Történelmi egypercesek

Kossuth írja börtönéből br. Wesselényinek: „Én fogva vagyok, mi okért, ők tudják, kik elfogtak. Én nem. Jelszavam törvény és törvényesség. Így áldozat lehetek, de bűnös nem.” Ugyanannak a Wesselényinek írta ezt, ki nemsokára ugyancsak az ő sorsára jutott. Éppoly ártatlanul, mint ő.

Az idős Wesselényi éveken át Kufsteinben ült mint fogoly, s utóbb egy alkalommal a főispán egy bátor nyilatkozata alkalmából figyelmeztette, hogy jó lesz magát mérsékelnie – egyúttal emlékezetébe hozta a kiállott büntetést. Erre mondta Wesselényi, hogy „szenvedni megtaníthatnak, de félni nem”.

A nemzet képviseletének nem volt annyi hatalma, hogy Gutenberg találmányának negyedik százesztendejében nyomtatott újságban tehesse közzé tárgyalásait. Még a kerületi ülések naplóinak kinyomtatását is megakadályozta a kormány… Egy-egy követjelentés, gyakran elég fogyatékos, a megyegyűlésen – mi ez egy élni akaró nemzet igényeihez képest! A nemzet és az országgyűlés közt nem létezett állandó és bensőbb kapocs, nem létesülhetett a lelkeknek az a kölcsönhatása, mely a parlamentet egy nemzet éltető központi szervévé teszi… Kossuth írott országgyűlési tudósításokat adott ki… Szegény diákok írták e tudósításokat nagyobb csoportokban, diktálás után. Hogy olcsóbban adhassa tudósításait, kőnyomó sajtót szerzett, s ezen akarta őket nyomtatni. E terv nagy felháborodást keltett a kormánynál, s csakhamar tudtára adták Kossuthnak Bécsből, hogy ha tüstént el nem adja kőnyomó sajtóját a kormánynak, azt el fogják tőle kobozni, mert kőnyomó sajtót csak legfelsőbb engedély mellett szabad bírni, s a kormány nem fogja tűrni, hogy az országgyűlési tudósítások a cenzúra kikerülésével kőnyomatban terjedjenek el. Kossuth közölte a kancellária lépését az ellenzéki követekkel, s ezek nézete megoszlott arra nézve, hogy engedjen-e a kancellária követelésének, vagy ne. Sokan szerettek volna összeütközést provokálni a kormánnyal, de Kossuth a mérsékeltek tanácsát követte, kik azt mondták, inkább engedjen a kormánynak, csak mentse meg a tudósításokat. Kossuth népszerűtlen is lett emiatt az országgyűlési ifjúság körében.

…a cézári őrületbe esett kamarilla börtönbe hurcoltatta a derék hazafiakat, s bunkóbotos részeg hordákat uszított a reformbarátokra a megyékben. Hogyan lehetett ezt az állapotot elviselni? Ezt csak az teszi megfoghatóvá, hogy Ausztria hatalmi túlsúlyát Magyarország felett olyan nagynak tartották, hogy a helyzet megváltoztatását merőben kizártnak ítélték. E feltételezett túlerő hite magyarázza meg, hogy Széchenyi első három hatalmas munkájának közzététele után szükségesnek látta agitátori működését tisztán társadalmi térre terelni, s közjogi és politikai téren elkezdett egész erejéből fékezni.

Széchenyi a leghatározottabban ellenezte, hogy a közvélemény politikai reformokat is sürgessen. Deák visszavonult kehidai magányába. A körülmények ily módon egyenesen ráerőszakolták Kossuthra azt a szerepet, melyet a 40-es években játszott.

…a tárgyaláson, mely Metternich és Kossuth közt lefolyt, midőn ez egy lap kiadásának engedélyezése tárgyában egyenesen a hatalmas kancellárhoz fordult… a herceg megjegyezte, hogy a politikai írónak rendkívüli hatáskör jutott, elismerte Kossuth tehetségét, s gyöngéd, a szabad férfi önérzetét nem sértő módon felszólította, hogy ahelyett, hogy a hírlapszerkesztés szellemtelen slendriánjához kötné magát, inkább független állásban oly módon hasson, mint író, hogy azon esetekben, midőn a kormány szándékai az övével megegyeznek, ezeket legjobb meggyőződése szerint gyámolítsa. A herceg megjegyezte, hogy a felszólítás nem foglal magában semmi véleménykényszert, nem követel semmi kötelezettséget, mely morális önérzetét sérthetné, sőt kijelentette, hogy a vesztegetést gyűlöli, és megveti azt, ki meg hagyja magát vesztegetni, ezért nem is ajánl fel semmi árat a közreműködésért, hanem felszólítja, határozza meg maga azon kárpótlását munkájának s idejének, mely kívánalmainak és érzelmeinek anyagi tekintetben legjobban megfelel.

Egy ízben ágyúdörgést hallottunk. Mi ez? „A palatinus most vonul be Szombathelyre, annak a tiszteletére lőnek.” 1847 őszén választották meg nádorrá István főherceget. Ez tette első körútját az országban, s mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Később is hallottunk ágyúdörgést. De akkor már nem a palatinus tiszteletére lőttek. A komáromi ágyúzást, fülünket a földre fektetve, órákig hallgattuk. Dobszóval tovavonuló honvédek, nemzetőrök mozgósítása a horvátok ellen – ennyit láttunk a nagy szabadságharcból a mi csendes vidékünkön, ahová a háború viharai csak távoli mennydörgésként hatoltak el. Valami nagy izgatottság nem volt észrevehető. Apám royalista érzelmű volt. Ferdinánd király arcképe ott függött szobánk falán. Hogy ez a király császár is, azt akkor sohasem hallottam. Egyszer nekünk is jutott valami a háborús izgalmakból. Riadalom támadt, jönnek a horvátok. Hamar valami fekete-sárga zászlót a toronyba, mert különben az ellenség felégeti a falut. De ilyen zászló, vagy olyan kelme, melyből összetákolni lehetett volna, a falu egyetlen boltjában nem akadt. Szerencsére nem is volt rá szükség. A horvátok, Jellasics vert seregének egy része, gyors menetben vonultak ki az országból… Néhány év múlva Kőszeg városában emléket emeltek a horvát áldozatok sírja fölé. Az emlék fekvő oroszlánt ábrázolt. A szombathelyi püspök celebrált, Jellasics huszártábornoki egyenruhában személyesen volt jelen a katonai ünnepélynél. A kirukkoltatott kis gimnazisták soraiban állva akkor látta e sorok írója a horvátok ún. nemzeti hősét. 1849-ben aratás után lerongyolt alakok vonultak át a falunkon, honvédek, kik a világosvári (akkor mindenki Világosvárt mondott) fegyverletétel után hajcsároknak s efféléknek öltözve menekültek a németek által való besoroztatás elől… Később jöttek német csendőrök. Sokszor megfordultak házunknál, mert apám iskolavégzett ember, az egyetlen ember volt, aki németül tudott velük beszélni. Minden fegyvert beszedtek. Ez már ősszel, Batthyány kivégeztetése után történt.

Az első magyar miniszterelnököt 1849 tavaszán huszonnyolc más elfogott magyarral Székesfehérváron, Veszprémen, Sárváron át hurcolták a laibachi várba. Mikor a menet Jánosháza vármegyei községbe ért, a fegyveres nép nagy tömege csődült össze, s fenyegetőleg követelte Batthyánynak és fogolytársainak szabadon bocsátását. A kísérő tiszt rávette a grófot, hogy tartson beszédet a néphez és nyugtassa meg a tömeget. Erre a nép megnyugodott, és hagyta elvonulni a szomorú karavánt.

Monarchiában a miniszter mindig a király minisztere, s mint ilyen felelős az országnak, de mikor a király nevében és tudtával, sőt tettleges engedelmével háború folytattatik a nemzet ellen, hogyan legyek én minisztere a királynak? – írta Deák.

…dolgozott az ólmosbot szerte az országban. Találóan nevezte el gr. Andrássy Károly (Andrássy Gyula apja) ezt az állapotot „bunkokráciának”.

Az ötvenes évek végén a magyar hazafiak hangulata a kétségbeeséssel határos pesszimizmus volt… Az emberek elővették Széchenyi utolsó magyar nyelven írt (1847-ben megjelent) munkáját, a Programtöredékeket, s áhítattal olvasták ebben a Kossuth ellen intézett s a forradalmat megdöbbentő módon megjósló filippikákat… Az abszolutizmus szenvedései közepett nem kutatták azt a kérdést: vajon a Magyarországot ért elnyomatás nem következett volna-e be akkor is, ha az országgyűlés a párizsi és bécsi forradalom kitörését nem használta volna fel, hogy egy csapással törvénybe iktassa azokat a reformokat, melyekre a haladni akaró Magyarország egy évtized óta sziszifuszi erőfeszítéssel hiába törekedett. Nem kérdezték: az ismét erőre kapott reakció nem nyomta volna-e el Magyarországot akkor is, ha a 48-i törvények nem alkottattak volna meg. Nem kérdezték, hogy a diadalmas reakcióval szemben nem lett volna-e még végzetesebb, ha a jobbágyok felszabadítását, az ősiség eltörlését és a többi nagy alapvető reformokat majdan az osztrák abszolutizmus kezdeményezte volna, s úgy állott volna a világ előtt, mint a nép felszabadítója és Magyarország civilizátora. Nem kérdezték, hogy a 1848-i törvények csakugyan valódi okai voltak-e a dinasztiával való összeütközésnek, valóban össze nem férők voltak a monarchia nagyhatalmi állásával… 1860-ban a közvélemény mindezt nem kutatta. Csak azt nézték megdöbbenő szemei, hogy Széchenyi 1847-ben meglátta 1848-at és 1849-et. Aki ilyesmire képes, az az emberek véleménye szerint több volt, mint bölcs. Az látnok volt. Széchenyi, a politikus meghalt, a próféta feltámadott.

…alig hihető, hogy az ő mélyre ható esze a Corpus jurisban letett, de a kormány által szakadatlanul megsértett jogokra való hivatkozást elégséges eszköznek tartotta volna arra, hogy a kormány e jogok tiszteletben tartására tényleg is szorítható legyen: azonban a törvényre való folytonos és erélyes hivatkozást mégis elengedhetetlen és el nem hanyagolható segédeszköznek tekintette ama nagy célra. Vezérelve volt: más fegyver nemlétében a jog fegyverével küzdeni a jogért. E harcot nyomatékkal, okossággal, méltósággal megvívni volt feladata az ellenzéknek.

A kormány … félve az egyre növekvő közfelháborodástól, az országgyűlés bezárta előtt jónak látta kegyelem útján megszüntetni a fogságban tartott hazafiak büntetését, valamint a még folyamatban levő pereket. Ezt ugyan a sérelem orvoslásának tekinteni nem lehetett, mert kegyelmet nyújtott jog helyett, s ezzel nyitva hagyta az utat későbbi hasonló jogsértésekre.

A municipalisták nem ismertek más gyakorlatilag hatásos védekezési eszközt az abszolutizmus ellen, mint az erős ellenállást a megyékben. A felelős minisztériumok megvalósításában nemigen bíztak, a központosítás gondolatától azonban fáztak, mert féltek, hogy ez az udvar hatalmát még jobban megnövelné. „Nem reformerek kellenek ide – mondá gróf Batthyány Lajos –, hanem vérebek, melyek mindig a kormány fülén csüngnek.”

Mit mondjunk a konzervatív csoport szerepéről? Ezek az urak 1848 végén abban a biztos reményben sorakoztak a Budapestre bevonult Windischgrätz herceg körül, hogy az önvédelmi harc leveretése után – amit akkor közvetlen küszöbön levőnek gondoltak – őket fogja megbízni az ország kormányzásával. Az 1849 márciusában váratlanul megjelentetett osztrák oktrojált alkotmány, mely Magyarországot egyszerűen bekebelezte Ausztriába, megdöbbentette ugyan őket, de még ez sem gátolta, hogy emlékiratokat terjesszenek a Schwarzenberg-kormány elé. Ez emlékiratok szerzője gr. Dessewffy Emil volt. Ezek egyikében, mely Bach miniszter hagyatékában találtatott, ilyen tanácsokat találunk: „Ausztria Oroszországgal szövetségben kell hogy az európai forradalom magyar szárnyát leverje, összemorzsolja, a szeparatizmust tartósan megfékezze, ha mint nagyhatalom, általában mint állam fenn akar állani. A győzelem kiküzdése után Magyarország és Erdély az uralkodó teljhatalma, a katonai uralom segítségével, a legdrasztikusabb eszközök alkalmazásával kormányzandók mindaddig, míg a forradalmi sereg maradványai teljes tehetetlenségre devalválva, az anarchikus elemek megbüntetve, a dinasztiaellenesek megfékezve, a hatalom iránti engedelmesség helyreállítva nem lesznek. Egyidejűleg a királyi hatalom önkényes hatása alatt az ország anyagi erőit fejleszteni kellene, s ezen állapotnak addig kell tartania, míg ezen országban felébred és általánossá lesz az a kívánság, hogy Össz-Ausztria alkotmányos mechanizmusába felvétessenek, és megérlelődik az az elhatározás, hogy egy előbbi különállás minden emlékéről egyszer s mindenkorra lemondanak…” … Mintha nem is Magyarország, hanem csupán a monarchia sorsa feküdnék ezeknek az uraknak a szívén. Pedig egytől egyig jó magyarok voltak, akik abban a hitben cselekedtek, hogy ha a monarchia számára kieszközölnek valamiféle szabadabb intézményeket, a terített asztalról Magyarország számára is hull majd valami kis morzsa.

Eötvös az 1849-i márciusi osztrák alkotmányt némi javításokkal hajlandó lett volna elfogadni. Később az októberi diploma szerzői egyik forrásul használták Eötvösnek ezt a munkáját. Gr. Andrássy erős szemrehányást tett Eötvösnek munkája irányáért. Eötvös azzal mentegetőzött, hogy könyve utolsó fejezetének – ez volt a legfontosabb – kefelevonatát elküldötte Deáknak, de az szó nélkül visszaküldte. Ekkor Andrássy elment Deákhoz, s megkérdezte, hogyan engedhette meg egy ilyen munkának megjelenését. Deák azzal mentegette magát, hogy a haza válságos állapotában nem érezte magát hivatottnak, hogy az övétől eltérő vélemény nyilvánítását megakadályozza.

Deák meg volt győződve, hogy az abszolutizmustól – a viszonyok nagy és gyökeres változása nélkül – semmit sem lehet kapni: sem a 48-at, sem a 47-et, se ennek a felét… Ezenkívül a 48-as állásponthoz való ragaszkodást még más szempontok is ajánlották. Először is, a jogfolytonosság eszméjének csupán ez felel meg. A jogfolytonosságban pedig látott bizonyos erőt, mely ha akkor látens volt is, de adott körülmények közt megelevenedhetik… A jogfolytonossági eszme kultuszának lehetett még egy további jó következménye is. Ha a viszonyok netalán úgy alakulnának, hogy a hatalom kényszerítve látná magát a hátrálásra, hagyjunk neki egy visszavonulási vonalat, hadd hitesse el a világgal – s talán még magával is –, hogy nem kényszernek enged, hanem a jog majesztása előtt hajol meg… Viszont azonban ne higgyük, hogy a passzív ellenállás magában véve belátható időben az országot alkotmánya visszaszerzéséhez segítette volna. Deák Ferenc mindenekfelett az abszolút rendszerben rejlő szervi hibáktól s az osztrák államférfiak rövidlátó és korrupt gazdálkodásától s az ebből eredő pénzügyi bajoktól várta a kényuralom csődjét, az egész rendszernek úgyszólván automatikusan bekövetkező összerogyását… De ez a lejáratás eltarthatott volna egy évszázadig. A rozoga épületnek is kell valami kívülről jövő lökés, szélvész vagy zivatar, hogy összedőljön, különben eláll beláthatatlan időkig… Deáknak bölcs és a maga idejében helyes passzivitási politikájára nagyon ráfért az a kiegészítés, melyet neki más, élénkebb temperamentumú s a quietizmusra kevésbé hajló hazafiak nyújtottak. Ilyen volt például a külföldi sajtóban való tevékenység. A Bach-kormány Európa sajtójában úgy ünnepeltette magát, mint Magyarország civilizátorát és legnagyobb jótevőjét. Jó szolgálatot tettek tehát az országnak azok a magyar hazafiak, akik pénzt gyűjtöttek s akciót indítottak az európai sajtóban… Mindezen tényezők mögött volt még egy minden másnál hatalmasabb faktor. Az akkori fiatalságban – s erről magam is tanúbizonyságot tehetek – az idegen kényuralomnak akkora gyűlölete forrott, mely az ország irányadó férfiainak bölcsessége által éppen csak hogy féken tartható volt, de egy kívülről jövő kezdés és megfelelő szervezés esetén a legrövidebb idő alatt egypár százezer halálra szánt ifjút gyűjtött volna egy újabb szabadságharc zászlói alá. Az 50-es években s még a 60-as évek elején is ilyen volt az ország hangulata. Azt mondhatnák erre, hogy fiatalkori emlékeim illúziói nyilatkoznak fentebbi állításomban. Idézem hát egyik legeszesebb konzervatív politikusunk, gr. Dessewfiy Emil sorait, melyeket 1859-ben, pár héttel a solferinói csata után ír a nemrég kinevezett osztrák miniszterelnök, Rechberg grófnak: „Excellenciád csak rövid idő óta jött érintkezésbe Ausztria belpolitikájával. De államférfi az ön tapasztalataival és belátásával nem hiheti, hogy a dolgok, ha egyszer oda jutottak, ahol ma vannak, ugyanazon a ponton megmaradhatnak, vagy hogy nagy bajok kis palliativumokkal orvosolhatók. Magyarországon egy Kossuth- és Klapkákból álló ifjú nemzedék nőtt fel. Bambasággal határos önámítás lenne, ha föl akarnók tenni, hogy az ilyen hangulattal úgy lehet szembeszállni, hogy német vagy cseh iskolatanítók az ifjúsággal a ’Gott erhalté’-t szorgalmasan énekeltetik, vagy ilyenféle professzorok Magyarországnak azt demonstrálják, hogy soha nem volt története, s a szolgálatok, melyeket Mária Terézia és Ferenc császár idején a monarchiának tett, tisztán mesék!”… Hogy mennyire féltek akkor Bécsben a magyaroktól, arról legjobban tanúskodnak Prottmann pesti rendőrfőnök jelentései Kempen rendőrminiszterhez, Kempen saját előterjesztései és sok más hivatalos okmány, mely ma már előkerült az irattárak homályából. A magyarokat mindenre képesnek tartották. Jellemző a gr. Lónyay Menyhért által elbeszélt következő eset. Lónyay egy másik úrral br. Bachnál volt valami Tisza-szabályozási ügyben. Br. Bach az egész idő alatt, míg az urakkal beszélt, az egyik kezében tartotta a csengettyű rántóját, hogy segítségért csengethessen, ha az urak netalán életére törnének. Ezen üdvös félelem nélkül az osztrák bureaucratia talán még ma is a nyakunkon ülne.

Széchenyinek egy utolsó írásából hadd álljon itt néhány jellegzetes mondat: „Döbling, a tébolydában, 1860. ápril 2-án… Ne ámítsák magukat külső segítséggel. Ne építsenek Oroszországnak Ausztria ellen való gyűlöletére sem. Az én tanácsom – ne nevessék ki – kibékülés 47-es alapon (mutatis mutandis), anélkül, hogy megkísérelnék a császárt megalázni, akit mint magyar királyt nagynak akarnak. Deák és társai jól megfontolva szabjanak a nemzeti kívánságoknak lehetséges, méltányos határokat, és akkor mindenkinek, ha kell, ököllel mondják a szemébe: ulterius ne tende odiis! Rövid idő múlva az iszapból emberek fogják felemelni fejöket, s vezetni akarják a mozgalmat, akkor már csak 1848 megújulása, véres folytatása következhetik. Nem hazafi az, aki ezt be akarja várni! Magyarország nem 1848-tól, hanem 1000-től kezdődik. A múltból vezetők nélkül, Magyarország nem fog múltjáért harcolni, egy agyrém után, mely erejét, segédeszközeit felemészti, és Lengyelország sorsára jutna. Higgyetek egy vén bolondnak. Bolondok sokszor voltak próféták.” Széchenyi néhány nap múlva halott volt. Rémlátomásai nem következtek be. A nemzet nem rohant a forradalomba. Abban az egyben tisztán látott Széchenyi, hogy ebben az időben már Deák volt az egyetlen ember, kire a nemzet hallgatott. De óriási űr választotta el az udvart nemcsak 48-tól, hanem még 47-től is… A konzervatív br. Jósika Samu, volt erdélyi kancellár, 4 nappal a solferinói csata után s kevéssel halála előtt gróf Rechberggel folytatott beszélgetést… vázolta a nemzet hangulatát, s végül azt kérdezte Rechbergtől, vajon hiheti-e, hogy a kormány a magyar társadalom bármely rétegének támogatására számíthat. Egyetlen koncesszió, mely sikert ígér, az eddigi rendszer teljes elejtése… Azok után, amik bekövetkeztek, minden hit és bizalom megingott, és hogy nem akadna jóravaló magyar ember, ki a jelenlegi körülmények közt akár egy miniszteri állást is elfoglaljon. Több mint egyévi vajúdás után jutottak el a bécsi irányadó körök – az októberi diplomáig. Pedig az októberi diploma mily messze elmaradt nemcsak 48, de 47 mögött is… (mégis) Nagy fontosságú esemény volt a diploma, mert ez már szakítást jelentett az abszolutizmussal… E nagy történelmi pillanatban Deákon erőt vett kunktátori természete… Hosszú levelet írt sógorának… E levelet olvasva megértjük az októberi diploma kibocsátása utáni habozását. Nyíltan megmondja a levélben, hogy „aki a jelen nehéz helyzetben nem elégszik meg a törvényre való utalással, hanem a negáció terén túl is akar tekinteni, kénytelen bevallani, hogy magának sincs határozott véleménye a ’miként’ iránt. Engedni a kiegyezés kedvéért éppoly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot.” …Magyarországra most már ránehezedett a katonai provizórium… Az emigráció külföldi akciója majdnem teljesen megszűnt… Arra, hogy a német kérdés alakulása fogja megadni a lökést egy újabb kiegyezési kísérlethez, ebben az időben kevesen gondoltak… Pedig az egész magyar ügy s annak később beállott újabb evolúciója magasabb történelmi távlatból nézve nem egyéb, mint a német kérdésnek pendantja. Az Olaszországból kiszorított Ausztria egész erővel a német hegemónia megszerzésére vetette magát… ti. hogy a monarchia egész területével belép a német szövetségbe… V. Károly császár merész világbirodalmi politikája volt ez új kiádásban… Magyarországot be kellett vinni a Reichstrathba, hogy Ausztriát a birodalom egész területével, tehát Magyarországgal együtt, be lehessen vinni a Bundba… Mi történt ezalatt Magyarországon? Folyt Schmerling akciója Magyarország megpuhítására, s ha ez nem sikerülne, a Reichstrathba való behurcolására… A lapok kefelevonatait be kellett mutatni a rendőrségen. Ha a rendőrség egy-egy cikket törölt, hamarosan más cikkről kellett gondoskodni… A Pesti Naplóban egy ízben a trágyakezelésről szólott az első vezércikk… Megülte a Károly-kaszárnya börtönét Jókai Mór… Az olvasóközönség nem törődött azokkal, amik Németországban történni készültek… Kedvelt olvasmányai voltak a lengyel forradalam, Langiewitz tábornok kalandos hőstettei, az Egyesült Államokban folyt véres polgárháború… Deák ösztönszerű passzivitása ekkor kétségkívül logikailag is megokolható volt… A passzív ellenállás a hatvanas évek közepe felé észrevehetően lanyhulni kezdett… A passzív ellenállás, ami egyértelmű a közhivataloktól való tartózkodással, a magyar értelmiség széles rétegeire évenként sok millióra tehető anyagi kárt, a „méltósággal való tűrés” sanyarú nélkülözést jelentett… 1865-ben már bizonyos volt a háború Ausztria és Poroszország között… Ez okozta, hogy szelídebb húrokat kezdtek pengetni Magyarországgal szemben… Június 6-án őfelsége lejött Budapestre. Június 8-án megszüntette a katonai törvényszéket, s helyreállította a helytartótanács régi hatáskörét… Negyvenöt év folyt le e nagy napok óta. S íme most ismét aggódva nézhetünk a jövőbe, vajon a kiegyezési műre nézve is nem érkezend el az az időpont, midőn változatlan fennállása kétségessé, átalakítása kikerülhetetlenné válik? Negyvenöt év nagy idő.

…minél behatóbban elemezzük Kossuthnak 1848. március 3-ikáig terjedő működését, annál világosabb lesz előttünk, hogy benne a forradalmárnak semmi eleme nem található… A konzervatív Sommsich Pál, Kossuthnak elvi ellenfele, elég elfogulatlan volt kimondani, hogy Kossuth nem volt forradalmár, hanem csak a körülmények kényszerűsége szorította oly helyzetbe, hogy végül kénytelen volt forradalmi eszközhöz nyúlni… Mikor a kormány végre belátta, hogy az üldözésekkel célt nem ér, s Kossuthot és a többi ártatlanul elzárt hazafiakat kegyelemből szabadon bocsátotta (1840), sőt nemsokára a reformok szükségességét is elvben elismerte: beteges loyalitási optimizmusban kezdett úszni az ország… Tudjuk, hogy ez az optimista árdagály teljes kudarccal és kiábrándultsággal végződött… Mai felfogásunk álláspontjáról nézve Kossuthot a mérsékelt szabadelvűek árnyalatához kell sorolnunk, bár egyénisége éppoly kevéssé fér bele egy párt keretébe, mint Széchenyié… Vezércikkei a Pesti Hírlapban többnyire olyan gondolatokat fejtegettek, melyeket ma közönségeseknek tartanánk, s mint maguktól értetődő örök igazságokat vezércikkben tárgyalni alighanem átallanánk… Az Ausztriához való viszonyt Kossuth majdnem egészen mellőzte cikkeiben… Annak a vitatását, amit ma közjogi kérdésnek nevezünk, egyébként a cenzúra sem tűrte volna meg. Kossuth nagy figyelemmel volt a cenzúrára… Híres, 1848. márc. 3-iki beszéde is, melyről azt szokták mondani, hogy a „forradalmat” bevezette, szinte duzzad a dinasztikus hűségtől… Egyik főbűnéül rótták fel, hogy szónoklataiban, egész eljárásában oly nagy súlyt helyezett a fiatalságra, szóval, hogy a népszerűséget hajhászta… A népszerűség, mi tagadás benne, a gyakorlati államférfinak mindennapi kenyere. Hipokrataság nélkül nézve a dolgokat természetesnek kell találnunk, hogy Kossuth nem tartotta elégnek ama csoport támogatását, mely felerészben lanyha barátaiból, felerészben titkos ellenségeiből állott, hanem támaszkodni kívánt ama nagyobb táborra is, melyre feltétlenül számíthatott. Ebben a táborban és nem az alkudozók, intrikusok és stréberkedők kotériáiban volt az igazi új Magyarország… Báró Kemény Zsigmond, Kossuth nagy antagonistája írja, hogy „amit jószándékú emberek Kossuth ellen tettek, csak növelte népszerűségét. A vezérek félénksége, kik egy terv elfogadásába bemenni mertek, de végrehajtásától visszadöbbentek, Kossuth emelkedésére hatott…” Széchenyi a krízis napjaiban csakugyan felajánlotta szolgálatait. Március 4-én, egy nappal Kossuth korszakot alkotó beszéde után ezt írja Naplójába: „márc. 4, országos ülés – a jó gondolatok későn jönnek – Wirknernél (Metternich ügynöke) – hát ha én teljhatalommal? Feltételeim: 10 000 frt. tüstént, 5000 frt. havonként. Folyó kiadások. Szent István nagy kereszt. Általam fogalmazott Handbillet, melyben teljhatalom és garancia. Kinevezhetek, akit akarok. Mindnyájan engedelmeskedjenek nekem. Minden adminiculum. Katonaság. Semmi ellenparancs, mielőtt visszahívatom. Titok. Hat hónapra országgyűlés. Desavuálhatnak. Biztosítékok: fejem, családom, javaim. Ellenzéki kör s minden politikai club feloszlatik, ne legyen pressio.” Széchenyi tehát egyszerűen diktátornak ajánlkozott a mozgalom megfékezésére, mely Kossuth március 3-iki beszédében indítványozott reformok érdekében indult. A nagy gróf bizonyára jóhiszeműen járt el. Rettegése a forradalomtól, a jakobinus terrortól, mely benne már monomániává lett, magyarázza magatartását. De Bécsben nem fogadták el ajánlkozását… már nem vették komolyan. Eszméit, ötleteit Metternich csak „Stefferliádoknak” nevezte… Széchenyi alagutat akart ásatni lakásából a Duna-partig, hogyha majd megkezdődik a rablás és gyilkolás, családjával együtt menekülhessen. De ezek már az ő beteges agyának rémlátomásai voltak… Jelentékeny volt a lökés, melyet a magyar közvélemény a párizsi forradalomtól nyert, de ez a lökés kizárólag azoknak az eszméknek gyorsabb és bátrabb valósítására hatott, melyek már régóta a nemzeti reformtörekvések inventáriumához tartoztak… Szabad föld, demokratikus alapon álló jogállam, felelős kormány – ezeket követelte Kossuth március 3-án, egy hajszálnyival se többet. Másodlagos hatása volt ennek a nagy beszédnek, hogy megadta a lökést a bécsi mozgalomhoz, melynek nyomában egy alapjában korhadt, erkölcsileg bukott, embertelen, buta és minden ízében korrupt kormányrendszer, mint egy kártyavár, összeomlott. Tehát nem hiba, hanem inkább érdem. Minket legközelebbről a 48-iki törvények megalkotása érdekel. Ennek a megindítása egészen Kossuth érdeme… Elismerte és hangoztatta ezt ismételve maga Deák, valamint elismerte azt is, hogy Kossuth nélkül a 48-i törvények semmi esetre sem jöttek volna létre… Egyik legfőbb vád Kossuth és a 48-i törvényhozás ellen, hogy e törvények szentesítését az udvar szorult helyzetének felhasználásával eszközölték ki… Az aranybullákat és a magna chartákat mind a lomtárba kellene dobni, mert ezeket a nemzetek mind oly helyzetekben teremtették meg, amelyekben az uralkodó a viszonyok kényszerűségénél fogva azokhoz a beleegyezését megadni kénytelen volt?… Eme képtelen elmélet szerint a népeknek, illetőleg a népek vezető államférfiainak csak olyankor volna szabad valamely, az országokra nézve hasznos reformokat indítványozni, mikor annak keresztülvitelére kilátás nincs. Ez képtelenség, s ebből következik, hogy a 48-i törvények megalkotását akkor kellett, mert csak akkor lehetett megindítani, mikor ez tényleg megtörtént.

Szőgyén alkancellár, ki az udvar döntő tanácskozásaiban személyesen részt vett, emlékirataiban megírja, hogy mikor végre a 48-i törvények szentesítésére elhatározták magukat, ezt mindig azzal az ürüggyel tették, hogy ez tőlük megfélemlítés által csikartatott ki. Wirkner udvari tanácsos pedig, ki ama válságos napok eseményeinek minden részletébe beavatva volt, kinyilatkoztatja, hogy minden engedményt azzal a reservatio mentalissal adtak meg, hogy azokat, mihelyt lehet, visszaveszik. Az események ezt igazolták is.

Schwarzenberg herceg egy ízben ezt mondá: „Mi ez a magyar nemzet, ez a magyar nemesség? Lázadók, s mindig is azok voltak, kiket meg kell semmisíteni, örökre ártalmatlanná kell tenni”… A konzervatívok tehát legkevésbé voltak jogosítva szemére vetni Kossuthnak, hogy politikája fiktív elemekkel van szaturálva. Az övék egészen ilyenekből állott. Készek lettek volna feláldozni mindent egy nyomorult árért, s ezt a nyomorult árat sem érhették el.

Kossuth egy 1861. január 23-án kelt levele álláspontját az olasz kormánnyal szemben következőleg precizírozza: „Feladatunknak nem azt ismertem és ismerem, hogy a király kormányával Garibaldi ellen vagy Garibaldival a király kormánya ellen komplotírozzunk, hanem ismertem és ismerem feladatunknak azt, hogy köztünk s a királyi kormány és Garibaldi közt kombinációt igyekezzünk létrehozni – s e kombinációt a Tuilériák kabinetje által is elfogadtatni, vagy legalább elnézettetni.” Ehhez hozzáteszi: „ellenzem s ellenezni fogom mindig azt, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár Viktor Emánuel király, akár Napoleon császár, akár a nagy mogul, akárki a világon, hazámat puszta diverzióképpen vérbe, lángba borítsa. Hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a gesztenyét kikaparja”… Midőn búcsút veszünk az emigrációtól, nem hallgathatjuk el, hogy nagy tévedései mellett voltak nagy érdemei: ébren tartotta a nemzetben a remények egy szikráját azokban az években, midőn Magyarországra a kényuralom poláris éjszakája borult. Hozzájárult ahhoz, hogy a polgárosult nemzetek megismerjék Magyarországot, tudomást vegyenek jogairól, jogos aspirációiról. E missziót az emigráció becsülettel betöltötte.

1870. jún. 9-én történt meg az első magyar miniszterelnök második temetése oly gyászpompával, amihez hasonlót addig Magyarországon soha nem láttak… Három évvel Batthyány temetése előtt, 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy történelmi nap titokzatos glóriája sugározta be az akkor még nemigen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? E kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés vonult végig az emberek arcán.

Egy dicstelenül elbukott, gyáván behódolt nemzettel szóba sem állott volna a hatalom. A bátran és férfiasan megvívott önvédelmi harcnak köszönhetjük, hogy a történelem felettünk napirendre nem tért, s hogy olyan faktornak ismertek és ismernek el bennünket, mellyel számolni kell.