Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén

Nem tanulmány, amire vállalkozom, inkább csak egyszerű asztali beszélgetés, invitálás az együttgondolkodásra.

Kamasz tizenöt esztendő választja el Európát a második ezredfordulótól. Mindannyian érezzük, hogy ez az esemény nemcsak a tekintélyes kerek számok szuggesztivitásával teljes, hanem számon kérően szimbolikus is. Szimbolikus előeste közérzetét lophatja belénk – előestéét, amikor a számvetés sürgető. Musil így ír egy helyen: „Van az életnek egy olyan szakasza, amikor feltűnően lelassul, mintha vonakodna továbbmenni vagy mintha változtatni akarná az irányát. Meglehet, hogy ebben az időszakban könnyebben éri szerencsétlenség az embert.” Bennünket, a nyolcvanas évek kortársait, nem kell látványosabban meggyőzni arról, hogy a Históriának is van ilyen „szakasza” – még ha látványos száguldásnak álcázza is magát. A mi lidérces száguldásunk az egész glóbust lebénító egy helyben topogás. Emberi létezésünk és történésünk egy eddig soha nem tapasztalt intenzitású eldöntetlenségben időzik. Olyan helyzet ez, melyet a gyanakvás, a félelem, az előítélet, a magunk biztosításának minden képzeletet felülmúló rövidlátása az eddig ismert aktív és potenciális barbarizmusokkal úgy rokonít, hogy még túl is szárnyalja őket. Pontosabban: soha békejobbosabb és konszolidáltabb reszketéssel nem várakoztunk még a katasztrófa előszobájában. Az ok egyszerű: a legkulturáltabb és legcivilizáltabb eszközök is rendelkezésünkre állnak, hogy ez a reszketés csábos ígéretekkel és megfontolandó zsarolásokkal elkábított legyen. Avagy – a históriai mészárosok frappáns és gyors, sőt még némi hidegvérű eleganciát sem nélkülöző katonai akcióival vagy a polgáribb módon fojtogató junta-drillel teremtünk olyan feltételeket, melyek mellett a rendnek és megbékélésnek akkor is létre kell jönnie, ha ez a legordítóbban formai, viszont bizonyos külső szemszögekből nézve célszerűen „tetszetős”. Magyarán, minden eszköz, adottság és körülmény megvan hozzá, hogy a lebilincselően magas etikával kodifikált emberi és nemzeti jogok barbárul szkizofrén gyakorlatba torkolljanak. Vagy másképpen árnyalva: aligha volt még példa rá, hogy a maihoz hasonló szenvedéllyel, harsány és mindennapos publikussággal ígértük volna a Föld valamennyi népének a szabadság, függetlenség és jólét ajándékát; csupán azzal a csendőri követelménnyel megtoldva, hogy bizonyos nagyhatalmi, létezési imperializmusok egyetemes érdekűnek és ezen belül még szalonképesnek is fogadtassanak el. A helyzetkép és a mi legbenső képletünk szkizofréniája csak így teljes. Mindenesetre olyan nagyszabásúan lettünk kétértelműek, szándékainkat tekintve kiszámíthatatlanok, csodás eszközeink révén már-már mindenhatók – legalábbis ezen a halál törvénye alá vetett halhatatlan kis szemétdombon –, hogy mindez még megilletődöttebbé teheti szorongásunkat a kétezredik év küszöbén. Persze nyilvánvaló, hogy a jogos stratégiának nyilvánított törvénytelenségek, erőszaktételek és rögeszmék pusztításai, a legkülönbözőbb manipulációk felhasználása, hogy a törvényesség és a közkívánat látszata biztosíttassék: mindez a történelem és politika visszatérő nyomorúsága.

Ma mégis bonyolultabb ez a kérdés, mint valaha. A tét már nem a hajdani. Csonka zsenialitásunk csapdájába estünk. A hatalmi előnyszerzés pusztításait eddig is az embertelenségig fokozhattuk, mégsem a jóvátehetetlenségig: a romokon új típusú virágzás indulhatott meg, sőt, minőségi szintemelkedés. Ha eddig csak tépázhattuk egymást és a földgolyónkat, ma visszafordíthatatlanul a természet önszabályozó rendjébe is beavatkozhatunk, nem felmérhető folyamatokat idézve elő. Ez drámaian állítja szembe az emberi képesség lehetőségeit a beavatkozás illetékességének dilemmájával. S minthogy alig hihető, hogy bepillantásunk a természet rendjébe elérheti azt a fokot, ami a beavatkozás átfogó következményeit szavatolná, kényszerűleg azon múlunk, fel tudjuk-e ismerni az önszabályozás elkerülhetetlenségét. Nem képességeink önkorlátozását követeli az új helyzet, hanem a felhasználás etoszát. S éppen ez teszi semmissé a régi stratégiákat, taktikákat, kalkulációkat – mindenekelőtt a klasszikus politikát. Machiavelli igazában most lett végképp korszerűtlen: már távlati realizmusa és indokoltsága sincs többé. Már csak az lehet megoldás, ha a politika olyasmire szánja el magát, amit eddig „idealista” elképzelésnek szoktak minősíteni. A humánum, a szolidaritás, az erkölcsi zsinórmérték, a szellem és a szószék igaza többé nemcsak fölöttünk lebegő eszmény és mérce (amit vasárnapi ebéd közben szóba hozunk), hanem a legrealistább követelmény. Most már csak a veszély nagyságához méretezhetjük a biztonsági szelepet és a garanciák megbízhatóságát. S ez mélyreható minőségi változást igényel felelősségérzésünktől. E nélkül vészjósló öncsalás ún. reálpolitikát csinálni. Akik ezt teszik, csupán holdkórosként késleltetik a katasztrófát. Gyermekeinkre testálják. Persze tudnunk kell, hogy a hatalmi eszközök optimális megváltozása sem hozhat aranykort; továbbra is emberi történésről lesz szó, nem angyaliról. A legtöbb, amit hamis ábrándok nélkül tehetünk, hogy magunkhoz méltóbbá finomítjuk a szenvedés új eshetőségeit. Helyzetet teremthetünk, hogy kívánatosabb esély legyen a pozitív lemondás és a hátsó gondolat nélküli kompromisszum, mint a mindenhatóság megsemmisítő vagy pirrhusi kockázata. És ez kétségkívül kopernicusi fordulat lenne. De vajon az Univerzum-élményünk nem ilyen kopernicusi fordulatot élt meg? Ha olyannyira ünnepeljük a természettudományunk forradalmát, a lehetőségek ismeretében milyen reális indokkal akarjuk hinni, hogy erkölcsi forradalom nélkül képesek leszünk együtt élni és életben maradni vele? Legfrissebben Csernobil figyelmeztette (egyelőre békésen) a világpolitika „realistáit”, hogy a legkevésbé sem indokolt eddigi tevékenységük stratégiájában valamilyen speciális többlettudást feltételezni. Zárójelentésünk inkább az lehet, hogy már-már patológiás rövidlátással még mindig „klasszikus kártyapartiban” gondolkodnak, melyben csakugyan sikeres kalkuláció lehet „jobb lapleosztásra” várni. Hiszen csábítóak a történelmi példák és mesterjátszmák. Csakhogy – távlatosan – nincs többé kivételezetten jó lapleosztás. Itt tartunk ma. Várjuk, hogy ki lesz az, aki elfogadható garanciákkal képes megtenni az első lépést a hátsó gondolat nélküli kompromisszum felé.

De másról is szó van. A nagyhatalmi politika ezúttal a fehér ember kultúrájának és civilizációjának sorsdöntő játszmáját is játssza. A tét az, hogy a fehér faj a maga páratlan tárgyi–racionális teljesítményeivel milyen szerepkörben maradhat meg a História további alakulása során – ha engedélyeztetik ilyen. A fehér faj gondoskodott róla, hogy speciális tudása és eszközei ne maradjanak monopólium. Más kérdés, hogy azt mindvégig anyagi–hatalmi önérdek és haszonelv diktálta, nem erkölcsi kategóriák. Vagy ha volt ilyen, csupán kapcsolt áruként sminkelte és szolgálta az anyagi–hatalmi célkitűzéseket. És ez nem kis részben a kereszténység gyónnivalói közül sem hiányozhat. Tény viszont, hogy a monopolizálás XX. századi felszámolódása felülkerekedésre is alkalmas versenytársakat indított el a fejlődés útján – ami persze elkerülhetetlen küldetés-teljesítés is volt. Csupán a „technikai küldetés” távlati verseny-kihívásait másképp képzelte és tervezte a fehér és keresztény homo technicus. Politikája és szemlélete ugyanis mindmáig „történelmi evidenciaként” dédelgeti a „jogos elsőbbség” mitizált képzetét. Ha nem nyíltan, akkor sub rosa. Az új faji és emberi egyetemesség programjához változatlanul primátussági hátsó gondolattal kapcsolja hozzá a béke és rendcsinálás machiavellisztikus ürügyeit. Ám ha ilyen oktatást adunk a „technikai küldetés” etoszából, és sikeresnek tűnő politikai gyakorlatából – számításba kell vennünk a mi hasonló oktatásunkat is; mihelyt beérik. Ez pedig még súlyosabbá teszi a mai nagyhatalmak felelősségét. Dönthetnek, hogy dinamikus létünk sodrásával épülünk-e be tisztes alkatrészként az erőviszonyok új egyetemességébe – vagy csillogva vegetáló „Alexandriaként” vonulunk történelmi nyugdíjba. A História gazdag példatár.

Ám ha pillanatnyilag még minden nyitott is, mégsem áltathatjuk magunkat, hogy a világpolitikai döntésekben bármelyik fél korszerűbb felelősségérzéssel, etikával és taktikával rendelkezne a másiknál – jóllehet a keleti-nyugati szabadság-kategóriáik látványosan nem összehasonlíthatók. A glóbus egyetemes sorsának biztosítékait illetően mégis ikerazonos a szemléleti csőd. Hamis realisták lennénk, ha ezt a nagyhatalmak közti lidérces testvériséget nem érzékelnénk. Látnunk kell tehát, hogy erkölcsi–szemléleti önreformálódás nélkül sem a nagy, sem a honi politikában nincs lényegi reform, csak késleltetett hibaismétlés. Pontosan úgy, mint az egyéni életben. Ma az ember forradalma a tét; s az ember, ha valóban az, erkölcsi lény. Minden más címkéjű forradalom, így az osztályoké is, az eszközök és módszerek vigasztalan restaurációja is egyben. Vagy épp a további barbarizálódásé. Az öreg Malraux, akiről tudnivaló, hogy nem könyvekből ismerkedett meg a még-még klasszikusnak mondható harcok és háborúk szkizofrén etoszával, egyszer így nyilatkozott: „A XXI. század vagy hívő lesz vagy nem lesz.” Szorongását ki-ki lefordíthatja a maga belső nyelvére. De hogy életpályája végén az erkölcsi forradalmat érezte a legsorsdöntőbb politikai realitásnak, az aligha kétséges. A kétezredik év küszöbén én is ezt érzem a glóbus igazi gondjának, az esélyek és kockázatok valódi súlypontjának.

Ilyen árnyékban kell és lehet csak feltenni a honi kérdést, ami még mindig fölmerül, ha sorsproblémáinkat vitatjuk: vajon meditálhatunk-e még érdemben magunkról mint valami önértékű képződményről, elszigetelt szigetről; meditálhatunk-e a megmaradásunk feltételeiről, mint valami függetleníthető tétről? Noha a válasz egyértelmű nem, kedvenc exhibicióinknak engedve mégis úgy teszünk sokszor, mintha módunk lenne igent mondani. Sőt, szeretjük úgy fetisizálni saját kivételes, kiválasztottsággal éremrendesített megmaradásunk feladatát, mintha csak mi küszködnénk ilyesmivel. S közben – talán kellene erre is gondolni – éppen az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg praktikus igyekezetünkben; noha ez a vélt praktikum is többnyire illúziókba van belebetonozva.

Ami egyébként az érdemes megmaradás gondolatát illeti, az legközvetlenebbül Kölcseyt juttathatja eszünkbe, akinek az éles fél szemét olyan gondosan szoktuk kerülni. Meg kellene azonban fontolnunk, hogy az ő távlati realizmusa lehet ugyan „álomtalanul” csupasz, de pótolhatatlan előnye mégis az, hogy az alapok tisztázására teszi a hangsúlyt, amire álmot és jövőt építeni lehet. Próbáljunk hát az ő fél szemével tovább vizsgálódni.

Önismereti tesztelésünk hagyományos megállapítása, hogy egyrészt elsöprő késztetéssel kapaszkodunk olyasmibe, ami zsongít, és készséggel hárítjuk el az önkritikus kétely ösztönző ellensúlyát; másrészt egyidejűleg vagy teljességgel indokolatlan váltással éppen az ellenkező végletbe billenünk át. Azaz, páratlan részletező mazochizmussal, kifogyhatatlan szemantikai árnyalatossággal, tény-okadatolással, meggyőzővé forrósított tévedésekkel, vagy ha kell, hatalmas lírával „tupírozzuk” fel akár világirodalmi magasságba is a saját pusztulásunk szerintünk összehasonlíthatatlan tragikumát, méltóságteljes halálunk szépségét, a rajtunk esett sérelmek és igazságtalanságok szívszorító kérődzésbe keretezett, megrendítő litániáját. Ünnepélyes reményvesztettség. Úgy tűnhet, hogy az ilyen jellemzéseknek ma már nincs igazi időszerűsége, s inkább arról van szó, hogy klasszikus nagyjaink szuggesztív próféciáinak a hatása alatt fogalmazunk és értelmezünk még mindig így. Tisztáznunk kell azonban valamit. A magyarság még korántsem szabadult meg sors- és nemzettudatának sok százados torzulásaitól, pszichés védekező mechanizmusainak a tehertételétől. Csupán helyzetet kapott a történelemtől, melyben a váltás, a kollektív nemzeti önterápiára való felkészülés tovább nem halasztható. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az is, hogy mindazt a tudati és magatartásbeli beidegzést, amelynek az öröksége lappangva változatlanul bennünk munkál, akkor is az eredeti nevén nevezzük és leplezzük le, ha az a változott körülmények között aktuális mimikrivel próbálja álcázni magát. Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba. Azt pedig hazárd dolog volna állítani, hogy nem cipelünk korhadt kölöncöket. Ahogy álmodunk, hiszünk, kétségbeesünk, tervezünk, kompenzálunk, gyűlölünk, helyesbítünk: vajon csakugyan megnyugtatóan jelzi a váltást? Nem hiszem, és még kevésbé tapasztalom.

Említek egy példázatos példát, mely világi–ószövetségi pátosszal egyúttal abszurdizálja is magát; s mint ilyen, nyilván menthetetlenül a múlté. Mégsem tagadhatjuk, hogy a mi pszichés háztartásunkból nőtt ki; s ez legalábbis résenlétre int, a korhadt kölönceinket illetően. Gondoljunk egy Ady-méretű óriásra, történetesen ő magára. Fülep jegyzi fel róla azt a maga nemében páratlanul árulkodó, megejtően groteszk, mosolyogni és sírni való jelenetet, hogy mikor egy átmulatott éjszaka után félig levetkőzve az ágya szélén ült, és a cipőjét, harisnyáját húzta le, lassan józanodó pillantást vetett önmagára, a magát kiszolgálni kénytelen ügyetlen mozdulataira – hirtelenjében tragikus komorsággal sejlett föl benne a jelenet egész magyarságot beboltozó jelképiessége. Aminek mindjárt hangot is adott. Annak ugyanis, hogy ő, fajtájának minden igaz értékét és megvertségét magában egyesítő utolsó példánya, szinte „utolsó mohikánja”: ő kénytelen az elhivatottság magas régióiból ilyen alacsonyra ereszkedni és ilyen banális, méltatlan tennivalóknak kiszolgáltatni magát… Fülep a megértő–elnéző barát korrektségével eleveníti föl a hajdani hajnal emlékét; s talán nem éppen olyan következtetést von le, amilyen – ki tudja – talán őt is megkísértette. Az epizód természetesen csak elenyésző kattanás Ady géniuszának kibányászhatatlan labirintus-szerkezetében, egy hatalmas szív extraszisztoléja, mely inkább szemérmes félrenézésre késztet, mint kritikára. Utóbbira inkább csak a mi második világháborút megélt nemzedékünk viviszekciós kíméletlensége lehet felkészülve, úgy is mondhatnám, beletörve – ha éppen hajlandó nem megfeledkezni erről. Egy idegennel viszont már majdnem lehetetlen volna úgy megértetni ezt a jelenetet, hogy ne kövesse feszélyező csend. Meghökkentené az epizódban rejlő rendhagyó humorosság és narcisztikus gyermekesség, az ön- és közösség-érzékelésnek ez a barbárul kifinomult műszerérzékenysége, amely egyúttal vészjelzően figyelmeztet is, hogy az ilyen érzékenység, a vonatkoztatások ilyen nagyúrian énközpontú individualizálása mennyire alkalmatlan már a valóság felmérésére. Persze ugyanakkor éppen Ady volt az, akiben a radikális felmérések és sejtések a zsenialitás erejével szintén megvoltak. Csakhogy egy zseninek az elenyésző kattanásai sem tudnak elenyészőek maradni. Ami őbenne már-már a legmagasabb rendű patológiát súrolta – az sokakban, a honfibú gyógyíthatatlan elhivatottjaiban kétségkívül fölerősítette azokat az anakronisztikus készségeket, melyek a századok során hol szívós illuzionistává, hol az önsirató, panasz-fogalmazó magatartás szerelmesévé tették az átlag magyart. Ha valamikor, hát éppen most, a kétezredik év küszöbén kell minden eddiginél radikálisabban tudatosítani magunkban (elkerülendő a csábító hibaismétlést), hogy a világtörténelmi, a politikai–ideológiai, a nemzeti prófétaságra törő – vagy ilyen szerepbe belekénytelenedő – Jézusok–Messiások fölött beborult a történelmi ég. Nemesen megtévesztő kalauzokká kellett lenniük a mi jelen időnkben. S számunkra ez azért is fontos felismerés, mert mi, akik megismertük a fasizmust, másrészt éljük azt a ki tudja mennyi időre prolongált játszmát, melynek során annyi agyafúrt és gyáva kerülgetéssel, agyonmitologizált félelemmel, alkatunktól idegen ideológiai fenntartásokkal nehezítjük, hogy belépjünk a demokrácia saját képünkre formált, emberszabású kapuján: nekünk csakugyan bőséges tapasztalattal kell tudnunk, hogy bármilyen messianisztikus demokrácia – legyen a mozgató rögeszméje népi–nemzeti–faji vagy steril filozofikussággal „nemzetközi” ihletésű – a legabszurdabb és legveszélyesebb idea, amit csak elképzelni lehet. Amikor ezt állapítjuk meg, természetesen egy pillanatra sem feledkezünk meg a geográfiai és hatalmi determinánsokról, melyek egy valóban glóbusméretű, egyben ámokfutó menetrend pályájára kényszerítnek bennünket. Ugyanígy az is igazságtalan volna, ha nem értékelnénk kellő tárgyilagossággal a pályaeltérítési kísérleteink és manővereink jelentőségét. Más dolog azonban a független gondolkodás kalkulusai szerint aggódni, mint – úgymond – politizálni. Ami szükségképpen két más funkciójú szerepkört is jelent – bár korántsem úgy, hogy szakadék választja el őket. Ez ugyanis a demokrácia hiányának a kórtünete.

Mindehhez kapcsolódik a másik alapgond és témagóc: vajon az olyan típusú „kis nép”, mint a magyar, hogyan vélekedjék magáról, hogyan határozza meg magát és célvilágát a determináló körülmények között? E gond és probléma történelmi genealógiájával pár éve egy hosszabb tanulmányban (Tudat és nemzettudat) megpróbáltam szembenézni. Szükségtelen volna azt kivonatolni itt. Egy alapkérdést azonban idéznék: vajon muszáj azt gondolnunk, hogy történelmi „megvertségünk” szükségszerűen helyesbíthetetlen hátrány? A „megvertségnek” nem lehet olyan ablaka, amelyen át messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk? Vajon nem a hozzánk hasonló sorsú „kis népek” feladata és kitüntető „luxusa” lesz – vagy lehetne – olyan példát adni, amely egyedül a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadság kiváltsága, és csak annak a révén valósítható meg? Minthogy a lelki, ösztöni, politikai imperializmus az ilyen sorsú „kis népeknek” nem lehet már energialekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, illuzórikussá vált értékeknek nemcsak új szempontú kimunkálására, hanem merőben újak megalapozására is – így teremtve meg a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételeit. Ehhez azonban a cinkosság kollektív vállalása szükséges. És annak a felismerése, hogy nem a holnap helyett kellene ideológiai bilincsben cselekedni és gondolkodni, hanem a holnap érdekében, azaz ésszerű felkészülési játékteret biztosítva a kiszámíthatatlan nemzetérdekű ajánlatainak. Annak tehát, hogy egy nyitott lehetőségű jövő megtervezését segítsük elő, semmilyen ideológiával, konfabulációval nem helyettesíthető, masszív feltételei vannak. Ezek nem ismeretlenek, az álmok lexikonában a „meg nem becstelenített demokrácia” címszó alatt találhatók.

De hogyan lehetne egy ilyen lexikon szelleméhez gyakorlatban közelebb kerülni? A várakozási és habozási időnk kimért. Az ordas az előszobában.

Bibó „prédikátori” igéje úgy fogalmaz, hogy az igazi demokrácia „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. Ahhoz, hogy belépjünk a hátsó gondolat nélkül működő konszenzusok világába, már nem elég a puszta jog kötelezése, se külső törvény. Egyedül a jóakarat belső, racionálisan már nem preparálható törvénye hozhat a számunkra újat: „meg nem becstelenített” demokráciát. Ez a ma egyedül lehetséges vészkijárat a kollektív csapdából: a negyedik út. Ez pedig példaszerűen belső út is, egyéni és kisközösségi út, melytől a mai körülmények között egyedül remélhető, hogy bármi is kollektív magatartássá összegeződjék. Nekünk magunknak kell önismereti „schulungok” révén tudatossá tenni, hogy milyen helyesbítéssel tervezhetjük sikerrel az érdemes megmaradásunkat. Pusztán megmaradni sokféleképpen lehet; de magyarként aligha randevúzhatunk másképp a jövővel!

 

Befejezésül egy helyzetünkben lehetséges új típusú célvilág körvonalazásához szeretnék néhány gondolattal hozzájárulni. Ha ez a célvilág irreálisnak tűnik, gondoljuk meg: Jerikó realistái joggal mosolyogtak a város falai alatt elvonulók szüntelen kürtölésén – hat napig… Csakhogy mindig egy hetedik nap állítja élére a realizmus és idealizmus kérdését. (Zárójelben: egyáltalán nem új gondolatokról van szó, csupán újra sürgető, hogy újrafogalmazzuk őket. S pusztán személyes adalék hozzá, hogy egy 1956 novemberében „elsodródott” jegyzetfüzet sorait sommázzák.) Röviden így:

A kétezredik év kockázatait latolgatva arra kell jutnunk, hogy esélyt csak olyan megoldás biztosíthat, mely a nemzetlét, a nemzetfogalom radikális univerzálódásával eleve számol, s erre készíti fel a nemzettudatot.

Ennek ellentmondani látszik a népi-nemzeti forradalmak, mozgalmak eddig soha nem tapasztalt hevessége és céltudatossága. De paradox módon éppen ez jelzi a glóbus elrendeződésének új jellegét.

Egyfelől erősödik a tendencia, hogy még a töredék nemzet- és néptudatok létjogai is konvenciószerűen ismertessenek el, és autonóm tradícióik szerint – nyelv, kultúra – kibontakozhassanak.

Másfelől erősödik a hatalmi, gazdasági, politikai autonómia visszafordíthatatlan relativizálódása, kisebb népek számára még a választható csatlakozás tekintetében is.

Egy „kis nép” számára ebből egy dolog lehet világos: önmegőrzésének hagyományos formái egyre kevésbé ígérhetnek sikert.

A „kis népek” nemzetléte egyre inkább „szublimált” formában lesz csak fenntartható.

A „szublimált” forma nem keverhető össze a pusztán anyagi–gazdasági–termelői fennmaradással – a puszta „hongkongisággal”; aminek jóléti kísértései persze nem lebecsülendők. Egy nemzettudatában sérült „kis népet” akár az érdemi önfeladásba is belesodorhatnak.

Saját történelmünk anamnézise alapján számunkra az látszik a legsürgetőbbnek, hogy a „megvertség” közérzetét belső szabadsággá, előnyhelyzetté dolgozzuk át. Ha képesek leszünk felismerni, hogy az illúzióktól való szabadulás – melyeknek sikertelensége százados élmény – egyúttal terhektől szabadulás is: létezési stratégiánkat a külső önerőhiány tragizálása helyett belső erőforrásokra alapozhatjuk.

Csak olyan fegyver sülhet el, melyhez puskaporunk is van. Minden egyéb a történelmi tragikomédia műfajához kénytelen tartozni a mai hatalmi körülmények között.

Kivéve akkor és ott nem, ahol nem. Mi távoli, közeli emlékezéssel tudjuk: a reménytelenség és szükség demonstrálása korszakos jelentőségűvé és történelmi feladattá is válhat – mint 48-ban és most 56-ban.

A bibliai pillanat azonban soha nem kalkulálható. Nem az a dolgunk, hogy annak a szédületében éljünk, hanem az, hogy erkölcsileg felkészültek legyünk a vállalására, illetve elszenvedésére.

Mindez a szó legmélyebb értelmében egzisztencialista felülemelkedést és megingathatatlanságot igényel.

Ehhez segít hozzá a már említett belső-személyes út: az empátia, a jóakarat, a nyitottság, a közérdekű szubjektivitás programja – a lelki demokratizálódásé.

A nemzeti pszichének egy ilyen áthangolása a szublimálási képesség nevelésén múlik.

Mindenekelőtt az anyagi és hatalmi ösztönzéseket, csábító kihívásokat kell programszerűen kimozdítanunk a maguk öncélú pályájáról.

Szerep- és céltudatunkat olyan értékek irányába kell fordítanunk, melyek nem sebezhetők, nem elvihetők, nem elvitathatók – jóllehet és másfelől éppen a megoszthatóság a program iránya.

Új „honalapítást” viszont csak attól várhatunk, ha nemzetpolitikánk centrumába a minőségi–szellemi produktivitás programját állítjuk, nem csupán kiegészítő, hanem nemzeti létmeghatározó módon. Nemcsak szokványos kultúrpolitikai ágazatként, hanem minden területre kiterjesztve a közvetlen hasznunkon túltekintő részvételt, támogatást, hozzájárulást, szervezést, gondozást, kezdeményezést, tervezést és kitalálást.

Tovább árnyalva: politikánk eszmei, majd mind átfogóbban gyakorlati súlypontjába kell helyezni a nemzetközi–szellemi (akár) ingyenszolgálatot is. Illetve, ezt is folyamatosan szem előtt tartani a pénzügyileg nélkülözhetetlen ágazatok bővítésénél és továbbfejlesztésénél.

Vagyis, minden lehető területen elsőbbséget biztosítani az alkotó érdeklődésünk internacionalizálásának, a szellemi exportnak; és ennek érdekében kell megreformálni az intézményeket, illetve szervezni újakat.

Nevezhetnénk ezt – mutatis mutandis – a mi „Szilikon-völgy” programunknak is.

Ez annyit jelent, hogy az oktatás, nevelés egész rendszere, iránya már eleve ennek a célnak rendelődik alá, már az alapoktól kezdve.

Így a kívánatos oktatási-nevelési norma sem az lenne, hogy jól-rosszul működő, többnyire export szempontjából is alig versenyképes termelőegységek számára szállítsunk nagy tömegekben felcser szintű szakembereket. Ez ott lehet csak kifizetődő, ahol az anyagi és mennyiségi mutatók minden vonatkozásban eleve igénylik az ilyen típusú szakemberek nagy számát.

Az új program a mi esetünkben épp azt kívánná, hogy – a mai célkitűzésekkel ellentétben – minél általánosabban teremtődjenek meg az école superieurök feltételei. (Amit a 45 utáni friss induláskor elsorvasztottunk.) S hogy a lehetőség ésszerű felső határáig emelkedjék a kiválasztott és kivételesen képzett értelmiségiek száma, az alkotóképességeiben iskolázott értelmiségé – hogy a már intézményeiben is szellemi megalapozottságú exportra specializálódott ország szükségletét ellássák.

Ami természetesen nem jelenti és jelentheti azt, hogy az emberi munka alapzatának, az ipar és a hajdani természeti természetességét elveszített földművelés minél korszerűbb anyagi fejlesztése a legkevésbé is háttérbe szoruljon. Sőt. Csupán döntően fontos, hogy ezt az alapzatot is az járja át működése etoszában, ami majd ráépül: a minőségi–szellemi produktivitás célvilága. S hogy ne fordított legyen az egymásra hatás. Ugyanis az ember és anyag viszonyába ágyazott munka ma már szükségképpen nem lehet ártatlan, csak fertőző. Így a termelés és termelékenység vonatkozásában is szükség van a mindig manipulált célok, szuggerált célszerűségek folyamatos fertőtlenítésére, amit az egyén csak személyesen végezhet el (ez az ő belső útjának mindennapos elvégzendője). Egy ilyen nemzeti létezési program pedig már intézményeinek a szellemével is spontán igénnyé teheti ezt a fertőtlenítést.

Mindennek természetes kiegészítése az, hogy lehetővé tesszük az önkéntes szabad munkavállalást, tanulmányok végzését a világ bármely pontján – állami és pártpolitikai szelektálás, illetve a disszidensség büntető minősítése nélkül. E jog csorbításának ugyanis nemcsak emberjogi vonatkozása van (és technikai századunkban még fokozottabban anakronizmusa) – de eleve lehetetlenné is teszi a céhes vándorlások és hazatérések korszerűsített formáját, a „nemzetközi ingázás” ismereteket gazdagító és munkaerkölcsöt nevelő gyakorlatát. Egy ilyen típusú átszerveződés az ember megbecsülésének és méltóságának alapvetően más szemléletét, ideológiáját igényli, mint az, ami a lidérces emlékű hajrá-munkaversenyek csődjéhez, az állami és közösségi érdekek lejáratódásához vezetett. Minden józan kalkuláció azt sugallja, hogy egy poliszméretű kis nép számára az ilyen átszerveződés az optimális. A nagyobb vagy éppenséggel Babel-méretű államkolosszusoknál más feltételei, követelményei vannak a mai és holnapi szerveződésnek. Mint ahogy az is valószínű, hogy a következő század még technizáltabb, az elidegenedésnek még inkább kitett társadalmaiban változatlanul fontos szerepe lesz az olyan hagyományok, formák kihívásainak, amilyet a céh-mentalitás teremtett meg az európai fejlődésben. (S ami mindig is különbözött és különbözni is fog az egyre látványosabb ázsiai mentalitás minőséget, fegyelmet, produktivitást meghatározó sajátos normáitól, belső indítékaitól.)

Az itt vázolt oktatási és nevelési elgondolás azért sem hathat újnak nálunk, mert nemzeti örökség közvetíti számunkra. Előbb Kölcseyt említettük. Itt most Széchenyinek (akihez Németh László, Karácsony Sándor is visszanyúl) az egyéni és nemzeti munka egészét átfogó erkölcsi–szellemi maximalizmusával ütköztethetjük magunkat: az ő gyakorlatra lebontott távlati realizmusával. És ha Kossuth bibliai időpontban demonstráltatta korszakosan a nemzettel a reménytelenséget, Széchenyi igényes feladat-szublimálása éppen ma érett be egyedül ígéretes realizmusként – a kétezredik év küszöbén.

Végül záró mementóként Bartók nevét kell idevésnünk. Az ő munkássága és életmodellje lényegében mindazt összegezi, amiről eddig szó volt. S a sürgetést, hogy találjuk meg egy handicap-es kis nép nyitottságból, jóakaratból – Bibó István kulcsszava ez –, és ha kell, ingyen szolgálatból kiépített nyereséges életmodelljét.

Az ezredvég kihívása számunkra az, hogy az amerikanizálódó Európában magyarként azt őrizzük meg és fejlesszük tovább korszerűen, ami európai. S próbáljunk meg a veszélybe került Európa jobb esélyeihez hozzájárulni.

 

Elhangzott a hollandiai Mikes Kelemen Körben megrendezett tanulmányi napokon; 1985.