Egy jövendő nemzettudat felé

Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban. De bármikor ki is cserélhetném magamat, bízva benne, hogy bármilyen nép fiaként megtalálnám az otthonias abszurditás elégedettségét. Végül is az emberlét a kedvemre való, igazságtalan és értékes reménytelenségével együtt. Hagyjanak békén a fajtám iránti „szerelem” ködkavaró követelményével; elég „öreg” nép vagyunk már ahhoz, hogy a vállalás etikájának következetességében találjuk meg a felnőttségünket.

Ki tudja, talán egy ilyen közérzetből kellene kiindulni egy jövendő nemzettudat felé: újrafogalmazni és tanulni az emberlét primátusságát. Vér nélkül persze, ez sincs; sőt, mintha az egyre „magasabb rendű” eszmék innának egyre több vért.

Talán mégis a „vadembert” kellene újra felfedezni magunkban, aki csak „szükség szerint” vad? – és főképp addig tenni ezt, amíg nem késő. Amíg a jobbik eszünk helyett rá nem bízzuk magunkat a csodálatos eszközeinkre.

 

*

 

Világosan és naivan: előbb a tudatot nevelni hozzá egy olyan emberi jövőhöz, melynek a jó sorsa nem függhet nemzeti aspirációk (rög)eszmekörétől, kisajátító érdekeitől s csak aztán, ebbe a tudatba ágyazni bele szervesen (hagyni beleágyazódni) az új nemzettudatot, mint a kollektív jó sors biztosítékát – hogy azért mégse „tulajdonságnélkülivé” sikeredjen az a bizonyos „kollektív jó sors”.

Ugyanis: gyakorlatilag haszontalan absztrakció, ha valamiféle önmagában vett állami, társadalmi, gazdasági tudatra próbálunk hagyatkozni s kizárólag azzal megelégedni. Szükséges, hogy az elért eredményesség valamilyen keretbe ágyazódjon, amelyhez lelkileg, érzelmileg és gondolatilag (együtt) kapcsolódni lehet. Valamilyen hazához.

Nemzeti és nemzetközi: a század két nagy feszültségcentruma. Éljük a nemzeti érzés, a legkisebb népcsoportot is megillető jogok eurfóriáját, – másrészt a multinacionális tömbök szerveződése teremt a nemzetinek kemény, csonkító normákat (hol hogyan). S egyre szaporodik a két trend közé szorult „történelmi rokkantak” száma. S ha e rokkantak még el is könyvelhetnek bizonyos anyagi eredményességet, nincs lelkileg–érzelmileg–gondolatilag egyensúlyos „keretük” hozzá. Vagyis, ami nemzeti, az zavarokkal küzd, ami nemzetközi, annak az ideologikuma nem elégséges terápia. Különösen annak a tapasztalatnak a fényében van ez így, hogy bármilyen ideologikum – lényegében – csak külső szabályozója lehet a történelem alakulásának; de adott esetben alig képes (nem képes) erősebbnek bizonyulni a nemzeti–pszichés motivációknál. A vallás- és politikatörténet egyaránt ezt látszik igazolni. Ez a kulcsa a Helyzetnek. Csupán olyan, mely számtalan kísérlet ellenére se nem zár, se nem nyit, se nem halaszt meg. Pontosabban, kit igen, kit nem. S mégis – a kulcs a kezünkben.

 

*

 

(Realitás és mitológia a történelemírásban.) Hol a határ realitás és mitológia között, ha a ledermedt történelmi eseményeket szóra akarjuk bírni? Halottunk annyira sokértelmű és beszédesen néma, hogy szinte nem is közeledhetünk hozzá úgy, hogy valamilyen választ ne adjon. Valamilyen életjel mindenképp kicsikarható – a félreértéssel, félremagyarázással, előítélettel és erőszakolt előfeltevéssel éppúgy, mint az ellentétükkel: a meggyőző hatás a talentumon múlik. S az eredmény vagy a realitást közelíti meg, vagy a históriai realitás mitológiájába csúszik át. A kérdés ettől alapkérdés és gyökerében filozófiai jellegű. Még akkor is, ha nem eleve a történelem értelmére kérdezünk rá, csupán arra, hogy milyen optimális módszerrel történhet az események reális összefüggésbe rendezése és megítélése. S még az utóbbi sem történhetik úgy, hogy egyúttal ne helyezkedjünk valamilyen történelemfilozófiai álláspontra, ismeretelméleti koncepcióra. Ez azért szükségszerű, mert a históriai realitás mítoszának, mitológiájának olyan „kiosztott szerepe” is van számunkra, melyet nem mi dolgozunk ki, hanem szervesen tartozik hozzánk. A tények értelmezett világa szükségszerűen másodlagos, jelképekben felfogott világgá dolgozódik át bennünk: lefordító szerkezet vagyunk. Értelmünk, érzékszervi adottságaink, a képzelet és a nyelv: mind bele vannak ágyazva a maguk „mítosz-szövetébe”. Ez egyértelműen determinált helyzet, de kétértelmű létezési közérzettel jár együtt. Ezt ellensúlyozandó, igyekszünk kikapcsolni annak az állandó tudatát, hogy csak „mítoszon” belül teremthetünk értelmező változatokat. Ha leülünk egy székre, nem mondjuk, hogy az atomok közti „semmire” ültünk le. Ez elviselhetetlen volna. Holott bizonyos értelemben igaz. Helyette tisztázzuk, hogy egyre gazdagabb reális eredménnyel valóban kör mentén haladunk, anélkül, hogy a körrel találkozhatnánk – s az utóbbit inkább zárójelbe tesszük. S elfogadjuk, hogy ez nem az értelem bukása, hanem kiváltság: értelmünk kimeríthetetlen képessége arra, hogy reflektáljon. Így a sikerélmény is az, ha a biztonságot jelentő „mítoszainkat” valamennyire véglegesíteni tudjuk. Szükségünk van a realitás mitológiájára, mint változóra, és mint alkalmi állandóra; továbbá arra, hogy a dolgok felületi valóságához kapcsolódó igazság normatív maradjon. Egyedül a viszonylagosságban nem tudunk tartósan lélegzeni, s csupán mint metodikai elemet becsüljük és hasznosítjuk, hogy a realitás újabb mítoszához segítsen hozzá. Nem az igazságra van szükségünk, hanem sikeres igazságra, s az mintha a mítosz igazsága volna. Thomas Mann írja, hogy a „mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság”. A történelemfilozófia egyik nyitva hagyott, szép, heroikus, utolsó hangleütése lehetne, hogy vajon a mítosz tükrözi-e a történelmet, vagy fordítva? És e hangleütés után nem egy tanácstalan kérdőjelet indokolt tenni – hanem gondolatjelet. Mint a reflektáló értelem nagyszerű emblémáját: a vertikális megértés végtelenjének illúziója helyett a horizontális megértés végtelenjének büszke jelét. Minden egyéb ajándék.

 

*

 

(A történelemírás gondja.) Néhány gondolat a mégis lehetséges történelemírás és értelmezés gondjához.

Mindenekelőtt, lehet-e tényekhez, pontosabban, nem gondolati és nem laboratóriumi tényekhez kötött diszciplína, mely bonyolultabb folyamat értelmezésére és összefüggések rendezésére kénytelen vállalkozni, mint a történelemírás? Nem kevesebbre, mint arra, hogy a milliárd és milliárd irreverzíbilis tudatfolyamatból következő döntések esemény- és cselekvés-térképéből, s a valósághoz képest mindig csak másodlagos valóságot képviselő dokumentumokból okot és okozatot olvasson ki, lényegszerűen. Így lesz olyan tudománnyá, amely minden emberi vonatkozás totális sűrítményét veszi vizsgálat alá, aminek ha meg tudna felelni, hozzá képest minden más diszciplína részvizsgálódásnak tűnne. Mikor Foustel de Coulanges „minden tudományok legnehezebbikének” mondja és Paul Valery „az értelem kémiájának legveszedelmesebb termékeként” jellemzi (Mart Bloch idézi őket) – mindketten ugyanabba az örvénybe pillantanak bele.

Másfelől ez az örvény nemcsak a szakemberek gondja. Legalább annyira azoké is – mindenkié –, akik a szakkutatások és értelmezések nyomán tanulják és ismerik meg a történelmet, mint az emberi, egyéni, társadalmi, nemzeti önmeghatározást „beiskolázó” és tovább nevelő tudományt. Ami a felelősség mértékét is jelzi. Ehhez a felelősséghez csak a vallásoké és az irodalomé fogható – más minőséggel és hatással. Illetve, ismét más minőséggel és hatással a minden eddigi hierarchiát felforgató mai természettudományé. Természetesen nincs tudomány és ismeretág, mely ne venne részt az önmeghatározás folyamatában, hatásuk azonban – más-más módon – mégis közvetettebben személyes a társadalmi és politikai, illetve a népek egymás mellett élésének a vonatkozásában. A történelemírás az, ahol boncasztalra kerül, akik közeli-távoli őseinkben voltunk, akik pillanatnyilag vagyunk – s így vagy úgy, de megítéltetünk. Valójában nagyszabású per és tárgyalás ez, ahol holt és élő tanúk kihallgatásával folyik a nyomozás, faggatás és szembesítés. Az emberek túlnyomó többségének személyiségét, öntudatát, önérzetét sokkal bonyolultabban határozza meg a történelmi háttér tudata, mint ahogy esetleg a látszat mutatja. Saját érdektelenségét e perben senki nem gondolhatja komolyan.

A történelemtudomány felelősségét egyedi módon árnyalja, hogy az egyetlen, amelyet – bizonyos szakmunka típusoktól eltekintve – különösebb képesítés és előtanulmány nélkül is olvasni és érteni lehet. Kevéssé tud visszavonulni tudományossága sáncai mögé, és akkor is olvasmányos lesz, lehet, ha nem akarja. Értelmezési kísérletei menthetetlenül hatni és befolyásolni fognak. Terminus technicusai – noha irányzatonként, koronként, egyénenként elég nagy eltérést mutatnak, s a tárgy természeténél fogva talán kevésbé is klasszifikálhatók, mint más tudományoké – nem akadályozzák a széles körű tájékozódást és megértést, vagy a félreértést és félreértetést.

Mindez ugyanakkor szoros összefüggésben marad a történelem objektív értelmezésének buktatóival – a történelmi tény-megítélések és értékítéletek lélektani hatásának kérdésével. Az a tény például, hogy a fekete lyukról, vagy mondjuk az ontológia tárgyáról csak feltételezéseink lehetnek, s ezeket akár évenként meggyőzőbbre cserélhetjük át (elvileg) – társadalom-lélektanilag nem ugyanaz, mintha történelmi tényekről, folyamatokról, összefüggésekről hasonló rapszodikussággal jelentünk ki valami mást, s tesszük vélekedési normává. Különösen akkor, ha még csak nem is új tények sürgetésére történik ez, hanem csupán a már ismertek újraértelmezéséről van szó. Az újraértelmezés önmagában a tudományok fejlődésének legtermészetesebb aktusa; itt azonban ennek is más hangsúlya és következménye van, lehet, mint pl. a természettudomány esetében. Ott az újraértelmezést kizárólag az teszi indokolttá és hitelessé, ha azzal nagyobb fokú objektivitást és igazságot sikerül kimutatni, illetve elérni. A történelem esetében nem feltétlenül erről van szó, hanem pusztán egy más gondolati, szemléleti, érzelmi stb. szempont érvényesítése is korrektül lehetséges és jogosult. Továbbá – más diszciplínákhoz képest – kivételes szabadsággal használható fel (és ki), hogy átfogó vagy részleges értelmezései kizárólagosként népszerűsíttessenek s a társadalmi tudatot formáló (vagy manipuláló) oktatás alapjává váljanak. Ami ismét csak azért lehetséges, mert bizonyos határon túl az értelmezési kísérletei kielégítően nem cáfolhatók és nem igazolhatók. (A nem csupán költő, hanem matematikus Valery idézett megjegyzése többek közt ehhez kapcsolódik.) A kvantummechanikáról pl. nem oktatható olyasmi, amit a kísérlet nem támogat. József Attilát, mondjuk, lehetett úgy oktatni, hogy a Döntsd a tőkét c. kötete lett az egyoldalú értékelés alapja – az egész életmű elolvasása azonban ezt helyesbíteni tudta. Más a helyzet az olyan típusú kérdéseknél, mint a „Görgey áruló volt-e vagy sem”, „Kossuthnak volt-e igaza vagy Széchenyinek”, „a dualizmus negatívumai nagyobbak-e vagy a pozitívumai” stb. Ti. ha a történelemtudomány idevágó egyik vagy másik álláspontja normatív kizárólagossággal épül bele a kollektív tudatformálásba, oktatásba, az egyúttal a vonatkozó kor és korszak átfogóbb értékelését is dogmatizálja. A történelem „életművét” pedig – ellenőrzésképp – nem tudjuk leemelni a polcról, mint egy verskötetet.

Reménytelen tudomány tehát? – (olyan értelemben ti., ahogy Bloch különbözteti meg az akciót a tudománytól: az előbbi ugyanis célokat tűz ki maga elé és értékítéleteket hoz.)

Nem reménytelen; csak a legkritikusabban dogmatizálható anélkül, hogy nyíltan ellentétbe jutna eredendő többértelműségével. Ilyen szempontból a filozófia áll a legközelebb hozzá – fontos különbséggel. A történelemtudomány – még ha dogmatikusan, ideologikusan formálódnak is bizonyos értelmezései – nem vitatható kiinduló tényeket tud felsorakoztatni a maga igazolására. S bár kendőzheti dogmatikus jellegét, mégis nyilvánvaló, hogy ilyenkor az egyformán objektív tények közül bizonyos külső-értékelő szempont szerint választódnak ki az önmagukban nem vitatható kiinduló tények. A filozófiák viszont – éppen ellenkezőleg – „legfeljebb” axiomatikus kiindulópontjukban vitathatók, a továbbiakban azonban már a logikus felépítettségen múlik a hitelük. Ez az alkati sajátság teremti meg azt a veszélyzónát, melyben a történelemtudomány nagyobb tudatformáló befolyáshoz juthat a maga társadalmi–oktatási–nevelési funkciójában, mint amilyenre objektív biztosítékot tud nyújtani. Ebben a veszélyzónában válhat szolgává, kiszolgálóvá.

Ennek a veszélynek-nehézségnek speciális esete, ha a rendelkezésre álló adatok és dokumentumok egy része csupán késleltetve használható fel és építhető be egy-egy esemény vagy korszak értelmezésébe. S ez majdnem mindig azokra a közelebbi-múlt időszakokra vonatkozik, mellyel kapcsolatban Marc Bloch teszi az alábbi anekdotikus megjegyzést: „1830 óta” – ez már nem történelem, hanem politika – szokta volt mondogatni egyik gimnáziumi tanárom, igen öregen, egészen ifjú koromban. Ma már nem 1830-at mondanak, hiszen ez a forradalom szinte megvénült azóta. S nem is „politikáról” beszélnek, hanem tisztelettudóbban „szociológiáról”, vagy tapintatlanabbul „zsurnalisztikáról”. De ma is sokan ismétlik el, hogy „1914 vagy 1940 óta”, az már nem történelem: Anélkül azonban, hogy különösebben tisztáznák egymás közt e kitagadás okait. Az ilyen kitagadás veszélyei nyilvánvalóak. Bloch másutt utal rá: „A történelmi munkáknak világosabban rá kell ébredniük, mi a feladatuk. S e téren mindnyájunknak lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk szakmai műhelyünkben. A történelmi tanulmányoknak fenn kell tartaniuk a kapcsolatot a jelennel, minden élet forrásával.” Bizonyos adatok, dokumentumok késleltetett felhasználása azonban – ami ha előfordul, kivétel nélkül politikai okokra vezethető vissza – nehezen vagy egyáltalán nem vállalható megkötést jelent a történész számára. Ennek árnyékában ugyanis úgy kell képet rajzolnia, úgy kell értékelnie fontos eseményeket, döntő időszakokat, hogy (esetleg) még a saját közvetlen ismeretanyagát sem használhatja fel, értelmezésének kétértelműségét és csonkaságát mégis a szakma módszereivel, eszközeivel kénytelen hitelesíteni – ha legalább „kifelé” többnek akar látszani, mint egy taktikai feladatot teljesítő zsurnaliszta. Vagy választja a közvetett utalás, a sejtetés, a jelentésértékű kihagyás és elhallgatás fogásait, ami ha kényszerű is, méltatlan megalkuvás. Ha az így rajzolt tablók tartósabban töltik be a tudatformálás, az oktatási irány szerepét, a lehető legközvetlenebbül járulnak hozzá a történelmi tudat zavaraihoz s egyúttal a történelemírás hitelvesztéséhez. Ugyanis, ha oldódnak a tabuk, s az adat- és dokumentum-zárlat liberalizálódik, éppen az igazolódik be, hogy a tények ismeretében már korábban is leíródhatott volna az (s válhatott volna oktatott és terjesztett ismeretanyaggá), ami most később leíródik. A pszichológiából tudjuk azonban, hogy az ismeretanyagok ilyen lecserélése soha nincs mélyreható szellemi–tudati és egyéb konfliktusok nélkül. A „késleltetés” – mint taktika és stratégia – a politika lényegéhez kétségkívül mindenütt és mindenkor hozzátartozik. De ha a politika sajátos szféráján kívül is érvényesül, a társadalmi mentalitásba nagyon nehezen korrigálható módon vezeti be és mindennaposítja a pragmatikus elhallgatás reflexét, ami – a dolog természete szerint – egy idő múlva úgy tud rögzülni, hogy téves valóságképet legalizál. S éppen ennek az elmozdulása, megrepedezése lehet traumatikus. A forrásértékű történelemírást mindenesetre felfüggeszti: „orwellizálja”.

Vagyis a lehetséges remény egyszerűen abban a felismerésben van, hogy – a társadalmi tudat kivételes érintettségét is figyelembe véve – sehol sem olyan fontos és döntő a megközelítések és értelmezések pluralizmusa, mint ennél a diszciplínánál. S ez már abból is adódik, hogy az emberi cselekvések összeredője – így annak vizsgálata és eredménye is – számunkra önmagában nem valamilyen objektivált igazságot hordoz és fejez ki önként – csupán objektív halmazként torlódik mögénk, mint múlt és körénk, mint jelen. Vagyis rajtunk múlik, hogy mit szűrünk ki belőle. A történelmi valóság úgy néma, hogy nem egy ajánlata van. Az optimális objektivitás szempontjából tehát itt az egyetlen követhető út, hogy a tények és folyamatok valamennyi értelmezési ajánlatának végiggondolását szükségesnek fogadjuk el. S csupán ezeknek az összehasonlításában, összevetésében, ennek aktusában rajzolódhat ki az optimálisan objektív kép. S csak ekkor tehetünk kísérletet valamiféle összesített értékítéletre; mivel a pluralizmusból kibontott szintézisben, az ismertetett sokféleség tablójában lehet csak valamelyest megpillantani a történelmet. S ennek a tárgyilagosságnak az optimális oktatásban is érvényesülni kellene.

De felmerülhetne egy olyan összehasonlító történelemtudomány konkrét lehetősége is – egy külön történelemtudomány történeté –, mely a művekben szétszórtan megvalósult értelmezésekből nem alkalomszerűen, hanem módszeres és átfogó összehasonlítással kísérelne meg képet adni arról, hogy a különböző megállapítások együtt milyen „statisztikai összképet” valószínűsítenek. S vajon a „legigazabb” filozófiát is nem valamennyi adná ki együtt?

Úgy tűnik, hogy eleddig a legvilágosabban és legígéretesebben az Annales iskola szemléletében és módszertanában jelentkeznek ilyen és ehhez hasonló törekvések, felismerések. Ennek az iskolának egyik alapítója és kimagasló személyisége volt Marc Bloch. (Műveinek rendkívül szerény szemelvényezését Kosáry Domokos rendezte sajtó alá, A történelem védelmében c. kötetben; Gondolat, 1974.) A bevezetőben Kosáry utal rá, hogy az iskola „érdeklődése a történeti földrajztól a vallástörténetig és tudománytörténetig a társadalom, az ember múltjának szinte minden területére, teljes spektrumára kiterjedt”, s hogy olyan kutatást kíván kidolgozni, mely tisztában van azzal, hogy egyes országok „problémái nem tisztázhatók mind önmagukban, hiszen nem egynek megoldását csak az országok politikai határain kívül eső jelenségek figyelembevételével lehet megtalálni”. Az iskola ennek a szellemében tűzte ki célul az „európai társadalmak összehasonlító történetének” megalkotását. Bloch egy helyen ezzel kapcsolatban jegyzi meg szelíd szenvedélyességgel: „Egyszóval azt gondolom, szíves engedelmükkel: hagyjuk abba ezt az örökösen nemzeti történelmekről szóló fecsegést, ahol nem értjük egymás szavát! Süketek párbeszéde ez, ahol az egyik úgy felel a másik kérdésére, hogy teljesen félreérti azokat; régi vígjátéki fogás, a derülni vágyó közönséget jól megnevettetheti – a tudományok terén viszont kevéssé ajánlatos.” Ez azonban – a „határokat” nem ismerő kutatás és oknyomozás – csupán egyik aspektusa az Annales módszerének. Ezt egészíti ki (illetve, el sem választható tőle) a legkülönbözőbb diszciplínák bevonása a történészi vizsgálódásba. (Kosáry ezek közül csupán néhányat említ.) Az iskola több mint negyvenéves működése a bevont diszciplínák körét olyan meggyőző eredménnyel bővítette, hogy az Annales módszere – ha a történelmet a lehetséges magyarázatok szintjéről a tudomány ismérveihez akarjuk jobban közelíteni – aligha lesz nélkülözhető a továbbiakban.

Hogy az Annales szemlélete mennyire tágas, s hogy a kétféle, a régebbi és közelebbi múlt veszedelmes megkülönböztetésének kérdésében mennyire lefegyverzően logikus álláspontra helyezkedik – érdemes kissé bővebben idézni Bloch néhány passzusát:

„Igazában, végső fokon mindig a saját mindennapi tapasztalatainkból vesszük – ha kell, új árnyalatokkal gazdagítva – azokat az elemeket, melyek segítségével a múltat rekonstruáljuk. A rég letűnt mentalitások és társadalmi formák megjelölésére, jellemzésére alkalmazott elnevezések számunkra azáltal nyernek értelmet, hogy előbb magunk is láttunk embereket élni… Van tehát egy olyan tudomány, mely az emberekkel foglalkozik időben, és mindenkor szüksége van arra, hogy a holtak tanulmányozását az élőkével egyesítse.”

„A múlt nem ismerése a jelenben nemcsak a ma megismerésének árt, hanem magát az akciót is meghiúsítja” (ti. a jó vagy optimális akciót).

„A történelem igen régi az elbeszélés embrionális formájában, hosszú időn át fikciókkal borítva, még hosszabb időn át a legközvetlenebbül megragadható eseményekre korlátozottan. De mint elemző vállalkozás annál ifjabb: Most igyekszik végre a felületi tények alá hatolni, a legendák és retorika csábításai után elvetni a tudóskodó rutin és a józan észnek álcázott empirizmus ma különösen veszélyes kábítószerét.”

„Az idő roppant folyamából, úgy hiszik, egy kisebb terjedelmű szakasz különválasztható. Kezdőpontja viszonylag nincs messze tőlünk, a vége pedig mai, jelen napjainkig ér… Ezért éri az a megtiszteltetés vagy szégyen, hogy nem fogják egybe a múlt többi részével… azon hiszemben, hogy a tények, ha hozzánk közelebbiek, éppen emiatt semmiféle igazán elfogulatlan vizsgálat tárgyai nem lehetnek… Ez az álláspont ugyancsak lebecsüli azt a képességünket, hogy idegeinken uralkodni tudunk. S arról is elfeledkezik, hogy ha érzelmi rezonanciák hatásáról van szó, az aktuális és nem aktuális közötti határvonal korántsem az időbeli távolság matematikai mértékéhez igazodik (kiemelés tőlem, M.M.)… aki íróasztalához ülve nem tudja kivonni magát az adott pillanat mérgező hatása alól, az képes lesz e mérget felszívódni hagyni az Iliász vagy a Rámájána magyarázatába is. Más tudósok, ellenkezőleg, az emberi jelent, joggal, tudományosan megismerhetőnek tekintik, de vizsgálatát olyan más tudományágak számára tartják fenn, amelyek nagymértékben különböznek a múlttal foglalkozó történelemtől… Azt az időszakot, amelyben élnek, az előzőktől oly éles ellentétekkel elválasztottnak hiszik, mintha önmagában rejtené magyarázatát… Az egyik oldalon egy maroknyi régiségvadász boncolgatja, gyászos kedvtelésül, a halott isteneket. A másikon szociológusok, publicisták kutatják, és csak ők, az élő jelent…”

„A gyakran elkövetett tévedés… annál is félelmetesebb, mivel… egyfajta rövidlátó történelempedagógia is táplálta… Ez abból áll ugyanis, hogy csak a jelent közvetlenül megelőző eseményeket ismerik el a jelenre komoly hatást gyakorló okként. Egyszóval, összekeverik a nem régit a hatásossal. Ez a gondolkodás viszont a történelem tanításának nyílt tagadása. Először is megfeledkezik arról, hogy az emberi társadalomnak emlékezete is van, mely néha tele van ugyan lyukakkal, de gyakran rendkívül szívós… De ha összekeverjük a közelmúltat a fontossal, ez azt is jelenti, hogy megfeledkezünk arról, hogy az intézmények, mihelyt létrejöttek, valamiképpen megmerevednek és nagyon sok szállal kapcsolódnak a társadalom egészéhez, nagyon erős gyökereket eresztenek, amelyeket akkor sem lehet könnyedén kihúzni, ha az intézmények eredeti létjogosultsága már megszűnt.”

Majd a fontos figyelmeztetés: „Gyakran hallhatunk a történelem tanulságairól… A történelem nem azt tanítja, hogy egyes tényezők ma is olyan eredményre vezetnek, mint tegnap. Azt kell leszögeznünk, hogy ezek és ezek a tények ekkor ilyen és olyan eredményekhez vezettek. Ha a tényezők megváltoztak, megváltoznak a lehetőségek is. Azt pedig jól tudjuk, hogy a társadalmi élet legfőbb tényezői állandóan fejlődnek, és azt hiszem, ma már senki sem mondaná Machiavellivel, hogy „legalább valami változhatatlan, s ez az ember”. Az ember is változik – ne legyenek kétségeink efelől – gondolkodásmódjában, sőt, talán még testében is. Már csak azért is, mert táplálkozása alapvetően megváltozott az idő folyamán. Egyszóval, a történelemnek valószínűleg az a legjobb definíciója: a történelem a változás tudománya és – sok tekintetben – a különbségek tudománya.”

További fontos finomítása a fentieknek, a múlt–jelen kisarkításának problémakörében:

„Hogyan kellene végezni a történész szerint egy olyan tapasztalat tanulmányozását, mint például egy napóleoni hadjáraté vagy csatáé? Minden bizonnyal gondosan elemezni kellene minden tényezőt, összevetve ezeket a jelen tényezőivel, hiszen végeredményben az a cél, hogy a távoli múltból a mai cselekvéseket segítő tanulságokat vonhassunk le.” (Kiemelés tőlem, M.M.)

„A múlt legfontosabb tanulsága talán éppen az, hogy a múlttól nagyon eltérő jövőt jelez számunkra, és sejtetni engedi, hogy mik is lesznek körülbelül a különbségek.”

„A kísértetek közül, melyeket… a valósabb megismerés űz el kíméletlenül, én a hamis analógiának adnám az elsőbbséget. Mindnyájunkban megvannak a történelmi tudás morzsái. Kedvünk telik abban, hogy a múlt megvilágításában gondoljuk újra végig a jelent… Clemenceau mondotta egy szigorú percében: „a cselekvő emberiség igen gyakran csak elavult érzetek történelmi törmelékein át kapcsolódik a jelenhez”… – másfelől, mégis: „ a múlt tapasztalatainak tanulmányozása feltétlenül szükséges edzés számunkra, mivel egyedül ez teszi lehetővé, hogy a tapasztalatokat teljességükben vizsgálhassuk, s hogy végigkövethessük és lemérhessük hatásukat…”

„A történelmi tények végeredményben csak fokozatilag különböznek a természet összes többi jelenségétől. A jelenségek sohasem ismétlődnek meg teljes pontossággal. Nagyjából hasonlók maradnak viszont bizonyos tényezők, amelyek több-kevesebb eltéréssel kombinálódnak. (Kiemelés tőlem, M.M.)… A manuális empirizmus kora és az elméleti tudományok racionális alkalmazásának időszaka között nagyon nagy az eltérés, képzelni sem lehet nagyobbat. S mégis, ha közelebbről szemügyre vesszük, látni fogyjuk, hogy bizonyos okok rendszerint ugyanazokat az okozatokat váltják ki… Néha persze megesik, hogy a lényeges tényezők megmaradnak s összeállításuk sem nagyon különbözik a régitől… A múlt bukásai nem jelentenek akadályt a jelen sikereinek útjában. Egy feltétellel azonban: ha nem nehezednek a jelenre ugyanazok a lényeges tények, amelyek a múlt sikertelenségét okozták.” (Kiemelés tőlem, M.M.)

A szokatlanul bőséges idézeteket – noha igazságuk ma már szakmai közhely – nálunk az indokolja mégis, hogy a történelemtudománnyal szemben támasztott és megszokott igényt –, melyet az ideológiai omnipotencia a tudománytalanságig igyekezett lefokozni – éberebb igényességre biztassák.

 

Eddigi megjegyzéseinket egy olyan észrevétellel egészíthetném ki, amely egy nem szakmabelinek (írónak különösképpen) nagyobb természetességgel jut eszébe. Mégpedig az, hogy még az Annales módszerét követő történészek között is viszonylag kevesen vannak, akik a pszichológiát, mint diszciplínát – egyént, csoportot, tömeget egyaránt érintő vonatkozásban – szisztematikusabban és átfogóbban kapcsolnák be a történelmi folyamatok megvilágításába és értelmezésébe. Az ok s a nehézség nyilvánvaló: maga a pszichológia is csak útban van afelé, hogy objektív normákkal rendelkező tudománnyá legyen – már amilyen mértékben ez tárgya lényegét és természetét tekintve egyáltalán lehetséges. Ha még a természettudomány is kénytelen „bizonytalansági együtthatót” bevezetni, akkor a pszichológiánál fordított a helyzet: ugyanis éppen a sajátos alapközege a lelki hatások és megnyilvánulások „bizonytalansága”, amelyek mellett vagy mellé vehet csak fel – mint diszciplína – „bizonyossági együtthatókat”. Csakhogy ez még nem ok arra, hogy egyetemlegesen olyan okokat ítéljünk kizárólagosan döntőnek, melyeket szabályba, egyenletbe stb. tudunk szorítani. Ha illő szerénységgel mérlegeljük eredményeinket, inkább azt mondhatjuk, hogy ami szabályba, egyenletbe stb. szorítható, változatlanul csak részleges körülírása annak a továbbra sem ismert elvnek, melynek a szabály, az egyenlet stb. a következménye. Az emberi tények, események világában a pszichológia az a diszciplína, melynek a felismerései és hipotézisei nélkül („A hipotéziseknek szüntelenül a tapasztalat friss levegőjét kell magukba szívniuk és arra törekedniük, hogy ehhez igazodjanak, mégha ez keserves is!”) írja Bloch – valójában megcsonkítjuk, mechanikussá tesszük az emberi tények és cselekedetek értelmezését, noha azok motívum-rétegezettségüket tekintve még akkor sem mechanikusak, ha annak látszanak. Egy kiteljesedő s a mechanikusság elemeit semlegesítő történelemtudomány – végül is – nem kerülheti meg, hogy az eddiginél mérhetetlenül nagyobb fontosságot tulajdonítson a pszichológiai tényezők szerepének és analízisének. Nem „színes” adalékként kezelve őket (amire viszont a hajlandóság bőven megvan), hanem egyéb más tényekkel egyenrangú motivációként. Ugyancsak Bloch írja, hogy „a tudományban, melynek megteremtésén fáradozunk, az okfejtés csak akkor lép színre, amikor osztályozni és értelmezni kell a tényeket”. Ez teljesen nyitva hagyja az utat az olyan történészi-pszichológiai vizsgálódás felé is, mely az összegyűjtött tényekből – mint ahogy a pszichológus rekonstruál magának első lépésként lelki képet, pszichogramot az anamnézis adataiból – hasonló térképet próbál rekonstruálni: a pszichológiai motivációkét. Természetesen nincs veszedelem nélkül egy ilyen vizsgálódás, nagy az esély a belemagyarázásra, téves értelmezésre stb. De vajon nincs-e meg ugyanennek az esélye más módszerek alkalmazásánál is? A történelemírás tele van tarthatatlanná vált, süllyesztőbe került magyarázatokkal, hipotézisekkel. A megközelítések pluralizmusának végre is ez a folytonos szelektálódás a mással nem pótolható legnagyobb pozitívuma. Másrészt: minél inkább mellőzzük a pszichológiai motívumok szerepének nyomozását és mérlegelését, a történelemírás annál nagyobb „objektív látszattal” kerülhet valamilyen eluralkodó társadalmi, vallási, politikai, ideológiai szemlélet vonzásába. Azaz, előbb kezd működni az okfejtés, mintsem kimerítettük volna az osztályozásra és értelmezésre váró tényeket. A pszichológia kiegészítő bevonása az értelmezésbe (nem eluralkodása!) szükségszerűen árnyalja és elmélyíti az ok-okozatok nyomonkövetését, s a determinisztikusnak tűnő lefutásokat és bekövetkezéseket a valóságosnak megfelelőbben világítja meg.

Továbbá: vajon lehetséges-e tudományos teljességgel beszámolni valamiről, értelmezni valamit hitelesen, ha figyelmen kívül hagyjuk az indeterminisztikus elemek és mozzanatok szerepét és ösztönzéseit – mikor mindennapos tapasztalatunk és élményünk, hogy a dolgok éppen hogy azokkal összeszövődve történnek? A kérdés végső bonyolultságával szükségképpen a történelemfilozófia szembesül. Itt elég annyi, hogy egy átfogó összefüggésrendszerben – s a történelem is ilyen – még a „véletlen” is kénytelen motivált lenni; és emberi történelemről lévén szó: pszichológiailag motivált. Vagyis még a „véletlen” is meghökkentőbb, kevésbé felismerhető változata csupán a „bizonytalannak” (– ami viszont szelektív besűrűsödése különböző determinált alternatíváknak?) Ilyen értelemben: minden kornak megvannak a sajátos, determinált alternatívái – materiálisak és szellemiek egyaránt –, melyekből megteremti magát, indetermináltan. Akkor pedig ennek a helyzetnek valamiképpen át kell sugároznia a tablón, amelyet rekonstruálunk. Emberi történetet kell írnunk, nem tény-történetet, mert olyan nincs. Legfeljebb egy hibás szakmai kritérium idegenítheti el történelmünket pedáns ténytörténetté – az ellentmondás és kuszaság szervezetten összehangolt bonyolultsága helyett. (Félreértés ne essék: bizonyos szakmunka-típusokra, kézikönyvekre, segédkönyvekre stb., mint az osztályozásra és értelmezésre váró tények gyűjteményére, számbavételére, felkutatására – a maguk klasszikus formájában – mindig is szükség lesz, a maguk nemében nélkülözhetetlenek.)

Végül: ha a történelemírás igen régi az elbeszélés embrionális formájában, vajon – a fentiek summájaképp – nem oda kellene újra visszatérnie egy sokkal-sokkal magasabb és bonyolultabb szinten? Értve ezen minden tudás (diszciplína) felhasználását az elbeszélésben, hogy a megidézett életszerűség objektív szövevényében tisztuljon ki előttünk a múlt és az éppen-elmúlt? – kiszűrve a mechanikus okfejtés veszélyét. Az Annales iskola néhány remekműve mintha ebbe az irányba mutatna biztatóan. Anélkül, hogy a „tudományosság” kárát vallaná; sőt.

 

*

 

(Kipróbált alternatívák.) Dózsa, Martinuzzi, Bethlen Gábor, Kossuth, Deák, Tisza Kálmán – egyúttal a legmarkánsabb modelljeink is egyben. Sürgős feladat lehetne történelmi–pszichológiai–politológiai megtesztelésük. Az eddigi elemzésektől ennek annyiban kellene eltérni, hogy a fenti nevekkel jelzett „módszereket” ezúttal pusztán önmagukban is megpróbálnánk leírni és értelmezni, mint „technikákat”, speciálisan nálunk magvalósult változatokat. Vagyis, a legkülönbözőbb vonatkozásban világossá tenni a működési mechanizmusukat, reflexológiájukat a cselekvésben és nem-cselekvésben, találékonyságukat és rögtönzőképességüket, illetve, ezek hiányát stb. Hogy mit lehetne várni egy ilyen szabatos–objektív „kézikönyvtől”? Lemeztelenített eligazítást a megmaradás sajátosan magyar – illetve középkelet-európai – kísérleteiről s azok törvényszerűségeiről. Amit Machiavelli is tesz, csupán politika-filozófiává általánosítva a különböző taktikai felismeréseket és elképzeléseket – mint ami a győzelmet vagy legalábbis a békét konzerváló döntetlent tudja biztosítani. Kézikönyvünk így járulhatna hozzá új szempontokkal az utólagos történészi konfrontációkhoz, melyeket (ha éppen igen) el is végzünk: kutatva, hogy az adott helyzetben és körülmények között az alkalmazott módszer és technika mennyiben volt helyileg elkerülhetetlen vagy elkerülhető, mennyire téves vagy helyes a kalkulációk motívuma; s mindez mit mutat és bizonyít a távlati eredményesség, illetve eredménytelenség szempontjából. És főképp: mi a tanulság a jelen lehetőségeivel és feladataival összevetve. Természetesen senki nem gondolhatja, hogy a történelmi feltételek olyan mértékben tudnak és szoktak ismétlődni, hogy velük kapcsolatban bármit is merev szabályokba lehetne foglalni. Hiszen a politikában éppúgy, mint az egyéni életvitelben a kivételes, a döntő pillanatok intuitív rögtönzésein áll vagy bukik minden (még a számítógépes kalkulációk és előrejelzések mellett is). Minthogy a rögtönzések lehetnek tradicionálisak, de teljességgel szabálytalanok is – csak annál inkább nélkülözhetetlennek látszik (számításba véve a tömegek politikai kulturáltságának alacsony fokát, korszerűtlenségét, másrészt százados elcsigázottságát) –, hogy egy ilyen vizsgálódás és elemzés élő példatárként ösztönözze maximális éberségre és az analógiák mérlegelésére az aktuális politikát; és részeseit. A nemzeti tudat egészségesen így és ebben pulzál. A többi lehet nagyszabású líra (ritkán) – vagy puszta pántlika (többnyire).

 

*

 

(Az emlékezet megcsapolása.) Az egyéni, nemzeti önismeret a tárolás és megőrzés őszinteségén múlik. A névtelenek emlékezete felbecsülhetetlen ismeret- és tényanyagot visz magával a sírba. Ennek igazi jelentőségét igazában akkor mérhetjük fel, ha múlt korok spontán feljegyzéseit, naplóit, családi levelesládáit, a helytörténeti levéltárakat stb. tanulmányozzuk. Viszont az is tény, hogy korunk – nem utolsósorban a szervezett információközlés, irányított tárolás, értelmezés, eleve kiszűrés, a sugalmazott és kínált látásmódok és vélemények népszerűsítése, illetve csendes diktatúrája révén – kevésbé kedvez annak, hogy a szubjektív tárgyilagosság és elfogultság spontánul rögzítődjék is. Holott ezeknek statisztikai összessége döntően járulhatna hozzá a múlt reális képének kialakításához; ha a névtelenek emlékezet-masszáját is tanulmányozhatnánk. Ma azonban lényegesen kevesebb érdemi levelet, naplót, emlékezést stb. írnak a névtelenek s még a nem névtelenek is, mint azelőtt. Ebbe kétségkívül belejátszik a mindenkori politikai légkör félelem- és szorongásszintje – ami máról holnapra nem felejtődik el.

Befejezésül egy „naiv” – bár az aktuális „vállalkozói trendbe” nagyon is beleillő – javaslatot kockáztatnék meg.

A társadalmi akciók módján kísérletet tenni az egyéni–társadalmi–nemzetközi emlékezet folyamatos megcsapolására, a „rögzített emlékezet” ösztönzésére. Egyes tudományok (elsősorban a néprajz, a szociológia) eddig is éltek és élnek az „emlékezet megcsapolásának” módszerével, főképp a megadott kutatási tervek keretében. A gondolat nem új. Újdonsága abban volna, hogy nyilvánosan hívnánk fel a névteleneket: lehetőleg személyes élmény alapján írják le bármilyen formában és írói készséggel azt, ami egyéni-családi életükben valamilyen jelentős, vagy általuk jelentősnek érzett történelmi–politikai–társadalmi eseményhez kapcsolódott. Névvel vagy név nélkül.

Pszichológiai megfontolás: a vállalkozás lélektana eleve biztosítva van, miután mindenki szívesen emlékezik, hogy kompenzálja a személyes elmúlás tényét.

Gyakorlati–tudományos megfontolás: a várható hatalmas anyag olyan folyamatosan gazdagodó archívummá lehet, mely némileg helyettesíthetné az egyre soványodó érdemi-írásos magándokumentumokat. S mint ilyen, a történetírásnak is nagy szolgálatot tehet, kiegészítő dokumentumanyagként. (A fentebb említett Annales történetírói iskola éppen a mindennapi tények, részadatok, a „jelentéktelen” mozzanatok kutatásával és felhasználásával tud merőben új távlatokkal közeledni a múlthoz.)

Társadalmi és nemzetpolitikai megfontolás: a személyes és kollektív önismeretet mélyítheti el és teheti gazdagabban tárgyszerűvé, ha a személyes múlt ismeretanyaga – a széles körű önkéntes publikussággal – kollektív ismeretanyaggá is válik.

Ezt az utóbbit biztosítaná, ha a vállalkozás folyamatossá tételét olyan újság létrehozásával oldanák meg, melynek anyagát kizárólag az egykorú események begyűlt leírásaiból, felidézéséből válogatnák ki: emlékezés, napló, levél stb. formájában, kiegészítve egykorú személyes-családi fotókkal, fakszimilékkel stb. A közölt anyagok történelmi ideje szükségképpen változatos lenne – egységüket mégis az adná, hogy az „elmúlt idők” virtuális jelenidejébe sorjázódna be minden írás.

Az újság mind formájában és rovataiban, mind tördelésében megőrizné a mindenkori újságok jellegét – a beérkező anyag tematikáinak megfelelően. Annyi különbséggel, hogy bizonyos modern-archaizálást valósítana meg tipográfiában, tördelésben, a használt rotációs papír színében – a kelendőségi–lélektani szempontokat figyelembe véve. Javasolt név: Régi Újság. Szerkesztése lényegében a beérkezett anyag feldolgozása; a szükségnek megfelelő rövidítés, arányosítás, stiláris javítás stb. A fő szempont azonban, hogy eredeti ízeikkel, ügyetlenségeikkel közlődjenek az írások. Az újság honoráriumot nem fizet. (A közreműködők bizonyos ideig ingyen kapják.) Olyan újság lenne, amely kéziratot nem küld vissza, csak megőriz. A beérkezett anyag ugyanis – feldolgozás és felhasználás után – archívumba kerül. Megindítását olyan „kedvcsináló” tájékoztatásnak kell megelőznie, melyről az ország minden rétege értesül, s amely világossá teszi a célt. Megjelentetése havi vagy kétheti, szükség és lehetőség szerint.

A névtelen-kollektív emlékezet ilyen formában megoldott folyamatos és egyben szórakoztató aktualizálása egészen más olvasói–lélektani funkciót töltene be, mint ugyanannak a múltnak (tudós vagy bármilyen) könyvben ismertetése. Az újság, az újságszerűség varázsa a múltat is „mindennapossá” tenné. Újszerű iskola lenne ahhoz, hogy jobban tanuljuk meg a múltat jelenként is olvasni, hogy a jelent „javított” jövőként is olvashassuk.