A Guevara-jelenségtől Helsinkiig

Azok közé tartozom, akiket annak idején Guevara vállalkozása – társadalmi és történelem-filozófiai vonatkozásai révén – íróként is megrendített és bátortalan reménnyel töltött el. Akkoriban sokan osztoztunk ebben. A vállalkozás példázatossága ragadott meg, a védtelenség radikalizmusa, ami mindig időszerű lesz, amíg a politika nem tud változtatni az eszközein. S elmondhatjuk, hogy a politika eszközei olyan erkölcstelenek, hogy velük szemben nehéz elképzelni erkölcstelen tiltakozást. Ami Bolíviában történt, nem ok nélkül mitizálódott. Etikai megalapozottsággal tudta újra hitelessé tenni a nemzeti felszabadító harcon túlmutató példaadás igényét, a már-már „vallásos” elhivatottság-tudatot, a szerep megformálásának biztonságát, a saját passzív, tudatosan kiszámított stációit, s saját halál értelmességéről való meggyőződést. Ebben tényleg volt valami „jézusi” elszántság. Már pedig, ahol és amikor az igény akarja, „jézusok” akkor is születnek, ha nem születnek. Gondolni kell rá, hogy talán mégsem puszta divatból kerültek föl szerte Európában (és nálunk is) a diákszobák falára a fölrajzszegezett Guevara-képek. Vagy talán a divat nem mindig „mély” is? Guevarának elsöprő naivitása arányaival sikerült nem évülő üzenetet megfogalmaznia: a bizonytalan kimenetelbe vetett remény távlati nélkülözhetetlenségét. Magyarán: az anakronizmust komponálta át eséllyé és realizmussá – a maga ágrólszakadt „ballonkabátosaival”. S ez nekünk – itt Közép-Európában, és különösképpen magyaroknak – nem idegen üzenet. Százados gyakorlatunk és mindennapos életgyakorlatunk üzen ugyanígy. A mi realizmusunknak s a számunkra lehetséges észszerűségnek is pontosan ebben van az akrobata-specifikuma. Ha ugrunk – azaz, ha muszáj ugranunk – alattunk nincs háló. Viszont ugrás nélkül valószínűleg az identitásunk is rég elveszett volna. Olyan térség ez – mondhatjuk keserves poézissel –, ahol skizofrén premisszák nélkül csak lemenni képes a nap, de nem fölkelni…

Szükséges azonban hozzátenni, hogy ezt a helyzetet kemény igazságtalanság volna az itt élő népek alkati nyugtalanságának és elégedetlenségének betudni. Sokkal inkább művi sorshelyzetről van szó, aminek az újraharmonizálása se múlhat másokon – ironia saeculorum – csak azokon, akik a helyzetet összeszegecselték. És maguk is békát nyeltek vele. Ha ma úgy vélekedünk, hogy Yalta világelrendező előrelátása semmivel sem haladta meg Versailles és Trianon bölcsességhiányát, egyúttal a nagyhatalmi önérdek-stratégia katasztrofális rövidlátásáról is véleményt alkotunk. A Guevara-modell mélyebb tanulsága az a felismerés, hogy öngyilkos ábránd a politika „nemesedését” magától a politikától várni. Az eleve sikertelenségre ítélt népi–nemzeti–társadalmi „számlabenyújtásoknak” változatlanul megvan a maguk történelmi szerepe és jogosultsága – jóllehet egyre kockázatosabban. Atomárnyékban minden akusztika más. Bolíviában didaktikus eseményjáték zajlott le. A ma uralkodó vastörvény mindenesetre aggálytalanul törte derékba ezt a vállalkozást – és még annyi mást, ami követte. Mégis, ki merné állítani, hogy nem éppen ezektől a heroikus „eseményjátékoktól” lettek és lesznek egyre számonkérőbbek a kívánatos normák. Nem ködösíthetjük el, hogy Helsinki is véresen megszenvedett és kiküzdött következmény – nem önkéntes–kegyes ajándéka a politikának. Világos, hogy ennek hangsúlyozásával korántsem izgága forradalmiságot kívánok népszerűsíteni. A mi térségünk népei különösen bőséges emlékezéssel tudják, hogy a végső adunak mindig bibliai ideje van; s áldozatukkal csak akkor tudnak korszakos jelentőségű feladatot vállalni – maguk és más térségek számára – ha ezt fölismerik. Meggyőződésem, hogy itt és most hiba volna, ha a végső adu kollektív szédületében próbálnánk élni. A feladat most más. Erkölcsileg kell felkészültnek és demokráciában iskolázottabbnak lennünk, hogy saját történelmünket – s ami nem választható el ettől: egymás történelmét minden szellemi és emberjogi eszközt igénybe véve megóvhassuk. S hogy azt a térség közös érdekének érezzük. És nem megvesztegetődni a nagyhatalmak divide et impera taktikájának ajánlataitól. Félreérthetetlenné tenni, hogy a saját történelemhez való jog egyetemes jog; és katasztrófát siettető becsvágy, ha a nagyhatalmak csupán alku tárgyának, kiporciózott ajándéknak tekintik ezt. Szeretnénk tapasztalni, hogy a helsinki paktum – mint első lépés – őszinte felismerése ennek, s nem csupán a halogatás manipuláló eszköze.

 

(Felszólalás a budapesti nemhivatalos Helsinki-fórumon; 1985.)