Az Írószövetség áprilisi elnökségi ülésén – ahol a szövetség lehetséges jövőjének kérdése került megvitatásra – nem lehettem jelen. Levélben küldtem el a hozzászólásomat. Az Életünk Szerkesztősége azzal keresett meg, hogy az ősszel újrakezdődő megbeszélések előtt szívesen közölnék a rövid szöveget. S hogy fűzzem hozzá azt, amit öt hónap után jónak látok. Ha csakugyan úgy vélhető, hogy ez hozzájárul a nyílt, kertelés nélküli beszédhez, nem tettem rosszul, hogy a levélmásolatot előkotortam. Mert valóban kotorni kellett – lévén az írónak nem elsődleges dolga, hogy efféle fogalmazványokon törje a fejét. Csupán köteles penzuma lehet, ha az ég borult.

Hozzászólásom az áprilisban még friss dilemmák gyakorlati gondjára, nehézségre keresett megoldást. Nem volt több, mint megvitatásra szánt néhány szempont, meggondolás. Az elmúlt öt hónap szélcsendben telt el. Ami bizonyára jó is; csak a vitorlásnak nem. Az őszi megbeszélésen igen sok múlhat; nem hagyva figyelmen kívül az országos válsághelyzetet. Ami bekövetkezett, sokéves előzmények aligha piacképes gyümölcse – társadalmi, gazdasági és állami életünk majd minden területén. És egyiket sem lehet elválasztani a másiktól. Így az írók, az irodalom, irodalmi élet problémáinak új típusú kiéleződése is szerves tünete az általános válsághelyzetnek. Ez még fokozottabb higgadtságra és előrelátásra int – mindkét oldalon. S egyben az alapok felülvizsgálására. Ahogy ez más területeken – ahol a kényszer szorítóbb és közvetlenül valutára számítódik át – történni is igyekszik. Ha másképp nem, az elvi megvitatás és mérlegelés szintjén.

Ilyen szándékkal említem meg itt – az őszi megbeszélések előtt – az „irodalompolitika” elvi problémáját. Ugyanis az írók – efelől nem lehet kétség – ebben látják minden baj és feszültség forrását. Mit jelent ez az önmagában abszurd szópárosítás? Nyilván sűrítmény-fogalomról van szó, miután ki-ki a maga mestersége, hivatása, munkája nyomán válogat a kínálatból s bök rá valamire, amiről úgy véli és tapasztalja, hogy a hal attól illatozik. Csepelen, Borsodban, az Alföldön más fogalmazás járja.

Úgy gondolom tehát, hogy a közgyűlés és az azt követő intézkedések az eddiginél élesebb megvilágításba helyezték azt a dilemmát, hogy valójában milyen gyakorlatilag lemérhető és értékelhető, irodalomfejlődést elősegítő szerepet tölthet be egy központilag függetlenített, többségi véleményalkotással nem befolyásolható, jogi–politikai hatáskörrel rendelkező irodalompolitika a társadalmunkban. Például, melyek azok az irodalmi értékek nálunk, melyek a gyakorolt irodalompolitika nélkül, minden kétséget kizáró módon és bizonyíthatóan nem születtek, illetve, nem születhettek volna meg? Vette már ezt számba valaki?

Sommázva három szempontot mérlegelhetünk.

Ha úgy véljük, hogy az irodalompolitika feladata az irodalom alakulását direktívaszerűen meghatározni, az épp taktikusnak ítélt eszközökkel befolyásolni – akkor ennek sikertelenségét és kilátástalanságát irodalmunk tárgyszerűen igazolja. Öregedő tapasztalat, hogy időtálló formában és szinten a politikának még soha nem sikerült az irodalmat irányítania, mivel az lényegénél fogva nem ismerheti a zsoldosságot s mindazt, ami vele jár. Az irodalom közege csak a manipulálatlan őszinteség lehet. S ha történetesen az ilyen feddhetetlen őszinteség tud találkozni a politika (irodalompolitika) szemléleti–művészeti követelményeivel, másról akkor sincs szó, mint arról, hogy ezúttal így valósult meg egy talentumáért valóban következetesen felelős író személyes szabadsága. S ha a mű ráadásul még értékes is, semmi indokoltsága nem lehet, hogy csodálatunkat megvonjuk tőle: hozzátartozik ez is a demokratikus pártatlanság etoszához. Ám még az ilyen szórványosabb jelenségek sem az irodalompolitika jogosságát és elvi szükségességét igazolják, hanem kizárólag és egyedül az őszinteség teremtő öntörvényűségének igazát. Ha nem ismernénk Gorkij vagy Majakovszkij mélységes meghasonlottságát és konfliktusát az „irodalompolitikával” (pedig annak éppen ők a máig idézett klasszikus „igazolói”), – legalább két jelentős példával gyengíthetnénk a fenti megállapítás érvényét. De nem tehetjük. Mint ahogy az albán Ismail Kadaré sem attól sorolható a legjelentősebb élő prózaírók közé, mert a műveit is átható elkötelezettség nem szakítható el az Enver Hodzsa nevével jelzett politikai érzülettől, szemléleti kalodától – hanem attól, hogy önmagát igazolja az őszinteség teremtő öntörvényűségével és nem egy ilyen vagy olyan „irodalompolitikát”. Az utóbbi csak csatlakozhat hozzá. Valamely más hangszerelésű irodalompolitika persze megteheti, hogy indexre tesz egy-egy Kadaré jelenséget – mint ahogy tesszük is –, de kultúrlény minőségünkben milyen indokoltsággal tehetnénk ugyanezt?!

Lépjünk azonban tovább: ha az ilyen vagy olyan szempontú ellenőrzést, mitizált éberséget és az ahhoz kapcsolódó döntést, adminisztratív végrehajtást gondoljuk az irodalompolitika speciális feladatának: az érvelés ismét bicsaklik. Az állam és a társadalom érdekeit védő ellenőrzésnek ugyanis – a világon mindenütt, ahol demokrácia van – maradéktalanul eleget tudnak tenni a törvényes és alkotmányos szabályozás arra hivatott szervei. Az ilyen célzatú szervek és szabályozók nálunk is rendelkezésre állnak az állampolgárok mindennemű tevékenységével kapcsolatban, a társadalmi lét minden területén. Ésszerűnek látszana, hogy többek közt ez is szükségtelenné tegye az irodalompolitika fantomszerű intézményszerűségét, kafkai közvetítő szerepét, az irodalomértés állami kinevezéssel megbízott hivatalnokait és e hivatalnokok személytelen bürokráciába vesző, alig áttekinthető, folytonos felelősség- és illetékesség-áthárítással működő apparátusát. Vízió, melyben az irodalom nem érezheti magát otthon, s amelytől – hogy ne fulladjon meg – szükségképpen függetlenedni akar. Ahogy lehet, és amikor csak lehet. S persze, marad a kérdés újra, hogy ilyen körülmények között az irodalompolitika hol és milyen értelemben fejthet ki egy maga számára is eredményesnek elkönyvelhető, irodalomérdekű működést?

Végül, ha bizonyos eszmei nevelés és meggyőzés folyamatos szorgalmazását, népszerűsítését tekintjük az irodalompolitika feladatának – ahhoz korlátlan lehetőséget nyújt a sajtó nyilvánossága és minden media. S majd az állampolgár eldönti, mit olvas és mit hogyan értékel. Az irodalompolitika fantomszerűen intézményszerűsített létét tehát ez sem igazolja meggyőzően.

Ez utóbbihoz azonban hozzá kell tenni, hogy a sajtó és media csak úgy válhat mindennemű párbeszéd eszközévé is, ha azok a demokratikus egyenlőség szellemében működnek. Ez nálunk nincs így. És ez nem csupán az eluralkodott és nagyon is kritikus rendeleti kormányzás gyakorlatának a következménye, hanem számos alkotmányos és törvényes kritérium „gumi” jellegének is köszönhető. A kritériumok egy része ugyanis kőtáblás véglegességűnek van nyilvánítva, viszont más „gumi” jellegű kritériumok a véglegeset is feltételessé teszik számos vonatkozásban, a rendeleti kormányzás révén. És ez kétségkívül olyan érzést tartósít és nevel ki az állampolgárban, hogy nincs „alkotmányos és törvényes” biztonságérzete. Ez az „alapokat” is érintő probléma az állami és társadalmi élet több területén – éppen a válsághelyzet kapcsán – már a hivatalos és félhivatalos mérlegelések közt is fel-felbukkant; legalábbis elvi szinten. Konkrétabban úgy, hogy bizonyos alkotmányos és törvényességi, másrészt kormányrendeleti kritériumok vajon nem túlhaladottak-e a változott és változó viszonyaink között; s vajon távlati kihatásukban nem fatálisan kényszerítenek-e már arra, hogy csupán elodázzunk, foltozgassunk (gyermekeinkre testálva a megoldás és elviselés idővel mind súlyosbodó terhét) – ahelyett, hogy lényeg szerint reformáljunk. Ez azonban már más téma; és a szakszerű kompetenciát tekintve más asztal is.

Annyi bizonyos, hogy az írók, az irodalom, az irodalmi élet, az Írószövetség külső tényezőkhöz is kapcsolódó kérdésgubancai szükségképpen nem lehetnek mások, mint az országé. A demokrácia megemésztésén múlik minden. S a rossz emésztés következményei – bocsánat – közismertek. Magam részéről az elmondottak ellenére is azt hiszem, hogy az „irodalompolitika” még sokáig speciális és káros kísérőjelensége lesz irodalmunknak. Mint ahogy a lényeget érintő reformok elkerülhetetlenségét is további súlyos, eszme- és módszer-pórázokért hozott áldozatok után leszünk csak képesek politikailag belátni. Mikor majd az élet hajtja be az elveken az adósságot. Ez az én reálpolitikus pesszimizmusom.

Tehát semmit se tegyünk? Ez a gyermek igazságtudatának daclogikája volna. Meg kell kísérelni azt lakályosítani, ami van; s világossá tenni, hogy éppen a nemzeti politika érdekeit is szem előtt tartva, miben nem tehet engedményt az irodalom, az írói etosz.

Az Írószövetség kapcsán felmerült problémagóc törpének tűnhet az ország mai válsághelyzetében. Ennek ellenére kockázatos hiba volna lebecsülni a fontosságát. És hogy maga a politika is mennyire érzi az írók és irodalom nélkülözhetetlenségét, éppen az mutatja, milyen szívós erőfeszítéseket igyekszik tenni adott esetben (históriai példatár igazolja), hogy az üresedő, népszerűtlenedő, szabotált pályán „csapatot és játékot” galvanizáljon. S mivel ez nem vált be eddig sem, valószínű, hogy a jövőben sem lesz más a helyzet. Közös érdek tehát, hogy olyan párbeszéd, beszélgetés kezdeményeződjék, amely nem a „galvanizációs” megoldásba torkollik szükségképpen. Igazság szerint párbeszédről még nem beszélhetünk, mert a nélkülözhetetlen feltételek változatlanul nincsenek meg hozzá. A párbeszéd felé mégis úgy lehetne megtenni az első lépést, és az előkészítő beszélgetések szellemi szintjét méltóbbá tenni a tárgyhoz, ha a politika képes volna reálpolitikusan felülemelkedni a maga hatalmi, ideológiai monopolhelyzetén (amire gazdasági téren már sok szempontból rákénytelenedett) – s képes volna az irodalmat a maga történelmi távlatában és százados tradíciókba ágyazott jelentőségében érzékelni. Szerintem ennek a hiánya a párbeszéd kibontakozásának legalapvetőbb akadálya. Több évtized tényei és tapasztalatai mutatják például, hogy a nálunk gyakorolt irodalompolitika mindenekelőtt arra kész, hogy kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel kiszámítható) rapszodikussággal belehajszolja, merevítse magát a legkülönbözőbb előfeltevésekbe, eleve bizalmatlanságból táplálkozó aggályba, félelembe, miszerint bármikor elkövetődhet valami. Amit büntetni, tiltani, megtorolni kell. Az ilyen alapbeállítottság – legyen szó hatóságról, intézményről, döntésre jogosult személyről – csupán a policáj munkaterületén lehet indokolt. Minden egyéb területen – de legfőképp a szellem, a művészet területén – nemcsak az emberi, állampolgári, hivatásbeli önérzetet sérti, hanem fertőző ragaccsá lesz, mely mindennapos társadalmi szokássá neveli az eleve-gyanúsítást. Úgy volna egészséges tehát, hogy mikor az írók és az irodalom a politika pillanatnyi vagy nem pillanatnyi kalkulációin, cél- és eszmestratégiáin túl pillantják meg a maguk számára egyedül hiteles és lehetséges igazságot, akkor nem „bűn” követődik el, hanem pontosan az valósul meg, ami minden demokratikus társadalomban a művészet és irodalom legtermészetesebb értékmérője s egyben masszív háttere és alapja a kultúrájukkal kapcsolatos jogos büszkeségüknek. Az ti., hogy irodalmuk és művészetük képes meghaladni az átlagkortársi szempontokat, kis célszerűségeket: vagyis szembesít, figyelmeztet, előreszalad, jelent, sőt, katartikusan túloz is, mint az éjszakába előreküldött járőr, hogy a riadó a kisebb veszélyre is ébressze, ne csak a pergőtűzre és omlásra, későn. Ady, József Attila, Babits vajon írói extravaganciából láttak sokkal-sokkal messzebb – mint annyian a korszak (minden korszak) sosem nélkülözhető és hiányzó szerepvállalói közül? Kényes kortársi kérdés ez (sine ira et studio), de tacitusi logikával és nyíltsággal alig megkerülhető. S aztán: hogyan szaladt előre a mi mai pszichénkbe és mindennapos demoniánkba Baudelaire, Rimbaud, Dosztojevszkij, Kafka – akiket az irodalompolitika olyan nagyvonalú biztonsággal kísérelt meg száműzni a tudatból, mint a felsőbbrendű ítélőképesség beavatottja – amikor és ameddig kellett… A képletet még abszurdabbá teszi, hogy ilyen szemlélet és gyakorlat mellett a száműzött művek és szerzők folyton cserélődhetnek is – sőt, a szerencsés száműzöttek újrakoronázására is sor kerülhet. Mint ahogy történt is. S mivel ha a szemlélet és a felsőbbrendű ítélőképességre való jogformálás motivációi csupán szolidabbá, bátortalanabbá mernek válni az ún. „olvadás” időszakában, de lényegét tekintve nem változnak – írók és művek továbbra is áldozatul eshetnek ennek az irodalompolitikai libikókának. Ma sokkal lanyhább gyakorisággal történik ez, bár ugyanolyan hathatósan, ha kell.

Végül gondoljuk meg: mikor büszkén emlegetjük „haladó hagyományainkat” – egyébként épp az irodalompolitika találta ki ezt a tetszés szerint gyurmálható fogalmat –, gondolunk-e arra, hogy a szóban forgó művek korántsem valamiféle mai értelemben működtetett irodalompolitika normái szerint születtek meg? Jóllehet adminisztratív akadályoztatásban a múltban sem volt hiány. Csupán mégis úgy fordulhatott, hogy majd kivétel nélkül a könyvnyomtatás révén maradtak ránk a „haladó hagyományaink”, nem kéziratban vagy „szamizdatban”. És talán még az is kimutatható volna, hogy lényegesen kisebb késéssel jelenhettek meg, mint sok vitatott mai mű. Mindenesetre érdemes volna a „késések”, a dokumentálható „elvetélések” összehasonlító statisztikáját is elkészíteni egyszer, mondjuk, a reformkortól máig. Bizonyára elgondolkoztató tanulságul szolgálna. (Ha nem is teljességre törekedve, de kimerítő és részletes kortársi jelentést írt erről a hallgatásba csomagolt kérdésről Domokos Mátyás – az Újhold Antológia 2. számában.)

Mert úgy van az, hogy a jó és tartós irodalom mindig valami átlagkortársinak az ellenében jön létre. Még a Paradicsom irodalomtörténete is erről tudósítana – ha volna Paradicsom és volna irodalomtörténete.

Adjuk hát meg a jogot újra a mai magyar irodalomnak is, hogy a büntetés, tiltás, meghurcolás mindig újra felbukkanó fenyegetése nélkül testálhasson olyan hagyományt, melyből majd a jövő választja ki, hogy mit ítél és érez „haladónak”. Hogy mire van szüksége belőle. És ne mi vállalkozzunk a kiszűrésre, a szülés-megszakításra. Mert végre is ilyen egyszerű a demokratikus nyíltságú, egyenrangú felek közti párbeszédhez szükséges alapfelismerés, alapgondolat. A párbeszédre mindkét félnek szüksége van a mi determinált s főképp a mai válsághelyzetünkben. Bizonyos vagyok benne, hogy írótársadalmunk hangulata, kedélye nem különcködésből rossz, néha indulatos, máskor lemondóan legyintő és maga várába húzódó – hanem felelősségteljes aggodalomból, irodalomféltésből és az írói etosz és önérzet évtizedes sérelmeinek következményeképp. Mi hatvanhat évesek nem keveset éltünk meg és tapasztaltunk a magunk bőrén, életpályánk széttördeltetésébe belekényszerülve, illúziókat és terveket eltemetve. És az életpálya nem reverzibilis. Nem ezt az életpályát kívánom a tőlünk fiatalabbaknak. A mai politika, irodalompolitika sem kívánhatja ezt, ha a saját kényszerein vagy rögeszméin túltekint. Noha ez sok szempontból – és szükségképpen – még skizoidabb osztályrész (ha megvan hozzá a kellő érzékenység), mint az író számára a kényszerű és kiporciózott hallgatás vagy a redukált írói lét. Ugyanis az irodalompolitika számára – ha már lennie kell – az volna (lett volna) az ideális működési gyakorlat, ha következetes maradhat, s nem kényszerül időről időre ellentmondásos és rebbenés nélkül vállalt öncáfoló elvek, szempontok, értékelések képviseletére és ennek megfelelő döntésekre. Igen, ha eszmei és esztétikai normáihoz hű maradhatott volna. De még a dialektikus változás és váltás természetes logikájához sem tarthatta magát következetesen, mert szolgálnia kellett (s vajon kell-e ma is?) számos nyilvánvalóan átmeneti és mulandó, irodalom- és művészetidegen kívánalmat. S tette ezt mindig egyértelműen úgy, mintha valami új véglegesre való rátalálás fogalmazódna meg, minden alkalommal. Ha ebben mégis van dialektika, mindenesetre sajátos formát ölt: az antitézis szorítódik ki belőle s csupán a tézis módosul, változik, nem ellenőrizhető és vitatható indítékok alapján. Bíznunk kell abban, hogy az őszi megbeszélésen – a nyári szélcsend andaxynja után – megtevődik az előkészítő lépés a tárgyszerű és demokratikus párbeszéd felé; higgadtan felmérve, hogy változó viszonyaink között milyen szabályozó kritériumok bizonyulnak túlhaladottnak. Röviden: a silenciumoknak, a bel- és külföldi publikálás szabadságának, a lap, folyóirat, egyesület, egylet stb. alapításnak, a szabad társulással létrehozott könyvkiadásnak, a szerkesztői és kiadói elfogadástól függetlenített szerzői felelősség világszerte és korábban nálunk is hagyományosan bevált szisztémájának problémaköre ez – hogy csak a legfontosabb feszültséggócokat említsem. Kiegészítve a nálunk és térségünkben legérzékenyebbnek mutatkozó legfontosabbal: az állam biztonságát és külpolitikai érdekeit sértőnek vélt írói megnyilatkozások problémakörével. A párbeszédnek – miután politikai rendszerünk érzékenysége ebből a szempontból radikálisan más mechanizmussal jelez, mint számos más országban, melyeknek hasonló írói megnyilatkozásait viszont mindig készségesen kiadjuk, közöljük –, a párbeszédnek feltétlenül ki kellene terjednie erre a feszültséggócra is. Sőt, megfontolva, hogy nem volna-e célszerű ezt a kérdést a megvitatás során az egyéb szabályozó kritériumok kérdésétől elválasztani. Hiszen az ütközések és retorziók java része ehhez a „forró ponthoz” kapcsolódik. E megvitatás során lehetne arról is eszmét cserélni, hogy a vitatott megnyilatkozások, művek nyilvános ismertetése pro és kontra értelmezése, a hivatalos álláspont kifejtése és okadatolása: vajon nem védené-e jobban s főképp távlatosabban az államérdeket a világ előtt, mint az elhallgattatás. Mint ahogy mi is tekintélyt kiváltó magabiztosságot érzünk ki abból, ha tapasztaljuk másutt, hogy nem a tiltás módszerével élnek. Másrészt nagyon valószínű, hogy épp az ilyen „forró pontok” nyilvános tisztázása fejlesztené kívánatos és hatékony módon a hazai politikai gondolkodást, kulturáltságot. Ráfér; mivel nem iskolázhatta magát igazában a reformkor óta. Mai legnagyobb kérdőjelünk pedig éppen az, hogy válsághelyzetünk szorításában lesz-e erőnk, talentumunk, nemzeti egyetértésünk egy legvégső óráig halogatott új reformkor megalapozásához. Ez a kérdés… stb.

Azt gondolom, hogy az írók és a politika párbeszéde döntően és modellszerűen reformkérdés is. Magam részéről – a már jelzett reálpolitikus pesszimizmusommal együtt – reformpárti vagyok: félek és gondolkodom. Az utóbbit ugyanis épp az előbbi szoríthatja még nagyobb felelősségre s egyben szívós következetességre. S ha igen, ennyi az én reálpolitikus optimizmusom. Talán nem sok, de hamisság volna többet mutatni. Ebben a kevésben viszont bízom. S ennek a jegyében az őszi megbeszélés sikerében is. Hogy kölcsönös lesz a készség kiutat találni s nem szőnyeg alatt hagyni az évekig oda sepertet.

Kedves Barátaim,

sajnos nem lehetek jelen az elnökségi ülésen. Szeretném néhány pontban tisztázni, hogy több elnökségi, választmányi taggal való beszélgetés után magam hogyan látom a szövetség helyzetét – és mi tehető még. Egyúttal számos írótársam hozzám érkezett véleményét is mérlegre tettem.

1. Az eddig követett vezetési módszer kockázatos mínuszokkal nem vált be. Tovább menni ezen az úton teljes erkölcsi hitelvesztés.

2. Legfőbb tanulság, hogy a szövetséget illető ügyekben – az egyébként is törvényesen előírt – írásbeliséget kell kérni és igényelni. E nélkül érdemi kérést, kívánalmat, közlést stb. a szövetség nem vehet figyelembe.

3. Az elnök és az elnökség egyetlen tagja sem folytathat egymaga érdemi tárgyalást hatóságokkal oly módon, hogy bármire is elkötelezi magát azzal az ígérettel, hogy vállalja az elnökség többi tagjának utólagos meggyőzését. Egyszemélyűleg csak a közlés, kérés, kívánalom stb. közvetítésére jogosult bármelyik elnökségi tag.

4. Ha egy ügyet az elnökség kivételesen fontosnak ítél, ne csak a választmány véleményét kérje ki (választmányi gyűlés), hanem körlevél formájában ismertesse a problémát a teljes tagsággal, módot adva a levélbeli hozzászólásra. Utóbbiakat összegezze a titkárság és ismertesse az elnökséggel, a választmánnyal.

5. A már megszavazott kooptálást most már vállalni kell, kiegészítve az alapszabályszerűen következő három tag behívásával.

6. Határozatban kell leszögezni, hogy az alapszabálysértő kooptálás nem a szövetség elképzelése volt a válság enyhítésére, hanem egy kényszerhelyzet rendkívüli automatizmusának jobb híján vállalása, hogy a szövetség léte, a választmány és a vezetőség szolidaritása megóvassék. Ennyiben morálisan tisztázottnak érezhetjük magunkat. Az eset azonban semmilyen precedensül nem szolgálhat a jövőre nézve.

7. A vezetőség munka- és döntésnehézségeinek megvitatására és feltárására minél előbb taggyűlést kell összehívni.

8. Az összeszűkült keretek között a szövetség igyekezzen az eddiginél bátrabban autonómnak érezni és tekinteni magát – és minél dinamikusabb munkát végezni. A jogok csorbítása – egyidejűleg azzal, hogy a vezetőség megválasztását a felügyeleti hatóság nem vétózta meg s látszatra tolerálta – a hozott intézkedések mégis félreérthetetlenül a vezetőség és választmány iránti hivatalos bizalmatlanságot voltak hivatva jelezni. Sőt, nem valamilyen szövetségi ténykedésre válaszul, hanem előlegezve a bizalmatlanságot, miután a jogcsorbító intézkedések meghozatala időpontjában az új vezetőség gyakorlatilag még meg sem kezdte a működését. A mindennek ellenére posztján hagyott vezetőség számára mindez indirekt ösztönzést is jelenthet, hogy a bizalommegvonásban pozitívumot is találjon: ha megszűkült keretek között is, de öntevékenyebben működjön és tervezzen.

9. Dolgozzon ki az elnökség és a választmány tervet irodalmi esetek megszervezésére, méltó helyen, magasabb helyárakkal, rendszeresítve külföldi írók meghívását is, hogy mélyítsük a nemzetközi írótárs-kapcsolatot. Ha nincs szövetségi pénzkeret rá (elhelyezés stb.), a tagság segítségét kell kérni körlevélben. S egyben a tagságot is tájékoztassuk a tervekről, illetve tőlük is kérjünk ötleteket, javaslatokat a szövetség munkájának bővítésére, színesítésére.

10. A külügyek kérdését újra fel kell vetni az illetékesek előtt. Ha negatív a válasz, a Szövetség is kösse korrekt feltételekhez külügyi vonatkozásban a maga szövetségi jelenlétét és részvételét. Az egyes írók ilyen ügyekben hozott személyes döntéseit viszont magánügynek kell tekinteni, nem kapcsolhatók össze a szövetségi állásponttal és gyakorlattal.

11. Az irodalmi díjak terén miniszteri rendeletre a szövetségnek még az ajánlási kompetenciája is megszűnt. Miután az ajánlás eddig is teljességgel formális volt, még indokoltabb, hogy a szövetség a jövőben adjon ki évenként – egy vagy több más-más névvel jelölt – irodalmi díjat. Ezeket a díjakat pártatlan, szélesebb spektrumú bírálóbizottság szakértelme és – ahogy kívánatos – irodalmi tekintélye fémjelezze. A díj tüntetően és kitűntetően ne pénz legyen.

12. Az Írószövetség saját lapjának, folyóiratának kérdését ugyancsak ismét fel kell vetni. Ha másképp nem megy, gondolni kell mecénások felkutatására, géemkás pénzügyi lehetőségekre, előfizetés-szervezésre stb. Meglehet, hogy a manipulált nagy példányszámok korában éppen a jól és jó helyen terjesztett kis példányszámú lap, folyóirat biztosít nagyobb valóságos olvasottságot és hatást. A Nyugat 700 példányos volt?

13. Ne a politikára járjon az agyunk, hanem a politika autonóm, következetes és cselekvő meghaladására. Az Írói mesterségünkhöz méltó meghaladásra és gyakorlatra.

14. Emlékeztessük magunkat egy ötvenes évekbeli pap szavaira: Majdnem minden jogunkat elvették, de még a maradék is elég volna, hogy az eddiginél sokkal hatásosabban tegyük a dolgunkat.

15. Utolsó megjegyzésként: miután pillanatnyilag a szövetségnek nincs publikációs lehetősége, a havi értesítő anyagát és nívóját kell – a legszükségesebb hírközlés mellett – az éppen adott eszmeállásfoglalások rögzítésével megemelni. Ám ha ezt tesszük, semmiképpen sem úgy tegyük, mint a legutóbbi számban, ahol a kooptálást olyan ködös selyempapír-csomagolásban közöltük a széles tagsággal, mintha valóban nekünk kellene védekeznünk a hatóságaink előtt és kitaníttatva lennünk törvényességből olyasmi miatt, ami a legkevésbé sem a saját főztünk.

*

Ennyi. Azt hiszem, az eddigi tanulságok után nem nagyon lehet vita közöttünk. A szövetség higgadt és autonóm működése, tekintélyt tartó visszahúzódása az üresjáratú politikai csatározástól: talán ez biztosíthatná a nyílt konfrontáció veszélyének elkerülését. Ami a mai cseppfolyós politikai helyzetben nem lehet cél – főképp, ha az erőviszonyok tudatában az adminisztratív következményeket felelősségteljesen végiggondoljuk. Az Írószövetség a maga működésének irányításával azokért az egyes írókért is érezhet felelősséget, akik mégha egyet is értenek a szövetség működésével, gyakorlatilag mégsem képesek egyformán talpon maradni valamely fölerősödött hivatalos szélben. De a nyílt konfrontáció melletti döntés meg is haladja az elnökség és választmány felelősségvállalásának határát a mostani helyzetben. Hiba volna ilyesmit kockáztatni a teljes tagság véleményalkotása nélkül – akik végre is megválasztottak bennünket.

Kivárás, időnyerés, dinamikus és minőségi szövetségi munka, nyílt és összehangolt ügyintézés (kivédendő az egység megbontására irányuló, sőt, fokozódni látszó kísérleteket) – legáltalánosabban talán ez volna fontos most. És a tizenöt pontba szedett kérdés-gócokat megvitatni, kiegészíteni, s amit lehet, gyakorlattá tenni. Jó tanácskozást kívánok.

Mészöly Miklós

Kedves Péter bácsi,

Bevallom, nemigen kaptam még annyi emberséggel s megértő érdeklődéssel teli levelet, mint amilyennel a Hídban megjelent írásomat kitüntetted. S ha ráadásul egy ilyen levél a nemzedék sorompókon és más sorsadta distanciákon túlról jön, az is kiderül – számomra legalábbis –, hogy csak a különböző megközelítési módok tudják olyan frissességgel ösztönözni egymást, amire igazán rá lehet mondani, hogy természetes. Hiszen az egyformaság a természet mintájában sincs benne.

De mintha a hierarchia se volna olyan formán a természet sajátja, ahogy szeretjük elképzelni. Kitalálunk s erőszakolunk hierarchiákat, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban a természettel. De erről a törekvésünkről végül is le kell szoknunk, ha nem csak meghódítani akarunk, hanem elsősorban megismerni és megérteni. Meghódítani – univerzális bűvszó. Még a szerelem se kivétel. Szinte nincs is kivétel. Meghódítani a természetet, a világűrt – vagy egy népet: végső elemzésben ugyanaz. Mindegyikben a tragikus feladat-félreismerés dolgozik. Talán szokatlan szóhasználat itt, de mégis: az imperializmus, mint ösztöni, lelki magatartás nemcsak társadalmi vonatkozásban nyilvánulhat meg, de a természettel szemben is. A természet persze némább – s még beláthatatlanabbul hosszabb távon –, mint amennyire egy nép tud az lenni. Ennek megfelelően a „tiltakozása” is burkoltabb és áttételesebb a mi imperialisztikus megközelítési módjainkkal szemben. A természet nem forradalommal válaszol, mint a nép: saját magunkkal teperteti le saját magunkat. Ha a civilizáció valóban fenyeget bennünket, a hódítás póza üt vissza ebben. Csak a megismerés és megértés tud ablakot nyitni az ésszerű felhasználás harmonikus tájaira. S vajon hol lehetne másutt keresni az egymásból táplálkozás, a szociális alkalmazkodni tudás biztosítékait, ha nem itt?

Bocsáss meg ezért a bevezető kacskaringóért. Csupán a fölvetett problémákhoz kapcsolódva szerettem volna megfogalmazni, hogy miért okozott olyan örömet a leveled. Mert hogy nincsenek sorompók a vívódás cella-ringjei között, csak különböző megközelítési módok vannak.

Leveled hangja jó apropó is a hasonló őszinteség írásbeli gyakorlására… Felhasználom. Kicsit hosszú leszek – de ebből nem húz lektor.

Van egy közhely rögeszmém: a valóság mindig bonyolultabb, mint a mi tételeink; könnyebb lehetségeset mondani róla, mint hazudni valamit ellenében; a „lehetséges” változatai könnyedén túlszárnyalják a hazugság erőlködését. Eklektikus-relativista elkötelezettség? Nem hiszem. Az emberszabású cselekedetekkel és eszmékkel szemben szabadna csak elkötelezettséget érezni. S ha az egyik a másikat cáfolja, vállalni a hűtlenséget. Ezért nehéz „praktikusnak”, „politikusnak”, tételes világnézethez kötődőnek lenni. Persze, a történelem durva beavatkozásokkal operál. Mit is tehetne? Nem vagyunk angyalok. Félő, hogy nem is leszünk. S az is igaz, hogy a durva beavatkozásokat folyamatosan menti (fölmenti) – vagy legalábbis „semlegesíti” idővel valamiféle távlati-történelmi erkölcs. Kivéve, ha mégse. De ha nagyon erőszakolom ezt a pokoli gondolatot, még Nérónak, Hitlernek is lehetett valami funkciója… – hogy csak kettőt említsek. Ha más nem, az emberszabású kibontakozás és továbblépés siettetése. A hatás–ellenhatás dialektikájában, a történész szenvtelen áttekintésében iszonyú renddé, érthető indokoltságok sorozatává tud higgadni minden káosz és minden képtelenség.

Ha isteni történelmet mondok? Akkor csak Jóbként élhetek a legteljesebben. Az analógiát folytatva: az íróság, hitem szerint, mindenképpen Jób-hivatás. Arra van kötelezve, hogy vállalt skizofréniában éljen. Szüntelenül tiltakoznia kell a nem emberszabású elkerülhetetlenségek és szükségszerűségek ellen. Noha ugyanakkor kénytelen józanul tudomásul venni őket, sőt, adott esetben belátni és megérteni. Ez a bibliai Jób lelki grafikonja is. A dialektikát említetted a leveledben; hogy megítélésed szerint nem veszem elég komolyan. Engem ez a „skizofrén” formája vonz és tart egyensúlyban. Ez adja lelki–szellemi higiéniámat. Belátással kiegészülő szüntelen lázadásnak is nevezhetném ezt a dialektikát – s ezzel újra csak Jóbot fogalmaztam meg.

Mindig lesznek, akik hivatásszerűen irányítják, organizálják a világot – ha nem is a lassanként anakronisztikussá váló politikusok, hanem tudósok mondjuk (kibernetikusok, endokrinológusok…) –, lehet még találgatni, kik. Hogy mi lesz s lehet az írók szerepe – s általában a művészeké – ilyen vonatkozásban? Szerintem az, ami mindig is volt, a legnagyobbak példáját véve: kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül. S örökké „hűtlenségre” készen, hogy dialektikus ellensúly lehessenek; ha kell. Nem pontos, de a lényeget mégis érzékeltető analógia az egyház világi szerepe: elkerülhetetlenül megvesztegetődött és önellentmondásba került. Karamazov Iván poémájára nemigen van hiteles és meggyőző anti-strófa. Hochhuth darabja a legfrissebb illusztráció ehhez.

Elképesztő érvelést hallottam nemrég: ha a pápa „jobban” kiáll a zsidóság mellé, talán még sokkal több hívő nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett pusztítás veszélyének. Választania kellett s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta – ugyanis a kereszténység célvilága magasabb rendű… Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét – minden területen, minden vonatkozásban. Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik) ilyen logikával és kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot vagy a szembehunyást, valami távoli cél érdekében!

Ismét csak a skizofrén dialektikát veszem elő. Szívesen hinnék benne, hogy egyszer majd egyetemesen kiderül: nem emberhez méltó, ha az eszköz természete különbözik a kitűzött cél természetétől. De azért mégsem vagyok annyira romantikus és naiv, hogy föl ne mérjem, ami az eszményeken innen, bizonyos mértékig (de csak úgy!) – levetkezhetetlen adottság. A politikának, legalábbis a klasszikus politikának eddig (s van-e már új?), a durva beavatkozás, a hazugság, a szembehunyás stb. – általában sikerre vezető motorja tudott lenni. S hogy ezután is…? A művészet mindenesetre bele fog rokkanni, mindig. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán szigorúan körülhatárolt politikai elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az említett írói „hozzáállás” nem fog újra s újra megismétlődni, egy újabb politikai igény szabványai szerint?

Vagy mégis elképzelhető volna – egyik neves írónk meglehetősen rokon utópia-elgondolása jut eszembe hirtelen, bár csak félfüllel hallottam róla^* –, hogy az organizátorok, szakemberek mellett, a képviselőség csökkent jelentőségű funkcióján túl (bocsánat, ezzel egyetlen képviselőt sem akartam sérteni, s szívesen hagyom magamat meggyőzni az ellenkezőjéről) – elképzelhető volna az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, hogy a hivatásukat éltető őszinteségből és morálból a magas politikát gyakorlatilag is részeltessék…? (Vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust – úgy értelmezve a „természettudomány korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére…?)

Persze, gyönyörű. Valami mégis távol tart tőle, mint írót: egy másik ábránd. Hogy az a bizonyos kívül, de szenvedélyesen a körön belül maradás, talán mégis jobban biztosítaná – elsősorban a saját hivatásra támaszkodva – azt a dialektikus ellensúlyt, amit a művészetnek még a paradicsomban is képviselnie kell. Mert szintézis csak a koporsóban van. Nem közömbös hát, hogy van-e, s milyen minőségű a független ellensúly, a koporsón innen. S a másik: az íróság ilyen szerepe mellett nem válna a művészet csakhamar merevvé, akadémikussá? (Ismét a pontatlan analógia: mint a hierarchikus egyház annyiszor.) Nem lenne nagyobb a művészet biztos vesztesége a bizonytalan politikai-közéleti eredménynél, amit egy ilyen utópiától józanul várni lehet…? De ez túlságosan is messze visz. Kivételek persze mindig lehetnek, s azok számára nyilván ésszerű nyitva tartani az ajtót.

Bergson egy sajátos dialektikát fejt ki a társadalmi hajlamok fejlődésével kapcsolatban. Szerinte az uralkodó hajlam, miközben egyszerre minden következményét kifejleszti, ugyanakkor a maga árnyoldalaira és hibáira is éles fényt vet. Ezenfelül az uralkodó hajlam unalmat, csüggedést és megszokást kelt az emberekben. Ennek következtében lassan, de biztosan erősödik a vele szemben álló hajlam ereje, növekedik híveinek száma és javul azok minősége. Mert ez a hajlam elnyomottsága idején tartalomban gazdagodott, minőségében megújult és megtisztult. „Az elvek mindig az ellenzékben találhatók” – írja. Így tehát a fejlődést mindig ingamozgásra emlékeztető változások és az emberi tapasztalatok fokozatos gazdagodása jellemzik; az emberi tapasztalatot pedig az ingamozgásszerű változások gazdagítják. Ezáltal az emberiség hozzáidomul önmagához, ismereteihez és környezetéhez.

A mi társadalmi rendszerünkben nincs intézményesített ellenzék. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek ellenzékiek. Bár a politikai párt-ellenzék hiánya miatt még nem kellene búskomorságba esnünk… Ahogy fungáltak, és sok helyen fungálnak, nem mindig nyújt vigasztaló látványt. De az eszményi értelemben vett funkciójuk végső soron mégis csak nélkülözhetetlen. Az pedig a szabad kritika és a szabad problémafölvetés állandó gyakorlása. Nem különös, hogy ebben nem az egypártrendszerek járnak élen? Engedd meg, hogy ezzel kapcsolatban egy rögtönzött utópia-forgácsot ragasszak a nagy utópiák legvégéhez – apokrif függelékként…

Ha ugyanis: nincs kiosztva s ráhagyva a termékenyítő, független kritika, a kételkedés és tiltakozás joga egy-egy ellenzéki pártra (melyek úgyis hajlamosak a gyakorlatban kopni, csorbulni, kiindulópontjuktól eltávolodni a különböző harcok és helyezkedések során; s melyeknek működésére hagyatkozva a tömegek maguk is szívesen veszik úgy, hogy majd „ágálnak” helyettük – s közben a közügyekben elközömbösödnek) – de ahol mindez nincs, mert csak egy párt van: vajon ott eszményi értelemben nem lehetnének a lehetőségek is nagyobbak? Ha… Ha a párt elsősorban visszhanggyűjtő, -feldolgozó és -alkalmazó szervnek tudná tekinteni magát. Ha a társadalom egészét együttműködő ellenzéknek merné venni, olyan állampolgárok összességének, akiknek módjukban van függetlennek lenni a párthoz kötöttség elfogultságaitól. De ugyanakkor attól az elközömbösödéstől is mentesek, amire az egyszerű ráhagyatkozás csábít. Olyan egypárt, amihez nem tartozni kell, vagy tanácsos, vagy illő. Amelyik nem tagságra tart igényt, hanem az együttműködő, ellenzéki éberségre. Amelyek bizonyos meghatározott eszméknek, keret-törvényeknek inkább valami dialektikusan rugalmas kodifikációja, mint bürokratikusan is érvényesülő építménye. Egy láthatatlan párt, ami a sokféleség gerincét adja… S aminek elvi–eszményi tanácsait – a független ellenzékként érdekelt társadalom állandó szembesítése mellett – arra hivatott, szakszerűség szempontjából függetlenített organizátorok, ügyintézők fordítanák le a gyakorlat nyelvére. Hogy a párt fogalma így átcsúszik kissé az alkotmány fogalmába? Bizonyos értelemben igen. De mégsem: ahogy egy bank sem azonos a banktörvényekkel – hanem corpusa azoknak. Utópiám pártja olyan bank, mely az állampolgári vágyaknak és hiteknek minden „betétjét”, minden „valutáját” elfogadja s arra a „pénznemre” váltja át folyamatosan, amelyik a kodifikált keretek között túlsúlyban van. De azért mégsem parlamentarizmus, mert mindehhez nem lenne szüksége több pártra; de nem is konzervatív értelemben vett egypártrendszer, mert a párt fogalma túlnőne a régin, szublimálódna, „mobilizált szimbólummá” válna (mint amilyen egy bank is végső soron: jelzések és jelképek koordinált működtetésében van a jelentősége). Vajon nem egy ilyen láthatatlanná nemesített párt tudna igazán közkinccsé lenni? – éppen azért, mert nem a hódítás vagy hódítani akarás, nem a kizárólagosságra törő hierarchikus öntudat erőszakos érzelmeivel lehetne tartozni hozzá (ami a különböző eszmék, elméletek dialógusát éppúgy megfertőzi, mint az osztályokét, hivatásrendekét, egyénekét) – nem erőszakos érzelemmel, hanem a függetlenség szimpátia-fölöslegével és bizalmával.

Hogy mindezt hogyan? Fogalmam sincs. Bár izgalmas volna a részleteket is megálmodni hozzá…, de nincsenek morusi vagy campanellai ambícióim. Amiért rögtönözve mégis töprengtem rajta – s a magva, azt hiszem, azért világos –, hogy újra oda lyukadjak ki: az írót, művészt ilyen értelemben vett ellenzékként hiszem leginkább a maga helyén; az emberi közügyek körén belül, de mégis kívül, sajátos művészi intuíciói és látomásai világában.

A művészet mindig akkor ragad el, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni. Hogy unpraktikusan? De minden körülmények között morálisan. Hogy skatulyázható elkötelezettség nélkül? De amennyire emberileg lehetséges, őszintén és elfogulatlanul. (Az őszinteség különben még az elfogultságot is hitelesíti a művészetben.) Mindez így van, ha az író jól súg. A súgása persze össze is eshet a pillanat praktikus elkerülhetetlenségével. S ez az egybeesés – ha az íróság szerepe nem férgesedett meg – ideális esetben folyamatos próbája, igazolása is lehetne annak, hogy amiről szó van, nem a hazugságot szolgálja. Ha pedig a szóbanforgó praktikus elkerülhetetlenség olyan természetű – durva beavatkozás és különböző fokozatai –, amit valóban csak bizonyos távlati-történelmi erkölcs szentesíthet, az író felelőssége felmérhetetlenül nagy. Nemcsak pillanatnyi, de még inkább későbbi hatásában. Semmivel sem történik annyi bűnös visszaélés, mint erre az erkölcsre hivatkozással: legtöbbször az ésszerűen elkerülhető rosszat akarjuk vele rangosítani. Író – ha adja is – csak Jób-lelkülettel adhatja szavát a kikerülhetetlen szenvedéshez: ha nincs más kiút. Mert, ha nem hangsúlyozza ki, hogy amire ilyenkor igent mond a jövő érdekében, az egyúttal a végső eszmények emberszabásúan értelmes és fájdalmas cáfolata is, – olyan felelősséget vesz magára, aminek a terhét senkivel sem oszthatja meg. Annál inkább a hozzájárulása következményeit: segít elaltatni az átlagemberi közérzetben a „skizofrén dialektika” kettős ösztökét, a lázadás és a kimért kötelesség egyidejű feszültségét. Aminek az elaltatására úgyse kell sok biztatás. S ha még a művészet, a maga szuggeráló eszközeivel is segít… A művészet sokat tehet azért, hogy pl. jó lelkiismerettel öljünk. De teheti az ellenkezőjét is: ha fékező bűntudatot és a „soha többé!” igényét szuggerálja abba az örömbe, ami minden erőszak-kiélésnek úgy ad zamatot, hogy még erénnyé is átlényegíti. Petőfi Jób-lelkülettel súgott 48-ban vért. De mit súgott volna Világosnál? – Más példa: a francia forradalmat lehetett súgni, – de már a rémuralmat? Az orosz fogadalmat igen – de a személyi kultuszt s ami vele járt? Úgy volna jó, ha biztosra vehetnénk, hogy ahol az író megáll, egyúttal döntő útmutatás is: itt kezdődik az elkerülhető, itt meg az elkerülhetetlen rossz.

Hirtelenjében ennyi kívánkozott ki belőlem az „apolitikus” és „depolitikus” lelkület kérdésével kapcsolatban, amit olyan érzékeny realizmussal fölvetettél. De mindez az „indefferentizmus” problémájához is kapcsolódik, amire ugyancsak kitérsz. A kettő valóban mélyen összefügg – bár az indefferentizmusnak más gyökerei is vannak. S a társadalmak típusa szerint más-más árnyalatot mutat. Bizonyos azonban, hogy hiába a „külső nivellálódás és társadalmi demokratizmus” – ahogy írod –, ha mögötte közöny lappang. A probléma odáig érett, hogy már nálunk is vitatéma. S ha azzá lett – a gyógyulás jele is lehetne.

A sok ok közül, melyek az indefferentizmust korjelenséggé tették, egy olyat emelnék ki (hogy hű legyek önmagamhoz), amit az apolitikus szem vesz észre jobban. Azt az egyszerű tényt, hogy nem mindegy, milyen formában, milyen eszközökkel valósul meg akár a külső nivellálódás, akár a társadalmi demokratizmus; s még sok más. Előbb már szóba került az eszköz és cél természetének ellentmondása. Megpróbálok kicsit mélyebbre menni. Ma ez a kérdés bonyolultabb, mint valaha. Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sokkal magasabb rendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek: akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet vagy csupán elméletalkalmazási módszer következményeként. És éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtelenségeket és igazságtalanságokat (Luther, Melanchton, Erasmus kora is idetartozik – akiket említesz) – addig az ellentmondás sem lehetett annyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan – nem is kevés –, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt… Korunk szenvedéllyel tépte és tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, elsősorban az eszmék síkján. Csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga – de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot: mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megszédül tőle, akit illet…

Ugyanígy: ha a gyakorlat, az eszköz és a cél között nagy a szakadék, ez nem kismértékben táplálni fogja a rossz közérzetet, s egyik oka lesz az elidegenedésnek, a közömbösségbe menekülésnek. Vagy esetleg a sztoikus hátterű passzivitásnak, – aminek modern változata azonban inkább kiégettség, mint epiktétoszi bensőségesség és alázat.

Hogy mindez végül is mit károsít? A Te szóhasználatoddal élve: nemcsak az „atom-értelmiség”, hanem a „közönséges dolgozó emberek” számára is elsősorban erkölcsi megrendülés, és pusztító iskola, ha az ésszerűen elkerülhető rossz – úgy címkézve, mint szükségszerűség – nem kerülődik el. Nálunk se kerülődött el mindig, sajnos. S az erkölcsi megrendülés, akár a szú; vagy modernebbül: akár a stroncium. A külső tartás talán még nem is árulkodik, csupán egy adott pillanatban a reflex, amit azonban már a roncsolás kondicionált.

A polgárság reflexeit jobban ismerem, mint a parasztságét; s a parasztságét közelebbről, mint a munkásságét. Így inkább az első kettőt veszem párba, példának. Olyan szempontból, amin elég sokat töprengtem pár hónapja, újra. Éppen Csoóri Tudósítását olvastam. Nagyon becsülöm az írót s ezt a könyvét is – külön izgalom volt számomra, hogy arról a faluról is ír, ahol kamaszkoromig majd minden nyaramat töltöttem, s ahová ma is gyakran visszajárok. Könyve egy sereg kérdést mozgatott meg bennem. Többek közt a Tudósításhoz hasonló kor- és kórképek, helyzetfelmérések igazságáról – hogy mennyire lehetnek igazak? (Csák Mélytengeri áramlására gondolok még, a legfrissebbek közül.) Mit kendőz el a ma tablóján – esetleg akaratlanul is – az író jövőt kereső önfeledtsége? Vagy az alkati bizalmatlanság? Vagy a lektori óvatosság…? Sok a buktató.

Bennem summaképpen az szűrődött le (közhely), hogy a parasztkérdés pszicho-szociológiája – éppen a soron következő akciók ésszerűsítése és erkölcse érdekében – csak a megtörténtek alapos és független kritikájából építhető fel. De amiről kevéssé esik szó, illetőleg a következményeiről: hogy az elmélet elsősorban a kapitalista magántulajdonból kiindulva számoltatta fel – bár csak részlegesen, de mégis döntően – a magántulajdont. Ahogy én láttam és tapasztaltam, az értelmiség számára ez – a sok egyéni tragédia és megkeseredés ellenre is – nagy általánosságban múló megrendülés volt. És nem végzetes veszteség. Amit tudott, általában az volt a fontos magántulajdona. S az a jég hátán is tudás; és előbb vagy utóbb, de hasznosítható. Valahogy csak lesz; s lett is. A szellemi-lelki magántulajdon megóvására pedig – főképp, ha igény is van rá – mindig marad lehetőség. Gedanken sind zollfrei. Hogy ugyanez elmondható-e az egész polgárságról? Annyi biztos, hogy a gazdasági és egyéb intézkedések általában olyan edzettségre szorították rá, ami a veszteségek ellenére is jót tett neki. Főképp abban a vonatkozásban, hogy korszerűbb öntudatú polgársággá tette: a társadalmi egyenlőség gondolatát, ha megkésve is, de magába szívta. Más kérdés, hogy pl. a munkaerkölcse fejlődött-e – vagy éppen leromlott? S kérdezhetjük ugyanezt az iparossággal kapcsolatban is – és tovább. S már nem lesz olyan egyértelmű a válasz sem itt, sem ott. Az általános összkép az, ami nem túlságosan megnyugtató, sem a téeszekben, sem a gyárakban, sem a hivatalokban. Az okok? Oda térnek vissza, ahonnét kiindultam: a magántulajdonhoz és a parasztsághoz. Egy olyan pszicho-szociológiai motívumot lehet itt tetten érni, ami azt hiszem, az egész társadalmat közérzeti–erkölcsi válságon vitte keresztül. S aminek a feloldása nemcsak az időn múlik – hanem a helyesbítésen. (Torzult a nemzeti jellem és karakter, mondjuk a reformkorihoz képest? Ritka és kivételes nekirugaszkodásainkról sem feledkezve meg – igennel szavaznék. De ennek nem utolsósorban az az oka, hogy 67-től kezdve a „pszeudo-konszolidáció” langyosvizében ringatóztunk: az időben bíztunk és nem a cselekvő helyesbítésben. Mért lenne ennek más a lélektani következménye tegnap, mint ma?)

Röviden összefogva a fenti bonyolult kérdést: a földtulajdon felszámolása – különösen a lebonyolításnak pszichológiai motívumokat elhanyagoló és sértő; az új státusba való beleszokáshoz, örömhöz időt alig hagyó merev és elméleti menetelessége (az egyén állami megajándékozásától a föld közösségi kisajátításáig) – éppen azt a szám szerint is legnagyobb tömeget rázkódtatta meg érzékenyen, amelyik a földért a legtöbbet szenvedett. Mert ha nem a mai gazda gürcölte meg, amije volt, akkor az apja, a nagyapja vagy a dédapja. A kulákkérdésnek van olyan oldala is, ami a paraszti családközösségek pozitív hagyományaira, a tervezés fegyelmére és tapasztaltságára, a nemzedékek során belső kötelességgé vált erkölcsre, munkaerkölcsre hívhatta volna fel joggal a figyelmet. (A nincstelenek pszicho-szociológiája ennél sokkal szomorúbb – és egyszerűbb.) Egy biztos: parasztok viszonylag ritkán kaptak érdemeik jutalmául Bécsből földet… Azonkívül a parasztság viszonya a földhöz sokkal inkább „biológiai” és „organikus” volt, mint mondjuk jogi. És csak egyedül az ő számára lehetett a föld döntően ilyen: valóban „lélek és kenyér”. Illyés lírát írt erről; Te vonzóan józan ábrándot szűrtél ki belőle a Paraszti Jövendőben.

Lényeges azonban az is, hogy ennek a viszonynak a pszichológiája különbözik minden más hasonló viszony pszichológiájától. S ennek a ténynek – a mi történelmi adottságaink mellett – sokkal nagyobb volt, s talán még ma is nagyobb a realizmusa, mint a fejlett nyugati országokban. Bár a fokozódó gépesítéssel ez a sajátos pszichológia szükségszerűen módosulni fog, mégis valószínű, hogy ha változott formában is, de megkülönböztető jegyeiből mindig megőriz valamit. Egy növekvő állat vagy gabonafaj „gondozói” pszichológiája sosem lesz azonos egy gép kezelésének és irányításának a pszichológiájával. Legalábbis remélhetőleg. S hogy a kettő különbsége megmaradjon – nem a dialektika követelné ezt is: az egészség dialektikája?

De ha ennek a két viszonynak a pszichológiája alapvetően más, egyáltalán nem meglepő, ha ez a „másság” a magántulajdon–nem magántulajdon kérdésében is megmutatkozik. Mindenesetre: föld-, műhely-, üzem- és gyártulajdon olyan lépcsőfokok, melyek egyúttal jelzik is a megfelelő pszichológiai viszonnyal együttjáró biológiai–organikus motívum fokozatos csökkenését, és fokozatos áthelyeződését a „személytelenbe” és a „művibe”. Minden, ami „biológiai–organikus”, nehezebben és traumatikusabban szakad el a „személyestől”; s minden, ami „személytelen” és „művi”, hamarább képes előnyt találni és érezni, akár a nagyobb arányú autonóm szerveződésben, akár a megfelelő lebonyolítású állami–közösségivé válásban. Hogy a jövő mit fog ésszerűnek találni – a világ melyik részén mit, milyen formát, metódust – nemcsak hit és elszánás eredménye lesz bizonyára. Ha hinni akarok a fejlődésben, hinnem kell azt is, hogy az emberszabású eredményesség végső soron mindig döntőbb lesz, mint a hitek konzerválása.

A nálunk végbement változás során a parasztságot ezekben a mélyebb régiókban érte olyan sérelem, aminek a közérzeti következményeivel akkor is szembe kell nézni, ha a történteket nem vitatható történelmi szükségszerűségként fogjuk fel. A „műhelytől a gyárig” lépcsősor sérelme se elhanyagolható, de már a számaránynál fogva se lehet olyan jelentős, mint a parasztságé – amelyikből végül is feltöltődtek az új műhelyek, üzemek, gyárak. A mai munkásság erkölcsi–lelki tartalmainak és beidegzéseinek pszicho-szociológiáját a közelmúlt parasztságának élményeiből lehet nem kis részben kibontani. Hogy a parasztság elfelejtette a sérelmet? Sok tünet azt mutatja, hogy a földet – a friss ajándékot és a régtől birtokoltat egyformán – jobban elfelejtette, mint az elsajátítás módját. Azt tudja nehezebben megbocsátani, – ha nem az eszével, hát az idegeivel. Hogy a fiatalok majd végleg elfelejtik? Nagy történelmi távlatban, persze. De azért akad bőven olyan motívum, amit a jelen pszicho-szociológusai nem hagyhatnának figyelmen kívül. S legalább a kimondással és tudatosítással kellene annyit semlegesíteni belőle, amennyit lehet.

Egy csecsemőt egész életére traumatizálni lehet, noha a körülötte történtekből semmit sem ért, egy kamaszt a körülötte felborult családi élettel – s még lehetne sorolni a példákat. Naivság volna azt hinni, hogy a gyermekek, fiatalok semmit sem láttak–értettek abból, ami a váltás éveiben – nem mindig idillien és emberségesen – körülöttük történt. Az ilyesminek nyoma marad. S lehet, hogy már rég nem a saját föld után fognak nosztalgiázni (hiszen a bérmunkás státusnak is megvannak a csábító távlatai – vagy lehetnek idővel) – mégis, az átélt erkölcsi megrendülés, trauma – ha burkoltan és áttételesen is –, de valószínűleg sokáig kísérteni fog. S esetleg egészen más vonatkozásban és munkaterületen üt vissza az erkölcsi–történelmi csalódás. Mit jelentsen például, hogy 56–57 év a téesztagok átlagos életkora? – csupán az ipar munkaerőhiányát? A civilizáltabb életforma vonzását? Pszichológiai motívumokra – a fenti vonatkozásban – egyáltalán ne is gondoljunk?

Sokat mondjuk, hogy az új morál nehezen születik. De a munkához (általában), a tartósabb és hosszabb lejáratú egyéni tervekhez, az állami érdekhez stb. való viszony megbillentségének talán itt is kereshetnénk az okait. S akik ma ilyen megbillentség áldozatai, egész lelki magatartásukkal – akarva-akaratlan – traumatizálnak a családjukon, a szűkebb társadalmi körükön belül. S végül is: ilyen kis mozaiktényekből és mechanizmusokból tevődik össze és alakul ki egy nép jellemének, karakterének lassú, de folyamatos torzulása, – ha nincs helyesbítés, ami fogódzót ad a következő korosztálynak, nemzedéknek. A pszicho-szociológiai kutatás és igazmondás előfeltétele a helyesbítésnek; de ugyanakkkor a sérelmekbe való önpusztító elmerülésből is segít kilépni.

Csóti Külüs bácsi egyszer így fakadt ki előttem: „A sárig megaláztak, fiam, hogy fölemeljenek.” Nem mertem közbevágni a feldúlt udvaron, hogy a „jövő számára”. Valószínűtlenül „kicsi” kulák volt, de egy razzia szalmát talált a padlásán, ahol légvédelmi szempontból nem lett volna szabad tartani – s elítélték, bezárták. Mikor a szekszárdi fogházból a piacon vitték őket keresztül, az emberek sírtak, s ők összebilincselt kezüket föltartva köszöntek vissza, hogy „Szabadság!” – meséli.

Ha a polgárság arra kényszerült, hogy hibákat lásson be, melyeket a múlt, az öröklés kondicionált benne – ugyanígy, nagy általánosságban: a parasztságnak, a hierarchia legalsó pontján, mit kellett volna belátnia?

A sérelem mélyebb gyökerű, mint amilyen a tévé, a mosógép stb. öröme lehet. Ami persze szintén nagyon fontos. Mégis, annak az életérzésnek és erkölcsnek a minősége múlik az ilyen emlékeken, amivel s ahogyan átlép majd a parasztság egy új típusú polgáriasodás (értelmiséggé válás) fázisába. Nem tudom, csupán korlátozott egyéni tapasztalataim alapján nyugtalanít – és sokszor olvasom, hogy Téged is, sokkal gazdagabb tapasztalataid alapján –, hogy vajon nem billentett-e meg sok olyan erkölcsi értéket a parasztságban is a durva beavatkozás, amire éppen most volna szüksége az átalakuló társadalomnak. S nem hívott-e elő benne olyanokat, amelyek sok szempontból csak rusztikusabb ismétlései (és nem pozitív továbbfejlesztése) a polgárság történelmileg kicsiszolt, olajozottabb reflexeinek – és főképp retrográd beidegzéseinek.

Elméletnek és az alkalmazási mód kihatásának mindenesetre keservesen helyesbíthető, feledtethető hibája, hogy módot, lehetőséget nem adott a tulajdonhoz való viszony történelmi, erkölcsi, szocio-pszichológiai különbségeinek a figyelembevételére. A teljes kártalanításhoz valóban szegény ország voltunk – és vagyunk. De hogy a váltásnak – ha már az adatott a történelemtől nekünk, hogy ne fejlődve lépjünk túl a régin, hanem egy éles fait accompli után igyekezzünk úgy csinálni s rendet teremteni, mintha organikus fejlődés során jutottunk volna idáig –, hogy ehhez más stratégiát ne lehetett volna kitalálni, nem hiszem. A kérdés pszicho-szociológiája – ha csakugyan volna már ilyen – valószínűleg alaposabban tudná igazolni, hogy olyan átalakulási sémával küszködtünk és küszködünk, ami kevéssé egyezik történelmileg kialakult struktúránkkal. S nyilván ehhez kapcsolódik az is, hogy az egész átalakulási folyamat alatt hiányzott a viszonyainknak megfelelő elméleti és kísérletezési szabadság. S ezért feneklett meg minden távolabbra tekintő terv és elképzelés a saját struktúra kialakítására. Ami persze szintén rögös út s nem hoz azonnal rekord termést… A lengyel és jugoszláv példa mutatja. De talán több „elkerülhető rosszat” kerültek el? Ha igen – legalábbis töprenghetünk. Mert az indefferentizmus gyökerei ide is lenyúlnak.

De most már csakugyan nem akarom tovább igénybe venni olvasói türelmedet. Az eddigit is köszönöm! Különben pokoli lusta és nehézkes levélíró vagyok. De ez az eset más volt – olyan zsiliphez nyúltál hozzá akaratlanul, ami, úgy látszik, nagyon is nyílni akart.

Lehet, hogy ezek után még jobban megerősödött az érzésed „pszichikailag is urbánus értelmiségi” mivoltomról, – ahogy meditálok pl. néhány nem „urbánus” dologról. De szeretném is, ha így lenne. A bőrünkből nem tudunk kibújni. És ez a jó. De a bőrünket tágítani, az még jobb. Mint szépíró, látszólag talán más tájékon veszkődöm, mint ami a fenti töprengések után várható volna. De ez csak látszat, remélem. Nincs két táj, csak emberi táj van. S hál’ isten, sok ablak. Terézt valóan más ablakból nézve értelmeztem, mint ahogy most néhány „rázós” kérdést. A napi, a politikai, a kézzelfogható aspektus mellett azonban mindig nyugtalanít a másik – az ellenkező. S a kettő egymásba játszik. Montaigne-nek igaza van: ha a hasfájásomról vagy egy sötét sarok még sötétebb érdektelenségéről, vagy a legforróbban időszerű közérdekről írok és adok hírt teljes odaadással és elmerültséggel: mindegyikből ki fog ütközni az egyetemes igazság.

Terézt misztifikáltam? Vajon nem lehetséges, hogy talán mégsem én, hanem ő saját magát, abban a másik jelentésében, ami csak azért tűnik fel misztifikáltnak, mert nem annyira kézzel is fogható…? De ez már új passzus lenne.

Csak még egyet. Egyszer azt olvastam Pascalról, hogy többek között szenvedélyesen foglalkoztatta Párizs közlekedésének a megoldása, megjavítása – s talán tervezetet is készített hozzá. Én ezt gyönyörűnek találom. Minden mást megelőzve megírni a Gondolatokat, a Provinciales-t (ki-ki a magáét) – és ugyanakkor a jó közlekedés problémájával is foglalkozni… A fölös energiából.

Az eddiginél jobb „közlekedés” reményét adta nekem a leveled; s arra bízom rá a sajátomat is.

Tisztelő barátsággal sokszor üdvözöl

Mészöly Miklós

1987

A szólás nyilvánosságának bármilyen szintű megvitatása honunkban alig megkerülhető módon arra csábít, hogy a betiltások, szilenciumok, elutasítások vagy az éppenséggel még radikálisabb megtorlások gazdag példatárával hozakodjunk elő, és belevesszünk a speciális ideológiai mechanizmusok képtelen fegyvertényeinek számbavételébe. Mégis szeretném ezt ehelyütt és ebben a formában elkerülni. Túlságosan is személyes a „betekintésem”, hiszen írói pályám majd háromnegyedét tüntette ki effélékkel az illetékesek gondoskodása. És a sérelem még tárgyilagos érvként sem lehet jó tanácsadó. Különösen, ha a pálya végén szán rá időt az ember, hogy pillantást vessen arra, amit leromboltak, és ami nem visszahozható. A személyes sérelmet – mégha keserves dolog is ezt tudomásul venni – csak a kollektív érvényesség teheti közérdekűvé. És ennek még tetemrehívó bukfencei is vannak. Fanyar iróniája például a mi kis tartományi Históriánknak, hogy ezekről a kérdésekről még azokkal a mai barátainkkal is kölcsönös rezignációval tudunk társalogni, akik annak idején – történetesen – más szórásba estek, vagyis a tribün bársonyosabb padsorain jutott nekik hely. Ma viszont nekik is csak a fapadoson.

Van azonban, ami megóv a meddő felhánytorgatás nemzeti pszichét pusztító gyakorlatától – és ez az idő szenvtelen taktikussága. Az idő előre kalauzol és nem visszafelé. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a felelősséget és vétkességet ne ott és ne azokkal a következményekkel állapítsuk meg, ahogy azt a társadalmi lét higiéniája megköveteli. Mindennél fontosabb azonban, hogy a tél kiöregedésével mindig aktuálissá válnak a barna földszigetek, ahol újra kísérletezni lehet az élettel. A tavasz reformját, peresztrojkáját ugyanis a természet élő szövete ütemezi be – és nem az életről alkotott kérészéletű ideológiák. Ritmus ez, melyről a tél diktátorai és munkatársai szívesen megfeledkeznek.

Kérdezhetjük: miképp állunk mi a magunk tavasz-reformjával, peresztrojkájával? Tudunk-e felzárkózni a dolgok és események elkerülhetetlen ritmusához – vagy továbbra is kísérletezni kívánunk az évszakváltás halogatásával? A közvélemény ma időszerűbbnek, sürgetőbbnek érzi a jogi–alkotmányjogi problémák elemzését, a korszerű reform-radikalizmus minden területre kiterjedő megfogalmazását – mint az e kérdések és háttérdilemmák fölötti eszmei eszmélődést. Nem szorul magyarázatra, miért. Az aligátor az előszobában. Mégsem gondolom, hogy az eszmei eszmélődés másodrangú lett. Csupán másképp kezeli a kést, mellyel a sebhez nyúl.

Erre vállalkoznék. Ha úgy tetszik, néhány zöld gondolatot szeretnék emlékezetbe idézni, melyekről a divatossá terebélyesedő skolasztikus vitákban egyre inkább megfeledkezünk. Azzal a tudatos naivsággal, ami iránt a gondolkodás ideológiai tolvajnyelvének szüntelen fertőzése miatt már-már kezdjük elveszíteni az érzékünket. És itt a tolvajnyelv szó szerint értendő: az igazság és a tények lopatnak meg a mindennapos és törvényesített nyelvi, szóhasználatbéli tolvajkodás során.

Abból indulnék ki, hogy a szólás nyilvánossága jóval több, mint jogi, alkotmányjogi stb. probléma. Így mindenekelőtt: a tiltás rabulisztikájának cáfolata már csak azért sem érdemel különösebb érvelést, mert a szólás evidencia. Az ember nyilvánosnak születik. És bár a szólás jogától megfosztható, a beszédes hallgatás autonómiájától még akkor sem, ha a hallgatást egyetértéssé akarják manipulálni, ködösíteni. Röviden: a szólás nyilvánossága létezésünk etikai szintjének, az emberi beszéd tiszteletének és méltóságának a kérdése. Így a hatalmi szisztémák gyakorlatának étoszát és normáit is minősíti.

Ugyanis annak a megóvásáról van itt szó, ami legdöntőbben különböztet meg bennünket az állattól – például a hangyák, termeszek joggal csodált társadalmától. E társadalmak éppenséggel nem a szólás, hanem a hallgatás kitüntetettjei. Pontosabban, a természettől rendelt szájkosár apoteózisai. Olyan szájkosáré, mely nem valamiféle központi bizottság találmánya és drillje, hanem egy adott létezési forma elidegeníthetetlen sajátja. Ahogy a miénk is az. Biztosra vehetjük, hogy ezek a társadalmak az adottságaik tiszteletben tartásának köszönhetik, hogy funkcionálásuk, teljesítményük és termelékenységük – mutatis mutandis – a fejlett nyugati, ázsiai országok normái szerint is bámulatosak… De ugyanakkor olyan modell is, melyhez ha az emberi utópiák és hatalmi rögeszmék közeledni próbálnak – ami visszatérő csábítás – vállalkozásukat előbb vagy utóbb az az emberi természet roppantja össze, mely archaikus ösztönzéseivel mindig az élet beszédes nyilvánosságának és pluralista formáinak a pártján van. És a szabadsággal szolidáris.

De ha már idáig szaladtunk, rugaszkodjunk tovább: ha az ideidézett termeszeket történetesen egy diktátorunk tűzzel-vassal beszédre akarná rávenni, drámájuk sokban hasonlítana ahhoz a drámához, amit a szájzáras társadalmak élnek át és szenvednek végig. Csak az előjel más. És egy termeszforradalom – mondjuk, egy termesz 1956 vagy 1968 – szükségképpen a hallgatás kiharcolásában fogja megtalálni a maga optimális közösségi egyensúlyának és jólétének biztosítékát. Vajon ki értené meg jobban ezt a forradalmi döntést, mint egy szájzáras társadalom állampolgára?! Lévén routinier abban, hogy mit jelent az, ha a sejtjeibe kódolt természetéből kigumibotozzák.

Lehet, hogy ez az analógia frivol, groteszk, de sajnos pontos. Ez a Helsinki-típusú, leverő hitviták nélkül is belátható.

Persze kérdés, hogy a szólás korlátozása, tiltása esetén mit tehet az állampolgár. Szerintem sokat, ha szívós és következetes. Azt gondolom, eljutottunk oda, hogy fel kell hagyni az ideológiai rabulisztikával való meddő ideológiai hadakozással. Helyette hagyni kell, hogy ez a rabulisztika maga tegye még meztelenebbé kivételes abszurditását. Egyszer és mindenkorra kell elfelejteni és kilúgozni magunkból az óvatoskodó–érvelgető társadalmi magatartást. Végre is elsöprő a többsége azoknak, akik a szólásra, beleszólásra jogot formálnak – megfellebbezhetetlen jogosultsággal. És ennek a súlyát kell szüntelenül és nyomasztóan érzékelhetővé tenni. Azaz, megszólalni mindenütt és mindannyiszor, ahol és ahányszor szájnyitásnyi rés adódik. Azaz, eltökélten az emberjogi evidencia álláspontjára helyezkedni és a szabadság mindennapos evidenciájával viselkedni. Azaz, így tenni világossá, hogy az emberi jog nem ismer privilégiumot. Vagyis azok az emberjogi sérelmek, melyek például azokat sújtották, akiket annak idején szorítottak az illegalitás némaságába és szamizdatjaiba (ma viszont a legkevésbé sem) – az ő egykori sérelmeiknél a mai sérelmek semmivel sem alábbvalóak. És ez holnap is így lesz érvényes és holnapután is. Az igazság ilyen „naivan”, ilyen „zölden” egyszerű, ha lehántjuk a jelenségekről és tényekről az ideológiai vakolatot.

Fontos tehát annak belátása, hogy az ideológiai skolasztika éppen hogy a végtelenségig forgatott érvelések kikényszerítésével éri el a célját: kifáraszt, mielőtt a térdenállásból az állampolgár fölemelkedhetne.

Mindettől függetlenül természetesen van helyzet, amit históriainak, geográfiainak stb. szoktunk nevezni. És kétségkívül vannak hívei a faltörő kosnak is, mondván, hogy holdvilágon úgysem sül cipó. Nem mindegy azonban, hogy egy nép, egy társadalom a rámért helyzetet hogyan és milyen öntudattal, méltósággal, a saját távlati érdekeinek megfelelően milyen ésszerű kompromisszummal tervezi és építi meg. És ebben minden állampolgárnak személyesen is felelőssége van: a mindennapos személyes viselkedésével. Például úgy, hogy nem feledkezik meg róla: ismeretes Liliput létezési stratégiája is. Kis tömlőből nem lehet gyakran vért kiönteni. Viszont szívós esőcsepp is lyukaszt követ. Kalapácsot csak bibliai időpont indokolhat: mikor már nincs egyéb a nemzeti szerszámosládában. Közép-Európa különösen tapasztalt ebben.

Azt gondolom, hogy történelmi fordulópontot jelző – és a tragédia fenyegetését sem nélkülöző – komplex bel- és nemzetpolitikai válsághelyzetünkben az volna ma a legfontosabb feladat, hogy amikor szemügyre vesszük társadalmi, gazdasági és nemzetpolitikai létünk tényeit: a lehető legszigorúbb pontossággal nevezzük nevén a gyermeket. Állami és társadalmi létünk abszurd tényeinek egyike-másika – ha nagyon botladozva is – valóban a közelmúlté már. Vagy pontosabban, csupán a legközvetlenebb közelmúlté. Java részük azonban, és fertőző következményeik nagyon is jelenvalóak. A következmény: gyermek. Reformjához csak úgy foghatunk hozzá, ha az apa és a családi útravaló karakterisztikumával tisztában vagyunk. Ha a képtelenségeket következetesen szóvá tesszük, s a tanulságot a legszemélyesebb magatartásunkba és állásfoglalásainkba is beépítjük. Vagyis, ha záróvizsgai számvetést készítünk. Reformunknak elodázhatatlan feltétele a kíméletlen és higgadt számvetés, másrészt a demokratikus párbeszéd.

Politikai–társadalmi tény, hogy a mi állampolgárunk még mindig ideológiai megfontolás alapján megkérdezetlen – és a hal ettől illatos. Illetve, pontosan kidolgozott szisztéma gondoskodik róla, hogy a megkérdezettség látszata meglegyen. És ez a látszat nyilváníttatik valóságnak, melynek kétségbevonása ellenséges vagy legalábbis megbízhatatlanságról árulkodó cselekedet. Így eleve lehetetlenné van téve, hogy bármilyen össztársadalmi állásfoglalás, vélemény statisztikusan kirajzolódjék. Statisztikai Hivatalunk nem kevés munkaórával nyomozza ki és tartja számon, hogy évenként hány embert üt agyon a gömbvillám, hányat roncsol halálra a felrobbant kávéfőző. Államunk kíváncsisága azonban profilírozott. Mert ugyanakkor nincs érdemben működni tudó parlament, manipulálatlan és több irányzatot képviselő választás, közakarattal szükségesnek ítélt népszavazás sorsdöntő ügyekben (mint pl. a bős–nagymarosi vízi erőmű esetében) – és még annyi más nincs. Így a vélemények és álláspontok országos megoszlásának törvényes próbája nélkül eleve csak arról lehet szó, hogy egy-egy deklarált államvezetési döntés félrevezető plakátképet rajzoljon a nemzeti akaratról, társadalmi valóságról. Továbbá ez biztosítja, hogy bármilyen ellenvéleményt, megmozdulást bármikor és tetszés szerint – így a maihoz hasonló fórumokat, megnyilatkozásokat is – állam- és közösségellenesnek, kalandorságnak, hisztériának, egyebeknek, s főképp elenyésző jelentőségűnek lehessen feltüntetni, aminek nincs számba vehető társadalmi háttere. Ha pedig mindehhez egy világi értelemben teokratikus rendiség új formációja kapcsolódhat (aminek baljós következményeivel éppen a peresztrojka próbál szembenézni) – akkor törvényszerűnek kell vennünk, hogy egy ilyen szisztéma nem is kerülheti el az inkvizíciót és az autodafékat helyettesítő konstrukciós pereket, s más rokon módszerek alkalmazását. Így teremtődhetett olyan helyzet, melyben a politika teológiává torzul (összefüggésben az egyház és párt szerkezeti, szervezeti és módszer-analógiáival) – melyben a hatalmi vágyból vagy félelemből táplálkozó vakhit, illetve ennek mímelése társadalmi létfeltétellé válik – melyben a jogrend a jog elkendőzését, semlegesítését tekinti feladatának, s ami biztosítékot mégis kodifikál, azt egyúttal feltételessé is teszi – ahol a jog helyett az engedélyezés, a kegy, a juttatás mitizálódik és szakralizálódik – aminek kiérdemlése viszont megvásárolhatóvá zülleszti a véleményt és lelkiismeretet, a vállalt munka morálját.

S ezzel be is zárul a kör az emberi beszéd nyilvánosságának ábrándja körül. De egyúttal a sokak által – lelkes ifjúkorukban talán…? – őszinte hittel remélt „új embertípus” ábrándja körül is. Mármint egy ilyen politikai keretben és szisztémában. Az ábránd másba költözött és szükségképpen új kilátópontokat igényel és kíván kiharcolni magának.

Éles kontúrokkal ilyen az örökségünk, amit le kell vedlenünk. Pillanatnyilag a veszélyes kétértelműség állapotában leledzünk. S ennek van reális oka. A párt és államvezetés a maga belső önkritikájával, a párt reformjával van elfoglalva; s csupán ennek függvényében a társadalom, a gazdaság, a nemzetpolitika reformjával. Közben magasabb és alacsonyabb szinten spanyol szenvedéllyel vívja a hadüzenet nélküli örökösödési háborúját. S ebbe érthető módon be van kalkulálva a várakozás júliusig előirányzott stratégiája – a moszkvai szemafor lámpajelzése. De ettől függetlenül is: válsághelyzetünket továbbra is az teszi még kétértelműbbé, hogy a hatalom változatlanul osztatlan és a társadalom változatlanul megkérdezetlen. Az állampolgár Rákos mezején ácsorog és próbál belesni a kastély ablakán. Kafkai kép.

Bizonyos, hogy egy pártot – bármilyen pártot – sürgető belső reform és önkritika a legkevésbé sem megosztható, áthárítható kemény feladat. Különösen akkor nem, ha az állampolgár – épp a törvényesített megkérdezetlenség miatt – már csak társadalomlélektanilag sem lehet abban a helyzetben, hogy a párt – a Párt – belső gondját a sajátjaként élje meg. Csupán skizofrén módon, úgy, hogy puszta léte mégis a Párt döntésétől függ. Ám az állampolgár még ebben a skizofrén, kiszolgáltatott helyzetében is alapvető emberjogi, államjogi evidenciának tekinti – kell, hogy tekintse –, hogy egy nemzet életének, drámaian sürgető életreformjának gondja és felelőssége sem ilyen, sem olyan pártra nem testálható a nemzet statisztikusan ellenőrzött megkérdezése nélkül.

Mindebből az is következik, hogy szükségképpen hatástalan retorika a bizalom kérdésének hivatalos túlpörgetése, pátoszos dramatizálása. A kérdés egyszerűbb. Egyszerű, mint a zöld igazságok általában. Amíg az említett emberjogi alaptények nem változnak meg, az állampolgári bizalom továbbra sem fog különbözni a rossz legelőre ostorozott tehénétől: kizárólag a személyes megmaradására összpontosítja az erejét, figyelmét, talentumát – és rosszul tejel a gazdának. Ódon közhely. A bizalomra, többlet-áldozatra gerjesztő füvek a szabad rétek flórájához tartoznak.

Tárgyilagos helyzetképünkhöz végezetül hozzátartozik, hogy a szólás lehetőségei az utóbbi időben – valamelyest – valóban javultak, részlegesen. Anélkül azonban, hogy bármely fontos döntést ez a változás átfogóbb értelemben befolyásolhatna. A szólásnak változatlanul csak az „önképzőköri” mozgástere lett nagyobb. De még ezen belül is cseppfolyós és ellentmondásosan szabályzott, privilegizált és kielégítő alkotmányjogi biztosítékok nélküli ez a pillanatnyilag engedélyezett szólásjog. S ami még sajátosabb, még a szovjetunióbelit sem közelíti meg, aminek eredményeit gondosan megszűri a hírszolgálatunk, a sajtónk. Afféle tántorgó szólás-jogosultság ez az állami kegy és elnézés, valamint a törvénytelenség között, amit bármelyik pillanatban meg lehet torolni. Olyan benyomást keltünk, mint akik csak fogszorítva mímelik a demokráciát s csupán foltozgatni próbálnak kényszeredetten, miután megszokták, hogy postán várják a szabásmintát. S ráadásul most még a posta is zavarba hozó. Kiút alig lehet más, mint az, hogy mielőbb felbontsuk a saját állampolgáraink postáját – hiszen egyre gyűlik – és annak a statisztikai mutatóit tekintsük hatályos érvényűnek.

A pápai tévedhetetlenség és az exkluzív választással kinevezett augurok mindentudásának és döntési szakértelmének dogmája az egyházat is recsegteti, béklyózza. Rokon gond. Pedig távlatilag épp abban van a kockázatnál is nagyobb és beláthatatlanabb veszély, amit az egyház is, a párt is, pillanatnyilag biztosítéknak vél.

Azzal az utolsó zöld gondolattal tennék ide pontot, hogy csak az a hit bizonyulhat végezetül is túlélőnek, amelyik az élettel szolidáris. Vagy – az érdemes megmaradásunk végére teszünk pontot.

Három hónap múlt el a Jurta Színház-beli felszólalásom óta. És korántsem további ígéretek, program-bejelentések és némely változás nélkül. Az Életünk szerkesztősége megkért, hogy három hónap távlatából fűzzek néhány sort a májusban elmondottakhoz – mit látok másképp, mit nem? Az alapproblémát – sajnos –, ép logikával és ítélőképességgel változatlanul ugyanannak kell éreznem. Ami nem jelenti azt, hogy nincs módosulás. De ennek a módosulásnak a moccanása saját keserű levében forog. Gondosan féligfűtött mozdonyon imitáljuk a gőzadást; a reform-retorika egyre jobban tornyosuló gőzfelhője viszont kevés, hogy a kerekek meginduljanak. Helyzet, mely nem veszélytelen. Változatlanul hatalmi eldöntetlenségre utal. Holott a tét nem pillanatnyi és ilyen-olyan személyekhez kötött, hanem nemzeti és történelmi. Az eddig használt politikai szemüvegek pedig nem elegendőek, hogy a felelősség a maga valóságában megmutatkozzék – legalábbis sokaknak. Viszont biztató, hogy a szemüveges sokak mellett már ép szemű kevesebbek is vannak és lehetnek. Magas, közép és alsó szinten egyaránt. E keveseknek a felelőssége, feladata, kötelessége mérhetetlenül nagy. És örvendetesen növekszik az öntudatosodó, szerveződő fiatalok száma, immár távol a janicsárdák kiképző akoljaitól. Én feléjük nézek. Amit eddig megmutattak magukból, biztat. Ha nem is az átlag még, ők a lehetséges remény. Legyünk önkritikusak: mi öregebbek túl sokat foglalkozunk a tragédia változataival, a patthelyzet sorompóival. Csodálni nem lehet, túl sok a tapasztalatunk. Túl sok karón láttunk varjút. Az ő szárnyuk a kockázat, ami nélkül nincs holnap. Nélkülük nincs holnapig elvergődni tudó politikánk. Reformunknak egyetlen esélye van: a független ítéletű, felnőttségét és alkotóképességét szabadon bizonyítani tudó állampolgárok iránti bizalomnak – ha úgy tetszik – kockázata. S belátni, hogy hiba kell legyen egy olyan struktúrában, mely olyan meggyőződést tesz általánossá az országos közérzületben (ki nem tapasztalja nap mint nap?), hogy a kormányzat a szükséges változtatások idején való felismerésében és a tanulságok levonásában sokkal gyengébb helyzetmegítélő képességgel rendelkezik, mint az állampolgárok statisztikai átlaga – hiszen mit nem jósolt meg évekkel korábban a szerencsétlen jó magyar állampolgár?! Mely jóslatok (egy részének) igazságát aztán hivatalos kürtőkön hallhatta vissza – savanyú vigaszként. Vagy pedig egyáltalán nem a helyzetmegítélő képességgel van baj, hanem másról van szó. Ez viszont már a személyes és struktúra-felelősség aligha megkerülhető tisztázásának és az egypártszisztéma kritikai megmérettetésének történelmi fejezetéhez tartozik. Korántsem illetékes politikai jósként, csupán átlag-állampolgárként gondolom, hogy az év hátralevő négy hónapja sorsdöntő periódusa lehet reformpolitikánk további alakulásának. Az ép szemű kevesekben bízom. Ennyi az optimizmusom.

1989