amire gazdasági téren már sok szempontból rákénytelenedett) – s képes volna az irodalmat a maga történelmi távlatában és százados tradíciókba ágyazott jelentőségében érzékelni. Szerintem ennek a hiánya a párbeszéd kibontakozásának legalapvetőbb akadálya. Több évtized tényei és tapasztalatai mutatják például, hogy a nálunk gyakorolt irodalompolitika mindenekelőtt arra kész, hogy kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel kiszámítható) rapszodikussággal belehajszolja, merevítse magát a legkülönbözőbb előfeltevésekbe, eleve bizalmatlanságból táplálkozó aggályba, félelembe, miszerint bármikor elkövetődhet valami. Amit büntetni, tiltani, megtorolni kell. Az ilyen alapbeállítottság – legyen szó hatóságról, intézményről, döntésre jogosult személyről – csupán a policáj munkaterületén lehet indokolt. Minden egyéb területen – de legfőképp a szellem, a művészet területén – nemcsak az emberi, állampolgári, hivatásbeli önérzetet sérti, hanem fertőző ragaccsá lesz, mely mindennapos társadalmi szokássá neveli az eleve-gyanúsítást. Úgy volna egészséges tehát, hogy mikor az írók és az irodalom a politika pillanatnyi vagy nem pillanatnyi kalkulációin, cél- és eszmestratégiáin túl pillantják meg a maguk számára egyedül hiteles és lehetséges igazságot, akkor nem „bűn” követődik el, hanem pontosan az valósul meg, ami minden demokratikus társadalomban a művészet és irodalom legtermészetesebb értékmérője s egyben masszív háttere és alapja a kultúrájukkal kapcsolatos jogos büszkeségüknek. Az ti., hogy irodalmuk és művészetük képes meghaladni az átlagkortársi szempontokat, kis célszerűségeket: vagyis szembesít, figyelmeztet, előreszalad, jelent, sőt, katartikusan túloz is, mint az éjszakába előreküldött járőr, hogy a riadó a kisebb veszélyre is ébressze, ne csak a pergőtűzre és omlásra, későn. Ady, József Attila, Babits vajon írói extravaganciából láttak sokkal-sokkal messzebb – mint annyian a korszak (minden korszak) sosem nélkülözhető és hiányzó szerepvállalói közül? Kényes kortársi kérdés ez (sine ira et studio), de tacitusi logikával és nyíltsággal alig megkerülhető. S aztán: hogyan szaladt előre a mi mai pszichénkbe és mindennapos demoniánkba Baudelaire, Rimbaud, Dosztojevszkij, Kafka – akiket az irodalompolitika olyan nagyvonalú biztonsággal kísérelt meg száműzni a tudatból, mint a felsőbbrendű ítélőképesség beavatottja – amikor és ameddig kellett… A képletet még abszurdabbá teszi, hogy ilyen szemlélet és gyakorlat mellett a száműzött művek és szerzők folyton cserélődhetnek is – sőt, a szerencsés száműzöttek újrakoronázására is sor kerülhet. Mint ahogy történt is. S mivel ha a szemlélet és a felsőbbrendű ítélőképességre való jogformálás motivációi csupán szolidabbá, bátortalanabbá mernek válni az ún. „olvadás” időszakában, de lényegét tekintve nem változnak – írók és művek továbbra is áldozatul eshetnek ennek az irodalompolitikai libikókának. Ma sokkal lanyhább gyakorisággal történik ez, bár ugyanolyan hathatósan, ha kell.

Végül gondoljuk meg: mikor büszkén emlegetjük „haladó hagyományainkat” – egyébként épp az irodalompolitika találta ki ezt a tetszés szerint gyurmálható fogalmat –, gondolunk-e arra, hogy a szóban forgó művek korántsem valamiféle mai értelemben működtetett irodalompolitika normái szerint születtek meg? Jóllehet adminisztratív akadályoztatásban a múltban sem volt hiány. Csupán mégis úgy fordulhatott, hogy majd kivétel nélkül a könyvnyomtatás révén maradtak ránk a „haladó hagyományaink”, nem kéziratban vagy „szamizdatban”. És talán még az is kimutatható volna, hogy lényegesen kisebb késéssel jelenhettek meg, mint sok vitatott mai mű. Mindenesetre érdemes volna a „késések”, a dokumentálható „elvetélések” összehasonlító statisztikáját is elkészíteni egyszer, mondjuk, a reformkortól máig. Bizonyára elgondolkoztató tanulságul szolgálna. (Ha nem is teljességre törekedve, de kimerítő és részletes kortársi jelentést írt erről a hallgatásba csomagolt kérdésről Domokos Mátyás – az Újhold Antológia 2. számában.)

Mert úgy van az, hogy a jó és tartós irodalom mindig valami átlagkortársinak az ellenében jön létre. Még a Paradicsom irodalomtörténete is erről tudósítana – ha volna Paradicsom és volna irodalomtörténete.

Adjuk hát meg a jogot újra a mai magyar irodalomnak is, hogy a büntetés, tiltás, meghurcolás mindig újra felbukkanó fenyegetése nélkül testálhasson olyan hagyományt, melyből majd a jövő választja ki, hogy mit ítél és érez „haladónak”. Hogy mire van szüksége belőle. És ne mi vállalkozzunk a kiszűrésre, a szülés-megszakításra. Mert végre is ilyen egyszerű a demokratikus nyíltságú, egyenrangú felek közti párbeszédhez szükséges alapfelismerés, alapgondolat. A párbeszédre mindkét félnek szüksége van a mi determinált s főképp a mai válsághelyzetünkben. Bizonyos vagyok benne, hogy írótársadalmunk hangulata, kedélye nem különcködésből rossz, néha indulatos, máskor lemondóan legyintő és maga várába húzódó – hanem felelősségteljes aggodalomból, irodalomféltésből és az írói etosz és önérzet évtizedes sérelmeinek következményeképp. Mi hatvanhat évesek nem keveset éltünk meg és tapasztaltunk a magunk bőrén, életpályánk széttördeltetésébe belekényszerülve, illúziókat és terveket eltemetve. És az életpálya nem reverzibilis. Nem ezt az életpályát kívánom a tőlünk fiatalabbaknak. A mai politika, irodalompolitika sem kívánhatja ezt, ha a saját kényszerein vagy rögeszméin túltekint. Noha ez sok szempontból – és szükségképpen – még skizoidabb osztályrész (ha megvan hozzá a kellő érzékenység), mint az író számára a kényszerű és kiporciózott hallgatás vagy a redukált írói lét. Ugyanis az irodalompolitika számára – ha már lennie kell – az volna (lett volna) az ideális működési gyakorlat, ha következetes maradhat, s nem kényszerül időről időre ellentmondásos és rebbenés nélkül vállalt öncáfoló elvek, szempontok, értékelések képviseletére és ennek megfelelő döntésekre. Igen, ha eszmei és esztétikai normáihoz hű maradhatott volna. De még a dialektikus változás és váltás természetes logikájához sem tarthatta magát következetesen, mert szolgálnia kellett (s vajon kell-e ma is?) számos nyilvánvalóan átmeneti és mulandó, irodalom- és művészetidegen kívánalmat. S tette ezt mindig egyértelműen úgy, mintha valami új véglegesre való rátalálás fogalmazódna meg, minden alkalommal. Ha ebben mégis van dialektika, mindenesetre sajátos formát ölt: az antitézis szorítódik ki belőle s csupán a tézis módosul, változik, nem ellenőrizhető és vitatható indítékok alapján. Bíznunk kell abban, hogy az őszi megbeszélésen – a nyári szélcsend andaxynja után – megtevődik az előkészítő lépés a tárgyszerű és demokratikus párbeszéd felé; higgadtan felmérve, hogy változó viszonyaink között milyen szabályozó kritériumok bizonyulnak túlhaladottnak. Röviden: a silenciumoknak, a bel- és külföldi publikálás szabadságának, a lap, folyóirat, egyesület, egylet stb. alapításnak, a szabad társulással létrehozott könyvkiadásnak, a szerkesztői és kiadói elfogadástól függetlenített szerzői felelősség világszerte és korábban nálunk is hagyományosan bevált szisztémájának problémaköre ez – hogy csak a legfontosabb feszültséggócokat említsem. Kiegészítve a nálunk és térségünkben legérzékenyebbnek mutatkozó legfontosabbal: az állam biztonságát és külpolitikai érdekeit sértőnek vélt írói megnyilatkozások problémakörével. A párbeszédnek – miután politikai rendszerünk érzékenysége ebből a szempontból radikálisan más mechanizmussal jelez, mint számos más országban, melyeknek hasonló írói megnyilatkozásait viszont mindig készségesen kiadjuk, közöljük –, a párbeszédnek feltétlenül ki kellene terjednie erre a feszültséggócra is. Sőt, megfontolva, hogy nem volna-e célszerű ezt a kérdést a megvitatás során az egyéb szabályozó kritériumok kérdésétől elválasztani. Hiszen az ütközések és retorziók java része ehhez a „forró ponthoz” kapcsolódik. E megvitatás során lehetne arról is eszmét cserélni, hogy a vitatott megnyilatkozások, művek nyilvános ismertetése pro és kontra értelmezése, a hivatalos álláspont kifejtése és okadatolása: vajon nem védené-e jobban s főképp távlatosabban az államérdeket a világ előtt, mint az elhallgattatás. Mint ahogy mi is tekintélyt kiváltó magabiztosságot érzünk ki abból, ha tapasztaljuk másutt, hogy nem a tiltás módszerével élnek. Másrészt nagyon valószínű, hogy épp az ilyen „forró pontok” nyilvános tisztázása fejlesztené kívánatos és hatékony módon a hazai politikai gondolkodást, kulturáltságot. Ráfér; mivel nem iskolázhatta magát igazában a reformkor óta. Mai legnagyobb kérdőjelünk pedig éppen az, hogy válsághelyzetünk szorításában lesz-e erőnk, talentumunk, nemzeti egyetértésünk egy legvégső óráig halogatott új reformkor megalapozásához. Ez a kérdés… stb.

Azt gondolom, hogy az írók és a politika párbeszéde döntően és modellszerűen reformkérdés is. Magam részéről – a már jelzett reálpolitikus pesszimizmusommal együtt – reformpárti vagyok: félek és gondolkodom. Az utóbbit ugyanis épp az előbbi szoríthatja még nagyobb felelősségre s egyben szívós következetességre. S ha igen, ennyi az én reálpolitikus optimizmusom. Talán nem sok, de hamisság volna többet mutatni. Ebben a kevésben viszont bízom. S ennek a jegyében az őszi megbeszélés sikerében is. Hogy kölcsönös lesz a készség kiutat találni s nem szőnyeg alatt hagyni az évekig oda sepertet.

 

Kedves Barátaim,

 

sajnos nem lehetek jelen az elnökségi ülésen. Szeretném néhány pontban tisztázni, hogy több elnökségi, választmányi taggal való beszélgetés után magam hogyan látom a szövetség helyzetét – és mi tehető még. Egyúttal számos írótársam hozzám érkezett véleményét is mérlegre tettem.

1. Az eddig követett vezetési módszer kockázatos mínuszokkal nem vált be. Tovább menni ezen az úton teljes erkölcsi hitelvesztés.

2. Legfőbb tanulság, hogy a szövetséget illető ügyekben – az egyébként is törvényesen előírt – írásbeliséget kell kérni és igényelni. E nélkül érdemi kérést, kívánalmat, közlést stb. a szövetség nem vehet figyelembe.

3. Az elnök és az elnökség egyetlen tagja sem folytathat egymaga érdemi tárgyalást hatóságokkal oly módon, hogy bármire is elkötelezi magát azzal az ígérettel, hogy vállalja az elnökség többi tagjának utólagos meggyőzését. Egyszemélyűleg csak a közlés, kérés, kívánalom stb. közvetítésére jogosult bármelyik elnökségi tag.

4. Ha egy ügyet az elnökség kivételesen fontosnak ítél, ne csak a választmány véleményét kérje ki (választmányi gyűlés), hanem körlevél formájában ismertesse a problémát a teljes tagsággal, módot adva a levélbeli hozzászólásra. Utóbbiakat összegezze a titkárság és ismertesse az elnökséggel, a választmánnyal.

5. A már megszavazott kooptálást most már vállalni kell, kiegészítve az alapszabályszerűen következő három tag behívásával.

6. Határozatban kell leszögezni, hogy az alapszabálysértő kooptálás nem a szövetség elképzelése volt a válság enyhítésére, hanem egy kényszerhelyzet rendkívüli automatizmusának jobb híján vállalása, hogy a szövetség léte, a választmány és a vezetőség szolidaritása megóvassék. Ennyiben morálisan tisztázottnak érezhetjük magunkat. Az eset azonban semmilyen precedensül nem szolgálhat a jövőre nézve.

7. A vezetőség munka- és döntésnehézségeinek megvitatására és feltárására minél előbb taggyűlést kell összehívni.

8. Az összeszűkült keretek között a szövetség igyekezzen az eddiginél bátrabban autonómnak érezni és tekinteni magát – és minél dinamikusabb munkát végezni. A jogok csorbítása – egyidejűleg azzal, hogy a vezetőség megválasztását a felügyeleti hatóság nem vétózta meg s látszatra tolerálta – a hozott intézkedések mégis félreérthetetlenül a vezetőség és választmány iránti hivatalos bizalmatlanságot voltak hivatva jelezni. Sőt, nem valamilyen szövetségi ténykedésre válaszul, hanem előlegezve a bizalmatlanságot, miután a jogcsorbító intézkedések meghozatala időpontjában az új vezetőség gyakorlatilag még meg sem kezdte a működését. A mindennek ellenére posztján hagyott vezetőség számára mindez indirekt ösztönzést is jelenthet, hogy a bizalommegvonásban pozitívumot is találjon: ha megszűkült keretek között is, de öntevékenyebben működjön és tervezzen.

9. Dolgozzon ki az elnökség és a választmány tervet irodalmi esetek megszervezésére, méltó helyen, magasabb helyárakkal, rendszeresítve külföldi írók meghívását is, hogy mélyítsük a nemzetközi írótárs-kapcsolatot. Ha nincs szövetségi pénzkeret rá (elhelyezés stb.), a tagság segítségét kell kérni körlevélben. S egyben a tagságot is tájékoztassuk a tervekről, illetve tőlük is kérjünk ötleteket, javaslatokat a szövetség munkájának bővítésére, színesítésére.

10. A külügyek kérdését újra fel kell vetni az illetékesek előtt. Ha negatív a válasz, a Szövetség is kösse korrekt feltételekhez külügyi vonatkozásban a maga szövetségi jelenlétét és részvételét. Az egyes írók ilyen ügyekben hozott személyes döntéseit viszont magánügynek kell tekinteni, nem kapcsolhatók össze a szövetségi állásponttal és gyakorlattal.

11. Az irodalmi díjak terén miniszteri rendeletre a szövetségnek még az ajánlási kompetenciája is megszűnt. Miután az ajánlás eddig is teljességgel formális volt, még indokoltabb, hogy a szövetség a jövőben adjon ki évenként – egy vagy több más-más névvel jelölt – irodalmi díjat. Ezeket a díjakat pártatlan, szélesebb spektrumú bírálóbizottság szakértelme és – ahogy kívánatos – irodalmi tekintélye fémjelezze. A díj tüntetően és kitűntetően ne pénz legyen.

12. Az Írószövetség saját lapjának, folyóiratának kérdését ugyancsak ismét fel kell vetni. Ha másképp nem megy, gondolni kell mecénások felkutatására, géemkás pénzügyi lehetőségekre, előfizetés-szervezésre stb. Meglehet, hogy a manipulált nagy példányszámok korában éppen a jól és jó helyen terjesztett kis példányszámú lap, folyóirat biztosít nagyobb valóságos olvasottságot és hatást. A Nyugat 700 példányos volt?

13. Ne a politikára járjon az agyunk, hanem a politika autonóm, következetes és cselekvő meghaladására. Az Írói mesterségünkhöz méltó meghaladásra és gyakorlatra.

14. Emlékeztessük magunkat egy ötvenes évekbeli pap szavaira: Majdnem minden jogunkat elvették, de még a maradék is elég volna, hogy az eddiginél sokkal hatásosabban tegyük a dolgunkat.

15. Utolsó megjegyzésként: miután pillanatnyilag a szövetségnek nincs publikációs lehetősége, a havi értesítő anyagát és nívóját kell – a legszükségesebb hírközlés mellett – az éppen adott eszmeállásfoglalások rögzítésével megemelni. Ám ha ezt tesszük, semmiképpen sem úgy tegyük, mint a legutóbbi számban, ahol a kooptálást olyan ködös selyempapír-csomagolásban közöltük a széles tagsággal, mintha valóban nekünk kellene védekeznünk a hatóságaink előtt és kitaníttatva lennünk törvényességből olyasmi miatt, ami a legkevésbé sem a saját főztünk.

 

*

 

Ennyi. Azt hiszem, az eddigi tanulságok után nem nagyon lehet vita közöttünk. A szövetség higgadt és autonóm működése, tekintélyt tartó visszahúzódása az üresjáratú politikai csatározástól: talán ez biztosíthatná a nyílt konfrontáció veszélyének elkerülését. Ami a mai cseppfolyós politikai helyzetben nem lehet cél – főképp, ha az erőviszonyok tudatában az adminisztratív következményeket felelősségteljesen végiggondoljuk. Az Írószövetség a maga működésének irányításával azokért az egyes írókért is érezhet felelősséget, akik mégha egyet is értenek a szövetség működésével, gyakorlatilag mégsem képesek egyformán talpon maradni valamely fölerősödött hivatalos szélben. De a nyílt konfrontáció melletti döntés meg is haladja az elnökség és választmány felelősségvállalásának határát a mostani helyzetben. Hiba volna ilyesmit kockáztatni a teljes tagság véleményalkotása nélkül – akik végre is megválasztottak bennünket.

Kivárás, időnyerés, dinamikus és minőségi szövetségi munka, nyílt és összehangolt ügyintézés (kivédendő az egység megbontására irányuló, sőt, fokozódni látszó kísérleteket) – legáltalánosabban talán ez volna fontos most. És a tizenöt pontba szedett kérdés-gócokat megvitatni, kiegészíteni, s amit lehet, gyakorlattá tenni. Jó tanácskozást kívánok.

Mészöly Miklós