Egy közgyűlési vita elé

Amennyire érzékelni lehetett az elmúlt hetekben, közgyűlésünket szokatlanul aktív hivatalos aggodalom előzte meg. S amennyire ugyancsak érzékelni lehetett, ez a szokatlanul aktív aggodalom egyáltalán nem állt arányban az írók aktív érdeklődésével. Sőt, épp az utolsó hetekben, hónapokban következett be olyasmi, ami nagyon hasonlít az egykedvűséghez, a jobb híján felülemelkedés kiábrándultságához. S lévén írókról szól, megerősödött a tartózkodásba csomagolt közömbösség olyan tények és döntések iránt, melyekre a politika masinériája nyomta rá a bélyegét, nem a dialóguskeresés. Kertelés nélkül állapíthatjuk meg, hogy szövetségünk – a végre titkosan választott elnökséggel és választmánnyal az élén – hároméves működése során szinte egyetlen fontosnak mondható eszmei, morális, személyi és gyakorlati kérdésben sem tudta választmányi szavazattöbbséggel támogatott álláspontját elfogadtatni a felügyeleti szervekkel. Kivétel a honorárium-ügyek bizonyos fokú rendezése; ez azonban nem volt több, mint a javadalmazások általános rendezéséhez való megkésett felzárkózás. Választmányunk eszmei állásfoglalásairól, gyakorlati javaslatairól bárki tájékozódhatna, ha az elmúlt három év jegyzőkönyveit nem csupán vitatható kihagyásokkal tették volna publikussá. Így most, a közgyűlésünk pillanatában sem lehet világos a tagság széles körében, hogy a mendemondákká mitologizálódott írószövetségi ügyekben a választmány és elnökség tagjai konkrétan hogyan és miben foglaltak állást, mit mondtak, és mi volt az érvelése a felügyeleti szerveknek. Mégsem tartanám helyesnek, ha ennek az elmúlt három évnek rosszízű csontjain változatlan logikával és szenvedéllyel rágódnánk. Ami elmúlt, legyen mementó, hogy ez az út kockázatmentesen egyik fél számára sem járható. Feladatunk, hogy higgadtan és felelősségteljesen próbáljunk új légkört teremteni, és a szövetség egészséges működésének a politikával egyetértésben új kereteket formulázni. Kérdés, hogy ez a borús november valóban alkalmas időpont-e. Magánvéleményem, hogy nem volt szerencsés döntés a közgyűlés összehívását mostanra időzíteni. Sok körülményből lehet következtetni arra, hogy pillanatnyilag a politika nincs abban az ideális helyzetben, hogy – épp az Írószövetség és az irodalmi élet vonatkozásában – a maga számára is megnyugtatóan garantálható, távlatosabb elképzelése legyen. Arról ugyanis, hogy miként lehetne az eddig folyamatosan megfeneklett párbeszédet életre galvanizálni, másrészt a látványos szavazattöbbséggel nyilvánított, és korántsem „államellenes” igényekre, javaslatokra demokratikus partnerként válaszolni. Magyarán és őszintén: nem előlegezett gyanakvással átszőtt hatalmi pozícióból. Ugyanígy az Írószövetségünk egészét sem érzem a közgyűlésünk pillanatában kellőképpen felkészültnek arra, hogy szempontjait, állásfoglalásait és javaslatait egyetemlegesen úgy fogalmazza meg, hogy az a kívánatos új légkör megteremtését indulat és szenvedélyesség nélkül szolgálja – vagyis higgadtan, jóllehet elvi következetességgel, ami el is várható. Ha tévednék ebben, annál jobb. Viszont ebben az esetben is arra tenném a hangsúlyt, hogy ne a sérelmek litániájába süppedjünk bele, hanem minél több ésszerű javaslatot tegyünk a szövetség és az irodalmi élet demokratikusabb működése érdekében. És határozzuk el, hogy másfél év múlva – vagyis felező időben – rendkívüli közgyűlést hívunk össze. Ezt az indokolhatná szerintem, hogy mai közvetlen előzményeink és körülményeink közepette feltehetően kevésbé tudunk távlatosan megítélni tényeket és összefüggéseket. Egy ilyen közbeiktatott közgyűlési önellenőrzés remélhetően elejét vehetné, hogy új hibás mechanizmusok a szövetség működésében az elmúlt hónapok patthelyzetévé merevedjenek. Egy ilyen döntés mind a politika, mind az írótársadalom számára hasznos és korrekt volna.

Meggyőződésem ugyanis, hogy az írók – még az elmúlt három év tapasztalatai ellenére is – őszintén azt szeretnék, hogy a szövetség ne süllyedjen vissza sótlan sóhivatallá, ahová csak a fizetett hivatalnokok járogatnak be. Mert ha a légkör nem változik, fenyeget ilyen veszély. Egy írónak ugyanis nem feltétlen életszükséglete az Írószövetség. Mennyivel vonzóbb egy irodalmi baráti társaság, egy kávéházi sarok és természetesen a saját íróasztalunk. Sokszor úgy tűnhet, hogy a politikának fontosabb az Írószövetség mégha csak formálisan vegetál is (hiszen annyi éven át ezt tette) – mint nekünk. Pedig talán mégsem így van ez. Számunkra is fontos lehetne – ha volna lehetőség rá, nem csupán mechanikus kudarcokra. Ha olyan fórumként működhetne, ahol az írók a maguk moralitásának és felelősségérzetének megfelelően a világ számára is rangos tekintéllyel képviselhetnék valamennyi magyar író demokratikusan pluralista összességét. És ez nem kevés. A politika megérezhetné, hogy ez az ő érdeke is. Hogy ez megteremtődjék, ennek kellene itt megkeresni a lélektani és gyakorlati-politikai feltételeit. Ám arról is nyíltan kell beszélnünk, hogy a valóban túlélő, az örök irodalom hátán mindig is púp volt és mindig is púp marad az ún. politikai felügyelet szisztémája. A jó művek mindig is függetleníteni tudták magukat az ilyen korlátoktól. József Attila művéről lyukas borsóként peregtek le a mulandó politikai megítélések és kiátkozó kísérletek. A példák számosak. Az ún. irodalmi élet azonban – a lélegző irodalmi élet – nagyon is megsínyli, ha ez a púp túlméretezett. A légszomjas irodalmi élet pedig kiszámíthatatlan módon tud visszahatni az egyéni alkotókedvre, sőt a minőségre is. És a példák itt is számosak. Ilyen organikusan függ össze minden a szellemi és irodalmi élet érzékenyebb szervezetében. Mindezt a közhelyet csak azért mondom el, hogy segítsek hangulatot teremteni azokhoz a radikális felismerésekhez, melyek az új légkör megteremtéséhez szükségesek. Ezek közt is első helyen kell álljon az, hogy eleve zsákutcás kiindulópont egy olyan gyakorlat legalizálása, mely szerint választhatunk ugyan titkosan a szövetségünkben, de a szövetség működése az esetek döntő többségében a közkívánattal ellentétes módon alakul. Olyan szövetségnél, mint a miénk, egy idő múlva ez érthető módon abszurd és skizofrén helyzetet teremt – cervantesi értelemben. S mint tudjuk, Cervantes hőse nincs híján a komikus elemnek. Nem csodálkozhatunk, hogy sok lélekben is felnőtt író elutasítja ezt a szerepet. Végre is nem vagyunk de facto politikusok, szövetségünk sem de facto politikai aréna – mégha a politika tényei tükröződnek is benne és bennünk. A mi törvénykönyvünk keservesen más. Más emeleten érzékeljük, értékeljük és ragadjuk meg a valóságot, mint a politika. Nekünk képességeinkhez mérten az igazságot kell keresnünk, azt kell finomítanunk és meg kell kísérelnünk katharzissá tenni. Vagyis nem végrehajtunk valamit bármi áron, mert szükségesnek véljük, még akkor is, ha a hozzá csatolható igazság-ismérvek nem tisztázhatók, és a jövőre nézve a legkevésbé sem garantálhatók. A politika keservességéről és felelősségéről beszélek. Ez a szembeállítás nem minősítés. Csupán az emberi történésben törvényszerű szerepmegosztásra utal. A fejlődésben akkor teszünk egy lépést, a politika akkor válik nemzetérdekű művészetté, ha ezt a szerepmegosztást nem hatalmi fölénnyel akadályozza, hanem dialektikus együttműködésként képes értékelni. A demokrácia gyakorlata folyamatosan erre igyekszik törekedni. Azt hiszem, ennek az általános elvnek a mi gubancos szövetségi ügyeinkben is megvan az érvényessége. Fölismerni, hogy szövetségünk működését nem szabályozhatják olyan elvek, számítgatások és módszerek, mint a politika parlamentjét. Jóllehet az sem elhallgatandó, hogy a mi determinált éghajlatunk alatt a legragyogóbb hagyományaink tanúsága szerint az írók a politika parlamentjében is emlékezetes erkölcsiséggel, távlatos éleselméjűséggel tudtak helytállni. A világ azonban megváltozott. A szabadságról – mondhatjuk, hogy mindenütt – minden eddiginél haladottabban manipulált és csonkított fogalmaink vannak. A mi tyúkólnyi játékterünkön történetesen nemcsak az a baj, hogy nincsenek köztünk Kölcseyk, Eötvösök – hanem az a fontosabb tragédia, hogy a politika és szellemi–irodalmi szféra között – államszerkezeti és történelmi okokból – adminisztratív intézkedésekkel bármikor tovább mélyíthető szakadék tátong. S ennek már hosszú évtizedes előzménye van. Ködösítés volna eltagadni, hogy ez a szakadék mit pusztított irodalmunkban az elmúlt évtizedek során – és még ennek ellenére sem olyan fejlődés és alakulás következett be a valóban kiemelkedő, merőben különböző típusú művekben, amilyet a sokszor változó elvek és követelmények szellemében a politika remélt. Ez az irodalomtörténeti faktum mind az írók, mind a politika számára megteremthetnék azt a kívánatos felismerést, hogy az általános minőséget, a szemlélet- és ítéletalkotás tágasságát elősegítő gyakorlati magatartás az volna, ha mulandó csatározások helyett – melyek csak az írói energiát pufogtatják el hiábavalóan, és a politika is csak phirrusi győzelmeket arat velük – a két szféra a maga sajátos szerepkörét tekintené elsődlegesen fontosnak. És miután a történelmi determinánsok úgy hozták, hogy szoros közös háztartásban kénytelenek élni, keressék és találják meg a korrekt és demokratikus egymás mellett élés hagyományainkhoz méltó feltételeit. Más indokoltsága nem lehet annak, hogy itt vagyunk, csak ez. Ma is sokat beszélünk reformokról. Próbáljunk legalább töredékesen hasonlítani szellemben, etoszban, közös ügyeink intézésének stratégiájában a legendás reformkor nagyjaihoz.

Illő, hogy a technika századában ne ilyen ómódi pátosszal fejezzem be a mondandómat. Már a kisiskolásoknak tanítjuk, hogy az önszervezésű rendszerekben a pozitív visszakapcsolásnak semmivel sincs kisebb szerepe, mint a negatív visszakapcsolásnak. Utóbbi nélkül az előbbi paralizálja a rendszert. És fordítva. Mi írók úgy véljük, hogy a magyar irodalom a magyar történelmi valóságon belül mindig is döntő módon töltötte be a negatív visszakapcsolás sokszor hálátlan szerepét. Hanyatlása, aritmiája, tompulása és elkedvetlenedése mindig is baljós tüneteket okozott abban az önszervezésű rendszerben, melynek szellemi–testi egységét nevezhetjük csak joggal egészséges Magyarországnak.