Egyetemes magyar felelősségtudat

Öreg téma, amit az akadémiai napok vezetősége vitára bocsátott: magyar felelősségtudat otthon és a világban. Öreg téma, mely valószínűleg fiatal is marad. A körülmények változhatnak, a feladatok nem. Ha az utóbbiaknak nem felelünk meg, az újra olyan körülményeket szül, melyek ugyanazokkal a feladatokkal szembesítenek. A sirám matuzsálemi, az önreformálódás embrió. Ha szólunk róla, nemzeti papagájnak érezhetjük magunkat. Monológ a zárka-kalitkában, döcögő párbeszéd a világgal, megtépázott honi visszhanggal. Fáradtság ül rajtunk? Ne áltassuk magunkat; fölparázslásaink ellenére is ez bujkál bennünk. Torpanásaink, hibás helyzetfelismeréseink és belenyugvásaink pontos pszichogrammal figyelmeztetnek a látszatok törékenységére. Mégsem a nemzeti mélabú hangján szeretnék töprengeni. Tudunk illúziókba menekülni vagy csupán biccenteni a fejünkkel József Attila pátoszával – mégis követelőbb Madách és Vörösmarty végszavaihoz kutatni fel a mozgósítható erőforrásokat. Ez viszont nagyobb tárgyilagosságra kell kényszerítse a magunkról és lehetőségeinkről ápolgatott képet.

Mindenekelőtt azt gondolom, hogy az „egyetemes magyar felelősségtudat” meghatározás még „házi” használatra is csak azzal a kiegészítéssel pontos, hogy semmilyen vonatkozásban nem különíthető el az egyetemes emberi felelősség szempontjaitól. A nemzetféltés provinciális furorja pedig rossz tanácsadó. Mérhetetlen veszedelmet látok abban, ha egyetemes és oszthatatlan fogalmakat vallásos hevülettel ruházunk fel kisajátított értékkokárdákkal. Az ilyen érzelmi hangoltság kivédhetetlen teret nyit a félreértésnek, félremagyarázásnak, pontosan olyan kérdések esetében, melyeket magyarként érzünk sorsdöntőnek. Sorskérdéseink vitatásánál például visszatérő dilemma, hogy milyen mértékben töprenghetünk még érdemben magunkról, mint valahai kivételes képződményről, aminek az egészséges patriotizmuson túlcsorduló romantizálásra erős hajlamunk volt; és kívánatos volna, hogy csak múlt időben beszélhessünk róla. Mert a helyes válasz az, hogy nincs dilemma. Az így hangszerelt töprengés kiáltóan időszerűtlen. Olyan önértékelési, primátussági „bizonyosságokból” indul ki, ami ma különösképpen ellenérzést vált ki. A világ lépcsőjén mindenki lépett egyet – az önfelismerés felé. Világosabb lett – ha nem is realizálódhat mindenki számára –, hogy ő is ugyanúgy kivételes, mint én. Ehhez társul a közös fenyegetettség, ami nem ismer sem képzelt, sem valós hierarchiát. Civilizációnk és technikánk baljós árnyékában – mégha fogszorítva is – a világ ökuméniában kénytelen megfogalmazni magát, függetlenül az erkölcsi felismerésektől. Hogy meddig és milyen sikerrel, más kérdés. Sartre filozófiai aforizmája, hogy a „másik” az ellenség – és ezt értsük itt úgy, mint az ökuménia ellenpólusát – számunkra most kezd használhatatlan és fenyegető részeleme lenni annak az igazságnak, amitől a Históriát és emberéletet nincs módunk elválasztani. Félelmet keltően ellentmondásos farkasigazság ez; a legjobb esetben is Jóbként érthetjük meg – egyébként csak domesztikálhatjuk. Ez azonban a felelősségtudat minőségén és egyetemességén múlik. Ha ez nem hibázik, olyan fogalmak tisztulhatnak meg az elfogult értelmezéstől, mint a belátás, megértés, kompromisszum, az áldozat és áldozatosság, a másik megbecsülése, s a gyümölcsöző lemondás – vagy, ami lassan alig kimondható, mert mosolyt kelt: az ember- és társszeretet. És ez nemcsak az egyes emberek viszonylatában van így, hanem a népek, nemzetek kapcsolatában, a politikában is.

A kérdés ilyen megközelítése naiv moralizálásnak, politikai széplelkűségnek tűnhet. Mégsem az. És épp az említett baljós lehetőségeink jóvoltából nem. Ugyanis mindezek ellenére sem kell naivnak, politikai baleknak lennünk. Másról van szó: létezési stratégiánk hatékonyabbá tételéről. Arról, hogy kisnép voltunkat figyelembe véve, miképp maradhatunk meg a Históriában sajátságainkat és értékeinket megőrizve. Ami persze ismét nem csak magyar gond, bár – európai viszonylatban legalábbis – mai helyzetünk joggal mondható rendhagyónak. Továbbá azt a felismerést sem kell elaltatnunk magunkban, hogy a História versenykihívás – némiképp analóg módon, ahogy Toynbee fogalmazza meg a Históriát és megmaradást –, amire a Természet és a Geográfia kényszerít rá. Csakhogy láttuk: éppen a verseny egyetemes túlélést biztosító feltételei változtak meg gyökeresen. S főképp olyan kisnép számára, mely elégséges önerővel nem rendelkezik. Mi a nemzeti–politikai sorshelyzetünk tárgyalásán gyakorlatilag – és nem kevés ideje már – az alperes helyzetében vagyunk; s csupán szeretnénk elérni, hogy ne abban legyünk. Ám ennek az elfogadtatása sem megy új létezési stratégia nélkül; melynek sarkalatos eleme, hogy a nosztalgiák reálértékét ne becsüljük túl és kevesebb mazochista vigaszt találjunk a külső kényszerek ismételgetésében – minek eredménye többnyire az, hogy vívóállásban alszunk el. Álmokra természetesen szükség van, folyamatos infúziójuk nélkül kevésbé kutatnánk fel valódi lehetőségeink tartalékait. Álmainkat azonban a helyzeti adottságokból kell megszőnünk. Nem a „mi lenne, ha” tervezgetésében kell fáradhatatlannak lennünk, hanem a „mi lesz, ha” szívós kipróbálásában. Cselekvésben, nem szóban. Az egyre nemesebben megfogalmazott sirám – sajnos – egyre könnyebben csap be a cselekvés csalóka közérzetével.

Mi legyen hát cselekvéseink és munkálkodásunk irányvonala? Milyen célvilág? Hogyan lábaljunk ki a „történelmi megvertség” közérzetéből? Vajon nincs-e a történelmi megvertségnek olyan ablaka, amelyen éppenhogy messzebb látni?

Olyan létezési feladat, „állapotbeli kötelesség” felismerésére gondolok, mely függetleníthető a mennyiségi, tehát épp az ellenünk kijátszható erőtényezőktől. Egy hozzánk hasonló kisnép – ha akarja és tudja vállalni – egyértelműen minőségre predestinált. Ezt a Németh László-i gondolatot ébren kell tartanunk. Vagy pontosabb filológiával: ezt a Széchenyitől kapott gondolatot. Egy századunkbeli kisnépnek a lelki, ösztöni, politikai imperializmus már nem lehet energialekötő gondja; és épp ezért lehet rangos esélye, hogy szerepet találjon a mellőzött vagy éppenséggel új értékek, módszerek és egyetemes érdekű tevékenységek kimunkálásában. (És ha ezt itt, Svájcban hangsúlyozzuk, az még világosabbá teszi, mire gondolunk.)

Persze, egy ilyen program szakszerű és részletes kidolgozásához az igazi reformkorok szellemi műhelymunkájára van szükség, a legkülönbözőbb szakterületeken. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az „állapotbeli kötelesség” programjának nincs olyan mozzanata, melyben az egyén, a család és más kisközösségi csoportok ne találhatnának cselekvési játékteret – mindennemű hivatalos támogatástól és engedélyezéstől függetlenül is. Ilyen értelemben a konferenciáink és tanulmányi napjaink is akkor végeznek jó munkát, ha a szükséges diagnózisok felállítása mellett – a monolitikus párt-hatalom cselekvő kritikájaként – járható utakat kutatnak fel, javaslatokat és ajánlatokat tesznek. Végre is a szándékon, a képzeleten múlik, hogy a különböző szellemi–gazdasági, tudományos területen mi tehető a felelősségteljes partizánság kezdeményezése révén. Öreg tapasztalat, hogy a hatalom mindig képzeletszegényebb, mint az irányítottak összessége; jóllehet az átfogó tényismeret – különösképpen nálunk – kizárólagos jogkörrel a kezében van. Bergson posztumusz filozófiai naplójában arról ír, hogy „az igazság szükségképpen az ellenzék oldalán van”. Ami egyúttal a hatalom alkati korlátaira is utal. Ahol nincs törvényes ellenzék, ott még fokozottabban szükség van rá, hogy a „másképp gondolkodás” etoszát komolyan vegyék, kiemeljék a puszta vádiratszerkesztés meddő topogásából – vagyis programközpontúvá formálják. Fantázia-infúzióra kell berendezkednünk. A nemzeti csőd záróakkordja nyilván az, ha a beteg és tehetetlen hatalom már maga is igényelné az infúziót, de már csak jártassághiánytól zavarodott műkedvelők, haszonlovagok és percemberkék, illetve, a közösségi érdek iránt közönyössé vált felcserek és ápolók állnak körülötte.

 

Ha mindezt végiggondoljuk, kevésbé retorikusan tehető fel a kérdés: vajon hogyan jutottunk idáig? – másrészt: ha csakugyan van sajátos magyarul értelmezhető egyetemes felelősségtudat, ez miképpen bilincseli össze az anyaország és a világban szétszórtan vagy a közvetlen határainkon túl élő magyarságot?

A „hogyan jutottunk idáig?” kérdés lehet a kétségbeesésé, de lehet a higgadt számvetésé is. Ha előbb egy új típusú célvilágról beszéltünk, most itt tehetjük hozzá, hogy a magyarság – mint nép, mint nemzet – az eszmeként is megfogalmazható szerep, feladat és célvilág hiányától szenved. Legalábbis a tünetek mélyebb elemzése erre utal. Mindenesetre sok példa van rá, hogy a fellengzősen homlokra sütött szerep bélyege nélkül is lehet harmonikusan, sőt, igen-igen hasznosan élni – egyénnek, népnek egyaránt. A szerep közérzetének kérdése – csupán sommázva itt a kérdést – nálunk azért válhatott traumatikussá, mert egyrészt eltúlzott, másrészt az önmagában is szkizofrén felépítésű Monarchia keretében, százados huzavonáktól görcsössé vált elképzeléseket kellett végleg eltemetnünk. És Trianon általánosabb politikai bölcsességet is nélkülöző kíméletlenségét máig sem hevertük ki. Ady „Üdvözlete” a győzteseknek jóserejű maradt; lelki gubancunk lappangó vízjele. Hiszen az amputáltak lélektana közismert; az elveszített testséma élménye a pszichét sem hagyja érintetlenül. Nincs ez másképp a nemzet pszichéjével sem, az is ismeri a fantom-fájdalmat. Emléke tovább él, ilyen vagy olyan áttételben, ezt öncsalás volna tagadni. S bár vigasznak meddő, számos nációval osztozunk benne. Amiben viszont első helyen állunk Európában, az a történelmileg kialakult és közvetlenül összefüggő biológiai nemzettestünk olyan mértékű szétroncsolása, ami nemcsak előre jelezhette a politikai–gazdasági feszültségeket, hanem a harmonikus szomszédság lélektanát is eleve traumatizálta. S főképp oly módon, hogy a térség egyensúlyfeltételei miatt a pusztán emberjogi megnyugvás biztosítékai is hiányoznak, illetve, ami kevés mégis volna, az is bármikor még törékenyebbé vagy semmissé válhat. Példa rá a romániai magyarság helyzetének tartós rosszabbodása, melyet azonban hiba és igazságtalan értékelés volna az összlakosság közös életkörülményeitől, szabadságjogaitól minden vonatkozásban elkülönítve mérlegelni. Lélektanilag mindezt még kritikusabbá teszi a történelmi jelenlétünk, pozitív teljesítményeink és tényeink tudománytalan román kétségbevonása és torzítása, bel- és külpolitikai stratégiává emelése. Vagy éppenséggel a mi pozitív eredményeink kisajátítását célzó heves erőfeszítések. A szlovákiai magyarság léthelyzete szintén tükrözi ezeket a problémákat, noha kétségkívül más hagyományok és politikai gyakorlat légkörében. S mintha ott a saját történelmi múlttal és sorssal szembeni elégedetlenség tőlünk függetlenül is motiválná a magyarsággal való sorsszerű együttélés konfliktusait – még az elnyert autonómia hatalmi lehetőségeinek birtokában is.

Ha mindezt a problémát összegezzük, a mai magyar közérzet egyik legpróbáratevőbb érzelmi válságát fogalmazzuk meg. Kérdés azonban, hogy ésszerű-e véglegesen átadni magunkat a helyzet tragikus szemléletére alapozott közérzetünknek – ami a létezési stratégiát illetően szintén nem a legjobb tanácsadó. Abban is lebéníthat bennünket, amiben még van cselekvési szabadságunk. És azokra éppúgy vonatkozik ez, akik a helyzetet közvetlenül szenvedik, mint ránk. Talán népszerűtlen tárgyilagosságként cseng, ha azt mondom, hogy még a mai helyzet sem indokolja, hogy a magyar kisebbségek biológiai, nyelvi fennmaradása, kulturális alapbázisa mindenestől elsorvadjon. Ugyanis, ha semmi más lehetőség nem maradna is – az egyén, a család, a kisközösségek érték- és tudatmegőrző szívóssága képes átsegíteni a történelmi szakadékon. Számtalan heroikus példa bizonyítja. Például, a magunké, annyiszor. Ady az Idő rostájáról beszél. A rosta embertelen, ez az ő mestersége. A mi sziszifuszi pályabérünk a szívósság. Egyebekben úgy szól a mese, ahogy Ady írja. Trianoni amputálásunk olyan faktum, amiért a nagyhatalmi politika jótáll; s amire az élet, a História szükségképpen új faktumokat épített rá. És teszi is minden nap. Más kérdés, hogy e faktumok hogyan egyeztethetők össze a nálunk regnáló „testvéri barátság” annyiszor hangoztatott frázisával. Ha úgy véljük, hogy nemzetpolitikánknak van és lesz történelmi gyónnivalója – nem tévedünk. S bár a kérdés szövetségi és központi-hatalmi összefüggéseit, érdekegyeztető bonyolultságát hiba volna alábecsülni, mégis elvárható, hogy a nemzetpolitika még a legnehezebb körülmények között is képes legyen e méltóság megkövetelte minimumra: a nyilvános álláspontrögzítésre és tisztázásra, az elvégzett diplomáciai munkával kapcsolatos tájékoztatásra. Ami – ha érdemi tárgyalásra éppen nincs is mód – legalább közérzeti és érzelmi támaszt nyújt az állampolgárnak, itt és ott. A politika ilyen esetekben emelkedhet a tekintélyt biztosító művészet szintjére. A mulasztottakat viszont köztudottan nehéz dolog már helyesbíteni – bár legfrissebben történt ilyen kísérlet. Mindenesetre, ha a hiányolt minimum elmaradását is a „testvéri barátság” politikai számlájára kell írnunk – akkor még indokoltabbnak kell éreznünk az egyéni, családi, kisközösségi csoportok helyesbítő és önmegtartó erőfeszítését – a határon innen és túl, Helsinki általunk is megerősített szellemében. A magyar–román viszony 1988-as alakulása olyan új helyzet, mely nemcsak a „testvéri barátság” üres és demagóg formuláját leplezi le a nemzetpolitika számára, de feltehetően határkő is lesz az ún. társországok bel- és külpolitikai autonómiájának nem rövid távú, de annál elkerülhetetlenebb megalapozásában. Mi nemcsak kényszerülünk rá, de feladatunk is, hogy a korszerű rendezések és megoldások igénylői legyünk. Egyértelműen szakítanunk kell a határok mitizálásával; ami a világelrendeződésnek amúgy is szükségszerű fejlődési iránya. Következetesen vállalnunk kell az egyetemes emberi jogok minden mást bekebelező fontosságát. Emberi jogok nélkül az igazságosnak vélt határ is börtönfal. Az identitászavarunk felszámolódása döntően azon múlik, hogy képesek leszünk-e a fentiek szellemében „művégtagokat” kifejleszteni. Ez annyit tesz, hogy képesek leszünk-e aspirációinkat a szellemibe és minőségibe átemelni.

Mindezt azzal egészíteném ki, hogy szerepünk magunkra méretezett játékterét egy új Közép-Európa-gondolatban kell megtalálnunk; mely az autonóm szellemiség és politikai érzület szempontjából ma különösen megérett az egymásrautaltságra. És ez szorosan összefügg a mitizált határok érzelmi és politikai kérdésével. A térség új típusú egységgondolatának kell legyünk a szívós előkészítői és népszerűsítői – nemcsak szellemileg és politikailag, hanem érzelmileg is. Még akkor is, ha ez belátható ideig aligha jelenthet mást, mint érzelmi és szellemi konföderációt. Erősen hiszem, hogy csak ezen az úton randevúzhatunk a távolabbi jövővel, magyarként. Ám ehhez is átnevelődés kell. És főképp nem sértődhetünk meg, ha kinyújtott kezünk után nem kapnak azonnal; helyette sérelmeink összetevőit kell megtanulnunk történelmi távlatban mérlegelni. Mindenfajta gyász csak a tapasztaltságunkat edzheti; a halál fölé az élet garanciáinak fenntartása kerekedik, nem a panasz és siratás. Tehát nincs szó semmilyen nemzetléttel járó kötelesség feladásáról, emberi jogokról való lemondásról, csupán a létezési stratégia reformjáról. Abba pedig sorsdöntően beletartozik, hogy ha bennünket érnek jogfosztások, diszkriminációk, az már eleve is többet jelentsen számunkra magyar sérelemnél. A bárhol megsértett emberi jogok kapcsán eleve hangsúlyos részünk kell legyen a tiltakozó kiállásban, akcióban, szellemi hozzájárulásban; sőt, amennyire lehetséges, kezdeményezők és közvetítők legyünk. Egy ilyen nemzetpolitika és állampolgári magatartás a magyar sérelmek orvoslásához is kedvezőbb nemzetközi hajlandóságot ébreszt. Mindenesetre ígéretesebb politika ez számunkra, mint az elfogultan irányított kampány-együttérzések hajrái – a „szelektív jogérzékenység” erkölcsi és politikai komédiája. Pusztán a portánk közeléből említve példát: elsősorban nekünk nem lehet mentségünk rá, ha pl. a bulgáriai törökök, a törökországi kurdok, a besszarábiai románok sorskérdéseit nem ugyanazzal az aktív szolidaritással mérlegeljük, mint a Duna-térségben határainkon túl élő magyarságét. Ha a kölcsönösség hiányával próbáljuk indokolni a közönyünket, mit sem értettünk meg az új létezési stratégia lényegéből.

Végül: miben realizálódhat a sajátosnak érzett felelősségtudat, amivel tartozunk egymásnak, bárhol éljünk is?

Először talán pár szót az alapkérdésről. A szétszórtság bizonyos mértéke minden nép számára természetes, és ami fontosabb: hasznos. Pontosabban, azzá tehető. A Hydra nem csupán rendhagyás, hanem mitológiai példázat is: a kivételes életösztön találmánya. Magyarán, annak az aktív felismerésnek a példája is lehetne, hogy a dacos romantizálások helyett igenis érdekünkben áll tudomásul venni: Extra Hungariam est vita. Gazdagabb vagyok, ha több „kihelyezett” fejjel, lábbal, tapogatóval rendelkezem. Következésképp nem gátolhatjuk, nem büntethetjük, ha szerveink ilyen dinamizmussal is megpróbálnak növekedni. Az egészséges életösztönnel és élelmességgel rendelkező népek soha nem feledkeztek meg az érvényesülésnek, a tágasabb jelenlétnek és önelfogadtatásnak erről a messzebbre tekintő életgyakorlatáról. Egy nép históriai jelenlétét és fontosságát nemcsak az szolgálja, amit a szűkebb határain belül teljesít. Nem kell említeni példákat. Más kérdés, hogy a szabad döntés esélyei és lehetőségei ebben a vonatkozásban nem minden nép számára egyformák, legalábbis nem mindig. A disszidensség egyetemes emberi jogokkal össze nem egyeztethető fogalma például – pontosan azzal, hogy az egyébként természetes szóródást (ha szabad így mondanom: kicsordulást) kikényszerített exodussá, bűnné súlyosította – mérhetetlen népi–nemzeti károsodást, veszteséget okozott. Nálunk ugyan lényeges javulás következett be ezen a téren, mégsem haszontalan, ha mementóként szót ejtünk a pusztításáról. A hűség és elidegenedés lassú őrlődésébe száműzött tömegek lelki válsága, érzelmi szkizofréniája – ami az utazás szabad lehetőségétől megfosztott vagy végletesen korlátozott tömegek közérzeti szkizofréniájának más előjelű változata – szükségképpen visszahatott az anyaországiakra is. A hazához és otthonhoz való viszonyt, e viszony pszichés elbizonytalanodásának sokkját az anyaországiakban is elkerülhetetlenül befolyásolta. És ez nem is történhetett másképp, hiszen minden egyes esetben vérségi, baráti és más érzékeny kapcsolatok zúzódtak szét pótolhatatlanul. Hogy ennek mi volt, mi lehetett az össztársadalmi hatása – nyílt vagy rejtett módon, áttételesen –, még mindig felderítésre váró kutatás tárgya lehetne. Bizonyos azonban, hogy a bizalom és biztonság devalvációja következett be egy olyan lelki zugolyban, amelyről ugyanakkor hinni akarjuk, hogy archaikus módon rendíthetetlen és kikezdhetetlen. S valószínűleg ezt is besorolhatjuk identitás- és felelősségtudat-zavaraink kórtörténeti adalékai közé. Másrészt – ha úgy tetszik – ezt a kölcsönös sérülést is olyan kapocsnak tekinthetjük, ami konkrét feladatokat ró ránk, kint és bent.

Röviden ennek a lehetőségeire, szempontjaira szeretnék kitérni befejezésül.

A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek. Ezeket sokféleképpen lehet jól, illetve, rosszul képviselni. Egy biztos: távlatilag végképp semmire nem vezet, ha a politika a döntőbírája a kapcsolatok létének és alakulásának. Madách írja a Naplójában: „Az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld a lábok alatt s magok elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még küzdöttek.” Nem kell magyarázni, hogy amiről itt szó van, azt ilyen taktikák nem tehetik eszközükké, gyökérzete mélyebbre nyúlik. Ha ezt a politika nem ismeri fel, előbb-utóbb olyan helyesbítésre kényszerül, amilyennek a tanúi voltunk és vagyunk. Mégha egyelőre bátortalan is ez a helyesbítés. Bár ez a mi struktúránkban szükségképpeni, mivel nem vagyunk berendezkedve kormányzati rotációra, a hatalom és hatalomletéteményezés önmegújító működésére, ami a döntések és módosítások demokratizmusát biztosítja. Így a disszidensség sem válhatott eleve emberjogi kérdéssé nálunk (sok egyéb mellett); helyette fellebbezhetetlen büntetéssé, feloldása pedig – esetenként – megbocsátássá abszurdizálódott. Csupán rövid ideje jutottunk el oda, hogy hivatalosan bevallott államérdekké lett ennek a gyakorlatnak a felszámolása. A politika számára is világos lett, hogy mind szellemileg, mind gazdaságilag zsákutca, ha a világban szétszórtan élő magyarok sommázó megítélését és kezelését ideológiai teszteléstől tesszük függővé. Aligha kétséges, hogy ebbe a változásba belejátszottak a hazai reformidőszak tovább már nem elodázható felismerései. A dollár égtájhoz kötött, s a mentőöv – akarjuk, nem akarjuk – csupán onnét dobódik, dobódhat, ahová olyan ellenségesen és ideológiai fölénnyel szeretünk pislogni. Másrészt a társadalmi igény és szorítás is radikalizálódott; és már tud és mer megfogalmazódni az a banalitás, hogy egyetlen politikai rendszer sincs abban a helyzetben, hogy az egyéni sorsalakítás szempontjait mindenben garantálni tudja. Így emberjogi alapja sem lehet az akadályoztatásnak. Minden ilyen modern kísérlet az „állampolgári jobbágyság” kísértetét ébresztgeti, újra kétségbevonva a szabad költözködés, letelepedés és munkavállalás jogát. És az „ideológiai tesztelésről” is kiderült, hogy mállékonyabb sikerű a reméltnél s távlatilag még a saját érdekeket és célkitűzéseket sem szolgálja, sőt végképp lejáratja. Fel kellett ismerni az egyszerű igazságot, hogy mindenki ott boldog vagy boldogtalan, ahol tud és akar boldog vagy boldogtalan lenni. Következésképp teljes értékű, alkotó és hasznos közösségi ember sem lehet másképp, csak önkéntes vállalással. Természetesen úgy volna teljes és megnyugtató a nálunk bekövetkezett javulás, ha annak rendeletekkel nem módosítható és visszavonható alkotmányjogi biztosítéka is volna. Itt még nem tartunk, bár a változás így is kivétel a térségünkben.

A jövőt illetően számolnunk kell vele, hogy a magyarság – mint minden más náció – a század új lehetőségével, az eddiginél sokkal „mobilabb” és változatosabb élettér igényével szintén élni szeretne. És törvényesíteni fogja ezt a jogát. Egy ilyen demokratikusan megszilárdult és törvényesített helyzetben viszont az összetartozás feladatai is változni, árnyalódni fognak. Mindenesetre kisnép státusunknál fogva mindig is jobban rá leszünk szorulva, hogy a világban való jelenlétünk – amennyire lehet – az anyaországba is visszaáramló erő és értékforrás maradjon. Ebből a szempontból jelentős változás, hogy az utolsó hatvan év kirajzása – egyre növekvő mértékben – fokozódó súllyal minőségi, értelmiségi volt. Nem azt akarom vitatni, hogy ez alig felmérhető veszteség is, amiben a politika felelőssége szinte „leltárszerűen” kimutatható. Csakhogy ezen már nem tudunk változtatni. A történészek feladata marad, hogy levonják a históriai kritika tanulságát és helyükre igazítsák a tényeket, amelyek nem jó helyen állnak a nemzeti vitrinben. Számunkra most változott helyzet van, sőt megjavult helyzet s az ésszerű az volna, hogy társadalmi radikalizmussal és a lehetséges magáncsatornákon keresztül ezt fejlesszük tovább. Az alaptény természetesen változatlanul az marad, hogy akik elhagyják az országot – és főképp végleg –, otthont és boldogulást keresnek másutt, nem szálláshelyet. Tudjuk, hogy ez sehol, senkinek nem könnyű. Az élet azonban többnyire megteszi a magáét és az egészség is azt követeli, hogy akik így döntöttek, az új nemzetkeretet, miliőt ne csak egyszerűen vállalják, elviseljék, hanem jogos önérzettel a magukénak is tudják. S többnyire meg is teremtődik az új önérzetnek valamilyen nem egységes, mindenesetre egyéni változata. Ha ezt nem vesszük figyelembe a kapcsolatok kiépítésénél, rossz pszichológiával közeledünk azokhoz, akik új hazát találtak. Van azonban itt egy figyelemre méltó mozzanat is. A határon túl élők jelentős részénél – már amennyire statisztikailag meg tudom ítélni – egyáltalán nincs szó magyarságtudatuk ilyen vagy olyan formájának feladásáról. Sőt, bennünket is megszégyenítő módon tárgyilagos, aktív és felelősségteljes ez a tudat. És még olyanoknál is tapasztaljuk ezt, akiknél már tényleg csak az eredettudathoz kapcsolódó rokonszenv érzés lehet a motor. És ez a motor még mindig működik. Ez iránt pedig különösképpen nem lehetünk közömbösek. Élő szövet ez, ami változatlanul a miénk is, csak kérdés, hogy mit kezdjünk vele. Azt hiszem, kizárólag az olyan kapcsolat lehet gyakorlatilag gyümölcsöző kint és bent, mely azzal a szellemi tapasztalattal és társadalmi hatékonysággal együtt fogadja el és becsüli meg őket, amit a világban képviselnek. Az életnek nincs olyan területe (valószínűleg a politikának sincs), ahol az ilyen kapcsolat ne lenne mással nem pótolhatóan hasznos, kölcsönösen.

Búcsúzóul egy fontos és egyszerű szót szeretnék kimondani: emlékezet.

Amerikából való elutazásom napján ott voltam Kovács Imre temetésén. Ő igazán elszánt harcosa volt a „magyar” ügynek. Ott állt a gyászoló család, odamentem részvétet nyilvánítani. A lánya már nem tudott magyarul. Ellenpéldát ott találtam, ahol nem vártam. Valamilyen szaküzletben a Canal Street környékén, New Yorkban. Három ortodox zsidó fiatalember volt a tulajdonos, az egyik zavartan, de hibátlanul beszélt velem magyarul, pedig már nem is Magyarországon született; az édesanyja volt amerikai. Nos, ahogy az egyik nem döntő ok a pesszimizmusra, a másik sem az optimizmusra. Mert hát milyen optimizmusra, milyen pesszimizmusra gondoljunk? Szüntelenül van és lesz is „lemorzsolódás”. Így életszerű. De ugyanakkor van visszatérés is – közvetlenül vagy más szinten. Előadásaim hallgatói között számos helyen voltak második-harmadik generációs fiatalemberek, lányok, akik egy szót sem értettek abból, ami elhangzott, mégis szívós makacssággal jelen akartak lenni. Elbóbiskoltak, fölébredtek, de képesek voltak hajnalig együtt ülni velünk. Az ő emlékezetük a holnapi reális remény. És elsősorban azoknál, akik a választott ország, a választott új haza társadalmába, hierarchiájába rangosan beépültek. Emlékezetük nemcsak a mi számunkra lehet adott esetben nélkülözhetetlen pillére a világban való jelenlétünknek; hanem saját maguk számára is megőrizhet olyan érzelmi tartalékot, ami nélkül a vállalt új életük is szegényebb volna. Egy olyan világban, mely annyira a jelenre és a jövőre szegezi a tekintetét, gyors és könnyű úgy dönteni, másrészt hinni akarni, hogy a fának a lombkorona is elég és helyettesítheti a gyökeret. Mint tudjuk, ez a tévedés ma válságban van. Sőt, divatszerűen fel is értékelődtek az eredet kapaszkodói. Természetesen itt nem erről a divatosságról beszéltünk. A mi dolgunk, hogy a nem otthon élő magyarokban ne idegenedjék el a származás emlékezete; s hogy maradjon meg bennük az az érzelem, ami másoknál érdekeltebbé, érintettebbé tudja tenni őket, hogy fontosnak tartsák, mi történik annak az országnak társadalmi, kulturális és politikai életében, ahonnét eljöttek, illetve, ahonnét eljött az ősük.

Egyebekben – ezzel együtt és e nélkül – úgy szól a mese, ahogy Ady írja.

 

Előadásként elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjain; 1987.